A seb mikor felszakad nagyon fáj de idővel elkezd begyógyulni majd csak a nyoma marad….de az hogy mi okozta és hogyan, sose fog elmúlni.

Neked ennyi járt.

Mindenki megérdemel egy bizonyos szintű szenvedést.

Neked ennyi járt.

Rá kell szolgálni a carson coma számokban talált megnyugvásra

Hogy hajnalban rólad írjak, hogy ne csak akkor

De főleg már csak akkor ha nem tudok aludni juss eszembe.

Tenni kell azért hogy tízezreket hagyjak a pszichológusnál

És az legyen a nyitómondatom hogy "hogy lehet túllépni egy szakításon?"

Aztán meg hogy felhozzunk minden ülésen, meg hogy érezzen valamit amit nem értek, meg ne értsen valamit amit érzek, meg ne értsem az egészet.

De neked ennyi járt.

Nem csak a vége kell, hogy fájjon.

Jónak kell lennie míg tart. Szívritmuszavaros maradandónak.

És valamiért nem számít hogy a végén már zavart az illatod,

Túl sok voltál ahhoz hogy túl tudjak lépni rajtad.

Ezt sem tudtam zsebretenni - ez egy ilyen tételmondat hozzád.

De neked ennyi járt.

Többet akárhogy csűröm-csavarom nem tudok kihozni belőled.

A felét sem érdemelted a fájdalomnak amit kaptál,

És már kellemetlen lenne nem túllépni rajtad.

Tudom, hogy többet ígértem, de ha te betartanád amit ígértél,

Nem is kéne azon gondolkoznom, mégis mennyi szenvedést érdemelsz.

Neked ennyi járt.

mit lehetne írni egy szörnyetegről?

talán erős kezdés, igen. talán. de akármikor elkezdtem ezt a szösszenetet írni, mindig ezt az egy mondatot hagytam meg. először leírtam hosszan mindent. monológ volt, ennél is sokkal hosszabb. elmondtam, hogy milyenek voltak a körülmények, hogy mit éreztem. visszaolvasva még olyan mondatokat is találtam benne, amiket régen, a viták során számtalanszor próbáltam neki elmondani - persze, mindhiába, mintha csak a falnak beszéltem volna. (haha, véletlen belsős poén.) aztán ki is töröltem inkább. mármint az egészet. és újra elkezdtem írni. és akkor leírtam mindent, de mindent, komolyan, még csak meg se válogattam a szavaimat, tudod, folyt belőlem, ahonnan csak jöhetett, jött is, és elárasztott mindent, mint egy özönvíz. ott voltak a szavaim, a sajátjaim, a legsötétebbek, a legkegyetlenebbek, a legkíméletlenebbek, amiket csak ismerek. dühös sem voltam, nehogy azt hidd, nem szitkozódtam különösebben, de mégis kellően brutálisan írtam le mindent, ami bennem volt. mert azt csak így lehetett. és kicsit sem éreztem úgy, hogy ne érdemelné meg őket. nem azért töröltem végül, mert ne érdemelné meg azokat a szavakat. mert ne lenne szörnyeteg.

azért töröltem őket, és azért írtam át azóta újra és újra ezeket a sorokat, mert egyik pillanatban tényleg úgy gondolom, hogy van helye annak a sok fájdalomnak, és egészen terápiás jellegű tőlük ilyenformán megszabadulni, míg a másikban más érzések kerítenek hatalmuk alá, és ott nem állják meg a helyüket az előzőek. úgyhogy ha kicsapongó vagyok, akkor ezért. nem hiszem, hogy ez már valaha változna, marad ez az ellentmondás, és nekem így is jó. tudok ezzel bánni, tudok gyógyulni, tudom azt is, hogy mikor kell a tekintetemet másfelé fordítani, és ezt meg csak hagyni. még mindig nem telt el elég idő, és nem tudom, hogy mikor fog, de azt tudom, hogy azok után, amiket láttam, még mindig itt vagyok. még mindig kell írnom erről, mert itt van, bennem. tetszik vagy sem, itt van, és én érzem. néha azt gondolom, hogy van hozzá egy láthatatlan fonál, ami mindig ott lesz valamiért. akár beszélünk, akár nem, akár tudok róla, akár nem, akár látom, akár nem. mintha nem ezek számítanának, hanem hogy van valami, ami összeköt vele, és nem tudom, hogy mi az, vagy hogy meddig marad velem, de most még itt van. és én érzem. Petőfi azt írta egyszer, hogy az idő igaz s eldönti, ami nem az. azt hiszem, velem azért maradt ez a fonál még mindig, mert nekem igaz volt. és ha valamit nem bánok úgy igazán ebből az egészből, akkor az ez.

