Te nem az új szerelemtől félsz, hanem a régi fájdalomtól.

Egész kicsi korom óta küzdök a saját démonaimmal... Egyedül... Minden egyes nap

Minden jó....

aha...

Már nem is emlékszem milyen volt, amikor a mindennapjaim része voltál.

Gondolkodom, tehát vagyok

/2024.01.10/

Cogito ergo sum. Vagyok. Lenni...Lét és élet. Az ember e két szó univerzumában tengődik. S emberek sokaságából én is így vagyok. Mintha cérnaszálon táncolnék lábujjhegyen, s mint egy bábu, aki nem tudja megtartani egyensúlyát, dülöngél jobbra-balra. Egyszerre akarok mindent és semmit. Halott lennék, de nem is dobnám el az életem.

Nonszensz...

Életünkből csupán a száguldozó éveket konstaláljuk, tükörbe nézvén őszülő hajunkat és ráncos bőrünket vizsgáljuk. Mindennapjainkat szinte azzal töltjük el, hogy pisztolyt tartunk a fejünkhöz. Mert mi vagyunk önmagunk parazitái. Pontosabban a gondolataink...ezek veszik el az életünket, s így válunk csupán létező földlakókká. A vitalitással teli ember az ilyesmit sznob jelzővel illetné, én viszont a byronizmus jegyeit vélem felfedezni önmagamban.

Kiábrándultam. Életem során a barokk elveit követvén menekültem a művészetbe, de az emberek önzősége felriasztja a művészlelkeket álmukból. Mintha nem hagynák a halott embereket, hogy békében nyugovóra térhessenek.

Immár "ébren", két lábon járó tetemként élem a mindennapjaim. Sodródom a napokkal, nem találok sem örömöt, sem békét. Önmagam Luciferévé váltam. Hisz a Pokol elszabadult a Földön, s büntetésem leróvom önmagam sanyargatásával, ám nem érzek leheletnyi fájdalmat sem.

Egyszerűen csak fáradt vagyok. Belefáradtam a folytonos próbálkozásokba. Abba, hogy álmodozzak, fejlődjek, hogy tegyek magamért, a boldogságomért. Hogy szeressek...hisz nem is vagyok szeretve. Ez az egész folyamat egy ördögi kör, melyből nem tudok szabadulni.

Nem tudom, hogyan találjak vissza önmagamhoz. Talán nem is tudok, mert mindig csak egy szerepet játszottam el mások kedvéért azzal a céllal, hogy végre érezzem: tartozom valahová, valakihez...

S ez megannyi gondolat, engem mégis egy kérdés foglalkoztat:

A közönyt vajon lehet érezni?

Kedves te!

Az egész csak egy fura kis játéknak tűnt amibe bele mentem. Megígértem magamnak sose leszek olyan amilyen voltam, akin átgázoltak.

Aztán jöttél te. Te aki annyira tisztán látott mindent és annyira türelmesen nyalogatta a kis sebeimet.Döntés képtelen voltam és téged ez sem érdekelt. Rám írtál, nem is úgy indult nekünk ez az egész sőt… amire észbe kaptam csak már nap mint nap beszéltünk és a mindennapjaim része lettél.

Nem tudom mi a rosszabb, az hogy megszerettem a személyiséged, vagy pedig az hogy 2 hónap alatt olyan élményeket kaptam amit akkor abban a pillanatban nem is gondoltam.

Féltem minden érzelemtől egyszerűen csúnya kijelenteni de nem szerettelek de szerettem veled lenni, sokáig így volt ez. Amikor először kiejtetted egy rövid telefonálás közben azt hogy “szeretlek”. Köpni nyelni nem tudtam hisz ez nagyon nagy szó számomra, nem tudtam neked ezt viszonozni akkor abban a pillanatban. Sokszor mondtad nekem utána, és egyszer amikor alváshoz készültünk megint azt mondtad “szeretlek” hosszú gondolkodás után aznap este én is kimondtam neked. Félve, de kimondtam. Annyira gyorsan, de még is lassan történt minden. Kicsit mérges vagyok de egyben hiányzol, az ember nem is gondolja akkor ott hogy mennyire a mindennapjaiddá válik egy ember. Mindennap ahogy a vonatról leszálltam már hívtalak is nehogy el aludj, mióta nem tudok rólad mindennap az van a fejemben “remélem nem aludt el!” Nagyon apró dolgok de az hogy ha elmegyek a Gimipark előtt te jutsz eszembe. Közös cigik. Az igazi de igazi beszélgetések, bármi de bármi bajunk volt akar lelkileg is megtudtuk beszélni és azt érzem azt az ember vesztettem el aki megértette ki vagyok én!

