Múlt héten sírtam egy sort, azért, mert úgy éreztem meg kell változnom egy jobb szociális életért vagy hogy elfogadjanak. Hát tudjátok mit? A nagy faszt!

Ma iratkoztam be az egyetemre..vegyes érzéseim vannak. Igazából vagyok annyira magamnak való, hogy számomra az online tanítás maga volt a megváltás: kevesebb stressz, nincs sírógörcs mindennap stb stb. Szóval ilyen téren fura lesz újra bejárni..más téren azonban izgatott is vagyok, mert végre a saját jövőm talaján kezdtem el járni. Meg hát végre rendesen tudok pénzt keresni, mert ahogy Meryl Streep énekelte a Mamma Miaban: Money, Money, Money, must be funny, in the rich man's world...

Ma találkoztam a barátaimmal. Nem, nem a csodálatos legjobb barátnőmmel, hanem a másik véglettel. Azokkal, akik számára a legfontosabb dolog saját maguk. Közömbösek más érzéseikkel szemben, pont leszarják mi van veled, az a lényeg, hogy mosolyogj és ne látszódjon raktad, ha bajod van. Egyszerűen az egész nyaramat a legjobb barátnőmmel (Nevezzük N-nek a szóismétlés elkerülése végett) tehát N-nel töltöttem, és most, hogy találkoztam velük is, jövök rá, mekkora a különbség aközött, amikor feltétel nélkül törődnek veled, meg aközött amikor mindennél fontosabb egy embernek a saját jó léte, téged meg simán hátrahagyna. Lásd mire gondolok: Ha például megbántanak valamivel, vagy veszekedés tör ki a baráti körben, elvárják bármi van te kérj bocsánatot, mert ők nem küzdenek érted. Elkönyvelik magukban, hogy nekik volt igazuk, te meg egy hisztis senki vagy.

Úgy döntöttem, hogy még egyszer tesznek valamit ellenem, akkor ennyi volt és továbblépek. Kezdem unni a viselkedésüket. Az a gond, hogyha elmondom nekik mi a bajom konkrétan szembenevetnek, és azt hiszik ez valami két perces heppem. Ez idáig nem volt ennyire feltűnő, de az utóbbi időben egyre rosszabb, amiket tesznek... Felfordul a gyomrom.

Az az egyik legelkeserítőbb dolog, amikor van egy lány, akinek mindig nagy volt a szája, gyorsan barátkozott, társaság központjaként rengeteg embert ismert, kiállt önmagáért, pont leszarta kinek mi a véleménye. Aztán ahogy teltek az évek egyre kevesebbet szólalt meg, míg végül az volt a ritka, ha meghallottad a hangját.. a barátai elhagyták, ő lett az az ember, aki ha társaságban ül, csendesen mosolyog, mert nem meri elmondani a véleményét. Gyorsan elfelejtetted, nem is emlékeztél rá, hogy találkoztál volna vele.. az vált számára a legnagyobb félelemmé, hogy megfeleljen mindenkinek.. A szociális pillangóból egy sündisznó lett, aki öntudatlanul próbálja védeni magát az emberekkel szemben.

Én vagyok az a lány.

Megszámlálhatatlan ötlet megvalósítás nélkül.

Így, ahogy idősödök, jövök rá, hogy egyre jobban belefáradtam az emberekbe. Már nem annyira nyitok feléjük, mint régen, és egyszerűen beleuntam a magyarázkodásba. Van, hogy belefáradok egy beszélgetésbe, érzem nincs erőm folytatni, újra és újra ugyanazt elmondani. Valószínűleg a jövőben tényleg a magány lesz számomra az egyetlen opció.

Most van egy csodálatos legjobb barátom tényleg, de mindig van bennem egy érzés, hogy egyszer elege lesz belőlem és véget vet a barátságunknak, mint ahogy az a múltban is volt másokkal. Kár, hogy ez nem úgy működik, mint a könyvekben vagy filmekben...Az igazi emberek mindig változnak és kiszámíthatatlanok...Épp ezért olyan félelmetesek..

Esküszöm az életre...most leszek egyetemista, és én naiv tényleg azt hittem, hogy olyan egyszerű lesz, mint az egy meg egy. Mármint az ilyen beiratkozás stb ügyintézés. Hát nagyon nem. Legalábbis már vagy két hete irogatom az emaileket az egyetem felé.

