Munka és Társadalom

Tudom kicsit kommunista a cím, de hát van az úgy. Sokat gondolkodtam, hogy miről is írhak, végül úgy döntöttem ezt tárom széles közönségem elé. Nyilván mindenki személyes tapasztalatokból dolgozik, így én is, s észre vettem az elmúlt időszakban valamit. Felnőtt egy (fél) generáció relatív jólétben (a cuclializmus után) úgy hogy jórészt nem ismerik a munka fogalmát. Ja igen én is ebbe a generációba tartozom, csak hogy tisztázzuk, és igen mint ilyenkor mindenki mindig természetesen én is kivételnek tekintem magam ezalól a “kórság alól”. De miért van vajon ez? Érdekes módon szerintem van egy dolog amivel ez szorosan összefügg. de hadd bontsam ki.:

Tehát felnőt egy (fél, vagy lassan másfél) generáció akiknek a szülei igyekeztek mindent megadni, hogy ne “nélkülözzenek” úgy mint ők. (lett légyen ez valódi, vagy csak “megéllt” nélkülözés) Ez az egyébként nagyon szép gesztus azonban a legkisebb mértékben sem segíti a gyerekek fejlődését, mert igenis meg kell tanulnia, hogy bizonyos dolgokért igenis dolgozni kell, kűzdeni kell. Anélkül ez nem működik. Ahol a gyerek megkap mindent ez egyszerűen elvész. Hogy miért gond ez? A munka felől közelítve azért, mert egy ilyen fiatal ha el is helyezkedik nem megdolgozik érte, hanem elvárja a fizetését. Ezzel pedig egyszerűen az a probléma, hogy a gazdaság nem úgy működik mint apu-anyu háztartása. Ahhoz hogy a munkahelye megtermelje azt a bevételt amiből Példa Pistike fizetése lesz bizony Pistikének jó eséllyel tisztességesen dolgozni kéne. CSakhogy ez Pistikének nem kényelmes és tetszős, hiszen sose kellett, miért kezdené el 25 évesen, és különben is dolgozik ő. És az van, hogy a saját szempontjából igaza van. Más kérdés, hogy a szempontja nettó faszság. Csak erről nem Egységnyi Elemér egyszerű munkavállaló tehet, hanem Egységnyi Elek, és Egységnyiné, azaz a szülők. Csodálkozunk, hogy sok a fiatal munkanélküli, és közben párhuzamosan rengeteg a betöltetlen állás. Vajon miért? Szerintem aki eddig figyelt, érti a választ.

Természetesen a cégeknek kell munkavállaló, az egyetlen gond, hogy Olyan munkavállaló, aki képes profitot termelni, hiszen egyenlőre nincs teljes államosítás, és abszolút kommunizmus. (nem egy Kim Jong Un nélküli Észak-Korea ez) Ha tetszik, ha nem a jóérzésű cégek az ilyen munkavállalókat még sokáig nem fogják véglegesíteni, ha egy próbaidő erejéig tévútra is térnek velük. Nem, nem azért mert Példa Pistike kifejezetten lusta, vagy mert Egységnyi Elemér hülye. Vagy legalábbis nem feltétlenül a saját fogalomrendszerükben. (a cég fogalomrendszerében már előfordulhat) Így minden egyes Pistike és Elemér személyes sértésként fog megéllni minden egyes “fölösleges” próbaidőt, és esetlegesen kialakul benne az a kép, hogy minden cég ideiglenesen keres munkavállalókat, szinte mint egyéjszakás kalandot. Csakhogy ez az esetek meglehetősen jelentős részében nem igaz. Az azonban annál inkább, hogy a rendelkezésre álló jelentkezőkból még Elemér és Pistike tűnt a legépkézlábabnak (még ha “félkezű, féllábú” is mindkettő) így felvették őket, hiszen legyenek bármilyen jók a HR-esek a valós munkapotenciált csak becsülik illetve “hozott anyagból dolgoznak”. Lehet hogy a legjobb jelentkezőt választották, csak ép... khm...

