0./ nemépület

nem lehet szó nélkül hagyni, no meg a kedves olvasónak biztosan föltűnt, hogy itt a legutóbbi bejegyzés is özönvíz előtti, valamint, hogy a címbéli ígérvény, miszerintis 365épületek sosem teljesült, van helyette 87 itt, van ennek a hátterében egy sikeres filmes workshop 2011-ben, számos nagyon inspiráló beszélgetés, az itt található anyagok megjelenése forrásként itt-ott-amott.

mindeközben én odahagytam Budapestet, Márai Sándorrá változtam, csak dohogok ilyen-olyan-amolyan platformokon, meg nyesztetem a barátaimat, rokonaimat, üzletfeleimet, hogy Budapest így-úgy-amúgy. és mindeközben néha meglepődve tapasztalom, még mindig mennyi érdeklődés veszi körül ezeket az anyagokat itt. olyankor lányos zavar vesz rajtam erőt.

szóval elköltöztem, meg az élet. amiben a sétálás maradt az állandó. meg esetleg a szemlélődés. ennek eredményeként máshol, kicsit másról kezdtem el újra írni--sokszor Budáról is. mert sokszor épp a távolság kell, a perspektíva. így adódott, hogy 2019 nyarán egy, a finn-norvég határon álló menedékházban vészeltem át egy több napon át tartó vihart, illatos nyírfahasábokat égettem és Ottlik Budáját olvastam, és talán valamit megértettem.

ez van most: https://endalettere.substack.com/ 

kétheti hírlevél a sétálásról meg a szemlélődésről meg az irodalomról. és néha Budáról is. erre mondják, hogy ajánlom magamat? mindenesetre: tartson velem a kedves olvasó. a legrosszabb, ami történhet, az a vállalhatatlan nosztalgia a klasszikusan modern Budapest iránt.

(az meg ott fent a Tree Cube Nordingråban. van, ami nem múlik el, például a fura épületek megörökítésének kényszeres vágya.)

87./ II. ady endre utca 15-17.

Az mindig nagyon jó, amikor felelőtlenül lehet odamenni egy házhoz és élvezni a meglepetések sorát. Az Ady Endre utcai ikervillában eltöltött idő a szitáló eső és ború ellenére is nagyon vidám volt, bár a nézegetésbe valami baljós érzet is vegyült. Már megint egy Vidor Emil-ház jött szembe. Aztán a Budapest100 honlapján rámszakadt a csillagos mennybolt a Magyar képzőművészet a XX. században c. monográfia komplett névjegyzéke formájában. Azt hiszem, egy időben minden magyar képzőművész itt élt, de 95%-uk minimum. Fennebb említett monográfiát egyébiránt angolul sikerült abszolválnom az egyetem első félévének művészettörténet vizsgájára, ahol a geometrikus absztrakció és a hard edge helyett arról beszélgettem Fitz Péterrel, hogy a 1988-ban a Műcsarnokban rendezett Minta Triennálén feldöntöttem egy paravánt. Innen, mármint a vizsgára készülés drukkjából adódóan az ellenérzés, hogy nekem mégegyszer az életben Vajda, Bálint, Lossonczy az eszembejusson.

A Lányi-Hámos-villa kapcsán azonban aligha lehet ezt megúszósra venni. De tekerjünk vissza, érdemes még a művészkolónia előttről felgöngyölíteni a ház sorsát. Lányi Zsigmond, ill. Hámos Róbert és felesége, Sturm Renée megbízásából épült, nagyvonalú, kétszer 11 szoba, 2 hall, 2 fürdőszoba konstrukcióban. A kiszemelt tervező az eszetlen népszerűségnek örvendő Vidor lett, aki minek-nevezzelek-népies szecessziós kétpetéjű ikerházat álmodott a hatalmas telek közepébe. Tágas előkert és hátsókert veszi körül a telket széltében csaknem telekhatárig kitöltő épületet. 

Aztán 1942-ben beköltözik Merész Gyula, és Medgyaszay Istvánt kéri fel a belső tér adjusztálására, ekkor kerül kialakításra a műterem is. A tulajdonosok Budapest ostroma előtt elhagyják az ingatlant, majd 1945-ben az MKP már rá is teszi a nagy, szőrös mancsát. A Bálint Endre-féle kör kapja meg használatra, és akkor most csak annyit, hogy igen, Vajda Júlia, Lossonczy Tamás et al. mind ideköltöznek. És ha már Lossonczy (róla is megemlékezett a Guardian), egy művészettörténet órán az is elhangzott, hogy a festő végtelenül aktív, rengeteget dolgozik, és valószínűleg örökké fog élni. Nem, Lossonczy mégsem élt örökké, de 2009-ben bekövetkezett haláláig lakta a Lányi-Hámos-villát.

A fotókkal csaltam: a Budapest100 lapján a némileg felújított 17. számú ingatlanról láthatók képek, én viszont a kemény pusztulásnak indult, és jelentékeny, ám annál barbárabb átépítésnek áldozatul esett 15. számú házrészt jártam be. Az eredeti falépcső és az erkély festett kazettás födéme az a két érték, ami itt a valaha volt állapotokat tükrözi, egyébiránt a nagybetűs Élet marja szét a ház minden ízét. Az a nagybetűs, melynek egy alapigazságát valaki olyan gyönyörűen fogalmazza meg a sufni falára festve: "Használj kotont, Tina!" Ennyit a negédességről.

86./ II. török utca 10.

Csak ülök és meredek a képernyőre órák óta, hátha megoldódik magától. Idejét sem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, a 85-ös alatt azt mondja a timestamp, egy éve. Elmacskásodtak a kreatívizmok. A lépcsőházban-rohangáló izmok viszont köszönik, jól vannak, de a világért sem szeretném ezeket a középpontba állítani (még elvonnák a figyelmet, true story), mikor olyan örömteli eseményről lehet beszámolni, aminő az idén is megrendezett Budapest100. Igen, a Guardian is foglalkozott a kedves és pofonegyszerű koncepcióval, hurrá.

