Sajnos, nagyon rossz a név memóriám:( Évek óta hozzám járó törzsvásárlóknak nem tudom a nevüket megjegyezni. Néha valahonnan nagyon mélyről beugrik, de ezen jobban csodálkoznak a Vevők, mint Én :S

Az előbb, bejött egy Vevő, aki az utóbbi időben szokott ide, többször hozott már nekem munkát, de hát rá is érvényes amit fentebb leírtam. Viszont!!!!! A nyakában volt egy belépő kártya, előtte névjegykártyával. Szemmagasságban! Szemrebbenés nélkül, és kérdezés nélkül, írtam le a megrendelőre a nevét. Mikor észre vette, 10 percen keresztül örült nekem, hogy hogy megjegyeztem a nevét, és hogy ezt Ő hogy szereti, mert ez egy vissza jelzés blablabla..... Igen, tudom. Pont ezért ciki rám nézve, hogy nekem meg ennyire rossz a név memóriám, mert vannak emberek, akik többet gondolnak hozzá, mint ami. Beskatulyázzák az embert, egy negatív dologba. Aztán csodálkoznak, ha félre ismerik a másikat. Ő is. Aztán, csak elmondtam neki a "trükkömet", és mikor szóhoz jutottam, elárultam neki, hogy a szemmagasságban lévő kártyájáról olvastam le a nevét. Meglepődött. Én meg tovább süllyedtem a mocsaramban. :( :P

" A barátaim kérdezték, hogy hol vagy, és miért nem hoztalak ? "

Helyzetfüggő. Általában nem, de ha a nő én vagyok a férfi meg 😍Apró Anna😍 milliomos üzletasszony, akkor abszolút bunkóság a részéről elzavarnia engem dolgozni.

Most komolyan a kedvenc online manga oldalam nem működik? Egy lassú pénteken?!

Hát már az internet is dolgozni küld?!

már megint mosogatni megyek az etele freibe

Ferike

-- így hívja néni a nemrég meghalt férjét, az egykori egyetemi tanárt, valahol egy I. kerületi örökpanorámás társasház harmadik emeletén.

A negyediken van a munkahely, ahol dolgozom, alattunk a budai polgárság krémje, ahol 8-tól 5-ig ezen polgárság része lehetek munkaidőben.

A néni törékeny, alacsony, izléséses szőkére festett hajjal, papírvékony, de éppencsak ráncos bőrrel. Nyolcvan éves, egykori történelemtanárnő. Minden ízében kellemes, idős nő.

Először csak köszöntünk egymásnak, aztán amikor reggelente szinte egyidőben érkezünk a gondozónőjével, aki a bevásárlását intézi, sokszor összefutottunk, és ezek a találkozások egyre szélesebb mosolyt szültek az arcunkra.

A köszönésekből hogy-tetszik-lenni? vált, majd jaj-de-örülök-hogy látom! lett.

Kapcsolatunk fordulópontja talán akkor jött el, amikor egy óriási pálmát kellett a terasza egyik részéről a másikra elvinni. Akkor egy kollégámmal segítettem. A kollégám lelépett, én ott maradtam, mert nem nézhettem, hogy a kiszóródott virágföld a patyolattiszta lakásban maradjon, és összesöpörtem.

A néni azóta szinte minden héten jár föl hozzánk, hol egy csavart kell meghúzni nála, hol a hűtő magasan levő konnektorját kell kihúzni a leolvasztáshoz.

A héten kétszer is volt fönt a néni az irodában, ilyenkor mindig nagyon szabadkozik, hogy már megint zavar, de hát, ugye, egyedül él, Ferike, az egykori egyetemi tanár férj, aki ezeket a dolgokat intézte, nincs már -- mondja kényszeredetten, de nem panaszként, csak magyarázatként.

Az első esetben nem működött a vonalas telefon.

Amikor beérkezem a lakásba, mindig megfutjuk a köreinket a cipővel és azzal, hogy megkérdem, bemehetek-e, illetve elmaradhatatlan a helykínálás is. A cipő mindig marad, és mindig bemehetek a lakás különféle helyeire és helyet sem foglalok.