Ugyanezen típusú emberek másik jelentős problémája, a felelősségvállalás. Nem másért, nem bármiféle megfoghatatlan entitás iránt. A saját munkája és cselekedetei iránt. Nem érzékelik a napi cselekedeteik súlyát. Természetesen feltételezve hogy ezt a problémát leszámítva normális nevelést kaptak, így természetesen a morális szabályok nagy hányadát nem szegik meg, nem lesznek emiatt gyilkosok, vagy egyéb fenevadak, legfeljebb részleges szociopaták. És ez sokszor csak a munka során jön elő. Természetesen mindenki aki dolgozik, hibázik, és ugyan Elemér is Pista sem töri össze magát, azért valamennyi produktuma mégis van a nap végére. A probléma ott kezdődik, amikor kiderül, hogy ez a bizonyos produktum már pedig bűzlik. Ilyenkor általában elkezdődik a bűnbak keresés. “A Jómunkás Józsi rosszul monda!” “A Felügyelő Feri nem szólt, hogy rosszul csinálom!” Nyilván ezek erősen kifacsart példák, és természetesen lehet egy problémának több, a feladatot elsődlegesen ellátó személyen kívüli felelőse is. De aki “fizikailag/valójában” elvégezte az adott feladatot az lesz az elsődleges felelős minden esetben. Lehet mutogatni, de a verdkit mindíg az kell hogy legyen, hogy elrontottam mert:  - “nem voltam biztos benne, és nem kérdeztem meg a Józsit” - “Mert a Ferinek esélyt sem adtam, hogy (kellőképpen) monitorozza a munkámat”. - “Mert nem végeztem semmilyen visszaellenőrzést / óvintézkedést” És persze ezekben az esetekben ha Józsinak dolga volt hogy az információkat használható mértékben átadja emberünknek, ha Ferinek dolga, hogy ellenőrizze emberünk munkáját, úgy természetesen ők is felelősek a hibáért. Ugyanakkor a hibát nem Ők követték el, csak nem akadályozták meg. Lehet ez azért, mert Józsi, Feri és Elemér évfolyamtársak voltak, és ebben az értelemben ugyanannyira felelősségtudat nélkül végziik a munkájukat, hiszen ugyanúgy munkafelelősség nélkül nőttek fel. De az hogy miért nem akadályozták meg, egy teljesen másik kérdés, és közvetlenül nem is vág ide. Bármely hiba esetén az első kérdés az kell legyen, hogy elkövettem-e mindent hogy ez ne forduljon elő. a helyzet az hogy még a “felelős” emberek sem teszik meg az összes elérhető óvintézkedést. Viszont elegendőt megtesznek ahhoz, hogy reális körülmények között ne adódhasson probléma. Ha mégis adódik: “-igen sajnos erre a kimenetre / eshetőségre nem számítottam.”

Az ilyen típusú emberek tapasztalatom alapján nem, vagy nagyon nehezen tudnak pozitív kritikát megfogalmazni, s ezáltal a saját érdekében segíteni az őt okítani, tanítani szándékozó embereket. Hiszen minden ember egyforma, csak valahogy mégsem. Nincs két egyformán bedrótozott agy. Ami valakinek magától értetődő, a másiknak az életben eszébe sem jutna. ÉS pontosan az lenne a legfontosabb, hogy ilyenkor meg tudja fogalmazni, hogy konkrétan milyen segítséget, támogatást szeretne ahhoz, hogy a hibák ne forduljanak elő, de ezt általánosságokon kívül specifikálni nem tudja. Márpedig aki nem tudja előadni a problémáját, azon meglehetősen nehéz segíteni is.

Természetesen felnőtt néhánymillió “indivídum”, rettentő erős öntudattal, és énközpontúsággal. Egy erős önérzet vagy személyiség nem feltétlenül jelent problémát. Csakhogy ezen fiatalok jó része erős burokban is nőtt fel. Ráadásul minden ilyentén kritikát személyes sértésnek vesz, ráadásul csak a társadalom és együttélés árnyékával találkozott. Ami azért mégsem ugyanaz. S épen ezért a társadalomnak mint olyannak sem tudnak teljesértékű részei lenni. Ők a “nekem lehet” típusú emberek, hiszen otthon is lehetett, nincs igényük arra, hogy legalább a jóízlés határán belül kövessék a szabályokat. És ÁLJ! nem a birkaságot prédikálom, sőt sohasem fogom. De ez a mérgező individualizmus az emberiségnek mint olyannak sem használ. (igaz a jelenlegi társadalmi berendezkedés sem, de ez megint egy teljesen másik téma). És igen természetesen nem kell birkának lenni, de igenis a társadalmilag hasznos konvenciókat illik és kell követni. Igenis törekedni kell a másikkal a békés együttélésre, a másik sárba tiprása helyett. Ja nem, hippi sem vagyok. A másik itt egyenlő felet, a “szabályokat” kölcsönösen tisztelő és figyelembe vevő embert jelent. Azon elemekkel kapcsolatban akik kifejezetten károsak az emberiségre egy picit más elbánást javasolnék, de ezt most hagyjuk, mert ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint ami egy ilyen megjegyzésbe bele fér. (sidenote: Ki és milyen alapon szerez jogalapot, és tudást ahhoz hogy ezt a kérdést, azaz hogy ki a káros elem eldöntse?, na ezért bonyolultabb ez...).