Miután a szombati napon megnéztem újra szűkebb pátriámban a csodálatosan minimalista homlokzatú Lajta-házat, vasárnap kvázirandom sétára adtam a fejemet, hogy aztán késő délután dögfáradtan izgulhassam végig Cancellara Paris-Roubaix győzelmét.

A főként Budán bonyolódó gyalogtúra utolsó állomása volt a Török utca 10., amit egy kedvenc, de már-már elfeledett Herczeg Ferenc idézettel népszerűsít a program: "járt-e Cecil a Török utcában?". Amiről itt most nem fog szó esni, az a Kosztolányi által a Kék róka kapcsán szétcincált képlet, mely szerint "a házasság háromszögét a férj, a feleség és a házibarát alkotja". Ugyanakkor mégis izgalmas kérdés, Cecile járhatott-e a Török utca 10. szám alatt, avagy hol lakott Trill báró?

Nehéz eldönteni. Nézem, forgatom a kérdést, de valahogy kevéssé realisztikus egy Trill báró, amint életvitelszerűen tartózkodik eme régi, de jelen állapotában igencsak eklektikus, sőt rendezetlen utca bármelyik bérházában. Persze ma már a 10. szám található, Engelmann Antal és neje számára épült lakóház idő tépázta torzója láttán is bőséges fantáziára van szükség az eredeti, rutinszerű későszecessziós állapot elképzeléséhez. Talán egyszerűbb az ügy, ha mellétesszük: a Mai Manó házat is a Nay Rezső és Strauss "Muki" Ödön vezette iroda jegyzi. Az persze nem teljesen világos számomra, miért van a Török utca 10. tervein a két Wellisch, Sándor és Gyula szignója is. 

Mindazonáltal így 100 évesen hosszú a hiányok lajstroma: a II. Világháborúban teljesen megsemmisült a főlépcsőház, a felújítások során eltűntek a díszek mindenhonnan, csak a rutinmegoldások, pl. az előregyártott korlátelemek vészelték át az évszázadot. A homlokzaton azért érvényesül a nem túl képzeletgazdagon felmondott szecessziós formavilág, törtívű oromzat, zárterkélyek, kissé mállik már, és míg nézegetem, arra gondolok, ha én lettem volna Engelmanné, hát bizony nem feleltem volna Antal "ugye tetszik, drágám" kérdésére őszinte lelkesedéssel. Egy egészen különös tény a háború utáni időszak történetéből, hogy az ÁVH 1951-ben engedély nélkül, rabokkal felhúzatott egy új szárnyat a házhoz. Mindez nem szorul kommentárra. Aztán amin még elmerengek, az Gül baba türbéjének abszolút közelsége, a kert végében áll gyakorlatilag a legészakibb muszlim zarándokhely, némiképp egzotikus, díszletszerű érzetet kölcsönözve a térnek. Próbálom szituálni itt Trill bárót, vagy az építtető Engelmannt, a későbbi tulajdonos Wahlt, vagy a mosókonyhában járva a cselédeiket, de valami fal választ el a múlttól, így inkább hazacaplatok; bizonyos értelemben Cecil mégiscsak járt a Török utcában.

hettie:

stairs (by *hettie*)

my first tumblr avatar

i was still living in Scotland and must have already been thinking about relocating to Budapest… April 2009… that seems like ages ago.

És odaát még számos szépséges kép a Meinig-féle Adria székházról.

hettie:

365buildings:

85./ V. szabadság tér 16.

Párizsba beszökött a rohadás bűze - gondoltam, ahogy a Belváros utcáit jártam, fürdőzve a turisták elvarázsolt tömegében és a napfényben. Valami egészen középkori, az érett sajtok és fekália és fertőző betegségek lehelletét hordozó szagot fújdogált a gyenge szellő. A Szabadság tér meg aztán tényleg egy darabka Párizs a parkkal, a vízarchitektúrával, a kávézók teraszaival. És mint egy jókora darab obszidián sötétlik a tér szélén az Adria M. Kir. Hajózási Részvénytársaság budapesti székháza, Meinig Artúr e dekadens és össze-vissza neobarokk palotája.

Szerintem már többször is kifejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretném megállítani az időt; belépve a szabálytalan alakú udvarra, egészen elfacsarta a szívemet ez a kívánság. Mert ez az épület így, ebben a formában (is) gyönyörű. Ritka látvány ez a csodálatos pusztulás, és ritka, hogy eszembejusson, ilyen körülmények között emberek élnek. Az emeleteket járva több bedeszkázott ablak és lelakatolt ajtó is feltűnt, mégis, ha kevesen is, de itt emberek élnek (pizzát is rendelt valaki, így jutottam be, szóval tényleg!). Ha megállítanám az időt, ezeket a szerencsétleneket kiköltöztetném innen — hadd legyen ez a ház végtelenített pusztulás csendes és gyönyörű mementója, afféle élmény- és kísértetkastély.

Ezekben a végletekig tökéletesített részletekben van annyi kraft, hogy hosszú órákon át nézegessük őket: a külső homlokzatok cirkuszi ornamentikája oroszlánfejjel, bojtos zsinórzattal, birkafejes hajóorral és tengerészcsomókkal, ijesztően tekergő tengeri kígyókkal szinte játékos felszabadultságot kölcsönöz a tér e szegletének, nem beszélve a tér felé homorú ívvel forduló, de a fáktól alig látszó főbejáratról.

