1. Bejegyzés – Én, Nyarlathotep, megérkeztem!

Emberi förtelmek, térdre uratok előtt! Én, Nyarlathotep, a kúszó káosz, a fekete fáraó, más istenek hírnöke, a …

Adjon valaki egy pohár vizet, kiszáradt a torkom ennyi névtől… minek aggadtak rám ennyi nevet? Nem lenne elég, ha csak Nyarlinak hívnának? Ne tudjátok meg, mennyire bosszantó, mikor hosszú órákat vársz egy értelmetlen okmány irodában, nagy nehezen sorra kerülsz, majd „Itt kérem aláírni!” mondja unottan a 70 éves Marika néni, és 10 percen keresztül írhatom le a nevemet. TÍZ perc! Persze, aztán mogorván rám szólt, hogy siessek már… Igen, Marika néni? Én akár évezredeket is várhatok arra, hogy befejezzük az ügyintézést, mert én, a Kúszó káosz, nem holmi halandó léttel lettem megáldva!

Na de mindegy is, felejtsük el ezeket az ostoba dolgaitokat, mert a fél épelmémet elveszítem. Én, Nyarlathotep, aki az őrület hercege!

Ahelyett, hogy fontosabb dolgokkal foglalkoznátok (pl.: megpróbáljátok felébreszteni a mélyen horkoló Cthulhu-t, vagy a démonszultánt, Azathoth-ot ide hívni, hogy nálatok adja elő táncát az elátkozott fuvolákra…) kitaláljátok, hogy mi lenne, ha egy egyszerű dolgot a lehető legbonyolultabban és legmihasznább módon kéne elintézni. A maradék épelmém is elszáll tőletek!

Már megint elkalandoztam. Itt az ideje, hogy megmutassam Nektek az igazságot, ami odaát van. Ami könnyen őrületet, tébolyt fog okozni számotokra. De ne felejtsétek el: a józan ész korlátok közé szorít, míg a téboly felszabadít!

De mivel látom, megszeppenve álltok előttem, ezért úgy döntöttem, elmesélem élettörténetemet.

Jó pár évvel ezelőtt születtem. Úgy pár millió évvel ezelőtt.

Apukám, Azathoth következetes szülő volt. Következetesen nem foglalkozott azzal, mit csinálok. Így amikor az óvodában feláldoztam a ’hogyishíjják’ lánynak a plüss állatát, az óvónő behívta édesapámat.

„- Kérem, Mr. Azathoth, ez egy neves óvoda, ide csak elit gyerekek járnak! A maga fia sötét rituálét csinált egy kislány plüssén. Mégis miért ilyen beteg a fia?” Hát nem mondom, ettől a bóktól azért még az én sokat látott csápjaim is elpirulnak.

Erre apám nem reagált. Nem csak azért, mert ő „vak, néma, komor, agy nélküli Más Isten”, hanem azért is, mert tegnap este ment a Kendőzetlen szerelem évadzárója, ahol Huan Pablo szerelmet vallott Cosuela Sancheznek, aki viszont visszautasította, így Pablo öngyilkos lett. Micsoda dráma!

Utána nem tudom, pontosan mi történt. Az óvónő habzó szájjal lett az elmegyógyintézetbe szállítva. Lehet édesapám külseje okozta ezt.

Ezután apukám hazavitt engem és a testvéreimet. Mármint, vitt volna, ha nem „vak, néma, komor, agy nélküli Más Isten” lett volna. Így némán ültünk a kocsiban. Egyébként, ennek azért jó oldala is van ám! Például, ha apád „vak, néma, komor, agy nélküli Más Isten”, aki nem vezet autót, akkor másnap reggel nem kell korán kelni, mivel már az óvodánál vagytok.

Jut eszembe, nem is tértem ki rá, hogy van két testvérem! Az egyik olyan, mint a sötétség. Így az lett a neve, hogy Sötétség. A másik testvérem meg a Névtelen köd. Ezt egyébként sokszor felhoztam az apámnak, hogy engem mi a francért nevezetett el Nyarlathotepnek, ha a többiek ilyen… könnyen kezelhető nevet kaptak.

Tudjátok mi volt a válasz rá?

Semmi, mert ő„vak, néma, komor, agy nélküli Más Isten”. Sokra mentem ezzel…

A testvéreimmel fura kapcsolatom volt. De ezt majd a következő alkalommal mesélem el.

Decisio

Latin szó, jelentése: Döntés

Évekkel ezelőtt, volt egy lány barátom (”“““barátom”“““, mint utólag kiderült, de az egy másik történet...), akivel beszélgettünk. Feljött, hogy egy ismerőse felkérte, hogy írjon forgatókönyvet, mert Erdélyben lesz valami videós verseny és oda akar jelentkezni.

Trigger - megindult bennem valami. Na, nem a reggeli kávé, mert egyrészt nem reggel volt. Másrészt, nem iszok kávét.

Aki ismer, tudja, hogy filmrendező szerettem volna lenni, a szerepjátékokban is ezért vagyok inkább mesélő. Hiszen, ott is írsz egy forgatókönyvet úgymond, fejben megrendezed a különböző jeleneteket, és a színészek - játékosok - valódi reakciókkal felforgatják az egészet.

