#zarándoklat | Explore Tumblr Posts and Blogs

wytza · 7 years

Text

Néha a rossz út visz a megfelelő helyre - Sometimes the wrong way takes you to the right place

Mint tőlem megszokott, a bejegyzés két nyelven érhető el, minden bekezdést angol fordítás követ, jó szórakozást!

Just as usual, my article is bilingual, so you can find the English translation always right after the Hungarian paragraph. Enjoy!

Ez most egy kicsit rendhagyó bejegyzés lesz, annál is inkább, mert általában hagyom a képeket beszélni magam helyett. De mivel jelenleg túl sok időm van, meg két sérült térdem, ez arra kényszerít, hogy másképp közelítsek meg bizonyos dolgokat. Egyébként sem árt, ha az ember feszegeti néha a határait és kilép a komfortzónájából.

Mai témám a zarándoklás lesz. Biztos hallottatok már a spanyolországi Szent Jakab útról, vagy másképp CAMINO DE SANTIAGO-ról. Ez manapság a legfelkapottabb zarándokút Európában.

A CAMINO

Röviden egy kb 800 km-es út, ami St. Jean Pied de Port-ból indul és Spanyolország északi részén halad végig Santiago de Composteláig, ahol Szent Jakab földi maradványait őrzik. Az utazók tájékozódását sárga nyilak, felfestések és fésűkagyló szimbólumok jelzik végig, így szinte lehetetlen eltévedni. Az útikönyv nem is ezért kell, inkább a szintkülönbségek és a szálláslehetőségek miatt érdemes beszerezni egyet.

Jómagam, kb 10-11 évvel ezelőtt hallottam a Caminoról. Akkoriban Kecskeméten dolgoztam a színházban és a színész kollegák ültették a bogarat a fülembe. Megfogott az, ahogyan arról a felszabadultságról meséltek, amit az úton tapasztaltak. Ez és némi spirituális kíváncsiság motivált, hogy én is elinduljak egyszer. Teltek az évek, hol pénz, hol idő szűkében tolódott el a dolog, míg végül idén ősszel úgy alakult, hogy épp időben és elég pénzzel a zsebemben hagytam el Fuerteventurát ahhoz, hogy végre én is felkössem a batyut a hátamra. Így 1-2 hét alatt összeszedtem, ami az utazáshoz kellett és egy rövid barcelonai megálló után – amit egyébként imádtam és talán megérne egy külön bejegyzést - Pamplonánál tértem rá a „sárgaköves útra”.

Ennek azért nem kis lelki hatása volt. Egy olyan dologra készültem, aminek a képe ott csüngött a falamon 10 éven keresztül és most elérhető közelségbe került az, ami mindig is csak egy álomnak tűnt.

This is not gonna be an ordinary post from me, mostly because I usually let the pictures talk instead. But… because I have too much time at the moment and two wrong knees, it makes me approach some things differently. Anyway it is good sometimes to discover our boundaries and step out of our comfort zone.

My topic today is pilgrimage. Many of you surely heard about the way of St. James, or other way CAMINO DE SANTIAGO. It’s the most popular pilgrim way in Europe nowadays.

THE CAMINO

Just shortly; this ’bout 800km way leads through in the north of Spain from St. Jean Pied de Port to Santiago de Compostela, where St. James apostle was buried. The way is well signed along with yellow arrows, color marks and shell symbols, which helps the pilgrims, so it’s kind of impossible to miss the direction. Still it’s better to have a good map which contains the high meters and the accomodations.

The first time I’ve heard about the Camino 10-11 yrs ago from my actor collegues, I was working in the Theater of Kecskemét. The way they’ve been talking about that liberation they experienced along the way completely compelled me. This and a dose of spiritual curiosity inspired me to take the road one day. The years passed and either I missed the money or time to plan my trip. Finally this fall I left Fuerteventura just in time and with enough money in my pocket to make it happen. I took one or two weeks to prepare all the necessary things and after a short stop in Barcelona – which was awesome and worth another post – I stepped on the „yellow brick road”.

Psychologically this was a blast. I’ve been doing a thing which I was just dreaming of for 10 years. I had a picture hangin’ on my wall and it all seemed unreachable till now.