Odabent pedig a minden, habár az első emeleti helyiségekhez vezető díszlépcsőház egy irányból sem megközelíthető, bár szívesen feltörtem volna érte ajtókat (vagy felhívtam volna a location scoutot, aki hozzáférést biztosít forgatások idejére). De a másik két lépcsőház is nagyszerű, a szemnek kellemes csigavonalban tekeredik a lélekvesztő liftek köré. Egy szökőkút romja az udvarban, egy furcsán szélesedő zárterkélyes konstrukció, melyet négy karcsú, filigrán vasoszlop tart meg, s főtengely helyiségeit lezáró terasz, ahol de szép lampionos vacsorákat lehetne rendezni!

Persze a m. kir. tengerhajózási részvénytársaságnak már a létezése is valami furcsa paradoxon a mából visszatekintve, még akkor is, ha volt szerencsém MAHART tengerészkapitányt ismerhetni, nehezen jön, hogy higgyek a “Tengerre, magyar!” jelszavában. Mindenesetre e vállalat létezett és olyannyira propsperált, hogy  székházát a reprezentatív Szabadság téren Meinig Artúrral, a precíz és zseniális német származású kastélyépítővel terveztette meg. Gondoljunk a FSzEK-nek otthont adó Wenchkheim-palotára és egy pillanat erejéig próbáljuk ezzel a fennséges rommal összemontírozni a mentális képet. Hát így, ilyen eleganciával, igen.

ez a mi hazunk! es igen, kevesen laknak benne, nagyreszt befektetok vettek meg, de voltak oroszok is, akik evekig probaltak manipulalni, hogy adjam el nekik a lakasunkat. mindket oldalunkon megvettek a lakasokat, aztan kedveskedessel meg fenyegetessel probalkoztak. ok koltoztek el eloszor, persze ez nem az en erdemem, hanem anyukame.

mikor 93-ban odakoltoztunk normalis berhaz volt, fogtechnika volt a foldszinten, fogszabalyzos rendelo a felemeleten, a nemzeti bank ovodaja meg a harmadikon. volt fuggony mogul leselkedo maria neni, es finom sutit suto aniko neni… gyerekek a masodikon, unokak a harmadikon, korbejarhatos lakasok (az meg megvan nyilvan, most epp nem tudom ki berli). Volt korusproba is, vagy koncert nem tudom, de emlekszem hogy bezengte az udvart. sokat forgatnak filmet, igy jutottam be a szabter 16 lepcsohazba is, ami nagyon szep. A mi erkelyunkrol is lengett amerikai zaszlo, kaptunk is erte penzt, de forditva tuztek ki eloszor. meseljek meg? Lakott itt a Kashmir etterem tulajdonosa, olyankor curry szag volt nalunk, imadtam.

Hallgassák az egyik tulajdonost c. kötreblog. És igen, kérlek mesélj még!

85./ V. szabadság tér 16.

Párizsba beszökött a rohadás bűze - gondoltam, ahogy a Belváros utcáit jártam, fürdőzve a turisták elvarázsolt tömegében és a napfényben. Valami egészen középkori, az érett sajtok és fekália és fertőző betegségek lehelletét hordozó szagot fújdogált a gyenge szellő. A Szabadság tér meg aztán tényleg egy darabka Párizs a parkkal, a vízarchitektúrával, a kávézók teraszaival. És mint egy jókora darab obszidián sötétlik a tér szélén az Adria M. Kir. Hajózási Részvénytársaság budapesti székháza, Meinig Artúr e dekadens és össze-vissza neobarokk palotája.

Szerintem már többször is kifejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretném megállítani az időt; belépve a szabálytalan alakú udvarra, egészen elfacsarta a szívemet ez a kívánság. Mert ez az épület így, ebben a formában (is) gyönyörű. Ritka látvány ez a csodálatos pusztulás, és ritka, hogy eszembejusson, ilyen körülmények között emberek élnek. Az emeleteket járva több bedeszkázott ablak és lelakatolt ajtó is feltűnt, mégis, ha kevesen is, de itt emberek élnek (pizzát is rendelt valaki, így jutottam be, szóval tényleg!). Ha megállítanám az időt, ezeket a szerencsétleneket kiköltöztetném innen -- hadd legyen ez a ház végtelenített pusztulás csendes és gyönyörű mementója, afféle élmény- és kísértetkastély.

Ezekben a végletekig tökéletesített részletekben van annyi kraft, hogy hosszú órákon át nézegessük őket: a külső homlokzatok cirkuszi ornamentikája oroszlánfejjel, bojtos zsinórzattal, birkafejes hajóorral és tengerészcsomókkal, ijesztően tekergő tengeri kígyókkal szinte játékos felszabadultságot kölcsönöz a tér e szegletének, nem beszélve a tér felé homorú ívvel forduló, de a fáktól alig látszó főbejáratról.

Odabent pedig a minden, habár az első emeleti helyiségekhez vezető díszlépcsőház egy irányból sem megközelíthető, bár szívesen feltörtem volna érte ajtókat (vagy felhívtam volna a location scoutot, aki hozzáférést biztosít forgatások idejére). De a másik két lépcsőház is nagyszerű, a szemnek kellemes csigavonalban tekeredik a lélekvesztő liftek köré. Egy szökőkút romja az udvarban, egy furcsán szélesedő zárterkélyes konstrukció, melyet négy karcsú, filigrán vasoszlop tart meg, s főtengely helyiségeit lezáró terasz, ahol de szép lampionos vacsorákat lehetne rendezni!

Persze a m. kir. tengerhajózási részvénytársaságnak már a létezése is valami furcsa paradoxon a mából visszatekintve, még akkor is, ha volt szerencsém MAHART tengerészkapitányt ismerhetni, nehezen jön, hogy higgyek a "Tengerre, magyar!" jelszavában. Mindenesetre e vállalat létezett és olyannyira propsperált, hogy  székházát a reprezentatív Szabadság téren Meinig Artúrral, a precíz és zseniális német származású kastélyépítővel terveztette meg. Gondoljunk a FSzEK-nek otthont adó Wenchkheim-palotára és egy pillanat erejéig próbáljuk ezzel a fennséges rommal összemontírozni a mentális képet. Hát így, ilyen eleganciával, igen.

