Én: Ha nem lesz más, akkor ez így 320 Ft lett.

Vevő: Oda ad egy 500Ft-ost.

Én: Vissza adok 120 Ft-ot.

Vevő: Nem jól adott vissza!

Én: Ellenőrzőm, kezemben van még az 500-as amit adott, és látom a tálcára kitett 120 Ft-ot. Pislogok rá értetlenül.

Vevő: Én egy 20 000-est adtam! És emeli hangját, mérgesen néz rám, és a testbeszéde is agresszív benyomást kelt.

Én: Nem valószínű, mert itt van a kezemben az 500-as, amit adott. Még el sem raktam.

Vevő: Ne akarjon engem átvágni! Én 20 000-est adtam, nem 500 Ft-ot! És egyre fenyegetőbben lép fel.

Én: Meg nézem a kasszát, Nézze Uram! A kasszában sincs 20 000-es, uh ezt nagyon benézte! (Biztonsági okokból nem hagyunk sok pénzt a kasszában, és a nagy címleteket pedig azonnal kivesszük/elrakjuk. Ha kp-el fizetnek, addig a kezünkben tartjuk vagy jól látható helyre, de külön tesszük le, nem rakjuk be a helyére még a kapott összeget, amíg vissza nem adtuk a vissza járót, hogy ha gond van azonnal ellenőrizni tudjuk magunkat. És a Vevő is jól látja végig hogy mennyit adott. És a gép is kiírja a vissza járó összegét. )

Vevő: Ordítva: Tanuljon meg számolni! Hogy ülhet egy ilyen ember a kasszába, amikor nem tud rendesen vissza adni!!!!

Én: Megkérem, hogy ne ordítson, ketten vagyunk, nekem meg jó a hallásom. Szóval nézze meg legyen szives a pénztárcáját,zsebét, valszeg ott van benne a keresett 20 000-se, mert nálam nincs, és a kasszában sincs.

Vevő: Elkezdi nézegetni a pénztárcáját, ami tök üres, és tovább ordít.

Én: Nézze uram! Ha ön 20 000-rest adott volna, akkor az itt lenne valahol a kasszában, de nincs. És mellette sincs, és én sem raktam el. De ha megnyugtatja, csinálok egy zárást, és ha több van a kasszában, ráadásul 20 000-rel több, akkor önnek lesz igaza.

Vevő: Ordítva: Nem várom én azt meg, azonnal adja ide azt a 20 000-rest, amit vettem meg tessék vissza adom!

Én: Ez esetben a vásárolt termékek árát vissza adom, de Ön akkor sem 20 000-st adott nekem.

Vevő: Tovább ordibál.

Közben a szomszéd irodából a srác, megáll az üveg ajtó túl oldalán.

Én: Továbbra is kérem, hogy ne ordibáljon, nem adott nekem 20 000-st, de ha szeretné, kihívom a rendőröket, és akkor személyesen tehet panaszt, esetleg feljelentést.

Vevő: A rendőr szó hallatára kicsit változik az arckifejezése, közben észre veszi az üveg ajtó másik felén a szomszéd srácot, aki morcosan nézeget befele. Zavart lesz, és mindent a pulton hagyva sietve távozik.

Bejön a szomszéd srác: Mi volt ez?

Én: Hülyének nézett, és ki akart rabolni. Elmeséltem neki a szitut, megnéztük a kasszát, a környékét, a pult mindkét oldalát, sehol egy árva 20 000Ft-os.........

Nem vagyunk igaziak csak másolatok

Távol a való élettől, emlékek nélkül

Bezárva a tenger mélyére csak mi ketten

Mégis igazi mi kettőnk között keletkezett.

“Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.”

- Kányádi Sándor: Két nyárfa

Szerelemtérkép – privát

Sokszor gondoltam azt, hogy a férfi, aki fontos nekem, semmit sem tud rólam, én meg nagyon sokat tudok róla. Beszéltem, beszéltem, hogy kapaszkodókat adjak a kapcsolódáshoz, de nem igazán láttam, hogy ment volna neki. Én ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy nem érdekli. A mai napig fingom nincs, hogy érdekelte-e. Mindenesetre kurva szarul esett.

