Felemészt a stressz / a depresszió / a szorongás.

Nincs menekvés

Köszönöm

Köszönöm hogy itt vagy köszönöm hogy adsz még egy esélyt köszönöm hogy nem utálsz (még ha kértem is) köszönöm a tegnapi csodás napot köszönöm hogy meghallgatsz köszönöm hogy megölelsz köszönöm hogy megcsókolsz köszönöm hogy simogatod a lábam köszönöm hogy nevetsz köszönöm hogy fogod a kezem köszönöm hogy érdekel mi van velem köszönöm hogy kedves vagy köszönöm a lelkizéseket köszönöm hogy kihúzol a szarból köszönöm hogy adsz a sörödből köszönöm hogy megehettem az utolsó 3 sushit köszönöm a pizzát köszönöm hogy mosolyogva rám nézel köszönöm hogy rád dőlhettem köszönöm hogy támaszom vagy. Egyszóval köszönöm hogy itt vagy velem.

Sok mindent elbasztunk, unalmas, monoton lett, akaratlanul bántottuk egymást. Ez az alatt az idő alatt mind ketten sokat változunk, sokat gondolkodtunk, őszintén hiszem, hogy együtt közös erővel, őszinteséggel,megértéssel, KOMMUNIKÁCIÓVAL,szeretettel,programokkal, "újjászületve" nagyon boldogok leszünk

Ha ezt látod, már pedig tudom hogy látod, azt üzenem hogy imádom a mosolyod és a nevetésed♥️

Remélem tudod.

Remélem tudod milyen nehéz volt nekem nem küldeni neked több üzenetet, mikor annyira akartam volna.

Tudod milyen nehéz állandóan valami elfoglaltságot találni, hogy ne rád gondoljak?

Tudod milyen nehéz nekem?

Nem mondani neked hogy szeretlek, miközben szeretlek.

Jobban szeretlek mint amit megérdemelsz..

Tudod mennyire szeretném, hogy akarj az életedbe mint ahogy én akarlak az enyémbe ?

A szerelem egyszerűen csak kibaszottul fájdalmas..

Mert gyötrelmes tudni hogy túl mélyen szeretek valakit, akit elvehetnek tőlem.

Azt mondják az élet nem igazságos, de tudod mit?

Kibaszottul nem fer a szerelem sem.

Nem én választottalak.

Nem én választottam hogy szerelembe essek hírtelen és mélyen a betonnak és betörjem az orrom.

Nem én akartam szerelembe esni veled, egyszerűen csak megtörtént.

Engedélyem ellenére egyszerűen csak megtörtént..

Úgy érzem fulladok, de mellette türelmetlen mivel várom.... Aludni nem tudok túl izgatott vagyok... A szorongásom, tulgondolasom és a pozitívitasom találkoznak... Új munkahely ijesztő mentális betegkent... Egyszerre kavarok bennem minden és csak túl akarok esni az első napomon és nem elbaszni.

Olyan sokszor vagyok/voltam már egyedül, hogy társaságban egyre jobban szorongok

Mindig és mindenhol szorongok. Már nincs olyan hely ahol elmenekülhetnék.

Szorongok, ha egyedül vagyok vagy ha a családommal. Ha társaságba kell mennem akkor főleg.

Már önmagamban sem érzem jól magam.