attól, hogy eszembe jut, hogy gondolok rá, hogy írok „hozzá” vagy róla, az még nem egyenesen arányos azzal, hogy azt szeretném, ha visszajönne, sőt. már egy jó ideje nem szeretném. abban a formában, ahogy elváltunk, és amit azóta láttam és tudok, miért akarnék egy ilyen embert magam mellett tudni? és ez a kérdés hatalmas fejlődés végterméke, nagyon sok erőmbe telt leírni ezt, ugyanis azelőtt soha nem tudtam rá így gondolni. akármikor elment, a következő percben már azt kívántam, hogy bárcsak újra láthatnám. régen könyörögtem, de tényleg, rendszeresen imádkoztam az Istenhez, hogy őt, én csak őt kérem; mikor nem beszéltünk, hogy beszéljünk újra, hogy legyen az életem része, ezt akartam. annyira ragaszkodtam hozzá, hogy ezt kértem az Istentől, komolyan, hogy... csak őt, ahogy van, a szívét, a testét, a lelkét. nehéz ezt megmagyarázni. szerintem ő sem érti, vagy nem is akarja igazából. vagy nem hiszi el nekem, talán nem is képes rá. szeretni akartam őt. ott lenni neki. szerettem volna, ha ő is szeret. ha ő is itt van nekem. azt hiszem ezt a történetet el lehetne mondani ezzel a négy mondattal is. van eleje, van vége, és tulajdonképpen a sorok mögött tartalmazza a lényeget is. de én még mindig írok.

az én szeretetem más. persze, mindenkié. és ezzel nem is azt akarom mondani, hogy az enyém bármivel előrébb lenne, mint másé, mert nem. de más. borzasztóan makacs. komolyan, szinte már felfoghatatlanul önfejű. a sok vita és az ördögi kör, amiben benne voltunk, amiből nem tudtunk kilépni, talán részben mind neki köszönhető. nem akartam őt elengedni, tényleg nem. azt hiszem, a veszekedéseknél a szívem voltaképpen nem is nekem szurkolt. vicces, nem? nem is csoda, hogy nehéz (volt) elrendezni magamban úgy a dolgokat, hogy a saját szívem egy hosszú, hosszú háborúban nem is engem választott, hanem valaki mást. azt akarta, hogy ő nyerjen, és ne én. a legjobbnak látott valakit, akit most csak szörnyetegnek nevezek, és ez tud ám fájni, ezért kell és kellett is az a sok idő. mert régen, mindenre talált neked kifogást. komolyan. szerintem te ezzel nem is vagy tisztában egyáltalán. minden bántást, minden érthetetlen dolgot, amit tettél, meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért tetted. csak miatta, csak azért, mert az én szívem így szeret, ha szeret: feltétel nélkül, vakon. aztán egy januári napon egyszer csak láttam, amit látnom kellett. mindent. így esett - mondhatnám, de valójában én kóboroltam rossz helyre. és aznap este valami megváltozott bennem. aznap este semmit nem kértem az Istentől. semmit az égadta világon. életemben először megköszöntem Neki, hogy ő már nem, hogy ő már nincs itt, hogy így alakult. hogy láthattam mindezt. hogy már értem, hogy miért tartott engem tőle folyton távol. beismertem, hogy nem kellett volna ennyi ideig húzni ezt. nem éveket, perceket nem kellett volna rááldoznom. nemhogy az időn túl a többit – ezek kavarogtak bennem akkor. minden, amiről addig is azt gondoltam, hogy súlya van, hirtelen egyszerre nyomott el. egyszerre kellett érezni minden súlyt. azóta is kutatom a mértékegységeket, mert fogalmam sincs, hogy ezt az egészet miben lehetne mérni. hogy mi volt az akkor, aznap este.

