biztos ez is megerne par alkalmat, hogy miert gyulolok zsigerbol minden versenyhelyzetet, miert nem indultam es indulok soha sehol, ahol versenyezni kell, es ha megis ilyen szituba kerulok, miert allok eleve a legvegere, hat ezzel tegnap ismet szembesultem, es nem tudtam (most se tudok) mit kezdeni az ezzel kapcsolatos erzeseimmel.

Emléked: kék nyakkendő.

Fakó vagyok, fekete-fehér, táskák a szemem alatt, ami kék, és lilába hajlik, ahogy a szürkés festék lefolyt a könnyekkel. Üres az egész, olyan, mint egy régi tumblr-blog, csak önmagát ismétli a nyomorom, hogy hiányzik és fáj és nem elég semmi, ami van, az meg nem jó. Soha, semmi nem jó eléggé. Continue reading Untitled

View On WordPress

mért nem alkotom én is

fekete nyomorom eleven szőnyegén is

szememnek gyönyörét s kezem diadalát?

— a rossz szerzetes, charles baudelaire

Oltás és kötés

Csepteregy

A pályaudvari Volán-ellenőr röhögve (maszk nélkül) száll a buszra körülnézni: "ez teljesen szabálytalan", "jelents" nevet vissza a maszkos sofőr, "majd szerelek fel a hátsóajtóra utasszámlálót", hangzik a vidám válasz. Kézfogás és indulunk. Akkor már találtam egy helyet elől, mert a vásárolt helyemen ült egy orr alá tolt maszkos nő, maga mellê várat emelve cuccaiból, látványosan kifelé meredve egy pontra ("nem látszom" szuggerálta a gondolatot magába). Ilyen tömött buszt nem láttam a járvány kezdete óta. Nem erre számítottam: mikor vettem "netes jegyet", mindössze 5 szék volt foglalva. De volt helyi pénztár is. Nyilván hipochonder vagyok, de ha az ember egy óra tíz perc menetideig van összezárva egy zárt ablakokkal bíró buszon kb. 40 emberrel a brit mutáns fénykorában, miközben mindezt csak azért teszi, hogy az ország egy másik (oltó)pontján Szputnyik vakcinához jusson, akkor érthetően nem valami nyugodt. A sofőr az imént kérte meg hangosan az utasokat a maszk utazás végéig történő rendeltetésszerű használatára. Elfojtott kuncogás mögöttem, hangos kacaj hátrébb. Minden megállóban vita és alkudozás a jegyről, a legképtelenebb magyarázkodások és sztorik. Már megsajnáltam a sofőrt. Apró, egyre kopottabb alkatrész egy elszabadult gépezetben. Dugó az autópályán... "Nem látni a végét", kapom el a sofőr jelentését. Kezdem magam pokolian (Pokolban?) érezni. Érzem, ahogy ömleni kezd rólam a víz, kezd jönni a pánik... Először csak vicces, primitív törzsi hárítómágia: "ha most nem leszek koronás, akkor soha" [izzadós smiley]... de amint meghallok hátrébbről egy hangos, öblös köhögőrohamot, a rettegésem fokozódik: "maradtam volna otthon a gecibe, fasznak vállaltam ezt", "minek szálltam fel", "meg fogok halni"...Már ott kéne lennem, de még félúton se vagyok, s nem làtszik a dugó vége... Azon gondolkodom, ha most valaki koronás itt a buszon és elkapom, majd rá az oltást, mi fog történni. Inkább ki sem guglizom. A másik parám, hogy így már nyilván el fogok késni, talán meg sem kapom. Vagy meg sem kaphatom. Vagy meg sem kaphatom, és mégis megkapom. Sok parám van, döbbenek rá.Kijutottunk a dugóból. Pont nem figyeltem, de azt hallom ki a zúgolódásból, hogy az autópályások vagy a rendőrök kb. lezárták a semmit egy ponton. Azt hiszem, ez egy spirituális próbatétel. Meg kell halnom lélekben, hogy feltámadjak. Kellemes Húsvétot mindenkinek!