Úgy éreztem menni fog nem lesz baj, el engedlek és megy tovább minden. Az elején egész jól ment… barátokkal voltam, mindig próbáltam jól érezni magam de egyszerűen azt veszem észre jól vagyok és csak rá nézem valamire te jutsz eszembe róla. Ha meglátok egy macskát csak az jut eszembe “ neeezd egy cicó”. Vezettem, besötétedett és felnéztem az égre. Gyönyörű csillagos volt, és az volt a fejembe hogy megint egy ígéret amit nem kaptam meg “nyáron majd kimegyünk és nézzük a csillagokat”. Ez hol marad? Rengeteg minden kavarog a fejemben, mondtál dolgokat és azok mind igaznak tűntek… hol rontottuk el? Mérges vagyok és az agyam állandóan forog,gondolkodik. Vajon mi lehet veled? Megy tovább minden ahogy eddig volt? Néha eszedbe jutok?

Az a találkozásunk van a fejemben amikor elmentem hozzád, és akkor megcsókoltál olyan érzelmes volt. Élveztem, jól esett… csak azért egy szál papucsban,kabátban kijöttél hogy beszéljünk. Ne mondja nekem senki hogy nem okkal volt. Ha nem voltál velem sem érdekelt mert tudtam teljesen mindegy akkor is itt vagy. Közös élmények, bulik, vagy az amikor elmentünk az első bulira és könyörögtél aludjak ott. Nem akartam, de annyira szépen kérleltél hogy ott maradtam. Karácsony ami szerintem nélküled élhetetlen lett volna, most éppen az van meg hogy nálatok a kanapén milyen jót nevettünk vagy csak az hogy ugyan ott feküdtél és nézted ahogy babázom. Azt éreztem te is igazán szeretsz. Újra es újra az játszódik le én valójában tudom mit szúrtunk el és miért, mind a ketten jól tudjuk. Elhidegültünk, én rád hagytam. Te pedig nem is próbálkoztál.

Ahogy telik az idő nem jobb, hanem csak rosszabb. Mindent megadnék azért hogy még egyszer utoljára halljam azt hogy “szio babó” ahogy mondtad nem csak egy átlagos szó volt. Én veled tényleg eltudtam volna képzelni. Dühös vagyok ezt mondja az eszem. Dühös vagyok mert nem lehet igaz hogy ez minden csak kamu volt. Nem lehet az igaz amikor csak össze bújva meséltünk az nem jelentett semmit,vagy az hogy sokszor szerettél volna velem lenni. Lehet kicsit keményebbnek kellett volna veled lennem? De annak meg mi értelme!? Hisz nem tettel semmi olyat,ha pedig igen azt szóvá tettem. A barátaim körülöttem nem értik mik ezek “macs” “Sás” “tiszakécs” de nem is jut eszembe csak amikor valaki kiejti a szót és csak mosolygom magamban mint valami bolond mert az a te rossz vicceid köze tartozott.

Sok mindent nem tudok és nagyon jól tudom hogy el kellene engedném téged és nagyon azon vagyok esküszöm de egyszerűen nem tudlak. Barátaim körülöttem csak látják valami baj van és egyszer megszólalt az egyik “Basszus nagyon megfoghatott valamivel, ilyenkor már rég túl vagy”

Igen, ez így volt sose tartott sokáig de valahogy téged nem tudlak. A szakítás sem volt egyszerű annyiszor vissza húztál,együtt sírtunk. Meg akartalak csókolni és legszívesebben könyörögtem volna neked, “kérlek ne menj el” de tudtam teljesen felesleges lett volna. Én csak annyit tudok nem többet hogy minden egyes nap azon reménykedem neked is faj egy icipicit legalább az hogy én nem vagyok, tettem annyit az életedhez hogy eszedbe jussak. Az elengedése most nem megy, sokmindent tapasztaltam, sok minden volt ami megtörtént. De te vagy az az ember aki akkora nyomot hagyott hogy beletudnék pusztulni. Remelem jól vagy.

Mindennapjaim. Szerintem az a cél, hogy ezek az emberek annyira kétségbeessenek, hogy zavargás legyen ebből.

Kevés szó esik arról, hogy a Ruanda-ügy csak a terelés, a valódi játszma az, hogy most nagyon elkezdték kiszórni az évek óta hiába várakozó menedékkérőknek a menekült státuszt, ami azt jelenti, hogy a Home Office helyett az önkormányzatoknak kell gondoskodni rengeteg hajléktalan menekültről, akik közül nagyon kevesen fognak magánúton szállást találni, a többségük valamilyen támogatott lakhatást kap majd, vagy a családosok esetében átmeneti szálláson marad. Ezek borzalmasan drágák és még így is nehéz ilyet találni. Mindez azért van, mert nincs elég olcsó szálláshely, leginkább sehol, de azokban a városokban, ahol a menekültek boldogulni tudnak, különösen nincs semmi esély ilyet találni.