és néha most is úgy kelek fel, hogy hiányzik. nem kicsit, hanem nagyon, amikor megbénít az érzés, és nem akarsz felkelni. van, amikor túl nehéz. pedig csak egyszerű dolgokról van szó: szeretnék hozzá szólni, látni őt, tudni, hogy jól van. de aztán rögtön az a gondolat követi az érzést, hogy mégis hogy hiányozhatna valaki, aki mindennap felkel, ugyanúgy, mint én, és minden egyes nap úgy dönt, hogy mást választ, egy másik utat az életben. egy utat, amiben nem vagyunk egymás életének a része még csak kicsit sem. aztán sikerül felkelni, és a kávé felett jobban belegondolok: tényleg hiányzik? komolyan? az hiányzik, hogy mennyit sírtam azon, amit tett vagy éppen azon, hogy nem tett semmit? hogy hányszor volt olyan, hogy ő nyugodtan aludt, míg én álomba sírtam magam? még a születésnapomat sem tudja, csak ha mondtam neki. az hiányzik, hogy mennyire hálátlan volt? az, hogy nem vállalt fel, mint embert, még a barátai előtt sem, még annyi év után sem? mert biztos vagyok benne, hogy nem mesélt nekik rólam. sőt, kérte, hogy én se beszéljek róla az enyémeknek. az, hogy soha nem mondta például, hogy milyen szerencsés, hogy egyáltalán vagyok neki, vagy csak hogy létezem? vagy mondjuk bármit arról, hogy hogy érez irántam? még ha nem is az volt, amit én éreztem. meg se próbálta. hogy soha nem dicsért? az hiányzik, hogy mennyit veszekedtünk? hogy mindenkire és mindenre volt ideje, csak rám nem? hogy soha nem jöhetett szóba semmilyen jövőbeli terv, mert amúgy is "minek", meg hogy „az messze van még”, meg hogy a válasz rendszeresen az volt, hogy "majd meglátjuk", és pontosan tudtam, hogy ez a nemet jelenti? boldog voltam, mielőtt belépett az életembe. és akartam őt, nagyon akartam, Isten látja a lelkemet. megbecsülni, törődni vele, szeretni. vágytam rá, hogy ő is engem. sóvárogtam erre, mert úgy éreztem, hogy együtt, ha tényleg ott vagyunk egymásnak, akkor erősebbek lennénk mindketten. belőle hiányzik valami, ami bennem ott van, és bennem is vannak hiányosságok, amit tudom, hogy ő tudott volna pótolni. tanulhattunk volna egymástól, vágytam erre, tényleg. de nincs rá szükségem. egy olyan szörnyetegtől, amilyen ő, pláne nincs rá szükségem. megy másképp, jobban. egyedül is, ha kell, vagy mással. de nem veled. soha nem veled.

leírhatnék mindent most, ahogy korábban. hogy mit láttam, hiszen ez érdekel, le merem fogadni. tudni akarod, hogy mi a titok, hogy mi az, ami miatt ennyire nehezen jöttek a szavak. ami ezt váltotta ki, hogy gyökerestül változott meg az, amit rólad gondolok, ahogy irántad érzek. neked éveid voltak, hogy meggyötörj, ahogy csak tudtál, és mégse sikerült elérned, hogy igazából úgy tekintsek rád, ahogy te szeretnéd. összetörtél bennem mindent, amit csak tudtál, amit csak lehetett, de nem a szívemet. mert az ugyanúgy szeretett. és utáltad. most meg szörnyetegnek nevezlek, és egy porcikám sem ellenkezik. de mégsem akarom leírni, amit tudok. megtettem, elmondtam valakinek, de nem neked, és nem így, nem ebben a formában. és az az egy épp elég volt. nem kínzom magamat fölöslegesen. ez vagy te. végül is mindig mondtad. és végső soron mindig igazunk lesz, bármit is mondunk magunkról. az agyad keresi az igazolásokat, és ha nincs, hát, teszel róla, hogy legyen. tettél. azt mondtad nem vagy jó, hogy nem vagy olyan jó, mint amilyennek én hiszlek, amilyennek én látlak. és elkövettél mindent, hogy tényleg ne legyél az. csakhogy ezzel majd neked kell együtt élned, nem nekem. mert az ember elmehet bárhova, akárhova, de mindenhová magával viszi saját magát. és ennek hagyok időt, hogy megértsd. mert valamikor egyszer, amikor ismerkedtünk még, elmondtad, hogy milyen vagy, és hogy milyen nem szeretnél lenni. én emlékszem rá. és te vajon?

na és amikor az egyik legjobb barátnőm is érintett lett a világodban, vagy annak egy kis szeletében, az egy utálatos dolog volt, még most is az egy szinten, mármint nekem, mert a lány tudta, ő tudta, hogy ki vagy te. pontosan tudta, mert évekig hallgatott és gyakorlatilag sokszor a vállán sírtam miattad. többek között nyáron is, azon a koncerten, mert történetesen még ott is vele voltam. ennek ellenére mégis megtette. megteszi néha azóta is. meg te is. bár nem tudhattad, nem tudhatod, hogy ki a lány, ez igaz. de ez nem mentség. mert ott a többi, a minden, a hatások, amit annyiszor próbáltál elmondani, de sosem sikerült, a tengerről, meg a folyókról, mindig csak erről hadováltál, ahelyett, hogy a nevén nevezted volna a dolgokat. a legtisztább vízű forrás, mi? azóta párszor a lány próbált közeledni felém, néha még válaszoltam is. de eltoltam magamtól. amennyire csak lehetett. én ebben nem akarok részt venni. és látni sem akarom. azt meg pláne nem akarom végignézni, ahogy hazudik. a két szemembe. mikor tudom. valahogy nekem nem ez a szint. és nem kellenek ilyen emberek. már könnyebben engedek, könnyebb a búcsú is. főleg ha tudom, hogy ennyit jelentek a másiknak. (mennyit?)