Csepterkettes

5-en vagyunk utasok, meg a sofőr, és hasítunk a pályán Székvárosba. Határozottan kellemesebb helyzet, mint odafelé. Vissza nem volt jegypénztár, neten már csak a következő járatra tudtam jegyet venni, de felengedett vele. Két lányt "okosba" is. Végül egy óra késéssel érkeztem meg Vakcinavárosba, de szerencsére csak fél óra késéssel az oltóhelyre. Nem maradtam le semmiről, ahogy korábban már jelezte a kedvesem anyukája telefonon. Tömeg nincs, folyamatos a beengedés. A katonák jelenléte kicsit furcsa, kelt bennem disztópikus érzeteket. Lázmérés, kézfertőtlenítés. Részletesen kitöltött papírral érkezem, elveszik, megnézik, visszaadják. Az első furcsaságot itt tapasztalom, semmilyen beazonosításom nem történt meg. Gondolkodtam, hogy leírjam-e ezt, mert nem szeretnék ötleteket adni, de utólag úgy tűnik, egy fröccsért bárki kicsit is korombeli bevállalhatta volna. De megkérdezték, melyik karomba kérem. Ez kedves. Hallottam, hogy Székvárosban egész komoly kikérdezés és vizsgálatok voltak oltás előtt. Itt, beküldve az oltási szobába, elvették a papíromat újra és végleg, nem kérdeztek semmit, illetve de: melyik karomba kérem. Ez kedves. Én persze kicsit aggódtam, mert az elmúlt két évtizedben párszor felmerült nálam autoimmun-betegség gyanúja, amire a Szputnyik nem javasolt, gondoltam, hogy ezt a papíromon is feltüntetve majd meg tudom kérdezni, beszélni egy dokival, hogy engem miért is küldtek ide Szputnyikra. Viszont úgy voltam vele, ha van rá esély, hogy megkaphatom, akkor kérem. Ezt végül magamnak kellett eldöntenem, magamban, egy pillanat alatt. Megkaptam. Nagypénteken. Remélem, harmadnapra feltámadok.

Inkább segítek megoldani másoknak a bajait, minthogy elmerüljek a saját nyomoromban.

Nyomor

Egy hete tört rám a gyomor fájdalom. Tudom nem az a téma ami bárkire is tartozna, de magasról teszek rá. csütörtök este edzés után már alig bírtam ki hogy összepiszkítás nélkül haza érjek(azért sikerült). Egész éjszaka szenvedtem, péntek nem bírtam bejönni dolgozni. Olyan gyomor görcseim voltak, hogy alig bírtam a wc-ig eljutni. Szombaton kicsit csillapodott de azóta is folyamatosan puffadok, ha mozognom kell egyből rám jön a hasmenés...stb. Először azt hittem a stressz miatt van és egyszerűen fekélyt kaptam. Aztán volt egy gyanúm, mivel elég magas volt a stressz faktor és időm se volt normálisan enni ezért a fő étkezéseket állatába tejsavó fehérjével pótoltam. Így tegnap délután óta elhagytam a tejet és a tejtermékeket. A puffadás kezd alább hagyni. szóval valószínűsíthető, hogy laktózintoleranciám van. Azért végig nyomom így a hétvégét, hogy teljes legyen a bizonyosság. Tudom nem a világ vége, és nem egy bonyolult kordában tartani és amúgy is ki a faszt érdekel, de most kifejezetten úgy érzem, hogy az élet engem direkt szopat.

Igaz volt annak a vén piás zseninek: 

“Don’t Try”

A könnyek csak csorogtak az arcomon,és én nem tudtam megállítani őket. Félőrülten bámultam a képernyőt,és éreztem, ahogy atomjaimra hullok.

Megsemmisülten ültem hát,nevetve a nyomorom,miközben csak rád tudtam gondolni.

Arra,hogy mennyivel könnyebb lenne veled minden.Ha te itt lennél igazából minden mindegy lenne; 

Mindegy lenne az eső, hogy bőrig ázom benne,

Mindegy lenne mennyit megyek, miért és merre

Mindegy lenne anyám viselkedése,

mindegy lenne apám nemtörődömsége, 

mindegy lenne hogy az emberek mit,és mit nem vesznek észre

mindegy lenne az ég színe,szaga,halmazállapota

csak a karjaidba dőlhessek újra és újra.