Szóval Pamplona, némi kezdeti nehézség és eső. Nem mintha ezzel nem számoltam volna és tulajdonképpen örültem annak is, hogy nem St. Jeanból indultam és így nem kellett ilyen időben átkelnem a Pireneusokon. - Valószínű egyébként úgy még rövidebbre sikerült volna a kirándulásom. – De mindenképpen jelzés értékű volt, hogy ez az út nem lesz egyszerű. És valóban. Összesen 10 napot tudtam ott tölteni, viszont ennek a 10 napnak is meglettek a tanulságai, rövid és hosszú távú kihatásai az életemre.

De kezdjük az elején. Miért is megy az ember zarándokútra? Van, aki vallási indíttatásból, van, aki kalandvágyból, mert kihívásnak tekinti. Én elsősorban kíváncsiságból vágtam neki. Egyrészt persze, hogy képes vagyok-e rá, másrészt amiatt, hogy mit hoz ki belőlem az út, vagy éppen mit tartogat számomra. Fizikálisan felkészültnek gondoltam magam. Az időszakos diszkomfort sosem zavart, a mai napig szeretek például kempingezni is. Az animációban a napi aktív óráim száma 6-16 között mozgott, ami tartalmazott nem kevés fitnesst, táncpróbát, esti táncshowkat, így az erőnlétemmel sem volt gond. Lelkileg nem igazán éreztem szükségét, hogy tréningezzem magam. Inkább igyekeztem nem elvárásokkal nekiindulni. Szerettem volna jelen lenni, megélni az élményt, csak elfogadni azt, amit az út hoz számomra.

So Pamplona. Some difficulties and rain. Not like I wasn’t prepared to that. Moreover I was happy I chose Pamplona as a starting place, not St. Jean Pied de Port, so I didn’t have to climb the Pyrenees in this weather – I have the feeling that would have made my journey even shorter. – But it was a definite sign that this trip is not gonna be easy. Indeed. In the end I spent 10 days on the road in total, but even this short time left a significant mark in my life as a lesson.

Let’s start from the top. Why are people even going for pilgrimage? Some has religious reasons, others take that as an adventure. I was rather curious. Of course about being able to do it as well, but mainly curious about what does the way bring out of me psychically and spiritually, or what does it bring to me. I thought I was physically fit for the task. A short term discomfort never bothered me, I’ve always loved camping and my last 18 months in animation where my active hours been between 6 – 16 a day containing a lot of fitness, dance rehearsals and dance shows let me think I’d be just fine. Honestly I didn’t feel the necessity for psychical training or any spiritual preparation, but I’ve tried not to go with any expectation. I just wanted to be present and take all what came along.

az én hibám

Azt hiszem az elvárásokkal mégis elbuktam. Két dologgal ugyanis nem számoltam. Az egyik a hideg. Az időjárás ugyanis úgy döntött, hogy épp azon a héten döntögeti az elmúlt tíz év legalacsonyabb rekordjait, így napsütésben sem volt 14°C – nál többhöz szerencsém, ami azért kicsit ciki, ha azt nézzük, hogy 30 plusszal szoktak az év ezen szakában számolni. Rövidre fogva fáztam. Nagyon. A másik tényező a tömeg volt. Mint kiderült sikerült kifognom még egy rekordot, mégpedig a legtöbben zarándoklók idejét. A St. Jean-ból indulóktól tudom, valóban ez volt az év legforgalmasabb hete az úton. Ez először csak meghökkentett. Később viszont elkezdett zavarni. Nem csak azért mert így szabályos verseny folyt a férőhelyekért a zarándok szállásokon, hanem mert azon emberek közé tartozom, akik szeretnek néha egyedül lenni. Kifejezetten szeretek egyedül utazni és néha elveszni. És bár másoknak erőt és inspirációt adhat, hogy bármerre néz, előtte – mögötte legalább 30 embert lát, aki éppen ugyanoda tart ahova ő, nekem néha jól esett volna csak a pusztaságot látni. Csalódottsággal töltött el hogy ugyanazt a társas magányt tapasztalom egy zarándokúton, mint ami a nagyvárosok sajátja. Félreértés ne essék, elég nyitott vagyok, és könnyen barátkozom, akadtak is kellemes útitársaim, amiért hálás vagyok, ugyanakkor az, hogy valóban egyedül maradjak, lehetetlennek bizonyult.