de igen, itt most róla van szó igazából, szóval, visszatérve rá, írtam neki, itt a bizonyíték, csak lefelé kell lapozni éveket, mert néha szerettem azt gondolni, hogy van még kihez. legalább az emlékéhez. vagy annak az emlékéhez inkább, aki nekem ő volt. amit jelentett. de valahogy mindezek után csak... nem is tudom. átértékelődött, azt hiszem. finoman fogalmazva ugyan, de át, igen. felülíródott! ez talán még jobb szó. egyszer dühös voltam, és azt írtam, hogy jobb lesz nekem nélküle. csak egy ehhez hasonló szösszenetbe kiírtam magamból. a pillanat hevének nevezném, vannak néha ilyenjeim, hogy leírok valamit, amit le kell akkor írnom, hirtelen vagyok, de utána el is múlik az érzés, nem gondolom komolyan. akkor épp nem beszéltünk, nem is gondoltam, hogy majd olvassa azokat a sorokat, mégis kaptam tőle egy üzenetet, hogy ő is úgy gondolja, hogy jobb lesz nekem nélküle. én meg akkor már, persze, rögtön ellenkezni kezdtem, hogy azok a szavak nekem nem ugyanazt jelentik, mint neki, mert más nyelven beszélünk, és más a habitusunk is. azt mondta, hogy igen, ebben egyetértünk, mert mi ketten, ő meg én, tényleg külön nyelveket beszélünk, külön mondatokban, véletlen fátyolba bújtatott közös metszeten. szépen mondta, minden szavát megjegyeztem amúgy is, amiket valaha hozzám intézett, még a verseiből is tudok idézni, de ez külön megragadt valamiért. kértem, hogy az én nyelvemen olvassa, ha már úgy tesz. reméltem, hogy ebből az egy mondatból érti majd, hogy még ha most épp hullámzok is, és haragszok rá, nem volt az olyan komoly. hiszen mégiscsak róla volt szó, és én szerettem őt. azt mondta, hogy történik mindennap, az én nyelvemen. emlékszem, mosolyogtam, mikor olvastam, úgy éreztem akkor is, mintha ott lenne az a hülye fonál, és érti, érti, amit mondok neki. csak annyit kérdeztem tőle akkor, szinte nevetve, az összes haragom elszállt addigra, egy szó sem volt igaz már a szösszenetből, hogy menthetetlen, és hogy ugye mondtam-e már. azt mondta: tudom, mondtad már rengeteg. tökmag, így hívott.

lehetne most is így, ahogy akkor volt. mondhatnám, vagy utalhatnék rá, hogy nem mondtam komolyan, hogy ezek közül semmit sem gondoltam komolyan, hogy csak túl forrófejű vagyok, láttam valamit, és egyszerűen ki kellett adnom magamból, mert ez vagyok én. de nem tehetem, ezúttal ez más. tényleg megláttam benne a szörnyeteget. és most hagytam magamnak időt, vártam, hogy elcsendesedjek, hogy amikor tiszta a fejem, és nem vagyok épp hurrikán, akkor hogy látom őt, hogy emlékszek vissza rá. hogy mit mond a szívem. de ahogy telt az idő, ez az érzés megmaradt. most már csak ez maradt nekem: ő egy szörnyeteg. és egy szörnyeteg után nincs mit érezni, nincs mire emlékezni, nincs miről írni.