Visszakanyarodva Példa Pistikére, és Egységnyi Elemérre, vajon miért élnek még 30 éves korukhoz közel, vagy afölött is a szülői házban? Mert emiatt a burokban felnövés miatt valójában képtelenek a teljes önállóságra. Soha nem voltak rákényszerítve, s igényük sincs rá. Nem mellékesen így arra sem feltétlenül kényszerülnek rá, hogy állandó munkahelyük legyen (ami amúgy nem segít a munkatempó növelésében). Nincs valódi tétje egy-egy állásinterjúnak, beadott önéletrajznak. Ezek mind súlytalan elfoglaltságok. Hiszen a szülői asztalról azért jut ebéd és vacsora is. Persze lehet a saját tapasztalatom beszél belőlem (de hiszen éppen pont ezzel kezdtem). 

Visszatekintve igazán a szó harmadik világbeli értelemben, soha nem nélkülöztünk. Magyar alsó-közép osztály szinten igen nade azért az nem ugyanaz. Ettünk minden nap, tudtam tisztálkodni mindennap, volt villany tévé és minden egyéb. Legfeljebb később (néha jóval) és ócskább mint néhányaknak a korosztályomból. De mindezek mellett, dacára annak hogy soha nem Kellett nyárimunkázzak ( és így az egyetemi évekig nem is tettem), hála a szüleimnek ezeket mind megtanultam értékelni, és persze ilyen formán ez egy köszönetnyilvánítás is. Mert amikor “önhibámon kívül” (ugyebár ez ennyire nem egyértelmű) munkanélkülivé váltam engem kísértett, hogy vissza kell térjek a szülői házba, nem azért mert bármilyen napi szintű konfliktusom volna a szülőkkel, hanem mert ez valahol azt jelenti, hogy elbuktam mint önálló ember, és ez 25 évesen (sem) opció. Ez az ami sok korombeliből, és mégtöbb tőlem is fiatalabból hiányzik. És ez “sajnos” nem az ő hibájuk. Persze tudatosan Talán változtathatnak rajta, ha felismerik. És nem, ez nem azt jelenti, hogy az őket felnevelő (a szüleink) generációját bemocskoljam. Hiszen mondtam, érthető, hogy miért csinálták amit csináltak, csak pedagógiailag helytelen. De nekünk akiknek nyitva a szemünk, kellene segíteni a burokban élőknek feltépni a burkaikat, és nem utolsó sorban nem elkövetni ugyanezeket a hibákat.

Mert amíg abban a hitben éltem, hogy nélkülöztem gyerekként, az volt az elképzelés, hogy feltétel nélkül meg akarok mindent adni majd egyszer a gyerekemnek amit én nem kaphattam meg. Csak aztán végig gondoltam, és rájöttem, hogy ez nem egy jó ötlet vagy helyes hozáállás. Mert ezzel csak nevelek egy ugyanolyan félvak félembert akikre ép most is felhívom a figyelmet, és akik egész kölyökkorom óta bosszantanak, és zavarnak. Persze kölyökként ez inkább az irigységről szólt, hazudnék ha azt mondanám hogy nem, sőt egy kicsit még mindig irigy vagyok kvázi tudat alatt azért amit ők megkaphattak de én nem. Csakhogy józan ésszel, melyikünk kapott többet? Persze nekem nem volt Nintendom, csak kínai tévéjátékom. Rendes kvarcjátékhoz pedig akkor jutottam, ha kölcsön kaptam egyet pár percre, órára. Hogy nem volt halomnyi márkás ruhám sosem, de úgy nőttem fel, hogy nem is vágyom rá. Hogy csak egy véletlen szerencsének köszönhetem az első mobilom, és hogy az öcsém aki mindössze 1 évvel fiatalabb további 3-4 évet várt a sajátjára mert nem jött szembe mégegy szerencse, és mert mivel egy iskolába jártunk, akkortájt kevés iskolán kívüli tevékenységgel  - az alapvető “telepi bandázást” leszámítva - “szükség” sem volt rá. Hogy egy 386-oson kezdtem akkor, amikor sokak már Pentium 2-eseket használtak.  És hogy mindezekért igenis tennem kellett. Nem feltétlenül sokat. De ez egyik sem járt magától.