Nade nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy amikor arra gondoltam, hogy bezzeg meg brühühű, hogy semmit sem tud rólam, pedig egy baráttól elvárható lenne, hogy ez meg az, akkor többnyire bekúszik a tudatomba, hogy jajj a többi barátomról mit is tudok, mi is az ami elvárható, igaz-e a saját elvárásom rám, ha másokról van szó? Nos, szórványosan. Miért nem fontos ez a többieknél? Az összes többi barátom piszok könnyen száll le egy beszélgetés során az intim kapcsolat mélységbe. Szinte mindegy, hogy tudjuk-e egymás testvérének a nevét vagy jártunk-e a másik lakásában, mert mintha lifttel mennénk, zsupsz, már megy is a nem kritikus, nem kioktató, nem elutasító, nem dacos, nem felszínes vagyis támogató, segítő, együttműködő, empatikus, biztonságos és nyitott kommunikáció. Szeretnénk, ha a másik érezné, hogy figyelünk rá, szeretjük, fontos nekünk és nagyra értékeljük. Kielégülést hoz a beszélgetés.

Zavaros érzelmekkel persze zavarosabb a kommunikáció is, de én néha már túlzásba viszem az igyekezetet, hogy felszámoljam a torzítást amit a vonzalom ad a kapcsolatba. Ha bármiről azt gondolom, hogy az nem baráti, hanem párkapcsolati elvárás, akkor nyisssz, megszüntetem. De ez nem helyes. Mert a tisztelet, az odafigyelés, a segítőkészség, a nyitott kommunikáció, elismerés, őszinteség, ezek alap dolgok. Ezek nélkül minek beszélgetni? A féltékenység nem alap, inkább valami takony mellékterméke a zavaros kommunikációnak. Nem tudod ki vagy a másik életében, csak ahhoz tudod mérni magad, hogy másokkal hogy viselkedik. Kinél vagyok több és kinél kevesebb. Te vagy az egyetlen barátom – mondta. És ez egy pár hónapig adott némi stabilitást. Oké, ha így van, akkor ezzel járnak kötelezettségek. Például az, hogy figyelek rád és törődöm veled akkor is, amikor ki vagyok nyúlva a fáradtságtól és amikor nekem is törődésre meg figyelemre lenne szükségem.

Nade ez is mindegy már. Már tudom, hogy nem igaz, át vagyok baszva, de már azon is túl vagyok.

Szerelemtérkép... játszottunk hasonlót a pszichológussal is. Szép kis kövekkel raktuk ki, hogy ki hol van az univerzumomban. Ez segít megkapaszkodni is meg azt is, hogy kívülről rátekintsünk és új dolgokat lássunk meg. A szerelemtérkép pedig párkapcsolatban segít, hogy átnézzük, mit is tudunk a másikról, hogy neki milyen prioritásai vannak, és mi magunk hol vagyunk az ő világában – szerintünk. Az mondjuk kibaszott jó kapcsolat lehet, ahol ezt ketten leülnek megrajzolni és nem ijednek meg tőle, hogy összevessék, és kibeszéljék. Én nem tudom, hogy tényleg léteznek-e olyan kapcsolatok, mint amiről a pszichológusok beszélnek, hogy a kapcsolatot magát úgy kezelik, mint egy lényt amihez kötődnek. Hogy szeretlek téged, de szeretem azt is, ahogy MI együtt vagyunk. Nekem jó veled lenni. De a szerelemtérképen rajta kell lennie minden infónak, mit szeret a másik mit utál, milyen érzelmei vannak, min aggódik, mik a tervei és mi mit szeretünk benne és mit nem annyira.

Szóval, rajzoltam egy ilyet, mert ki akartam próbálni. Bár ez csak egy prioritástérkép. Mármint, hogy szerintem neki mik a prioritásai. És csak ez az egy ember van, akiről ilyet tudok. Más férfiakkal még a gondolata is ijesztő, hát azok a BARÁTAIM! :D

Amitől persze a barátnőim felsóhajtanának. Szánalmas, visszaeső!

És csináltam magamról is. :)

Olvasgattam kommenteket fb-n bár tudom hogy felesleges, és volt egy ahol egy idősebb nő panaszkodott a fiatalabb nőkre, hogy felháborító, hogy ezeknek fárasztó a gyereknevelés, ahelyett hogy csak csinálnák, de a fiatalabbak annyira elkényeztetettek szerinte, hogy már az kifárasztja őket, amikor még nincs gyerekük csak férjük.