Lexa

Miért is kínos a nőnap

Szerintem rém kínos. Kínos, mert ki van emelve valami, amit nem pontosan tudok, hogy mi. Az hogy női nemi szerveim vannak? Vagy, hogy képes vagyok szülni? Mit ünneplünk azon, hogy nő vagyok? Jönnek a férfiak, virágot adnak meg csokit. Mosolyogni kell meg értékelni a gesztust. Miközben nem igazán tudom mit mondhatnék egy kollégának vagy egy idegen férfinak aki találomra szegfűket vagy tulipánokat osztogat az Aldiban. Persze, értékeljem a gesztust. Kedves utasunk, ma virágot adunk amiért velünk utazott... ez lenne az utasnap. És arra gondolnának közben az emberek, hogy amúgy van választásunk? Tudunk mást tenni, ha e akarunk jutni A-ból B-be? És hülyén éreznék magukat, azon morfondírozva, hogy inkább utazhattak volna ingyen, de inkább ne is lenne az egész, mert amúgy a jármű koszos és büdös és cammog a dugóban. Nőnap... ha nem kapsz virágot az a baj. Nincs senkid és/vagy öreg vagy és/vagy nem sikerült senkit kellően megfélemlítően nevelned ahhoz, hogy ne feledkezzen el nőnapon (meg anyáknapján, név s születésnapon) felköszönteni. Lúzer vagy, bocs. Elmondom, hogy akkor is kínosnak éreztem, amikor volt pasim. Hozott egy szál virágot, beleraktam a vázába, és letudta ő is, én is. Aztán jót dugtunk, mint bármikor máskor, ebben se volt semmi. Ha hozott volna egy orbitális csokrot, akkor legalább a pazarlásban éreztem volna valami extra rajongást. Ha jól belegondolok, még a férjem volt, aki egész jól csinálta ezt a nőnapozást. Hozott valami teljesen nem virágot, amit szeretek, és olyan kedves örömmel adta át, ami inkább volt testvéri, haveri, mint férfias. Na, ezért is váltunk el. Szorongok a nőnaptól, ez a helyzet. Szorongok attól, hogy ha nincs elvárásom a nőnappal kapcsolatban, akkor saját magamat döntök úgy, hogy nem vagyok nő, engem nem kell tisztelni, nem kell felköszönteni, megvirágozni, megcsokizni, megcsókolni, az egyebekről ne is beszéljünk. Ha meg van elvárásom, akkor egy ölnyi olyan férfi köszönt fel, aki inkább ne nézzen nőnek, mert abból csak kényelmetlenség lenne, és az nem köszönt fel, aki meg jó lenne, ha nőnek nézne, és az meg fáj. Szóval a picsába a nőnappal, a picsába azzal, hogy nem tudok csak úgy örülni egy felköszöntésnek, pedig tudok úgy tenni, mintha örülnék, irtó aranyosan tudok örvendezni, de a háttérben ez van valójában. Nekem csak az az egy kell, a többi nem érdekel minek néz. Akkor tudsz boldog lenni nőnapon, ha minden nap boldog nő vagy. Lehetsz emberként boldog, de ezen a napon hangsúlyt kap, hogy nőként boldog vagy-e. Nesze egy virág! Most jobb?

Annyira szeretném tudni, hogy mitől alakult ki a fejemben ez az irtózatos spirálos szorongás. Mikor szorongok, ezért nem tudok dolgozni és halogatom, de ettől egyre jobban szorongok, mert még nem kezdtem bele és félek, hogy elbaszok mindent, ezért az utolsó utáni pillanatig halasztgatom a dolgaim, amíg egy pánikroham szélén lifegve, egy éjszakai nem alvással összegányolok valamit, amire egy hónapom lett volna amúgy.

Persze annyira szarul vagyok emiatt, hogy értelmes, pihentető dolgokat sem csinálok. Mert ha ilyenkor elmennék találkozni a barátaimmal, akkor már elviselhetetlen mértékű lenne szorongás, hogy nem csináltam meg azt a valamit. Éééés emiatt szorongok azon is, hogy egy szar barát vagyok.

Aztán nyilván elkezdek nem aludni emiatt, ami szintén nem segít a szorongáson. És akkor már már retteghetek azon is, hogy majd megint olyan szarul leszek, hogy gyógyszert kell majd szednem, és az azzal járó külső-belső kontrollt nem viselném el, valószínűleg megint félrekezelnének és retteghetnék a mellékhatásoktól. És itt persze rászáll a kisördög a vállamra, hogy hát soha nem is a gyógyszerek segítettek legjobban figyelni, hanem a falcolás [köszönöm a saját hülyeségemnek, hogy a remek állapotom örömére még egy éjszaka alatt ledaráltam a sorozatot, ahol a sportoló csaj harapja magát hasonló megfontolásból], de hát azt azért már tényleg nem lehet...

És akkor jön a mi a faszt csináljak? Ha teszek egy kört a ház körül, akkor vagy helyrekattanok, vagy elfáradok és elalszom. Ha végre eszem valamit, akkor vagy felmegy a vércukrom és beindul a dolgozás, vagy elalszom. Ha elszívok egy cigit, akkor vagy beáll szuperpozícióba az agyam, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogy hány évig él egy galamb és egy 3 órás értelmetlen internetezgetésbe kezdek és nem haladok. És ezt sorolhatnám napestig, mert egyszerűen minden csak olyan 15-20 százalékos eséllyel segít...

Óóóó és nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla, pláne nem akarok segítséget kérni. Az csak újabb elbaszott egy óra, amikor nem dolgoztam és csak a mások lelkiismeretét nyugtatja meg, rajtam nem segít. Én nem akartam ez lenni.