84./ XIV. kerepesi út 76. (kerepesi úti lakótelep)

A metró sík lapályra bukkan, a belvároshoz és különösen a földalatti világához képest éles váltással tágas és fényes lesz minden hirtelen. A nagyvonalú városi autópálya túlfelén pedig mintha egy másik település körvonala sejlenék fel.

Atyám azt mondta, ez az igazi szocreál. Anyám azt mondta, neki az egyik nénje itt lakott, amikor még jártak hozzá, nyoma sem volt a Füredi utcai gigamega telepnek, csak kukoricás, ameddig a szem ellát. Majd hunyorított és mutatta, ezek a házak a boltívekkel. Majd azt mondta, ő úgy emlékszik, egészen helyes, elfogadható alapterületű lakás volt a rokoné. A konyha -- a konyhát külön kiemelte.

Rakjuk össze az emlékekből és a tényekből a Kerepesi úti lakótelepet, ezt az 1953-56 között épült sztálinbarokk csodát! A sztahanovisták és a Párt kart karba öltve valósítottak meg az akkor még szinte lakatlan dűlőn (vö. káderdűlő) egy afféle város a városban projektet. Csakhogy a nagy sietségben úgy vélték, a szocialista embertípusnak semmi szüksége fürdőszobára, ezért mosodákkal és zuhanyfürdőkkel igyekeztek később elejét venni a lakossági zúgolódásnak. Nincsenek nagyobb alapterületű lakások a minifalanszterben, persze, akiknek itt utaltak ki lakást, valószínűleg örültek annak, amijük volt. És mindenük volt, Postától a Röltexig és Keravillig, és itt állt személyes kedvencem (már ami az elnevezést illeti), a Mimóza presszó is. És csodálatos lehetett itt gyereknek lenni, a végtelen kukoricatáblákkal a háttérben.

Nagy kérdés: mitől lesz jobb a lakónak? Ha telerakunk mindent változatos murálokkal és különféle balkonokkal, erkélyekkel, loggiákkal, vagy ha kap mindenki fürdőszobát? Szandai Sándor -- Móricz Zsigmond és Kassák Lajos autodidakta protézséje, nyughatatlan reneszánsz kommunista, a kinetikus művészet és op-art képviselője -- reliefjeit alighanem a kutya nem nézegeti, amikor a kulcscsomójával matat. Pedig a jelenetek ideáltipikus gyermekkort, erdőket és falusi jeleneteket ábrázolnak, az ilyesmi korra, nemre, pártállásra való tekintet nélkül kedves szok lenni a magyar léleknek. De ugyanilyen rosszul járnak a köztéri szobrok is: mind a szociálista Madonna a gyermekkel, mind Spartacus, mind a Rugdosó Menyecske, és testvére, a Budjokló Menyecske afféle fehér foltot képeznek a szalagszerűen tekeredő házsor udvaraiban.

De mondom, város a városban ez: saját mindennel. A banktól a késdobálóig, saját hajléktalanokig és barátságos parkokig van itt minden, a periodikus változás egy nyugvópontján. Vajon kerül-e az édesség és a zöldség-gyümölcs feliratok alá valamikor egy harmadik, új funkciót jelző cégér?

83./ II. margit körút 15-17.

Azt én már a kezdet kezdetén tudtam, hogy ez ilyen lesz: ragyogó napsütésben, egy túlszaturált hétvégi délutánon odamegyek a Mártíro Kúttyára (sic!) és belibbenek ennek a gyönyörű, nagyvonalú épületnek a lobbyjába, és felliftezek a hetedikre és csak gyönyörködöm. Csak a napsütés hibádzott, a hétvégi délutánokat pedig kérés nélkül is túlszaturálom a nyájas Olvasó jókedve végett.

A Dugattyús háznak becézett alkotás a Hofstätter-Domány páros Dunapark háza mellett a másik, igen jól dokumentált főmű. Zokognék a gyönyörtől, ha lenne még hasonló vagy harminc ebben a városban: rafkós, finom, elegáns, és számomra pontosan a Dunapark feminin párja, éppen kisebb méreténél, zárkózottab, rejtőzködőbb megjelenésénél fogva. A Weiss Manfréd Vállalatok Elismert Nyugdíjpénztára Bérháza simul, sajnos mostanság a Margit körúti egyenszürkeségbe, de a Közmunkák Tanácsa hathatós szabályozásának hála az útszakasz akár határozottan harmonikus és nem mellesleg fényűző megjelenésű is lehetne. Ha fényűző megjelenésű lenne, talán e ház földszinti kirakatablakain sem a "fizesse be így-úgy-amúgy a villanszámláját" feliratú plakátokat kellene nézegetni.

Nem baj (de, az), az én tökéletes délutánomat semmi sem ronthatja el. Megcsodálom tehát a hirtelen meglóduló Rózsadomb meredekségéből adódó ügyes szinteltolásos megoldást, ami hihetetlen dinamikát kölcsönöz az egyébként is invenciózus vonalvezetésű lépcsőháznak. A két dugattyú, azaz az üveghengerben közlekedő eredeti liftek pedig éppen kiteszik azt a finom hangsúlyt, amitől az egész konstrukció lebegővé válik. Szépen bele is szédülök, ahogy ezt a hetediken végiggondolom és egyszerre processzálom a látványt is. A közös terekben létrejövő áramlás rokonítja Wright építészetével a házat; külső megjelenését tekintve pedig a rendelkezésére álló tér harmonikus, ötletes kitöltése jellemzi.