ezzel együtt biztos fogok, hiszen bennem itt van, de valahogy már semmi sem ugyanaz. és az a sok minden, az a rengeteg minden, aminek én jelentőséget tulajdonítottam, az már nincs. és látom a nevét, és csak megrázom a fejem, hogy nem, mert nem. és nem. és aztán tényleg nem. pedig annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem neki, nem neki, érted. régen azt mondta, hogy soha nem lesz olyan, hogyha én keresem őt, akkor ne válaszolna majd. megígérte. én sosem tettem neki ilyen ígéretet, de egyszer sem, fel sem merült bennem konkrétan, hogyha keres, akkor ne válaszolnék majd. még akkor sem, amikor minden felelősséget rám akart tenni, amikor azt mondta, hogy bár ő nem bírja megállni, hogy ne keressen, nekem kellene erősnek lennem, és nem válaszolnom. gyűlöltem ezért, hogy ezt mondta. hogy kérhetett tőlem ilyet? úgy fájt. nem, ez még most is. mintha nem tudta volna, hogy mit érzek, hogy mennyire mélyen érzem. gyűlöltem érte. gyűlöltem azért is, hogy többször is mondta, mintha elsőre nem lett volna elég súlya. gyűlöltem, hogy benne komolyan az volt, hogy akkor vagyunk erősebbek, ha meg tudjuk állni, hogy beszéljünk egymással. hogy szerinte ez az erő. hogy szerinte komolyan ez az erő. de így utólag belegondolva... kinek mi volt a lecke. vagy kinek mi lesz - ebből az egészből. a borzalmakon keresztül megtaníthatott minket a szeretet és a ragaszkodás egyetemes együttállására. akár. vagy nem. és csak szörnyeteggé változtatott minket. vagy legalábbis egyikőnket.

sajnálom. őszintén sajnálom. annyira szerettem volna megmutatni neked, hogy van más út. te meg én sokban különböztünk régen is, most aztán pláne, de volt azért olyan, amiben hasonlítottunk. bár sokszor hercegnő mondjára viselkedek, nincs szükségem arra, hogy megmentsenek, igazából nincs. inkább két csata között jól esik egy otthon. valaki, aki ezt tudja nekem biztosítani. hagyja, hogy megbírkózzak az előttem álló feladatokkal, de ha meg kell pihennem, akkor ott van. az én szememben te is ilyen voltál. és ez akartam lenni neked. szerintem ez az erő. vagy ez is az. azóta volt alkalmam megtapasztalni, hogy igazam volt. így könnyebb. jobb. és van benned egy gondolat, hogy te is jobbá akarsz tőle válni. és tudsz is, ott van a fejlődés, én mindennap látom magamon. és örömmel tölt el, őszinte örömmel. nem másért, hanem magam miatt, de ha én ragyogok, akkor másra is hatással vagyok, és ez jó érzés, nagyon jó. melegséggel tölti el a szívem, és olyankor nem fáj. olyankor tényleg nem. bárcsak látnád, néha ezt kívánom. sokszor elképzelem, hogy rólam gondolkozol, de csak mert szeretném látni, hogy milyen vagy olyankor. vajon hogy maradtam meg benned? vajon én is meghaltam számodra? vajon te érzed a fonált? vajon létezik még, ott van benned az, akit szerettem valaha? vajon tudnál még jó lenni? pár év múlva szeretném, ha eszedbe jutnék, és a szavaim, minden szavam, még ha sok is, és az, hogy én tényleg hittem benned. csak ez. hogyha egyszer minden fény kialudna, ha teljes lenne a sötétség azon a horizonton. akkor az, amit én éreztem, ahogy én láttalak az én szemeimmel, és az hogy hittem benned, az mind egy-egy csillag lenne, vagy akár maga a hold. szeretnék a hold lenni. és ha most nem is, legalább akkor majd megérted. ez jó lenne, nagyon jó.

Fogalmam sincs mit is írhatnék. Egyszerűen nagy a káosz itt bent. Néha úgy kelek hogy megváltom a világot, utána pedig úgy, hogy le akarok ugrani egy társasház tetejéről.

Jelenleg? Jelenleg nincs semmi. A mellkasom nyom, a szemem könnyekkel telt meg. Nem tudok megfelelni. Senkinek. Apának sem tudtam talán itt kezdődött minden. Az étkezési zavar, a megfelelési kényszer, a pánikbetegség, a kényszer betegség.

Fogalmam sincs mit írhatnék. Boldog akarok lenni de úgy érzem nekem ez már sok. Már csak várom hogy a vonat letegyen és vége legyen a családi balhéknak, a fájdalomnak.

Nem akarok megfelelni. Nem megy. Nem tudok. Elegem van. Bepánikoltam.

Mindenki hagyjon a faszba, könyörgöm legyen már vége.