Az új főni december 18-án karácsonyi bulit (!) tervez, jófejségből. Össz 3-an vagyunk a cégben, Ő, a régi tulaj (mint pü. vezető, meg én)...hát akkora buli lesz, hogy iszunk-hányunk-belefekszünk... Viszont a John Bullba megyünk vacsizni, szóval gátlástalanul fogom kétpofára zabálni a libamájat spárgával meg hollandival. Most ezen szorongok még 3 hétig, hogy kell-e vmi jelképes ajándékot vinnem nekik, meg hogy mi az istenről fogunk beszélgetni közben... Nagyon elbaszott vagyok, hogy nekem semmise jó.

a szorongas az amit erzek de nemtudom kifejezni hogy hogyan erzem

Szóval nagyon sokat sétáltam Budapesten

Így:

Meg így:

Továbbra is persze szép város, belefutottam ismerősökbe, mint mindig, de sajnos annyira szorongok Magyarországon, hogy senkivel nem tudok beszélni.

Amikor elég idős vagy ahhoz, hogy dönts a gyógyszereidről, orvosaidról akkor üt csak igazán be a szar. Legyek egy robot ami nem érez semmit, és szorongok, pánik rohamai vannak. Vagy legyek egy túl érzékeny ember aki hetente többször belefáradt a saját életébe? Valahogy egyik se túl kecsegtető, de nincs több választási lehetőség.

Kicsit szomorú vagyok.

Akarok beszélgetni veled normálisan felnőttek módjára de úgy érzem nem tudok, mert nem állsz nyíltan hozzá - hozzám.

Nem érted meg, hogy nekem is vannak olyan dolgok, ami miatt szorongok, ami bánt, amivel nem szeretem ha viccelődsz, mert rosszul esik és ha kimutatom, akkor meg azt mondod hogy velem még viccelni se lehet.. ilyenekről nem. Én is tiszteletben tartom a számodra sértő mondatokat..

Elnézve téged és a viselkedésed, szeretsz engem csak mintha nem lenne elég magas az érzelmi inteligenciád hozzám vagy nem tudom..

Okolhatnám és megmagyarázhatnám a viselkedésed a gyerekkori traumáiddal de nem fogom. Felnőtt ember vagy és tudatában ennek, dolgozhatnál magadon de nem teszed.

Nem akarok szakítani veled, mert nagyon szeretlek de félek, hogy ennek nem lesz jó vége

úgy ám, úgy ám

mióta az eszem tudom, azóta szorongok és halogatok és vagyok képtelen teljesíteni, vagy megtanulni bármit is

vagy elhinni, hogy képes vagyok bármire is

és most szépen rámomlik a majd 15 évnyi lemaradásom és a 10 év közszférában eltöltött vegetálásom eredménye

elpazaroltam az életem holmi gyávaságból, úgy ám, úgy ám

A fiam egy szerelem

Még mindig nem tudom folytatni az előadásról a beszámolót, mert ilyen élmények tolakodnak előre.

Imádom a kislányomat. Szeretek vele lenni, szeretem a humorérzékét, nagyon okosnak látom őt és nagyon szeretném dédelgetni meg szeretgetni, mert érzem, tudom, hogy bajban van. De a baja nehezen megfogható. Nem is tudok valójában segíteni neki, csak szorongok érte, miatta. A fiammal másféle élményeim vannak. A fiam valami tökéletes illeszkedéssel illeszkedik a női lényemhez. Természetesen szex nélkül. De vele beszélgetni olyan, mintha a legeslegjobb barátommal beszélgetnék. Tegnap elmentünk bevásárolni. Munkából hazafelé felhívott, hogy jön bevásárolni és jöhetnék vele, akkor hazacipelné a bevásárlásomat meg tudnánk kicsit dumálni. Nagyon jó volt! Volt egy olyan rész, hogy álltunk egymással szemben a spárban, a kezünk összekulcsolva és látszólag táncoltunk, valójában beszélgettünk és közben emelgette a kezem. Én mondtam, hogy a biztonsági őr, aki figyeli a monitorokat most biztos röhög, de a fiam azt válaszolta, hogy leszarja, és beszélgettünk meg ringatóztunk tovább hosszú percekig. Úgy belesimultam a pillanatba, mint valami szerelmes csókba. Szereti, ha megölelem, és jó hozzábújni. Tényleg bármiről lehet vele beszélgetni és tud is. És a humorát imádom. Szeretem azt, hogy szépnek (fiatalosnak) tart és erre büszke. Szeretem azt is, hogy van amiben kijelöli a határait, erről nem akar beszélni, ezt vagy azt majd akkor mondja el amikor majd már túl lesz rajta. Ezt nem durván teszi, hanem elmagyarázza. Szeretem azt, ahogy a nővéréről gondolkodik és gondoskodik. Látja a problémákat és van elképzelése a megoldásra is. Ő könnyebben utat talál a lányomhoz. Felelősnek érzi magát a testvéréért. Ez oldja az én szorongásomat és ezért hálás vagyok. Férfi lett, aki érzi az erejét és ez az erő békéssé tette. Persze sok minden van amit nem tud, hiszen csak 21 éves. Ha valami olyasmi kerül szóba, akkor hümmög, kérdez, magába szívja az infót. De összességében nem egy 21 éves fiú benyomását kelti, hanem egy harmincéves megbízható, kiegyensúlyozott férfiét.