A Budapest Városképpen alaprajzán igen szépen látszik, hogy ez itten egy bömbi kis H-betű, itt-ott finoman lekerekítve. Az egészen keskeny lépcsőházból 3-3 ajtó nyílik, valamint még két pár egy kis gazdasági folyosóra, amely egy gazdasági előtérbe, majd onnan a konyhába torkollik. Milyen szerencsés, hogy a cselédnek nem is kellett naccságával találkoznia, amikor az emeleti szemétledobó felé közlekedett például.

Ugyanakkor a luxust finomabban jelzik a 30-as évek által kedvelt alapanyagok is: a travertin (külső burkolat), szines linóleumszőnyeg, márvány (belső burkolatok), a Luxier üveglencsés felülvilágító, krómacél. Csőkorlátos és zárt mellvédes erkélyek, több terasz, sávablakok, egyedileg tervezett világítótestek, kajütablakos, lekerekített és hangsúlyosan keretezett ajtók jellemzik a házat, a kerekded és vonalas közötti dinamikus egyensúly csaknem olyan eszményi, mint Hámori Hamburger Mackósajtja esetében.

S ha már a túlparti Kánaánt ilyen gyakran felemlegettem, egy némileg messzebre vezető kérdés: vajon tud-e, akar-e Víziváros Buda Újlipóciája lenni? Vagy a budai reakció megvalósításához ez túl heterogén és széttagolt városrész? Két üvegliftezés között, elnézve a lakások előtt parkírozó kerékpárokat, úgy éreztem, joggal merült fel újra a kérdés. Szerintem nem kérek sokat: őrizze a kék Dunát két yuppie-hipster városrész és Budapest, állítom, boldogabb város lesz.

82./ VII. károly körút 1.

Először úgy gondoltam, majd elmélkedjünk az ún. városképi jelentőségű objektumokról, aztán, ha túlvagyunk a kötelező körökön (Parlament, Halászbástya, SZOT üdülő a Rózsadombon) - ezek a primér asszociációk úgysem használnak az Ügynek -, akkor majd lehet értekezni dekoratív, meg emberarcú modernről. No de nem erről lesz szó, hanem arról, hogy akkor ez most egy épület, vagy kettő? Valamint: hogyan került Crescentia asszony az Astoria sarkára?

Azt, hogy az órás-gorenjés-rafis épülettömb tulajdonképp két eltérő korú épület jó stratégiai és esztétikai érzékkel felismert, szinte varrásnélküli (seamless) kombinációja, sokan tudják. Ha elég sokáig mélázunk a 7-es buszcsalád megállójában, észrevehetjük az illesztést, egy vékony vonalat a kiugratott falrész és a körtorony között szemre félúton. Hültl Dezső 1935-re akkorát lépett előre a Semsey-bérpalota tervezése óta, hogy átlépte a Dunát, de még a saját árnyékát is: anyaghasználatát és tömegalakítását a szomszédos házhoz igazította az MTA-bérház építésekor, és ezzel létrehozta a tulajdonképpeni "teret", melyet Astoria néven ismerünk. Ez egyszerre okos, önzetlen húzás a grandiózus végeredmény reményében.

Crescentia asszony pedig jó sok áttétellel jutott a bejárattól sréhen balra a homlokzatra: az MTA allegóriája alternatív címet viselő Johann Ender festmény "tudásosztó" Hébé-alakjához állítólag ő szolgált modellként, így Jungfer Gyula szobra akaratlanul Széchenyi szívszerelmét (is) örökíti meg a Magyarországot szimbolizáló szomjas Turullal.

Az MTA-bérház épülete másképp városképi jelentőségű, mint a kezemfeje megoldások ebben a kategóriában. Valahogyan, változatlanságával - én nem emlékszem olyanra már, hogy a gorenje ne lett volna rajt' - a főváros alapvető változatlanságát is jelöli. Annyira kitett helyen van, és szerencsére annyira állja a sarat (meg a változások szelét), hogy önmagában is szimbolikus. Kinézett a miliője így, meg így és így, meg így, a lényeg ugyanaz maradt.

81./ VII. síp utca 17.

Kis-Jeruzsálemben menekültem az eső elől és beugrottam ebbe a kapualjba, aztán csak vártam és vártam, hogy beszökhessek a lépcsőházba, míg végetér a zivatar. Három leány (mint a mesében) jött hamarost (mint a mesében) és az egyikük amint nyitotta a kaput, így szólt: "megérkeztünk az egyiptomi sírkamrába" (ez már inkább az Amerikai istenekre hajazott). És tényleg. 

Garantálom, hogy a Síp utca 17. a főváros egyik legnyomasztóbb háza, Löfflerek ide vagy oda. A négyemeletes bérházat egy nadrágszíjtelekre emlékeztető parcellára húzták fel, következésképp minden egyes négyzetcentiméterét kihasználta a tervező. Itt tényleg egymás szájában élhettek-élnek az emberek, és ennek láttán még Eva Mihály Amichay sem csapná össze a tenyerét, hogy "ejj, micsoda helyre közösségi tér" -- vagy hát; fene tudja, elképzelhető az a konstrukció, amitől az egyiptomi sírkamra élhetővé tehető. Feltételes mód. Sok-sok feltételes mód.

Következésképp állati romantikus a szűk Síp utcában a Burger János számára épített bérház, az építtető monogramját őrzi még a lépcsőház néhány csiszolt üvegtáblája. 

Ami eléggé tetszik, az a szimbólumok játékos tobzódása: a gyönyörű kovácsoltvas kapun a Magyar népmesék pintyőkéi dalolnak matyóhímzést az életfán, alant pedig a szivárványszínű mókus rágja az életfa gyökerét, de Noé bárkája, terhüket egyre nehezebben cipelő Atlaszok és csúf kis puttók, meg kovácsoltvas menórák teszik teljessé a zűrzavart. Szóval ennyit a Zsidónegyedbe tudatosan illeszkedő motívumkincsről. A harmadik emeleti sokszögletű zárterkélypárra mindenképp felhívnám becses figyelmüket, még ha a kilátás nem is ígér budai örökpanorámát, csak a Kis-Jeruzsálemre jellemző ismeretlenül is ismerős ablaktengert (vagy mondjuk úgy, itt álmodozva kitekinteni járhat meglepő eredményekkel is).