A telefon süket volt. Tárcsahang (mondhatni, nyomógombhang) volt, de vonal nem volt, így kerítettünk gyorsan egy másik telefont, de az is hasonló hibát mutatott, tehát vélhetően nem a telefonnal van a baj. Újraindítottam a routert, lett vonal és boldogság is. De hát, ha már ott vagyok - kérdi - nem hívnám-e fel a Vízműveket, mert azért szeretett volna telefonálni, mert a vízóraállást be akarja jelenteni, és hát ezt is Ferike, az egykori egyetemi tanár intézte, de ő már, ugye, nincsen és ő még - mondja a néni - főzni sem tud szégyen ide, szégyen oda, ugyanis mindig Ferike főzött, közben meccset nézett, ő gondoskodott mindenről, csak hát, ugye, már Ferike nincs és el van veszve sok dologban, mondja.

Felhívtam a Vízműveket, kiderült, nem most van diktálási időszak, elmagyaráztam mit, hogyan kell, váltottunk néhány kellemes és udvarias, de egyre inkább mélyebb mondatot, és mentünk a dolgainkra.

A második alkalommal a héten a tévével volt baj: nem volt adás.

Lementem a nénihez, megfutottuk a köreinket, cipő, helykínálás, egyebek.

A néni odahordott minden, a lakásban fellelhető távirányítót. Ezeket szépen kiválogattuk, melyik tartozik ide, melyik nem, nézem a készüléket, bekapcsolom, van adás. Kikapcsolom-bekapcsolom, van adás. Megint, megint és újra. Nyugtázzuk, hogy valószínűleg csak összekeveredett valami valahol, és nem akarom észrevenni, hogy minden jól működött, csak összezavarodott a néni. Telik az idő.

Tudja - mondja az asszony - Ferike intézte ezt, csak ő most már nincs, ő az egyetemen volt tanár -- teszi hozzá. Képzelje - folytatja - a szekrényében most találtunk egy nagy táskát, tele filmekkel, de azok Ferike szobjában vannak, nem is nagyon megyek oda be, de hát az unokák, ha jönnek, ott alszanak, ott néznek tévét, és ha már itt vagyok, megkérhet-e, hogy azt is nézzem meg?

Bemegyünk a kisszobába (Bemehetek? Temészetesen.), ott egy tévé és egy videomagnó. Mutatja a néni, hogy látom-e, hogy mennyi filmet találtak abban a táskában, ami Ferike szekrényében volt, aki az egyetemen volt tanár -- és mutat a polcnyi vhs kazettákra. Nem is tudta, hogy vannak ezek, és az unokák most megnézetik vele mindegyiket, ki fogják kérdezni -- hallgatom a nénit.

Teszek-veszek, dugom össze a kábeleket, kapcsolom a tévét, bejön az M1, helyben vagyunk, van adás.

Kipróbáljuk a videómagnót is? - kérdezte a néni. Hát hogyne, és kicserélem a kábeleket. - Mutassam meg, hogy kell kezelni, vagy tetszik tudni? - Hát, ha nem nagy teher... Mutatom, mondom, többször, és újra és megintcsak. Ezt meg kell nyomni, ezzel állítjuk le, ezzel indítjuk el, satöbb.

Beteszünk egy kiválasztott kazettát, ami ott volt a videó mellett, amit alighanem az egyik ottalvó unoka nézett.

Nyolcvanas évek legvégén- kilencvenes évek legelején vagyunk abban a pár pillanatban. A helyszín egy házasságkötő terem. A névtelen operatőrünk követi a az ifjú párt és a kedves egybegyűlteket.

A néni némán áll mellettem, csak mutogat, az egyik ember ő lehet negyvenévesen, két fejjel magasabban, a másik Ferike, az egyetemi tanár, jovális, szemüveges, középkorú, jó kiállású ember aki az egyetemen tanított, de ő, ugye, már nincs.

A néni megnémult, dől a könnye.

Ömlik, záporozik ebből a kicsi, törékeny, egykori történelemtanárnőből a könny, itt a polgári milliőben valahol az első kerület örökpanorámás, budai hegyekre néző társasház harmadik emeletén.

Gyorsan kikapcsolom a videót, rendezgetem még az elemeket, a néni zokog, rázkódik a sírástól, próbálom egy barátságosan, de nem tolakodóan az együttérzésemet kifejezni azzal, hogy távolról a vállára teszem a kezemet.