Veszteségek

Az emberek általában úgy vannak egyedül, hogy az ágyban fekve odanéznek a másik oldalra és hát, nincs ott senki. Se odabújni se megbökdösni nem lehet, még este se, nemhogy napközben. Vagy cipelik haza kurvanehéz cekkereket és senki nem nyit ajtót, hanem le kell tenni a táskákat és elővenni a kulcsot. Vagy úgy is érzik, hogy amikor mennek haza, akkor nem azt mérlegelik, hogy mi lehet otthon a kaja, hanem azt, hogy mit lesz még erejük megfőzni maguknak. Vagy jó lenne elmesélni, hogy képzeld, rájöttem, összeraktam, megoldottam, megcsináltam, elkészült, kinőtt, megharapott, kurvaanyja, olcsó volt,  szép volt, sírtam, dühöngtem, mindmeghalunk, de nincs kinek igazán, hanem mérlegelni kell. Ezt ennek, ezt annak, ez meg lófaszt, senkit se érdekel igazán, ez olyan kis apróság vagy ciki, hogy csak annak lehetne elmondani... aki nincs. Én úgy lettem egyedül, hogy körberágtak. Hogy mindig letörnek egy darabot az amúgy is tákolgatott életérzésemből, hogy nem vagyok annyira egyedül mégse, hiába az összes fenti, mert nekem azért van... Tegnap például felhívott az anyám. A hangja okosan, összeszedetten csengett. Gratulált, hogy milyen fantasztikusan ügyesen elrendeztem a dolgokat, milyen szépen haladok mindennel, és igazán elismerésre méltó, hogy mindezt a munkám mellett. Úgy meghatódtam mint a csuda! Hogy lám, még a végén ő is rájön, hogy milyen ügyes gyereke van és abbahagyhatom az örökös harcot és magyarázkodást meg bizonygatást újra meg újra és legalább élete végén megérkezhetek az anyám karjába. És most, hogy eladtam mindent, mihez kezdek a pénzzel... kérdezte aztán. He? Hogyhogy eladtam mindent? És mi van? És leesett, hogy megint fantáziál. A következő szavaiból már az is kiderült, hogy nem csak fantáziál, hanem még kattantságában is manipulálni próbál. Azt gondolja, hogy ha dicsér, akkor majd kiszedi belőlem a valóságot, mert elandalodom a szép szavaktól, és elmondom azt, amit addig nem. Hogy hogyan kótyavetyéltem el a vagyonkát. De nem is ez a baj, mert beteg szegény, már nem haragszom rá cseppet sem, hanem, hogy a hangja... a hangja, a beszéde pontosan ugyanolyan volt, mint mindig, amikor dicsért. Magabiztos és megnyugtató. Így egyetlen telefonhívással az idők végezetéig visszatörölte az összes, amúgy nem túl sok elismerést. Mert nincs erőm magamat győzködni, hogy dede, három éve az ilyen az igazi volt, csak most nem. És hat éve a pontosan ugyanilyen, és tíz éve és és... sosem volt igaz, csak szemfényvesztés. Így egyszerűbb. Logan se tudja azt mondani, nézd, itt van ez a szép nagydarab segítés, én ezt neked adom. Szeretnék neked örömet szerezni, és nekem is jólesik. Jólesik az örömöd és ebben a hülye járványban jó ez, hogy eljárok egy ilyen biztonságos helyre ami kizökkent kicsit mert mert amúgy sehova se mennék. Nem. Devalválja amit tesz, mert kihangsúlyozza, hogy ő mindenkinek és sokaknak segít és nem azért teszi, hogy örüljek, hanem mert bosszantja, hogy nem haladok a dolgaimmal. És gyorsan felajánlja a segítségét idegeneknek is, hogy látszódjon, hogy ő tényleg segítős. És akkor már nem lehet azt mondani, hogy szeretésből van, hanem azt kell éreznem, hogy éppen csak kapóra jött a nyomorom, legalább van mivel elbaszni az időt. Mivel őt nem ismerem olyan rég óta mint anyámat, ezért vele kapcsolatban még mindig vannak táblák amiket nagy elánnal a földbe verek. Tudom baszdmeg, hogy szeretésből csinálod, csak fosol tőle, hogy túlgondolom. Amivel csak azt érem el, hogy már akkor sem venném észre, hogy valaki érdeklődésből kedves velem, ha esetleg megtörténne. Nem kell bizonygatni a dolgok érzésnélküliségét. Már úgy se tudom máshogy gondolni. Na mindegy, Loganen sem kell többet gondolkodnom, meg anyámon se. Lerágták magukat rólam. 

odaadom a lakáskulcsom és megkérem a fiút, hogy hozzon nekem tejet cigizés közben. és csak kicsit szorongok, hogy nem egyedül oldom meg a nyomorom és 10 percre kontrollt adtam valakinek :D lehet lesz belőlem még normális ember

Én és ÉN

Hmmm... 

Nem is tudom, hogy hogyan kezdhetném a bejegyzést. Vagy, hogy hogy nem. 

...