Ursula K. Le Guin: Akik elhagyják Omelaszt

Omelasz fényes tornyú tengerparti városába fecskéket riogató harangzúgással érkezett a Nyárünnep. A kikötõi hajók árbocán zászlók lengedeztek. Emberek vonultak az utcán a vöröscserepes, festett falú házak alatt, réges-régi, mohával benõ tt kertek és fasorok közt, nagyszerû parkok és középületek mentén. Némelyek csendesen haladtak: öregemberek, nehéz mályva és szürke színû talárokban, tiszteletreméltó mestereek, gyermekkel ölükben sétáló beszélgetõ asszonyok. Máshol pergõ zene szólt, csörgõdobok és cintányérok remegtették meg a levegõt, az emberek táncra perdültek, és így haladtak tovább. Gyerekek szökdécseltek, vékony hangjuk, mint a fecskék szertelen röpte, szárnyalt a magasba a zene és az ének fölé. A menet a város északi vége felé tartott, a Zöldmezõnek nevezett nagy rétre, ahol a friss levegõn kecses karú, sáros lábú meztelen fiúk és lányok türelmetlen lovaikat járatták a verseny elõtt. A lovakon nem volt szerszám, csak egy zabla nélküli kötõfék. Sörényükbe arany, ezüst és zöld szalagokat fontak. Kitágult orrlyukakkal prüszköltek, táncoltak és ágaskodtak, különösképp izgatottak voltak, mint az egyetlen állatfaj, amely tökéletesen elfogadta és magáévá tette az ember szertartásait. Messze északra és nyugatra a magas hegyek félig körülkerítették Omelaszt és az öblöt. A reggeli levegõ olyan tiszta volt, hogy a Tizennyolc Csúcsot koronázó hósipka fehér-arany tüze mérföldekre lángolt a levegõben a mélykék ég alatt. Épp csak annyi szél volt, hogy a versenypályát kijelölõ zászlócskák néha csattogjanak és meglebbenjenek. A tágas, zöld rét csendjében hallani lehetett a városban szárnyaló zenét, hol felerõsödött, hol meg elhalkult, de folyamatosan közeledett, érezni lehetett a levegõ derûsen enyhe édességét, mely idõrõl idõre megremegett, összesûrûsödött, és végül nagyszerû, ünnepi harangzúgásba csapott át.

        Ünnep! Hogy is beszélhetnénk az örömrõl? Hogy lehetne Omelasz polgárait lefesteni?