Elmegyek, elköszönök.

Zárnám az ajtót kívülről, de a könnytenger között kiszól a néni:

arra kérem, nagyon szeresse a feleségét!

Az ajtó becsukódik, magára maradt a néni Ferikével, az emlékekel és ezzel a feloldhatatlan, megérthetetlen idő múlásával.

Dolgozom azon az életen, amit megígértem magamnak.

Most komolyan…

KEZZEL keszult tyukocskak, van amelyik mas fonallal keszul, picit kisebb lesz, van amelyik nyomottabb, van amelyik mas feju… dobozban kuldom oket, az is osszenyomja a belso tolteleket es “vissza kell razni” :D

Most en is csalodott vagyok, mert eddig senki sem kotott bele ezekbe a dolgokba es tetszettek a horgolt cuccaim. 🥺

Ezeket tegnap adtam at… ezeken is latszik, hogy van amelyik nagyobb, van amelyik kisebb, ilyen a feje, meg olyan…

Nem gyartosoron csinalom oket, barmilyen hihetetlen is. 😀 es mivel anyagban ugyanannyi megy el ra, ugyanazzal a mintaval dolgozom, ami “kisebbre” sikerul a fonal vekonysaga miatt, a kisebb sem lesz olcsobb.

Nyugodtan irjon, aki csalodott a csomagjaban, en is tanulok ebbol… valoszinu ki kell emelni, hogy “Nem gyartosoron” keszulnek..

Ui.: MIERT???

Kivételes dolog, ha az ember halála előtt néhány perccel találkozik egy angyallal.

A hajléktalanszállón, ahol dolgozom, összeesett egy asszony. Nem volt már fiatal, de teljesen egészségesnek látszott. Halkszavú, mindenkivel kedves nő volt. Annyira csendes, hogy szinte észrevétlenül mozgott közöttünk az elmúlt hónapokban. Nem akart senkit sem zavarni. A szociális munkás kollégák gyakran beszélgettek vele, és úgy tűnt, találtak megoldást a helyzetére.

Azonnal mentőt hívtunk hozzá, közben a feje az ölemben pihent, a kollégám pedig a kezét fogta, és biztatóan mosolygott rá.

- Tu és um anjo - mondta a néni alig hallhatóan. - Ajudas-me? Tenho medo.

- Não tenhas medo, não estás sozinha - válaszolta a kollégám szeretetteljes mosollyal.*

Alig két-három perc telt el így, aminek egy mély sóhajtás vetett véget. Az újraélesztést nemsokára már a mentősök folytatták, sajnos sikertelenül.

Vannak pillanatok, amik örökre beleégnek az ember agyába-lelkébe. Tudom, hogy irracionálisan hangzik, de ott valóban egy angyal fogta egy távozóban lévő ember kezét. Egy angyal mosolygott rá olyan szeretettel, amire nincsenek szavak. A legszebb mosoly volt, amit életemben láttam.

A néni nem volt egyedül.

*- Te egy angyal vagy - mondta a néni alig hallhatóan. - Segítesz nekem? Félek.

- Nem kell félned. Nem vagy egyedül - válaszolta a kollégám szeretetteljes mosollyal.

Anyuka Vevő (AV): Nyomtatni szeretnék, átküldtem amit.

Én: Nézem, még nem jött át.

AV: Fuuuu. akkor lehet a pici babrált valamit, mert otthonról küldtem mielőtt elindultunk, de a pici a zsinóroknál babrált, mikor elhoztam onnan, és meg is szakadt akkor az email küldés, de akkor ezek szerint nem jött át.

Én: Nem.

AV: Elkezd a telóján babrálni, hogy újra küldi, de közben valami gond van vele, mert kidobja/elakad/akármi, szóval küzd vele. Közben a Pici, kb 2 éves forma lehet, elkezd nyüszörőgni a babakocsiban.

Én: Ránézek, látom hogy eléggé fáradt/álmos, de egyre jobban jelez Anyukájának, hogy ezt rohadtúl unja, aki nem figyel, mert próbál emailt küldeni nekem, amit ki kéne nyomtatnom. A Pici reakcióit összegezve: Itt balhé lesz!

AV: Küzd, de érzékeli a Pici reakcióit, próbál a küzdésre koncentrálni.