És öcsémmel megtanultunk önállóak lenni, részben emiatt, de részben azért mert ez az óriási “családi zártság” ami sokszor csak látszólagos, messze nem létezett nálunk. Ötből négy tanítási napon már második osztályos koromtól egyedül (najó az öcsémmel közösen, ő ugyebár elsős volt) jártunk iskolába, s onnét haza. És nem azért, mert a szüleinket nem érdekete, hogy mi lesz velünk, viszont az út rövid, egyszerű és kiszámítható volt, így reális veszélyt nem jelentett még 7-8 éves gyerekekre sem. Mert tudták hogy ez kell hogy fejlődjön az önállóságunk, és mert az elrohangálás egyikük munkájával sem volt összeegyeztethetó. Igen a nagyszüleim tudtak volna segíteni, de tényleg, minek is? Ma nem csak pesten de vidéken is egyre gyakrabban a 3 utcára lévő iskolába is autóval viszik a gyereket majd elhozzák, minek? Milyen valódi haszna van ennek. Egyetlenegy, a szülőnek azért egyszerűbb, mert a lelki komfortzónájában van. Mert mi lesz a gyerekkel? Semmi. Önállóvá válik, nem lehet állandóan attól félni, mi lesz ha... És ezért képesek a szülők mindenféle egyéb ésszerűtlen dolgokra. Mindezt úgy hogy mindezek mellett pedig valódi időt nem töltenek a gyerekükkel. Mert ott van a Nintendo, az új Számítógép, Mobiltelefon, azzal elvan a gyerek. ami igaz, hiszen megkapta, hogy ne nyávogjon az ijfú Elemér, hogy Pistikének már van, és hát valóban ez így lényegesen kényelmesebb mint valóban foglalkozni a gyerekkel, beszélni vele, hiszen ez a szülő oldaláról is erőfeszítést igényel. Mert hiszen kezdődik a sorozat, a focimecs, el akarom olvasni az akármilyen cikkeket, s így mennyivel egyszerűbb is ez. Persze ezek a típusú szülők sok időt töltenek a gyerekeikkel “egy légtérben” de az hogy ugyanabban a házban vannak, vagy ugyanabban az autóban ülnek, még nem biztos, hogy bármi módon hasznossá tenné ezt az időt. Tény, hogy a társadalom változása ennek nem segít az elmúlt 20+ évben. Apámat sosem hívták 5 után a munkahelyéről gyerekkoromban. Miért? Mert egészen sokáig vezetékes telefonunk sem volt amin ezt megtehették volna. Ma viszont a munkavállalónak este 8kor is vigyázzba kell vágnia magát ha a felettese hívja. Ez vicc. (de ez ismét egy teljesen másik történet)

Nem pesti gyerekként mikor tizenévesen kitaláltam hogy akkor én egyedül átszelem a várost (pestet), egy olyan helyre amit előtte legfeljebb a térképen néztem meg, hogy ott majd a család utolér nem nyerte el a szüleim maradéktalan tetszését. De ez akkortájt volt, mikor már legalább édesanyámnak volt mobiltelefonja és még két utcasarkonként volt egy működő telefonfülke. Így végül utamra engedtek a jegyekre szükséges összeg majd duplájával, meg azzal a feltétellel, hogy ha eltévedtem telefonáljak azonnal, és megkeresnek. Mert ezek azok amik segítenek valakit önállóvá válni. És persze be voltam rezelve én is nem kicsit, hiszen a legnagyobb kerület nagyobb mint szülővárosom, és a nagyobb megállóhelyeken annyiféle járat áll meg amennyi összesen van otthon. Sőt évekkel később a szüleim bevallották, hogy majd minden ilyen első úton ott voltak a tudtomon (tudtunkon) kívül, s így amíg a “teszt” le nem zárult, és “le nem vizsgáztunk” nem kaptuk meg a következő szabadsági fokot, de utána az első botlásig feltétel nélkül élveztük azt. És igen nagyjából 4-5 éves korunktól egyedül jártunk boltba apróságokért. Igaz a boltban ismertek minket, és szó szerint nem volt a bolt és a ház bejárata 100m-re egymástól mindezt végig járdán. Elismerem, egy vidéki kisváros nem Pest, és hogy a világ változott, de az hogy egy 14-5 éves gyereket hozni vinni kell az iskolából / ba -  amivel gyakorlatilag napi szinten találkozom - azért továbbra sem reális. vagy ésszerű, de segít abban hogy mégtöbb teljes önállóságra, és önmagában funkcionálni képtelen fiatal nőljön fel.

Viszont látom megint nem sikerült csak egy témára rámennem, vagy legalábbis “elég alaposan kibontottam”. De hát a mottója az egész blognak is az, hogy mi van elbaszva, és hogy kellene inkább, ez pedig ebben a temérdek karakterben teljesül is.

Hogy van-e bármi pszichológiai / szociológiai tanulmány emögött? Az égegyadta világon semmi. Ami iskolát jártam is mind a természettudományokra koncentrált, ráadásul egy érettséginél többet azóta sem abszolváltam, de ez úgysem tudományos igazságokról, hanem az én véleményemről szól, tehát...

Minden hozáállás kérdése.