epic fail

As it turned out I couldn’t leave all my expectations behind. My bad - I didn’t count on two things. Number one – the cold; the weather decided to break the lowest record of the last 10 years just that week. So it was around 14°C even with sunshine instead of the normal 30+ around this time. Shortly: I was cold…VERY COLD. Number two – the crowd. I caught another record… for that was the week of most registered people on the way. At first it was just surprising, but later it started to bother me. Not only because of the competition for the free places in the albergues. (That’s how they call the hostel kind of special accommodations for pilgrims.) I’m that kind of person who likes to be alone. I like to travel alone and get lost sometimes. Eventho I know for others it can be inspiring or helping to see 30 other people ahead and behind going just the exact same way with the same goal, for me it would have been more releasing to see only the way at some point. It made me disappointed to experience the big cities’ typical social solitude in pilgrimage. Don’t misunderstand me please, I’m an opened person and making friends easily and I got very nice company on the way which I am really grateful for. But to stay alone to take a minute only for myself was impossible.

“Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot”

József Attila sorai nagyon jól érzékeltetik milyen vak tud lenni az ember miközben hajszol valamit, még akkor is ha ezt nem tudatosan teszi. Vagy főleg akkor. Elmaradt az utazás extázisa. Sokat gondolkoztam rajta, ez miért van így. Egy olyan ember számára, aki életét egy megszokott környezetben éli helyhez kötötten - nem sokat, vagy talán egyáltalán nem utazott, ez az út valóban világrengető lehet, és ennek így is kell lennie. Talán én vagyok elromolva, vagy fura mód kiégve. Pár év utazgatás és animáció után, ahol az emberek szórakoztatása, a kapcsolatteremtés volt a munkám, nekem az volt a furcsa, hogy nem volt furcsa ott lennem. Természetes dolog volt, hogy úton vagyok, hogy új embereket ismerek meg nap mint nap, hiszen évek óta ebben éltem, ráadásul összességében majdnem teljes 2 évet töltöttem már Spanyolországban. Higgyétek el, tudom, milyen szerencsés voltam, és hálás is vagyok érte. De hagy nevessem ki magam, azért hogy ilyen messzire kellett eljönnöm ahhoz, hogy egyrészt erre, másrészt arra rájöjjek, hogy már nyomokban sem hasonlítok huszonéves önmagamra.

“God was standing behind me and I went around the world to find him”

It’s a very good line from a Hungarian writer, Attila József. Express the best how blind we can be when we seek for something even if it’s not conscious. I’ve been thinking a lot, why I lost the euphoric feeling of discovery this time. For a person living an ordinary life – and take ordinary as a positive thing. Having a safe job with enough salary, a caring family, hobbies, weekly going out with friends, basically happy life – but not travelling too much or at all, well an adventure like this for sure rocks their world. And it should! But maybe I’m broken or burnt out in a different way. After some years of travelling and animation, where my job is to entertain people and talk to them… the strangest thing was: it was not strange at all to be there. It was just natural that I’m in a different country, that I meet new people day by day, because I lived this way already for years – and from that almost 2 in Spain. Trust me, I know how lucky I was and I can’t be thankful enough for that, but let me just laugh at myself how far did I have to come to realize this and also that I’m very far from my 20 years old self already.

csodák, bajok és egyéb állatfajok

Az első napokban a 20-30 kilométeres menetelés teljesen tarthatónak tűnt, még a túlpakolt hátizsákkal és a szintkülönbségekkel is. A kondícióm rendben volt, és egy-két vízhólyagnál nagyobb problémám nem akadt. A monotonitás tulajdonképpen egészen relaxáló, ha az ember ráérez a saját tempójára. Napjában ugyanazokkal az emberekkel kerülgettük egymást, néha egy-egy rövid beszélgetéssel vagy legalább elmormolva egy BUEN CAMINO-t. Voltak útitársaim hosszabb időre is, akiknek ezúton is köszönöm, hogy velem tartottak – Fernando, Ági, Bandi, Brenda, Christin és a kanadai társaság – de főként Bandinak, aki mellettem maradt mikor sikerült összeszednem egy ételmérgezést minden velejáró „kellemes” tünetével együtt.