Pici: Beindult a balhé/hiszti. Kezd egyre jobban belelendülni.

Én: Próbálok kivűlállóként reagálni, várom, h AV csinál valamit, valamelyik részen.

AV: Tovább küzd, de kiveszi a Picit, aki lehisztizi magát, és a földön fekve folytatja a hisztit/balhét. AV tovább küzd az emailel.

Én: Hirtelen felindulásból, egy pici babzsákkal próbálkozok a Picinél, magamra vonni a figyelmét, megmutatom a babzsákot neki stb. Minden kísérletem hidegen hagyja, de felmászik az Anyukájára, akinek a fülébe újjúlt erővel kezd el ordítani. Csodálom AV-t mert még csak arca sem rezdül a fülébe való ordításra, én már húztam a szám/fülem, mert annyira fülsértő magasságokban tette ezt Pici.

AV: Küzd tovább, Közben ismét leteszi Picit.

Pici: Ordít tovább.

Én: Állok tehetetlenül, mivel a Pici leszar, és AV is küzd tovább. Azért félve megkérdezem: Sikerül?

AV: Egy másik emailről próbálkozom, elvileg elküldtem.

Én: Nézem, de még nem érkezett meg. Közben belép egy másik Vevő (MV)

MV: Beáll a sorba AV mögé, és elkezd beszólógatni: Miért nem szól rá a gyerekre? Miért nem hallgattatja el? Miért nem megy ki az Üzletből még megnyugtatja, azt majd vissza jön? Miért nem a gyerek apja intézkedik?

Én: Na ez az utolsó jó kérdés! Gondolom dolgozik. A többihez meg szeretnék kérni kis türelmet Öntől.

MV: De én sietek!

Én: Gondolom az Anyuka is, meg ők voltak itt hamarabb. Közben nézem, megjött az email, és elkezdem kinyomtatni.

AV: Végre tud figyelni Picire, felveszi, de Pici már annyira belelendült, hogy egész testével görcsösen nyomatja. AV próbálja csitítani, nulla sikerrel.

MV: Nem igaz h nem tudja elhallgattatni!

Én: Nem igaz hogy nem tud kis türelemmel lenni! Önnek nincs gyereke, unokája?

MV: De van! De sosem hisztiznek!

Én: Hogy hogy? Némák?

MV: Nem!

Én: Akkor biztos hogy hisztiztek valamikor. Közben elkészülök a nyomtatással. Felnézek, és látom hogy AV sír, a Pici már hozzá bújva, de még azért megy a hiszti, de halkabban. Fizet, kimegy.

MV: Na végre! Ezt szeretném. Köszönöm. Viszlát.

AV: Vissza jön, : Köszönöm a szavait, és hogy megvédett.

Én: Nincs mit. Jöjjön nyugodtam máskor is :)

Egy gondolat még tőlem. Sajnos nagyon sokan úgy vélik, hogy Anyuka úgy is otthon van a Picivel, ráér!!!!!! elintézni mindent. Kurvára nem ér rá! És kurvára nem lehet pici gyerekkel ügyeket intézni személyesen. Igen! Még a 21 században is van olyan, hogy valamit személyesen kell elintézni! Kezd kihalni az a gesztus, hogy a gyerekes szülőket előre engedik a sorban. Itt még sor sem volt! Az Anyukák, meg akár kényszerből, akár mert megakarják mutatni hogy Ők tökéletesek, meg is próbálnak mindent elintézni , pici gyerekkel is! Igen, a pici gyerek sok türelmet igényel, és nem mindegyiknek az a napi programja hogy eszik/alszik/szarik! Mivel nem nagyon, vagy egyáltalán nem tudnak még beszélni, ezért így fejezik ki, ha valami nem okés. Nincs olyan gyerek, aki nem hisztizik sose, semmiért!!!! Az Anyukának ilyenkor nem arra van szüksége, hogy kioktassák, leszólják, beszóljanak neki, alázzák, hanem megértésre van szüksége, segítségre. Neki ez esetben sem az volt kellemetlen, hogy a Pici hisztizett, hanem hogy közben neki intézkedni kellett, és nem tudott 100%-an oda figyelni rá, de azért nyomon követte az eseményeket, és az volt kellemetlen, ahogy a másik vevő reagált, és beszólogattott. Az Ő tökéletes gyerekei sosem hisztiznek! Aham....kérdezzük meg erről inkább az Anyukájukat!