És hát ez WTF. A gyereknevelés köztudomásúlag nagyon fárasztó. Régebben is az volt csak nem illett bevallani. A párkapcsolat/házasság gyerek nélkül viszont nem kéne, hogy fárasztó legyen. Oké, tényleg kell érzelmi munkát tenni egy hosszú kapcsolat fenntartásába, de azt remélhetőleg mindkét fél teszi. Meg alkalmazkodni máshoz is tud fárasztó lenne, de alapvetően az ilyesmi arról szólna hogy két (vagy poli kapcsolatban több) ember támogatja egymást. És emiatt pont hogy kevésbé lesz fárasztó a felnőtt élet, mert levesznek terheket egymás válláról. Ketten vagyunk pl. olyan feladatokra hogy valaki vegyen kenyeret meg WC-papírt, meg hogy valaki legyen otthon ha jön a szerelő. Szóval ez logikusan könnyebb így. Meg ha valaki épp fáradt vagy beteg akkor a másik át tudja venni egy időre mindkettőjük mindennapi feladatait, nem kell hullafáradtan mosogatni, vagy lázasan lemenni a boltba. Szóval ha jól csinálják akkor egy házasság/párkapcsolat könnyebb, mint egyedül lenni, nem pedig plusz feladat.

(De ja közben értettem, hogy az öreg nő szerint a férj az egy plusz gyerek akiről gondoskodni kell, a többiek meg erre bólogatnak, szóval értem, hogy értette, csak nehogy már.)

@glutenhalo egyszerűen hibátlanul szépek vagyunk ott hátul mind a ketten! Nem csoda, hogy annyi irigyünk van!

Ketten rokon lelkek vagyunk,

Együtt élünk, s együtt halunk,

Miért hallgassunk másokra?

Szarhatunk együtt a világra.

Színes folt a szürke nyájban,

Napsütés a kusza félhomályban,

Holdtölte a fekete éjszakában,

Térkép az elveszett világban.

De nekem mindig csak a kedvesem leszel.

Szerelmem, emléked fájón a vállamon hever.

Éjjel fél három.

Tökéletes csend van, csak a falra akasztott óra kattogását lehet hallani. Meg a klaviatúráét. Ketten vagyunk ébren a házban: én és a második emeleten folyton-folyvást rejtvényt fejtő férfi. Ritka pillanat ez a szállón. Köztes időszak, amikor összeolvad a túl későn és a túl korán. A sokáig éberek már alszanak, a korán kelők csak nemsokára kezdenek forgolódni. A kamerákon át látod a kihalt folyosókat, a néptelen utcát, és a krízisen békésen alvó nőket. Ilyenkor majdnem olyan ez a ház, mintha ’otthon’ lenne.

Nem tudom, kinek jut eszébe az az asszony, aki pár nappal az új év előtt a melegedőben hajtotta örök álomra a fejét. Lehet, hogy erre mondták régen: jobblétre szenderült. Alig egy hónapja ismertük meg őt, szinte a semmiből jött, és talán oda is tartott. Halkszavú teremtés volt ez a majd’ hetven éves nő, alig mondott el magáról valamit. Szavaival kevesebbet árult el, mint az átlagnál is ráncosabb arcával, kissé fátyolos szemével, mindig reszkető kezével. Tudtuk, hogy ez a kéz a kelleténél többször talál borra, ami elfeledteti vele az utat, amelyen keresztül idetalált.

Az elmúlt évben több halottunk is volt. Volt, akit a rák vitt el egyik hónapról a másikra; egy bivalyerősnek látszó férfiról volt élettársa azt állította, hogy a szíve szakadt meg, mert bármennyiszer is próbálkozott, nem sikerült talpra állnia; és volt, akire az általa épített viskóban találtak rá a még langyos kályha mellett. Mindannyiuknak voltak álmai. Arról, hogy végre egyenesbe kerülnek, arról, hogy szereznek egy albérletet, kibékülnek a családjukkal, meglátogatják a lányukat és az elbeszélések alapján gyönyörű unokáikat. Tétova és bátortalan mozdulat volt valamennyiük élete. Simogatásra nyújtott kéz, mely soha nem ért célba.