80./ VII. dohány utca 22-24.

Ahogyan az Uránia felé araszol a hetes buszcsalád valamelyik ronccsá aszott tagja, a nyájas Olvasónak is feltűnhetett a Síp utca torkolata felé pillogva az a jellegzetes, olajosan csillogó rozsdafolt az egykori Metro Klub alaméniom álorcája helyén.

Nos, a Fallout 3 és a fővárosi építészet közös metszete igen kicsiny, de az Árkád bazár a centerfold ezen az ingoványos területen: türelmes várakozás után bebocsátást nyerve az egykori játékáruház körött megbúvó bérházba, meggyőződhettem a Zsolnay-féle eozinmázas matrjoska posztapokaliptikus mindenhatóságáról. Mindenhonnan, a bejárat üvegéről, a kapualj faláról, a rohadó homlokzat csempejeleneteiről az a nyomorult babaarc vigyorog ránk. Ez az épület teljes joggal pályázik a legszórakoztatóbb és legijesztőbb ház címére. A Vágó fivérek kitettek magukért, az 1909-ben épült üzlet- és bérház minden zegzugosságában is letisztult tud maradni, a csempeborítású főhomlokzat nélkül elképzelhetetlen a kiszélesedő kereszteződés látképe.

Még egy leget a magáénak tudhat az épület: ez pedig a legrondább és legmeghökkentőbb vesealakú belső udvar címe. Innen indul két csodálatosan izgalmas lépcsőház, a hátsó traktusban eredeti teherlifttel és kovácsoltvas cirádákkal; sőt, a gang korlátján mesebeli pléh állatok őrkődnek és azért lássuk be, bizarrságában is gyermeteg örömöt okozó meglepetések ezek.

Anno gyermeteg örömet érzett a hírlap tudósítója is, amikor leírta: "Igen szép látnivaló a hatalmas ötemeletes palota, melynek árkádjai alatt járva-kelve, csodálattal látjuk a változatos játékok tömegét. A belső csarnokokban látunk babákat számlálhatatlan mennyiségben, páratlan mügonddal összeállitva a föld minden emberfajának viselete szerint. A téli sport, a modern ródlizás minden változatu szánjai, a villamos vasutak, tengeri hajók és torpedók olyan választéka, a milyenre eddig példa nem volt. A mi pedig a kis gyermek legkedvesebb játékát, a hintalovat illeti, azt ezerszámra találjuk a legegyszerübbtől a legdiszesebbig."

És akkor kontrasztnak az évek óta beígért felújítás; lett volna itt zsidó kultúrház, kávézó, klub ésatöbbi. Csak végül egyik sem lett, helyette van nekünk egy kis darab New Vegas, valami, ami lepusztultságában is gyönyörű.

Viszont az építés centennáriumára el tudtam volna képzelni az Árkád vezér bevásárlóközpont kedves gesztusát, miszerintis fotókkal és tervrajzokkal és néminemű ismertetőszöveggel emlékeznek meg az azonos nevű, de építészetileg mindenképpen igényesebb épületről és neves tervezőiről...

79./ V. vármegye utca 7.

Egy életmű vége: Fodor Gyula - mert ki másról is lehetne szó? - 1931-ben tervezte az OTI Bányanyugbéralap bérházát. 1931-re azért már sokmindenen túl voltunk, a Vágó-fivérek és a premodern Bélák belengették egy nagyon progresszív építészet vízióját, megvolt a népies énkeresés fázisa, és elindult a modernség és szociális építészet kapcsán folytatott eszmecsere, de meg az építés is: Fischer József átadta a Csatárka utcai házat, Ligetivel és Molnárral és tsaikkal már dolgoztak a Köztársaság téri sávos beépítésű OTI bérházcsoporton, egy évvel később pedig már a Lejtő utcai villa hirdette a Bauhaus ideológiát.

Aztán van, aki nem, vagy alig változott. Málnai Bélának belefért a szinte állandó útkeresés, a Fodor Gyula márkanév viszont inkább az állandóságot képviselte. Igaz, a Louis Vuitton táskákat sem az észbontó változatosságukért szokás szeretni.

Ez a Bányanyugbéralapos ház a félreeső Vármegye utcában számomra az alkotói betokozódás tökéletes jelképe. 1913 és 1931 között a motivikus hidat a nyomorult puttók képzik meg, meg a negédes kis girlandok és az előtér cifra hamvvedrei. Ahogyan be van szorítva a sikátorba, jó eséllyel pályázik az év legnyomasztóbb lakóháza címre, a belső terek szűkössége pedig éppen, hogy nem hívogató, a mennyezet mindenütt agyon akar nyomni, de azért a ház marasztal, ahogy igyekszem elhagyni: hiába nyomogatom a kapunyitó gombot, csak nem enged.

Apropos, itt nőtt fel Konrád György, és egy lenyomozhatatlan memoár részletei is e házhoz kötődnek, izgalmas olvasmányok ezek, hát ilyen emberek életét rejtik a Bányanyugbéralap bérházának sötét folyosóiról nyíló lakások.

78./ VII. kazinczy utca 51.

Azért mégiscsak mulatságos, hogy egy építész nem csak kézjegyét, de konkrét márkajelzést hagy épületein. Erre gondoltam, ahogy önkéntelenül könnyezve álltam a Kazinczy utca 51. előtt. Azért könnyeztem, mert az augusztusi hőségben már a sokadik napot töltöttem a világ lüktető szívében, a 400-ban egy nagyjátékfilmnyi terjedelmű anyag és írói megrendszabályozásával, szétkommentezett, színes treatmentek felvagdosásával, egyes jelenetek megíratásával, megírásával és újraírásával. És akkor a monitorbámulástól kicsordult könnyeken át láttam meg a 'logót': ez a karcsú kis gothic horrorba illő torony Fodor Gyula műve.