miracles, problems and other creatures

In the first days the daily 20-30 kilometers march seemed absolutely fine even with overfilled backpack and quite big level differences. I was fit for the walks and didn’t have more problems than one or two blisters on my feet. Monotony can be quite relaxing if you find your own tempo. I met the same people regularly on the road, sometimes had small talks or just mumbling a BUEN CAMINO to each other. I had companions for longer time as well – Fernano, Ági, Bandi, Brenda, Christin and the Canadian group – I’d like to thank you for walk with me. Especially Bandi, who stayed with me when I ‘won’ a food poisoning with all the ‘pleasant’ symptoms.

Szerencsére ez egy extrém eset volt, az egész útra inkább a pozitív történések voltak a jellemzők. A látvány kárpótolt a hideg idő miatt - csak nézzétek végig a képeket – és valóban, tele volt a 10 nap kisebb – nagyobb csodákkal. Csak hogy párat említsek, Estellában egy kis albergué-ben szálltunk meg a magyar útitársaimmal és ad-hoc főztünk egy paprikáskrumpli vacsorát, ami elég lett ahhoz, hogy az összes zarándok társunkat megvendégeljük vele és egy kellemes családias legalább 6 különböző nemzetből álló asztaltársaságot hozzon össze. Talán nem megy csoda számba, de én szeretem, amikor egy ilyen végtelenül egyszerű dolog ennyire pozitív légkört teremt, főleg ha spontán történik. Egy másik alkalommal egy parkon haladtunk át, ahol a mókusok annyira hozzászoktak az emberek jelenlétéhez, hogy a kezemből tudtam etetni őket almával és mandulával, amit az úton szedtem.

Luckily that was an extreme case, I rather experienced positive things. The wonderful view along the way made me forget about the cold – just take a look at the pictures - and every day had its own little miracle. Just a few examples, one day we stayed in a small albergue in Estella with my Hungarian companions, just decided to cook a Hungarian meal, but we measured it wrong and made too much food, so we just invited everyone in the house for a dinner. It was the best night of the journey for me with at least 6 different nations at the table. Maybe it’s not a real miracle but I like simple things which can create such a good atmosphere and bring the people together so spontaneously. Another day we’ve been walking through a park where the squirrels got so much used to the people I could even feed them from my hands with apple and almond I found on the way.

A legnagyobb élményem viszont a Bikafuttatás marad Vianában. - Nem, nem viadal, futtatás! Nem esett baja egyetlen embernek és bikának sem! - A helyiek éppen ünnepet tartottak, mikor keresztül haladtunk a falun. Mindenki fehér – pirosba öltözve vonult a forgatagban. Utcafesztivál, báb előadás a gyerekeknek és a végén a fő attrakció volt a bikafuttatás. A főutca úgy volt kialakítva, hogy le lehessen zárni, így a bikákat a falu teljes hosszán oda-vissza tudták terelni, a templomtér melletti kerítés pedig a legjobb rálátást biztosította. A bátrak az utcán várták a vágtázó állatokat, futottak előttük, majd az utolsó pillanatban felugrottak a kerítésre. A legnagyobb elismerés ugye annak járt, aki legutoljára ugrott el a bika elől, vagy akár meg is érintette. Voltak páran a zarándokok között is, akik beszálltak a ringbe… például én is. Miután kibámészkodtam magam, úgy gondoltam egy ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben, így átmásztam a kerítésen és futottam pár kört a bikákkal együtt. Az adrenalin löket nagy volt, de az élmény egy életre szól. Fun fact, hogy bika csillagjegyben születtem, amit eddig elég idegennek éreztem.