Nagy félelmem amúgy, hogy hülyének néznek, vagy butának tűnök, de tényleg már szinte a mérgező szinten. Anya erre azt mondta, hogy ideje végre talpraesettebbnek lennem...sokkal nehezebb levetkőzni a szorongást, mint az bárki hinné...Szorongás, szorongás hátán..ha csak egy kicsit megváltoznék istenem.

Gondolkozom azon, hogy csináljak e egy 30 napos rajzkihívást, aztán ide kirakom a rajzokat, hogy valamivel motiváljam magamat. A képzeletemben már egy világhírű képregény sorozat rajzolója vagyok, de bakker erőm nincs hozzá, hogy úgy magamtól nekifogjak. Lehet ezen segítene, ha valahova kitenném őket...Ehhez még visszatérünk...

Hipochondernek lenni a világon az egyik legkegyetlenebb dolog. Aki esetleg nem igazán értené mi is az a hipochonder, annak összegezném a dolgokat: a hipochonder az, aki akkor is tudja, hogy beteg, amikor amúgy semmi baja nincsen. Tehát megy az álomvilág rendesen a betegségek társaságában.

Állandó heppem úgy évek óta, hogy nekem befog gyulladni a fülem, kiszúrják és végem lesz teljesen. Azóta is várom persze, hogy ez bekövetkezzen, mert be fog, és én tudni fogok róla.

Mostanában ehhez a gyomorproblémák, torokproblémák csatlakoztak. Nem tudom felsorolni hány betegségre utaló jelet találtam magamon úgy, hogy amúgy makk egészséges vagyok. Vagyis lehet ezt gondolom?? Mert mi van, ha tényleg beteg vagyok?? És amikor azt gondolom, hogy nem vagyok az, akkor felelőtlen vagyok??

Ah, shit...

Mostanában egyre jobban azt érzem, mintha egy helyben toporognék. Nem igazán találom a helyemet, de azt látom magam körül, hogy mindenki virágzik ki, én meg még egy csíramag vagyok. Mármint érted ez olyan, mintha összegyűlnétek a haverokkal játszani, és ők jobban fejlődnek, mint te. Nehezen tudok pozitív maradni. Néha nem lenne rossz, ha én is visszanézhetnék, nem csak rám néznének vissza. If you know what I mean..

Ha egyszer az életben lesz alkalmam találkozni Istennel, de úgy isten igazából, (HaHa, azért megy a szójáték rendesen!) akkor azért lenne egy-két dolog, amit úgy számon kérnék rajta.

Kezdjük ott, hogy oké valahogy megemésztem azt az arcot, amivel megáldott engem. Fáj tükörbe nézni? Lehet, de érted elkerülöm a tükröket, szóval még tudok teljes életet élni.

Nagyot nyelek, erősen visszatartom a belsőfeszültséget, de még a súlyproblémámon is túl lendülhetünk. Mármint ez a két pont nem igazán kedvez a pártaláláshoz, de mondjuk, hogy beleszoktam az egyedüllét gondolatába. Visszatérve, még ezen is így vagy úgy, de túl lépek. Nem megy a fogyás? Jó, nézek motivációs videókat az önelfogadásról, aztán valami lesz.

De, hogy még ezek után megkaptam azt a személyiséget, ami túlérzékeny, túlagyalós, hirtelenharagú, hipochonder (!!!), önsajnáltató, önutáló, pont olyan, akivel még én magam sem barátkoznék, na ezt kikérem magamnak!! Van egy határ. Legalább lennék mellette szupermodell vagy csúcsgazdag... Van oké maradjon a kinézet, de akkor lennék magabiztos, és szarnék más véleményére...

Lesz miről beszélgetnünk...

Szerintem kimondhatjuk nyugodtan, hogy a tumblr kezd erősen kimenni a divatból. Vagyis anno meg egy 5-10 évvel ezelőtt nagyobb volt a hype körülötte, de most már inkább megy az instázás meg a satöbbi fiatalos dolog. (Igen, 20 éves vagyok!) Miért döntöttem még is úgy, hogy ezt a platformot fogom naplóként/érzelmi szemetesládaként használni? Fogalmam sincs. Most kezdem az egyetemet, szóval úgy voltam vele, hogy lesz mit kiírnom majd magamból. Lesz e 10-nél több poszt itt? Hát a kitartásomból kiindulva, kevés az esély. Attól még csináltam magamnak profil? Naná!