Szerencsére, ez a lány (hívjuk egyszerűség kedvéért Consuela-nak) nem a videós közös barátunkat (”“““barátunk”“““, de ez egy harmadik történet) kérte meg, hanem úgy volt vele, hogy megpróbálkozik vele, de hát hogyan-milegyen, mert ötlete sincs.

- Én szívesen segítek! - mondtam Consuela-nak.

Bele is egyezett.

El is kezdtünk agyalni. Számomra fontos, hogy a történetnek legyen mondani valója. Abban egyeztünk meg, hogy ő írja a középső részt, míg én a film elejét és végét, ahol a mondanivaló csúcsosodik ki.

Ki is találtam egy történetet. Mivel egy max 10 perces történetnek kellett lennie, így ebben gondolkodtam.

A történet lényege (dióhéjban): egy fickó felébred az erdő közepén, nem tudja, hol van. Ahogy elkezdi felfedezni a világot, fura üzeneteket lát (ez angolul és magyarul is szerepet a forgatókönyvben, hogy ne legyen probléma a nyelvi korlát). Közben fura, negatív maszkos alakok követik, akiktől menekül.

A történet katarzisa, mikor egy kedves maszkú egyénhez kezd el rohanni, hogy segítsen neki. A fura maszkosak rohannak utána. Mikor odaér a kedves emberhez, az megöli.

Ekkor felébred. Az egész egy kísérlet volt. A tudósok azt tanulmányozzák, hogy vajon az ember hányszor követi el újra és újra ugyanazt a hibát. Milyen döntéseket hoz, miért nem dönt máshogy. Valamint, hogy a külsőségeket nézi az ember. A pozitív maszkos alak velejéig romlott volt, míg a fura maszkosak valójában a jók, akik segíteni akartak neki.

Majd a kísérlet újra kezdődik, és ahogy kezdődött a film, úgy is ér véget.

De kár, hogy a rendező pont a fontos dolgokat hagyta ki a filmből, így a néző számára - szerintem - baromira nem jön át, miért is Decisio a film címe, valamint nem látja az összefüggéseket, hiszen mindenki ugyanúgy néz ki.

De ez a rendező döntése volt. Egy döntés a sok közül. Decisio.

Messze, távol mindentől

Sokszor agyalok azon, hogy ha egy videójáték világába élhetnék, vajon melyik lenne az. Vajon a Witcher világa, ahol az igazságtalanság ellen lehetne küzdeni? Esetleg Pokemon világban, ahol kedvemre gyűjtögethetném a zsebszörnyeket? Skyrim? Cyberpunk? Aztán rájövök minden X hónap után, hogy lófaszt, Stardew Valley a tökéletes választás. Nyugodt világ, mindenki normális, nincs ellenségeskedés, nem hajt a stressz, nem sürget senki. Nyugodtan élhetem az életemet, élvezhetem az évszakokat. És nem kell retkes report builderes diagram hibák miatt agyfaszt kapnom.

Sors játékszere

Ott vagy, tudod, mi a célod, de bármit teszel, nem jutsz előrébb. Bármennyire igyekszel, nem tudsz egyről a kettőre haladni. Megpróbálsz egy módszert, semmi. Más megoldás, és az se jó. Nem tudod megoldani a dolgokat, mert a sors játékszere vagy. És a sors kezeiben vagy, aki úgy játszik veled, mintha csak egy darab élettelen figura lennél. Aztán kénytelen vagy elfogadni, hogy nem te leszel az első. És nem is a második. De a harmadik se. Lemaradsz a dobogóról. És bejutsz a 4. helyre. Nem maradt más, mint a dobogó alját nyaldosd. Pont olyan az élet, mint egy játék. Néha csak annyi jut neked a sorstól, hogy beevickélhetsz a 4. helyre. Persze, ez rám nem igaz. Én, Nyarlathotep, a Kúszó Káosz, beviszlek a susnyásba, és csak utánam tudsz végig menni a kitaposott ösvényen. És enyém lesz az első hely. Mert én vagyok a sors!

Rossz helyen kerestem a lelkesedést?

Az elmúlt időszakban (és értsd: évekről van szó) nem feltétlenül lelkesített a szerep. Na jó, hazudtam. Mindig is érdekelt és lelkes voltam a szerepezésért. Igaz, jelenleg ez a Witcherre igaz, hiszen az elmúlt 1 évben egyre jobban lelkesít. Javulnak a történeteim, NPC eljátszások, stb stb. De a CoC, az valamiért egyre inkább untat, függetlenül, hogy vadonatúj játékosokat vezetek be, vagy már régebbi emberekkel játszom. Történt ugyanis, hogy szombaton összeültem 4+1 emberrel (na ebből az 1 nem Nyarlathotep, hisz az jó magam vagyok... Szimplán már tanult kollégáról van szó), és bármennyire jó volt, de... Nem tudtam száz százalékosan évezni a világot. Minden porcikám a Witcher szerepre vágyott. Aztán most, hogy egy sorozatot végig néztem (1899), amiben ráadásul egy gyerekkori félelmem jelenik meg, és már meséltem róla már CoC szerepet, elgondolkodtam: vajon lehet az volt a bajom eddig, hogy mélyebb mondanivalót szeretnék beletenni a CoC történeteimbe? A sorozat nézése után mintha megmozdult volna bennem valami. Lehet meg kéne próbálnom elég erős, pszichológiai töltetű történetet írnom?