A hajléktalanságban talán nem is a hideg vagy az éhség a legszörnyűbb, hanem a magány. A szeretet hiánya. Lászlóval, aki a piaristáknál érettségizett, nagyon jó volt versekről beszélgetni. Utolsó találkozásunkkor József Attilát idézgettünk egymásnak a melegedőben. Máig a fülembe cseng, ahogyan ezt szavaltuk együtt:

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Mi újság? Hogy vagy? Hogy telnek manapság a napjaid? Egy regi olvasod :) legyen nagyon szép napod!

Kedves régi olvasóm! Mindig meglepődve látom az itt-ott kibúvó üzeneteket, mert nehezen hiszem el, hogy ekkora kihagyás után még mindig vannak olyan emberek, akik tudni szeretnék, hogy jól vagyok-e, hogy dob-e még öröm-hálókat rám az élet, vagy zár-e még be sötét szobákba. Néha újra el-el gondolkodom az íráson, majd nem sokra rá leseprem vállaimról a gondolatot, mert nem tudom, érdemes-e. Jól tudom, a magam javára biztosan, mert könnyebben átlátok a ködön és jobban odafigyelek magamra, hogy mit miért teszek, hogyan, vagy hogy talán lehetne másképpen is. Másrészt viszont vajon megéri ezt megosztani másokkal? Segít-e valakin, elgondolkodtatóak a gondolataim? Talán azonosulni is lehetne? Ha csak egyszerű kíváncsiság van az olvasó részéről, az számomra nem eléggé tápláló, mert akkor írhatnék csak magamnak egy füzetbe. Régebben sokat aggódtam a jövőn, a múlton, a jelenen, az életen általában, s aki 5-6 évvel ezelőtt már olvasott, az biztosan emlékszik. Pokol volt. Persze történt sok jó dolog is velem/velünk, mikor hogy voltam éppen, egyedül vagy más karjaiban, de volt mindig ez a szűnni nem akaró szomorúság, amit vájtam, vájtam volna le magamról, de sajnos nem tudtam. És itt vagyok most évekkel később, sokkal biztosabb lábakon, és ami a legeslegfontosabb, megszilárdultak a jó dolgok bennem, körülöttem. Időnként azért vállon koppint a félsz és felcsendül az örök-nóta, hogy mindez bármikor eltűnhet, pont úgy, mint amikor játékból felemelem a tenger aljáról a homokot és az kifut az ujjaim között. Jelenleg Thaiföldön vagyunk, Bogdan születésnapját ünnepeljük. Szeretjük nagyon, van valami megfoghatatlan varázslat itt, amit az ember hazavisz magával és még sokáig emészt. Régóta visszakívánkoztam, és most olyan nagyon jó, hogy ketten élhetjük át ezt a pár hetet. Aztán április elejétől egy újabb mérföldkő érkezik, mivel hozzá költözöm. Úgy hisszük, beérett a gyümölcs, szeretünk együtt lenni. Nincs amiért fenntartani két helyet, és így több pénz marad a zsebünkben is. A hónap közepén Velencébe utazunk három napra, ezt kaptam tőle ajándékba karácsonyra. Mi a jelenre és az élményekre támaszkodunk. Mindig is szerettem utazni, bármennyire is unalmasan hangzik, mert mindenki ezt mondja, de tényleg ez az egyik legjobb dolog a világon, mert a megszerzett emlékeket senki sem veheti el tőlünk. Ezek formálnak, tanítanak és tesznek jobbá minket. Most jut eszembe, hogy januárban voltam Budapesten, de nagyon rövid utazás volt fogászati jeleggel, mert VÉGRE elkezdtük az átalakulást. Csongival újra beszélünk és magunk mögött hagytuk a rosszat. Nagyon megváltozott, érdekes volt leülni a kávézóban és elbeszélgetni. Ő ragaszkodott, hogy csináljuk meg a fogaimat, mert bár nem mondta, de szerintem úgy érzi, hogy adósom, és tartozik ezzel. Utalt rá, csak nem ennyire nyersen. Én nem bánom, nem gondolom etikátlannak vagy úgy, hogy nem érdemelném meg. Ismerősöknek, blogos embereknek nem szóltam, mert egyrészt csak egy napot töltöttem Budapesten, másrészt pedig nehezen tudtam beszélni, három bölcsességfogat műtöttek ki. Ősszel még visszamegyek, akkor csinálunk egy ínyplasztikát, majd várhatóan jövő év elején már túlesek mindenen, akkor ott töltök két hetet. Amit még érdemes kiemelnem, és nagyon friss hír is, hogy újra nagybácsi leszek. Megható, váratlanul ért nagyon. Én fiút érzek, de mindegy, csak legyen egészséges. Munkaviszonylatban is bizakodó vagyok, úgy feslik, hogy jövő hónapban előreléptetnek, bár az ilyen dolgokkal úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. Nem panaszkodom, tudom, hogy szerencsés vagyok és tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, a sok jó dologért, ami velem történik, mert nem volt ez mindig így. Legyen hát ez egy jó erős löket annak, aki ezt olvassa és úgy érzi, hogy nehéz átlendülni egyik napról a másikra. Dióhéjban ennyi jut eszembe válaszként a kérdéseidre. :)