But my greatest experience was the bull run game in Viana. No, not a bullfight, no human or bull got hurt! There was a festival right when we passed through the village. The local people dressed all in red and white, street parade with music, puppet play for the kids, and in the end the main attraction, the bull run. The houses on the main street was equipped with fences, so they could close it and let the animals run up and down all along the village. The best place to watch was the church square also guarded with a long fence and gates. The brave ones were waiting for the bulls on the street. They were running in front of them for a while and then in the last second jumping on the fence. The closer you got to the bull, the bigger appreciation you got. Some of the pilgrims also joined the run… so did I. After taking some photos and videos I realized this might be a one and only opportunity in my life and I surely would regret if I didn’t take it. So I just jumped over the fence and ran some rounds with the bulls too. It was a huge adrenalin shot, but worthy and this memory stays with me for my entire life. Fun fact, my zodiac is Taurus which I never felt really mine. We can say I do now.

kalandból lecke

A gondok az 5. nap környékén kezdődtek. Ekkorra kezdtek el szinte elviselhetetlenül fájni a térdeim. Hiába a fájdalomcsillapító, a tapaszolás, hiába figyeltem arra is, hogy az izmaim le legyenek nyújtva és pihentetve nap végén. Bár sejtettem, hogy a megelőző másfél év hajtása még vissza fog rúgni, arra nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan és ilyen mértékben. Az sem segített a helyzeten hogy rettenetesen makacs vagyok, és nem szeretem feladni azt, amit kitűztem célomul. Pihenő helyett tovább hajtottam magam. Az utolsó két napon már előre küldtem a csomagom - igen, már ilyen szolgáltatás is vagy a zarándokúton - hogy legalább a plusz tehertől mentesítsem az izületeimet, de Beloradoba érve így is képtelenné váltam arra, hogy a legkisebb lejtőn fel vagy lesétáljak. Hozzá kell tennem a fájdalomküszöböm elég magas, de amikor megláttam a szálláson az emeletre vezető lépcsőt, szó szerint elsírtam magam. Megsemmisülve éreztem magam. Be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam, a térdeimre pedig táncosként még igen nagy szükségem van. A következő etap feléig szerencsémre nem volt számottevő szintkülönbség, így másnap a csomagomat előreküldtem és átsétáltam egy laza 12 kilométert pár fájdalomcsillapító társaságában. Ugyancsak a gondviselést áldom, hogy Villafrancában találkoztam azzal a kanadai társasággal, akik busszal indultak tovább Burgosba, így csatlakoztam hozzájuk. A következő két napot Burgosban töltöttem, leginkább pihenéssel, de még ekkor is azon gondolkodtam hogy tudnám folytatni az utat.

from adventure to lesson

The problems started around the 5th day when my knees began to hurt unbearably. No painkiller or tape could help anymore and it didn’t matter I took care of stretching and letting my muscles rest in the end of the day. Somehow I knew the overworking of the last 18 months will kick back at some point but I didn’t expect so soon and so hard. My stubbornness didn’t help the situation either. Instead of stopping immediately, I forced myself keep going till I could. I’m not a quitter, but this is what I had to learn. THERE IS A POINT WHERE YOU HAVE TO TAKE A STEP BACK! So you’ll be able to go forward, otherwise you break - and as a dancer I still need my knees pretty much. In the last two days I sent my backpack forward to the next town (yes, there is such a service for that on the Camino) so I could at least take some pressure off of my joints, but I still became unable to go up or downhill while I reached Belorado. For the record, my pain tolerance is quite high, but when I saw the staircase at the albergue, I literally started to cry. I felt completely defeated. I knew I have to do something and still I first thought about taking only one or two days rest. Luckily the next part of the way was flat, so I sent my backpack forward again and walked a loose 12 kilometers consorted by some painkillers. Someone really has to love me above cause in Villafranca I met that Canadian company who wanted to catch the bus to Burgos, so I joined them.

*Ez itt egyébként Steve, a Burgosi Katedrális legsármosabb vízköpője - BTW This is Steve, the most charming gargoyle of the Burgos Cathedral :D

Persze azt a lélegzetelállító katedrálist meg kellett néznem, kívül-belül és az egyik meglehetősen vallásos útitársamnak köszönhetően még egy misére is beültem, amire nem volt példa már vagy 20 éve (és szintén csoda számba megy), de leginkább arra fókuszáltam, hogy a térdeim regenerálódni tudjanak. Itt ért igazából a fordulat. Két nap után ugyan mutatkozott némi javulás, de rájöttem, hogy hosszú távon, a makacsságom nem lenne túl kifizetődő. Először csalódott voltam – bizony, szörnyű érzés, mikor az ember rájön, hogy nem mindenható :) - és jó nagy pofon volt az egómnak, hogy a 60 éves nénikék mosolyogva sétálnak tovább Santiago felé, míg én otthon fekszem az ágyban felpolcolt lábakkal, de ez nem a vég. Néha vissza kell lépnünk egyet, hogy aztán kettőt léphessünk előre. Óriási közhely, de mint általában a közhelyek, ez is igaz. Szóval 2 nap töltődés után vettem egy buszjegyet Madridba, ahol szintén tartottam egy délutáni városnézést – amihez egyébként először kedvem sem volt, de végül imádtam – majd másnap hazarepültem Budapestre.