A gothic horror persze szokás szerint képzavar, ugyanis ez az épület a német patríciusházak felépítését idézi -- nagyon tüchtig. De a részletek, a valóban barlangra emlékeztető dupla bejárat, a komor vízköpők és a több helyütt visszatérő pókmotívum rajzolják félelmetessé. No meg a lassú, de biztos rohadás*. Ez egy tuti egyedi mixtúra, amit a kötelező Ney Simon-féle puttókompozíció árnyal tovább.

A környezetéből pedig mára teljesen kirí a ház, hiszen a zsidónegyed felfejtett szövetét ilyen-olyan újépítésű objektumokkal stoppolták meg, ebben a kontextusban pedig valami meghökkentő bravadonak tetszik a pókos ház negédessége.

Ugyanakkor fel-le járva a lépcsőn konstatálom, hogy ez az egyveleg teljesen jól működik, főleg a miniatűr méretek miatt. Már alig emlékszem a régi Kazinczy utcára, amikor még minden ház ilyen kicsi, szűkös volt, de legfőképpen nagyon szomorú. Az a nagyszerű, hogy most még a rohadás sem szomorú. Ez a ház, az egykori Wieselmann és Társa üvegcsiszoló és Felhős Frigyes ötvösműhelye, ma egy jó kis időkapszula. 

*a 2007-es centenáriumi felújítás előtti állapotok az Örökség folyóirat egy archív lapszámából

77./ VII. Alsóerdősor utca 8.

Az elmúlt évben éppen négyszer többször jártunk kórházban, mint szerettük volna. Akárhányszor sietve lépkedtünk az Alsóerdősor utcában, idegességemben mindig megjegyeztem, "milyen szép ez a ház, kár, hogy ennyire lepusztult", amire a válasz mindig, de mindig ugyanaz volt, "tényleg szép". Napokkal később, hazafelé pedig sokkal felszabadultabban mondtam ugyanezt, de a válasz is csak lakonikusságában volt felszabadult. Tényleg szép.

Szerencsére olyan régen jártunk az Alsóerdősor utcában, nem is láttam, végre elkészült a teljes homlokzati felújítás. Így már pontosan tudható, a Fodor Gyula tervezte Steinhardt-udvarról van szó: mind az építtető, mind az építő neve feltűnik a fronton az obligát bőségszarus hölgyek és körtáncot járó puttók között. Egy idő után még nekem is halálosan unalmassá válnak Ney Simon művészi igényű, de kissé torz stukkóalakjai. Az ornamentikában azonban itt megjelenik egy új elem, a színházat jelképező síró-nevető maszkpáros, mégpedig a 4. emelet feletti timpanonszerű megoldáson.

S ha már díszítettség, emellett a csakugyan drámai kapumegoldás mellett nem lehet csakúgy elmenni: márványoszlopok és grádicsok vezetnek a míves rézbetétes, kovácsoltvas bejárathoz, melynek alkotóját szintén megörökíti a felirat -- Schneider József pompás munkája a kapu. Felette bőségszarus, gyümölcsmotívumos üvegbetét, odabent pedig elszabadul a stukkós-faragásos-kukatárolós őrület, hogy egy némiképp eklektoid oszlopos-körfolyosós udvarban csillapodjék. A bal kéz felé nyíló főlépcsőházban szintén a Fodorra jellemző faunfejes tartókonzolok figyelik a járókelőket, akik egy pocsék IKV-s lifttel juthatnak magasabb szintekre.

A nyílászárók változatos csoportjainak és a homlokzat pácolt húsra emlékeztető színének taglalásától ehelyt nagyvonalúan eltekintek.

76./ VIII. erdélyi utca 7.

Nagyon elhanyagolódott ez az egész gyűjtögetés -- vagyishát a dokumentáció maradt el, részint az állandó betegség, fáradtság, munka ciklusok, részint a megfelelési kényszer mián. A gyűjtögetés olyannyira állandósult, hogy nemigen tudok egy lépést sem tenni az épített környezet regisztrációja nélkül. Nemegyszer ügyintézés fordul parodisztikus lépcsőházban-rohangálásba, máskor érdekesnek induló beszélgetéseket gyilkolok meg brutálisan bizonyos építők érdemeinek elősorolásával.

Itt van például ez. A Mátyás téri idillt, azaz tűzcsapot nyitogató gyermekeket, bokszedzést rögtönző férfiakat és gyerekkocsit tologató nőket odahagyva ha folytatjuk a Tesco Express felé tett egészségügyi sétánkat, a Kesztyűgyárral majdnem szemközt áll ez a ház. Gyanúsan szépen felújították. Látni fogja a nyájas Olvasó, hogy a 'gyanús', mint jelző ugyancsak megállja a helyét; azt hiszem, létezhet egy Fodor Gyula Baráti Társaság, melynek bankvezérek, iparmágnások a tagjai, és szépen, titokban az összes Fodor tervezte bérházat felújíttatják, bőkezű mecenatúrával szebbítve a gyászos városképet.

A Google Maps még a régi állapotot mutatja, és cukorkát adok annak, aki a málló vakolat mögött is megsejti az Ernst Múzeum építőjének kezenyomát.  Jelenlegi állapotában sem emlékeztet a ház arra a csodálatos konstellációra, amit Fodorral azonosítani szoktunk: végtelenül egyszerű eltérő színű vakolás és az ezt hangsúlyozó keretezés díszíti a főhomlokzatot, csak az ozomzat kiugró lőrései és az első emeleti fémkorlátos erkély töri meg a falsíkot.