en a munkatarsamnak: szia, akkor most ugyanabban az idozonaban vagyunk!

munkatarsam: deeehogy! en most atjottem marokkoba. az minusz ket ora.

ot ember van a csapatban, mind az ot masik idozonaban lol. egyszer ketten mar majdnem ugyanabban a zonaban voltunk, de aztan megusztuk! phew!

Ideje elmennem,

Csak mi vagyunk ketten,

Utoljára magamhoz szorítalak,

Azért, amit tettem,

Megkínzom a testem,

Napokra eltűnök, most ne hívjanak,

Megmentenél engem,

De én nem engedtem,

Az én hibáimért sose szidd magad,

Mert szívtelen lettem,

Senkit se szerettem,

De téged igen és ez már így marad...

„büntetés kolléga”

Az ember néha a legnagyobb elfogadás mellett is van akivel egyszerűen nem kompatibilis. Ha veled van baj, akkor sok ilyen ember van, ha te amúgy másokkal remekül kijössz, akkor valószínűleg ő a kivétel. (egyébként hajlamosak vagyunk rá, hogy elfogadónak és jó kollégának, társnak, barátnak gondoljuk magunkat, aki megértő, sötöbö sötöbö, pedig lófaszt, a legtöbb ember – engem is beleértve – hisztis, érzékeny, következetlen, manipulatív és önző) Van nálunk két ilyen kolléga, akit úgy osztanak le projektekbe, hogy konkrétan üzletel a főnököm. Figyi, te viszed K-t, cserébe kisebb melót kapsz meg ilyen olyan kedvezményt. Másik kolléga viszi E-t, na ő az igazi büntetés. Ti ketten bírjátok az ilyeneket. Lécci... vagy K vagy kétannyi meló. K-t amúgy nem bírja senki és nem is dolgozik jól. Korábban egy szobában ült egy "hallal" egy rendkívül okos pasassal, aki viszont olyan/annyit kommunikált, mint egy hal amikor kinéz a vízből majd gyorsan visszasüllyed. A szeme is olyan volt. De a kötelező szakvizsgánkon ő volt az egyetlen, aki 100%-ot teljesített. Gondolom K hisztérikus kirohanásaira felnézett, aztán behúzta a nyakát és visszamerült a monitorba. Elment nyugdíjba, K új szobatársakat kapott. Most, ha keresem a szobájában, látom a kolléganőjén, hogy a neve kiejtésétől is ráng a szája.