Szeretem, hogy elboldogul egyedül, nem függ tőlem sem anyagilag sem érzelmileg. Amikor találkozunk, két szabad ember találkozik, akiknek semmi baja a világgal meg magukkal sem. És akkor flumm, csak az intellektuális meg érzelmi kavargás van. Ami piszokjó. Aztán nem is beszélünk néha hetekig.

Én úgy szeretek nevetni. Az egyetlen dolog, ami nyilván nagyon túlozva, de rávesz, hogy lépkedjek tovább ezen az életnek nevezett pöcegödrön. Elnézem a dátumot, kétszer utazom. Haha, egy idióta vagyok. Nem sikerül semmi se, van ez így, még mondjuk felbukhatnék a sarkamban. Meleg a beton legalább. A faszim attól ocdt kap, ha át kell sétálnia egy vidéki piros lámpán az éjszaka közepén, miközben, ha lelépek a kijelölt zebrára, akkor átszalad, hogy ő ugyan nem fogja feltartani a kocsikat (ez előtt mondta, hogy egy úriember nem siet). Rosszul vagyok tőle, minden pillanatban szakítani akartam, de valahogy most már végleg elvesztem. Nem volt elég erős a gépem, ahhoz kiszedjek egy videót, vettem egy “anya laptopot”. Azért dolgozok egész nyáron, és táncolok az őrület határán, hogy egyáltalán legyenek eszközeim, ahhoz, hogy dolgozzak. Az, amiből függetlenedni akartam, elpárolgott. Vettem egy teleobit is. Az esemény fotóimmal 4 napja traktálom a felelős nőt, hát ő elfoglalt. Az én képeim mennek ki mindenhova, és megkérdeztem, hogy végül tetszettek-e. Hát, egy két használható volt közöttük. Nem vagyok egy professzionális picsa, magam is szorongok konstans, hogy a idióta művészkedés helyett inkább az alkalmazott oldalt kellett volna csinálnom, de egyértelműen jobb vagyok, mint az ő béna szemszögből lekapott, mobilis képei. Hogy rohadjon meg, mosolygok, bazsalygok. Videót vágok, hangosan értekezek a kolleginával, hallja a főnökasszony, hogy haladok. Imposztor szindrómában leledzem. Semmire nem elég a pénzem, nem tudnék megélni. Ma beküldtem a pótfelvételire a portfólióm. Nem érdekel, hogy túlléptem a kritériumot, nem azért güriztem egy évig egyfolytában, hogy az animációm állóképek legyenek, kihagyjam a két autonóm fotósorozatom, meg kreációim. Elszálltak a képek, amiket napokkal ezelőtt készítettem a ruháimról, megelőzve kézi mosással, meg kemény vasalással. Ma este kellett munka után rögtönöznöm, most tört meg bennem végleg valami. Elkezdtem felesezni. Mire meglettem mindennel, vagy 4 bennem volt. Azok a napok, amik kívülről másnak menőnek, meg csodásnak tűnnek, nekem nem pihenések, pont a leg”fancybb” programokon nem tudok nevetni, jól érezni magam, nem vagyok képes így regenerálódni a munkából. Hiányzik a társaság, akit kedvelek. Hiába érzem jól magam 1-1 napokra egyedül, vagy a barátaimmal, nem tudja ellensúlyozni ezt az óriási aranykalitkát, meg a munkát. Utálom az életem, utálom, hogy nem utálhatom, mert privilegizált helyzetben vagyok, utálom, hogy nem merek lépni. Nyomorogni nem kellemes, ellenben így én leszek a boldogtalan szűz mária a strand fesztivál Vip-ban. Oda se szeretnék menni, csak pihenni akarok.