Különös ez az L-alaprajz, amelyet enged látnunk a két foghíjtelek az épület két oldalán: csak arra tudok gondolni, műhely, kisüzem lehetett a ház végében valaha, erre következtethetni a magas kapuból és földszinti ablakokból is. Kissé emlékeztet ez az egész a József utcai műtremházra, vagy a Mika Tivadar pozicionálására. További nyomokat keresek tehát, közben falom a pálcás jégkrémet. Talán a biblikus stichhel megküldött kévés asszonyok jelenthetik a megoldást, talán nem.

Viszont nem tudom nem észrevenni a zombiapokalipszisre emlékeztető környezetet, amibe vegyül egy csepp romantika; körben meredező tűzfalak, a gazzal és sittel gazdagon borított telkeken vonítanak a kóbor kutyák. A ház viszont védettséget élvez, része volt a Budapest100 programjának is, és szépen körbelegózzák majd egy lakóparkszerű épülettel. Ha szerencsénk van, kifejezetten izgalmas dialógust folytat majd a százéves ház az újépítésűvel.

75./ VIII. üllői út 14., baross utca 11., arany sas-udvar

Fodor Gyula életművét olyan fanatizmussal igyekszem összegyűjteni, mintha Lutra-albumba ragasztgatnék képeket. Egyszerűen kritikátlanul imádom a Fodor-házak részletképzését, a néha egészen váratlan apróságokat, amelyekkel feldobja a már tényleg unásig ismert körfolyosós bérháztípust: itt egy kőpapagáj, ott egy faragott nimfafej, eklektikában tobzódó, barokkos puttók járnak körtáncot a kukák fölött. Nincsenek elvárásaim, csak kellemes meglepetéseket szeretnék a házaitól és eddig még nem csalatkoztam -- itt egy bájait cseppet sem takargató rézből való hölgyet és egy különös üveges-rácsos konstruktumot találtam.

Karcsú és nagyon magas az átmenőtelekre épült az Arany Sas-udvar, az Üllői út mentális térképen kitöltött méreteihez képest el is vész ez a szolidan ornamentált homlokzat, csak a felsőbb emeleteken őrt álló, avantgárdra faragott fiatalemberek és a díszes, szörnyeteges-sasos kapu tűnik fel. Ez a kapu, ez igen: egy darabka Gotham City Budapesten. Felette a munkaruházatot hirdető sün: Zdenek Miller világa Budapesten. Bámulatraméltó kontraszt.

Az udvarban bezárt, magányos üzletsor, megannyi kiégett tekintet a bedeszkázott köríves ablakok sora. Feltekintve szűnni nem akaró emeletsor. A feltáruló udvar mint falanszter, a ház nevét viselő hosztel és kis egzisztenciák a kétségbeesés határán. Az elhagyatottság nyomott csendje telepszik a körfolyosókra. A moccanatlan némaságban csak a cipősarkak kopogása hallik a kinti forgalom moraja felett, ahogy ide-odatoporgok. A legfelső szinten azonban az esőtető alatt kertibútorok és egyéb partikellékek fogadnak. Hogy életvidám lakók is költöztek ide, csak bizakodással tölt el. Valamint megpillantom a cselédlépcső kiboltosuló tetejét.

A szűken kunkorodó lépcsősoron felkaptatva egy ólomüveg és vasrács installáció fogad, odabent gondosan lelakatolt vasajtó vezet a padlásra. A kilátást egyszer onnan megnézném én.

A harmadik lépcsőházon át távozom, a kapualjban rondóformán megintcsak rézasszony őrzi a kapualj pihenőjében a csintalan puttók és az eredeti, cinóber-kobalt-mustársárga csempe békéjét.

Miután átkommandóztam a Baross utca túlfelére, még feltekintek a homlokzatra, ahol egész relief csoportozat tolong. Jólfésült család üdvözli egy új kor hajnalát bizakodóan égre emelt tekintettel. Azt már csak félve merem mondani, hogy az építtető elvileg Károlyi Mihály, akkor még volt miért bizakodnia neki is. A folytatást pedig már ki-ki keresse ki magának a történelemkönyvekből.

74./ IX. ráday utca 22.

Van az úgy, hogy unalmamban tekingetek ide-oda és megakad a szemem némely házakon, valami cifra részleten, jellegzetes ornamensen, vagy ezek hiányán. Rémségesen untam a vállalati ebédet is, amikor felfigyeltem erre a bécsi szecesszió jegyeit mutató épületen, úgyis Fodor Gyula életművének feltúrásával töltöttem a tréning egy jelentős részét előtte.

Csakhogy ez nem Fodor, olyannyira nem jegyzik az egyébként csinos épületet, hogy megint nem tudtam meg semmit tervezőjéről és építtetőjéről sem. Azon mindig elámulok, hogyan lehet a nagyon "izgalmas" közösségi tereket teremtő körfolyosós bérház egy kaptafára épült konstruktumát ilyen sokféle, ízes díszítéssel csomagolni. Ezt egyszer le kellett írnom, hangozzék bármilyen banálisan; tény, hogy a homlokzat díszítettsége vonzotta a jobb módú bérlőket ("micsoda szép házban lakunk" -- még ha az a ház sok szempontból élhetetlen is...), megmutatta a befektető státuszát.

Ez a ház nemzeties ízű geometrizáló szecesszió helyett azonban máshonnan inspirált konstrukció, tervezője valami kozmopolitábbat akart, innen a kissé bécsies beütés.

S bár az udvar szép állapotú, a dézsában a növények pedig valami szoft biohorrorra emlékeztetően zöldek, nem ér különösebb meglepetés. De máskor is jó lesz unalmas vállalati ebédek alatt nézegetni az áramvonalasított utcafrontot és a színes, stilizált növényeket.