Azért mesélem, mert persze felbaszott megint és ismételten. Először akkor, amikor „bepanaszolt” a főnökömnél, hogy ő fél tőlem. Amúgy tényleg fél. :D De ez nem vicces valójában. Kiderült, hogy anyám is mondogatta a nagynénémnek, hogy ő fél tőlem. Velem riogatott másokat, hogy csináljanak ezt meg azt, mert jövök én és majd baszogatni fogom, ha nem lesz megcsinálva. Volt alkalmazottja, akit úgy rúgott ki, hogy azt mondta neki, hogy az én döntésem és ő nem akarja, de fél tőlem. Ez sem esett jól. Megtudni ezt a lejáratást. K-val is kedves vagyok, szépen beszélek vele, csakhát megkérem dolgokra, amik kényelmetlenek neki, mert pl a digitális kompetenciája elég alacsony. Ő az a kolléga, aki úgy küld el egy linket, hogy elküld egy printscreent az elérhetőségről. DE miközben itt égetem őt, tegnap álltam a nyomtató előtt, és nem tudtam elindítani a szkennelést, csak azért mert egy másikféle nyomtató volt, mint amihez szokva vagyok. Mindezt öt perccel az után, hogy a pokolba kívántam K-t, hogy milyen idióta. :D Picit pörgök ezen, hogy "fél tőlem". Nagyon szar érzés. Szar érzés, hogy bárkiben félelmet ébreszt a viselkedésem. Felveti azt, hogy esetleg nem jól ismerem magam, nem megfelelően kommunikálok. Mert a hülyékkel is tudni kell megfelelően kommunikálni. Ha nem megy, nem vagy okosabb. Nem lenyomni kell őket és nem is leereszkedni, egyszerűen jó lenne nem felbaszódni azon, hogy dolgokat 10 év után sem úgy csinál ahogy gördülékeny lenne, hanem ráírni az "ő ilyen" cédulára és ráragasztani a homlokára. Lécci old meg – tolja rám a főnököm – tudod milyen. Lécci... Manipultív dög a főnököm, kitartóan manipulálgatjuk egymást, azt hiszem kölcsönös elégedettséggel.

Több nemszeretem emberrel dolgoztam együtt mostanában és azt hiszem ez mérgezést okoz. Rámlőcsölik őket, mert úgy tűnik, hogy nekem megy. De nem megy, mert mérgez. Valójában mérgez. Az elvárt konfliktuskerülés mérgező. És talán nem is olyan jó üzlet. És talán nem is olyan jó főnökök, akik ezt teszik. Jajj, valami kegyetlen mód irritál a lénye, a félelme is, az egész ember, a megnyilvánulásai, a hisztériái. Persze, hogy ez még a pórusaimon is kijön, mint a fokhagymaszag. Persze, hogy érzi, bármit is csinálok. Nem fedi el ezt semmi. Elviszem sörözni a főnökömet és ráöntöm az életem. Nem dolgozom többet ezzel az emberrel, mert baj lesz belőle.

Gyere baba csináljunk a szikrából lángot,

Van egy világ, amit még senki nem látott,

Meneküljünk messzire ketten, hol minden álmod valóra váltom.

Üljünk be az autóba, csak induljunk el,

Száguldjunk mindenen át, míg a nap ránk nem kel.

Nézd, megmutatom neked a valós világom,

Hol nem lapul többé fájdalom.

Elviszlek téged az ígéretek földjére,

Mert ahol te jártál eddig, az csak a környéke.

Oly rövid az időnk, az óra csak ketyeg,

De a történetünkben veled csak előre megyek.

A hold fénye csak mi ránk ragyog,

Öröm és boldogság terem mindenhol, ahol mi már nem vagyunk vakon.

Csillogó szemedben elveszek én,

Élessz újra bátran, így lesz teljes a te és én.

Sziasztok!

Ezer es egy eve voltam itt aktivan, de hatha valaki meg olvas. Budapesten keresnek magan diabetologust akit jo szivvel ajanlanatok, illetve gyogytornaszt is. Sajnos anyukam elegge lepukkant, megmutottek es most mar felvaltva apoljuk ketten apukammal es igy kevesbe vagyunk mobilisek (majd en leszek a lotifuti ha kell menni barhova). Koszi ha tudtok segiteni!

“Ha folyamatosan régi sérelmeket emlegetünk, akkor a kapcsolatunk megrekedt a múltban, és valójában mi magunk vagyunk azok, akik megrekesztjük azt.

Csak akkor tudjuk a kapcsolatunk sérüléseit gyógyítani, ha mindketten rászánjuk magunkat a cselekvésre. Ha nincs a sérelmekre való azonnali reagálás, ha a tüskét egyre csak hordozzuk, a dühöt fortyogtatjuk magunkban, ha a viták után nincs feloldás és megnyugvás, ha a tisztázó beszélgetéseket csak halogatjuk, akkor saját magunkat helyezzük az áldozat szerepébe, aki passzív, cselekvőképtelen.

A kapcsolatunk sikeréért is ketten vagyunk felelősek, a megromlásáért mindketten hibáztathatók vagyunk.”

Király Eszter

van egy elméletem, ami szerint titokban valaki nálunk mosatja a cuccait. Hiába vagyunk csak ketten, neverending story a mosás.