        Nem voltak egyszerû népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tõzsdére, hirdetésekre, titkosrendõrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerû népek, nem voltak bájos szántóvetõk, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerûbbek nálunk. A baj az, hogy nekünk van egy rossz szokásunk az okoskodóknak és tudálékosoknak köszönhetõen: a boldogságot valami ostobaságnak tekintjük. Csak a fájdalomnak van értelme, csak a gonosz az érdekes. A mûvészek árulása, hogy nem hajlandók elismerni a gonosz banalitását, és a szenvedés végtelen unalmát. Ha nem gyõzheted le, állj át! Ha fáj, csináld újra! De ha az elkeseredést dicséred, kiátkozod az örömöt, ha az erõszakhoz fordulsz, minden mást elveszítesz. Mi, majdnem elvesztettük: képtelenek vagyunk rá, hogy megmondjuk, milyen a boldog ember, és milyen az öröm ünnepe. Hogy is mesélhetnék mi Omelasz népérõl? Nem naiv és boldog gyermekek voltak, bár gyermekeik valóban boldogok voltak. Felnõtt, intelligens, szenvedélyes emberek voltak, kiknek élete nem volt nyomorúságos. Ó, lássatok csudát! Bárcsak jobban el tudnám mondani, bárcsak meggyõzhetném önöket! Omelasz olyannak tûnhet szavaimból, mint egy hol volt, hol nem volt mesebeli város. Talán a legjobb az lenne, ha mindenki saját fantáziájára bízná, feltételezve, hogy azok alkalomhoz illõek, mert nyilvánvaló, hogy nem tudok minden ízlést kielégíteni. Például, mi legyen a technológiával? Azt gondolom, hogy nem lennének autók az utcán és nem lennének helikopterek a levegõben, és ez abból következik, hogy Omelasz népe boldog. A boldogság alapjához pedig különbségtétel szükséges és a szükségtelen, az ártalmatlan, és az ártalmas között. Az középsõ kategóriába azonban - a szükségtelen és ártalmatlan dolgok, a kényelem, luxus és gazdagság kategóriájába - bõven beleférne a központi fûtés, földalatti vasút, mosógép és mindenféle csodálatos szerkezet, és amelyeket még nem találtak fel, lebegõ fényforrás, üzemanyag nélküli energia, gyógyszer a közönséges meghûlésre. Vagy lehet, hogy egyik sem - nem számít. Ahogy tetszik. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy az ünnep elõtti pár napban a partmenti városokból az emberek nagyon gyors kisvonatokon és emeletes villamosokon érkeztek, és hogy Omelasz pályaudvara a város legcsinosabb épülete, noha egyszerûbb, mint a káprázatos vásárcsarnok. De még a vonatokkal együtt is, attól félek, Omelasz eddig kissé szemérmeskedõnek tûnhetett fel. Mosolyok, harangok, ünnepek, paripák, hajjaj! Ha így van, kérem, képzeljenek hozzá egy orgiát! Ha az orgia segít, ne habozzanak! De ne mégse olyan templomokra gondoljanak, amelyekbõl gyönyörû meztelen papok és papnõk lépnek elõ félig extázisban, készen rá, hogy közösüljenek bárkivel, legyen az férfi, avagy nõ, szeretõ, vagy idegen, aki egyesülni vágyik a vér istenével, noha nekem is ez jutott az eszembe elõször. Tulajdonképpen a legjobb lenne, ha egyáltalán nem lennének templomok Omelaszban, legalábbis nem ember-mûködtette templomok. Vallás lehet, papság nem. Szerintem a gyönyörû meztelen nõk egyszerûen az utcán is sétálhatnának, mennyei desszertként kínálva magukat a kiéhezettek étvágyának, és a hús mámorának. Legyenek õk is részei a felvonulásnak. Rázzanak csörgõket a szeretkezõk felett, cintányérral hirdessék a vágy diadalát, és (ami nem lényegtelen) a közösség nevelje fel, és szeresse e nagyszerû szertartásokból származó csemetéket. Egy dologban biztos vagyok, Omelaszban nincsen bûn. De mi másnak kellene még lenni Omelaszban? Elõször azt gondoltam, hogy ne legyen kábítószer, de ez álszent dolog volna. A drúzon élõk számára, a szer hosszantartó édes illata tölti be a város utcáit. A drúz elõször végtelenül könnyûvé és csillogóvá teszi az elmét és a végtagokat, majd néhány óra elteltével álomszerû bágyadtságot hoz, és végül csodálatos látomásokban tárja elénk az Univerzum legmélyebb titkait végsõ összefüggéseiben. Mindamellett a szex élvezetét is hihetetlen mértékben felfokozza, de nem okoz függõséget. A hagyományosabb ízlésûek kedvéért kellene, hogy legyen sör is.         Mi kellhet még, mi tartozhat még az öröm városához? A gyõzelem érzése mindenképpen, a bátorság ünnepe. De ha már megvoltunk papok nélkül, ne legyenek katonák se! A sikeres öldöklés öröme nem igazi öröm, nem, mert rettenetes és közönséges. Határtalan és nagylelkû megelégedettség, nemesszívû diadal, melyet nem valami külsõ ellenség ellen éreznek, hanem összhangban a legszebb és legigazabb lelkekkel, a világ nyarának pompájával: ettõl dagad az omelasi emberek keble, hisz a gyõzelem, melyet ünnepelnek az élet diadala. Valójában nem hiszem, hogy sokuknak szüksége lenne drúzrara.         A menet mostanra már elérte a Zöldmezõt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felõl. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylõ hajukba tûzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja õket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa.         Befejezi, és lassan leereszti a furulyát.         Mintha csak erre a kis magányos csendre várt volna, a rajtvonal melletti sátorból egy trombita harsan fel: fenséges, szomorú és átható hangon. A lovak karcsú lábukon ágaskodnak, némelyik felnyerít. A komoly-tekintetû ifjú lovasok megsimogatják lovaik nyakát, és a fülükbe suttognak, hogy megnyugtassák õket: "Nyugi, nyugi, szépségem, reménységem..." Felsorakoztak a rajtvonalon. A pálya mentén annyian vannak, mint mezei füvek és virágok a szélben. A Nyárünnep kezdetét vette.         Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit.         Omelasz valamelyik gyönyörû középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézbõl, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra. De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tûnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjû. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtõl és partvisoktól legtávolabb esõ sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyûségesnek tartja õket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az idõrõl - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltûnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, "eee-naaa, eee-naaa", és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelõ bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül.         Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bõsége, és az idõjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ.         Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tûnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnõttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyû helyrõl, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedõlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelas összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetõségéért: ez valóságos bûntény lenne.         A feltételek szigorúak és megkérdõjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni.         A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyû ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idõ múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belõle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tõle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idõ után, valószínûleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserû igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyû igazságát. Mégis, talán az õ könnyeik és haragjuk, nagylelkûségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az õ boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, õk sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az õ tudomásuk a létezésérõl az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erõt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az elsõ nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak.         Tehát elhiszik már? Nem valószerûbbek-e így? De még valamirõl szót kell ejtenünk, valamirõl, ami elég hihetetlen.         Néha egyik-másik tinédzser, aki meglátogatja a gyermeket, nem megy haza sírva vagy dühöngve, sõt egyáltalán nem megy haza. Idõnként megesik, hogy öregebb férfiak és nõk is egy pár napra elnémulnak, majd otthagyják otthonukat. Kilépnek az ajtón, és magányosan végigsétálnak az utcán. Továbbmennek, egyenesen kifele Omelasz városából, át a gyönyörû kapukon. Végiggyalogolnak Omelasz földjein. Mindegyik egyedül megy, fiú vagy lány, férfi vagy nõ. Mennek. Leszáll az éj, a vándor végigbaktat a falusi utcákon, a házak közt, melyeknek ablakai sárgás fényt árasztanak, és tovább, ki a koromsötét földekre. Mindegyikük magányosan vándorol északra vagy nyugatra, a hegyek felé. És csak mennek és mennek. Otthagyják Omelaszt, belegyalogolnak a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, ahová mennek, számunkra még a boldogság városánál is elképzelhetetlenebb. Nem tudom leírni egyáltalán. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tûnik, õk tudják hová mennek, õk, akik otthagyták Omelaszt.