Braverman arra játszik, hogy az ebből keletkező feszültségeket rá lehet tolni a menekültekre, amivel el lehet terelni a figyelmet a többi problémáról és ezzel megint helyzetbe tudja hozni a torykat. Sajnos nem biztos, hogy ez nem fog működni.

Amióta ismerem, sokkal boldogabbak a mindennapjaim.

Úgy kezdtem veled, hogy nem akartam kapcsolatot.

Most a miattad kialakult érzéseim teszik nehezzé a mindennapjaim.

Tudom, hogy látod, ezért félelmetesebb leírni, mert így belelátsz a fejembe és a szívembe. Anélkül, hogy beszélnénk és igazából megosztanám veled.

Ijesztőnek tartom, hogy nem vagy a mindennapjaim része, hogy nem chatelünk, hogy nem alszunk együtt hétvégente.

Azt is mondják, hogy hosszú még az életünk és fiatalok vagyunk és senki nem tudhatja, hogy nem-e fogunk egymás mellett kikötni később.

Mindenki azt mondja, hogy adjak időt és, ha úgy van megírva vissza jössz. De mi történtik akkor, ha sosem fogsz vissza jönni?

Persze, tudom, hogy Te és mindenki más is azt mondta, hogy építsem az életem és saját magamat. De egy törött szívvel lehet építeni bármit is?

Lexa

Levél hozzád

Azt hiszem itt az ideje hogy megint írjak hiszen rengeteg dolgot mondanék. Bár… nem is rengeteget. Csak egyetlen dolgot. Szeretlek! Bár ezt tudod. De talán nem érzed a súlyát. Szerelemmel, a szívem minden szeretetével, csak téged és soha senki mást így és ennyire. Tudom tudom. Irtó nyálasan hangzik, de ez az igazság. Az a helyzet hogy tudom mennyi mindent elbasztam. Tudom hogy magamnak köszönhetem ahol tartok, és azt is tudom hogy semmit sem tudok már visszacsinálni. De van ez a dolog amit reménynek hívnak. Nos ez a dolog bennem mindennél erősebb. Nem tudom hogy ez végülis sajnos vagy szerencsére, de ez van. Mindig, talán még akkor is reménykedni fogok ha el jön az a nap amikor nem beszélünk többet, nem hallom majd a hangod és nem leszel a mindennapjaim része, szóval talán még akkor is reménykedni fogok, hogy egyszer majd úgy nézel rám ahogyan én rád. Na akkor lesz teljes az életem. Akkor leszek majd boldog, és ha ezt elérem soha többé nem engedlek el. Ezt megígérem❤️‍🩹

Furcsák a mindennapjaim

Kicsit kuszák a gondolataim

Ezer csalódás, kevés öröm

Remélem ez mégsem örök

-

Számból gyenge füst száll

A szívem sokszor hevesen kalapál

Nem tudja mi a helyes

Lehetek-e még győztes?

-

Kérlek csak ne bánts, hagyd hogy éljek

Utána hidd el, mesélek

Mesélek, arról a kevésről mi engem illetett

Ami a múltban belülről égetett

-

Miképp történhetett volna másképp?

A fájdalmat fogadjam társként?

Nem, az nem én lennék

Pedig már tombolnék

TK

Felnőtt lett a tinitumbli!

A: Jöttél, tartogattál, megbolygattad a mindennapjaim. Úgy emlékszem, mintha nem is szerettelek volna, anyámék: “nem leszbikus a gyerek”. Elhagysz, ha nem dugok veled, örök életre keserű lét a szextől. Hajlandó voltam, megerőszakoltatni magam, veled és magammal.  R: Fura fétis, semmi kedvem. Iszonyatosan fájt, de nem baj. Őrülten szerelmes, az voltam. Tartott pár hónapig. Asszem. Nem emlékszem pontosan, milyen is volt szeretni téged. A női nem meggyalázásának megtestesítője. Hetekig az exed nevén szólítottál. Világtól elzárva, kalitos madarat úgy tartottál.  D: Kedvenceim egyike vagy te is, jó kutya, ül, fekszik. Gyarló az ember. Ígérgetni is tud. Az egész, már az elején elbaszott volt. Gyereket akartál, most azonnal máris. 19 voltam, antianya típus. Minden másodperc erőszak.