A napokban sokkal jobban magam alatt voltam mint eddig életemben. A napokban olyan elviselhetetlen fizikai fájdalommá alakult a lelki nyomorom amiről nem hittem, hogy lehetséges...

Egyre jobben elveszek ebben a börtönben ami a saját testem. Mintha belülről szemlélném a világot ebből a testből amit nem én irányítok. Nem azokat a szavakat mondja, nem azokat teszi amiket én akarok. 

(-Szia! Hogy vagy? /valaki/

-Szia! Ó remekül köszönöm minden remek (KÉRLEK SEGÍTS! KÉRLEK VEDD ÉSZRE, HOGY HALDOKLOM! kÉRLEK NÉZZ A SZEMEMBE ÉS LÁTHATOD! SEGÍTS) 

-Óh ez fantasztikus. Na de megyek is rengeteg dolgom van /valaki/ 

-Persze menj csak, örülök, hogy láthattalak (KÖNYÖRGÖM! SEGÍTS) ) 

Egyre jobban magával ragad a sötétség. A homály. A félelem. A reménytelenség. 

Egyre kevésbé fáj bármi is... 

Egyetlen dolog fáj már csak, ami lassan megöli lelkem maradékát. Hogy szívemnek legkedvesebb személy nem látja, hogy lassan haldoklom. Lelkileg. De talán testileg is. Vagy lehet látja. Csak nem akarja észrevenni... 

Ez lehet a halál egyik módja? ... A lelkeddel kezdődik. Aztán ha a lelked lassan elsorvad, a tested elkezd belülröl sorvadni. A bánat, a depresszió, a magány és a rettegés felemészt. Addig amég vége nem lesz ennek az életnek nevezet szarnak. 

megint sikerült magányosra innom magam. leszakadtam a társaságról a kellő alkoholbevitel (boldogsághoz, tudathasadáshoz kevés) után és az éjszakai buszon már szívfájdalommal figyeltem a csinos lányokat. van ami sosem változik, a lelki nyomorom például. holnap reggelre ugyanolyan lesz mint ma reggel, csak volt közben picit jobb és most sokkal szarabb. rossz így. elkeserítően rossz.

Szokásos program:

3:40-sírás az ágyban a lelki nyomorom miatt még legalább 4:30-ig majd szomorúan, könnyes szemmel elaludni... (, és bárcsak soha többet fel nem kelni...)

azt mondják, hogy jönni fog majd más. más valaki, aki nem te vagy. én ezt nem tudom elképzelni. nem értem, miért nem voltam elég jó neked...? tudod, mit mondanak még? azt, hogy lesz más, akit szeretni fogok. ez nem igaz. ilyen nem lesz. amúgy meg, tudom, hogy se téged, se senkit nem érdekel a nyomorom, de tök sok mindenre rájöttem ma. bárcsak ki merném írni ide. majd később. na gn.

Volt idő, hogy bánkódtam, ha valakin segítettem és az ezt semmibe vette. Persze nem azért tettem, hogy valamiféle ellentételezést kapjak. Egyszerűen csak bántott. De már nem. Megértettem, hogy csak örülnöm kell annak, hogy segítettem. Akkor is ha az illető holnap a hátamba vág egy kést. Nem számít. Csak az, hogy azt tettem, amit a szívem súgott. Rájöttem, hogy a rengeteg hibám, bűnöm, nyomorom, szerencsétlenségem ellenére, az történt, aminek történnie kellett. Már tudom, hogy a megbánások és a belőlük eredő félelmek bénítják az életemet. Csak remélni merem, hogy egyszer túllépek a megbánásokon.

Miért nézed?

Ha azért mert érdekellek, akkor írj rám. Beszélgessünk.

De ha azért, hogy lásd az esetleges nyomorom, akkor nem kell itt lenned. Menj, takarodj!

fuh valahol rohadtul irigylem ezeket az embereket akik arrol sapitoznak, hogy megoli oket az unalom itt a karantenban meg a szosol disztenszingben.  Az nyilván az en sajat nyomorom, hogy Kb 2 nap volt mikor nem dolgoztam egy percet se.  de szamomra az faj reges-regota, hogy van egy rakás könyv a polcomon amit el szeretnék olvasni, egy rakás film + sorozat amit megnéznék, van egy valag dokumentumfilmem amit szintén. szeretném ápolni az alkotótevékenységgel járó hobbijaim, szeretnék tanulni (most kell is, szóval az takaréklángon, de megy)

És azt érzem semmire sincs időm ezek közül