Innen. 

Anya

Azt mondod ismersz. Azt mondod mindent tudsz rólam. Hazugság. Nem tudod ki vagyok, ki akarok lenni. Nem tudod mi történt velem az elmúlt 8 hónapban ami miatt ennyire megváltoztam. Igen, lebuktam hogy dohányzom, de nem kérdezted meg miért kezdtem el. Rögtön azt kaptam, hogy nekem nincsenek barátaim, én csak így akarok beilleszkedni. Én megjátszom magam mások előtt azért, hogy elfogadjanak. Sose gondoltad egy pillanatra se azt, hogy itthon játszom meg magam. Nem értenéd. Elmondani képtelen vagyok mi zajlik bennem mióta itthagyott. Hogy is tudnád, hiszen azt se tudod valójában mi történt azon az éjszakán. Miért nem mondom el? Képtelen vagyok neked beszélni róla. Annyiszor szerettem volna de tényleg. Annyiszor szerettem volna leülni melléd és elmondani mindent ami bennem van. Segítséget akartam kérni. Kezdem feladni anya. Minden este zokogva fekszem az ágyamon. Hetek óta nem alszok, nem vagyok önmagam. Segítségre van szükségem. Úgy érzem megfulladok a gondolataimba. Véget akarok vetni ennek a fájdalomnak. Csak legyen vége már... 2020. 12. 20. 2:11.

SOMEBODYHATEME

"Csak azt akarom, hogy vége legyen a fájdalomnak ez olyan kurva nagy kérés?!?!"

Van az az érzés mikor az agyad és a szíved iszonytatos csatát vív egymással és te csak ülsz egyhelyben, egyedül, csendben és várod hogy vége legyen a fájdalomnak.

Mindegy, hogyan, csak legyen már vége. Vége ennek a fájdalomnak.

Van az az érzés mikor az agyad és a szíved iszonytatos csatát vív egymással és te csak ülsz egyhelyben, egyedül, csendben és várod hogy vége legyen a fájdalomnak.

Félek, hogy a rossz oldalam miatt elveszítelek….és ezt nem akarom.

Egy részem megakar halni, azt akarja hogy minden fájdalomnak vége legyen, a magánynak. Minden egyes szar napnak amit egyedul kell át veszelnem, minden egyes könnycseppet végleg le törölni az arcomrol.

De a másik részem reménykedik. Reménykedik abban hogy jön majd valaki aki vissza húz a szakadék széléről. Aki nem szól semmit csak némán atolel meghallgat és velem marad.

De nincs ilyen ember az életemben és ez fel emészt.

Annyit bántott. Annyi fájdalmat okozott. Annyit sírtál miatta. Mindig magadat okoltad mindenért. Annyiszor sírtál át éjszakát miatta. Mennyit bántottad magad. Hányszor könyörögtél? Hányszor könyörögtél hogy legyen ennek a fájdalomnak vége. Hányszor estél a földre zokogva és ordítva: "Ez nem lehet!! Még mindig szeretem!! Miért?! Miért mikor csak bánt???!! Miért szeretem?!!?

Az igazi bántalmakat nem testileg kapjuk..

Csak legyen már vége....

a fájdalomnak és az életemnek...🥀

Legyen már vége ennek a baszott fájdalomnak

Azt akarom, hogy vége legyen. Mindennek, a fájdalomnak, a magánynak, a kínnak,a harcnak a semmiért, az életnek, nekem.