I spent the next two day in Burgos mainly resting. Of course I had to take a look at that breathtaking Cathedral inside and outside – and thanks to a very religious roommate I even visited a mass which I didn’t do for like 20 years (also a small miracle). – But I was mainly focusing on my knees to regenerate. These two days brought the turn. Tho I felt a bit better but I had to admit this bite was too big now. I was disappointed first, of course. It’s horrible when we realize we aren’t almighty, isn’t it? :) It was a huge break for my ego that 60 years old ladies keep walking with a smile on their face while I’m lying in my bed with pillows under my legs, but it’s not the end. So I just tried to enjoy my time in Burgos and two days later I bought a bus ticket to Madrid, were I spent another half day – first I didn’t even want but in the end it was great fun. - And the next day I flew home to Budapest.

Az útvonalam így körülbelül 200 kilométerre rövidült. Pamplona - Puente la Reina – Estella – Los Arcos – Logrono – Nájera – Santo Domingo de la Calzada – Belorado – Villafranca de Montes de Oca – Burgos. Bár sokan csinálják azt, hogy részletekben mennek végig az úton és a lehetőség adott, én nem vagyok biztos benne, hogy visszatérek. Nem a térdeim miatt, és nem azért mert rossz érzéseket keltett volna bennem. Egyszerűen nem érzem szükségét. Talán ennyi volt az én Caminom. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elindultam és mindenkinek ajánlom hogy egyszer legalább menjen el zarándokolni, nem a helyszín számít, hanem hogy úton légy! Engem ebben a 10 napban is rengeteg impulzus ért, jó, rossz egyaránt, és héé, egy 10 éves álom vált valóra, még ha nem is úgy, ahogy azt elsőre gondoltam volna.

So I ended up with only a 200km trip. Pamplona - Puente la Reina – Estella – Los Arcos – Logrono – Nájera – Santo Domingo de la Calzada – Belorado – Villafranca de Montes de Oca – Burgos. Many people make the journey in parts, leaving and then returning for another period but even if it is a possibility, I’m not sure if I will ever go back. Not because of my knees or because of any negative feelings. I simply don’t feel it necessary. Maybe that was my Camino. I didn’t regret at all that I started, and I would recommend to everyone, once in a lifetime to go pilgrimage. Doesn’t matter where, just go! Be on the way! Even in this 10 days I got so many impulses good and bad equal, and HEY, a 10 years old dream came true, maybe not the way I planned, but the way it had to.

Az orvos egyébként porclágyulást állapított meg. Az állapot határeset, de nem akart egyből kés alá küldeni, így gyógyszerekkel és gyógytornával kezdtem a rehabilitációt, ami egyébként egészen jól halad. (Már nem sírok, ha lépcsőt látok! :D ) A kényszerpihenő pedig úgy érzem abszolút az előnyömre vált. De ezt majd egy másik bejegyzésben fejtem ki bővebben.

Písz - Láv

u.i.: Azért vicces belegondolni, hogy 200 kilométer is mennyire képes megváltoztatni az ember életét.

By the way the doctor diagnosed chondromalatia. It was pretty bad but she didn’t want to send me directly to surgery, so we started the treatment with medicines and physiotherapy. I think it’s going well (I’m not crying anymore when I see a staircase :D ) And the forced rest made me do some positive changes but I’ll rather tell you about it in another post.

Peace - love

p.s. It’s funny how much can 200km change us.

#camino #caminodesantiago #zarándoklat #éniselindultammintmillióan #spanyolország #másodikotthon #kaland #köszi #szentjakabút #wayofsaintjames #pilgrimage #oneinamillion #adventure #challange #spain #secondhome #dancerlife

1 note · View note