Teljesen elképesztő helyen dolgozom

Foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, hogy szoftverfejlesztőként bejárjak a világ faszára.

A falak remegnek, mert mellettünk van kb. az ország legnagyobb vasúti pályája, állandóan jönnek a vonatok

A kertészek folyamatosan berregtetik a berregőket az ablak alatt, az asztalomtól 5 méterre

Az alatt az egy év alatt, amióta itt vagyok, a kb. 200 négyzetméteres épületünk folyamatos felújítás alatt áll. Vésnek, bontanak, dübeleznek, mindegy, csak hangos legyen.

Fölöttünk van a ferihegyi 13R siklópálya is, de az nem zavar.

Minden napom ugyan olyan..

Felkelek..

Dolgozom..

Haza megyek..

Rohadt monoton az életem és kezdek bele fáradni ebbe...

@mindigvankiut

Teri néni

Ismét tropára ment a hátam. Ma itthonról dolgozom, fekve, pihentetve.

Délutánra egész jó volt, úgyhogy diclofenakkall felpumpálva leszaladtam Kumisszal sétálni, ahol belefutottam a tűző napon kerítésbe kapaszkodó nénibe.

Köszönte, nem kellett neki segíteni, egyszerűen csak túlvásárolta magát és nem bírt hazamenni. Csak egy picit pihenne. De azért ha ráérek és visszamegyek később, lehet, hogy megvár.

Hazahoztam a kutyát. Vittem a néninek egy pohár vizet. Pihent egy kicsit majd elindultunk.

92 éves. Elmondta, mi minden volt rossz ebben az életben. Leginkább Budapest ostroma. De a kajáért sorban állás, a bombázások voltak a legborzalmasabbak. Nem is érti, miért élt ennyi ideig.

Megkérdeztem, hogy azért a 92 évbe nem fért-e bele valami jó is. Megállt, elgondolkodott, és azt mondta, hogy rengeteget utazott. Amerikába nem jutott el, hogy lássa azt a nagy szakadékot (sic!), pedig szerette volna nagyon, de a hetvenes években személyesen látta a piramisokat Egyiptomban. Az valami csoda!

Nincs senkije. A szomszédja fogja eltemetni. Van telefonja, amin fel tudná hívni a szomszédot, ha baj van, de amikor beírja, hogy 0630, mindig valami félremegy, úgyhogy a szomszédot se hívja.

A háza az a régi ház ott, ahol a fehér kocsi áll. Bár annyira nem lehet régi, mert 1931-es, pont mint ő. Az összes többit lebontották a környéken és lakópark épült a helyén. De az övék egy hűvös kis oázis kerttel. Tudom, hol volt régen építőanyag-kereskedés, kik hogy ültették azokat a fákat, amiket az utcában látok. És azt is, hogy a szomszéd utcában van két egymás melletti ház, aminek ha leül a kerítésére pihenni, azonnal kikopognak, hogy menjen onnan. A szemközti házban van egy nagy ugatós kutya. Amikor meghalt a gazdája a kórházban, a kutya egész nap ugatott. Honnan tudta vajon?

A házban egyre több fiatal van, akik átalakítják a lakásokat amerikai konyhássá, ami nem való egy magyar lakásba. És a kert sem érdekli őket, ami odalent van a közös udvaron.

Le akart még ma menni kertészkedni, de lehet, hogy már nem fér bele az idejébe, hiszen még fel kell menni az emeletre. De nyugi, ha megkapaszkodik a korlátba, akkor simán felhúzza magát is és a banyatankot is (direkt lecseréltette a kerekeit nagy kerékre, hogy lehessen vele lépcsőzni). És valóban simán felhúzta magát. (Most attól tekintsünk el, hogy a kocsit én vittem fel később, őt meg a két hóna alatt megtámasztva emeltem fel a lépcsőfokokon.)

Egy dologra kért még meg csak, amit ő nem tud megcsinálni és a legtöbb gondot okozza: ha esetleg elfordítanám a kulcsot a zárban.

A konyhában leült a sámlira. Most ott pihen egy kicsit, hagyjam. A szomszéd majd később biztos átmegy. Meg a ház cicája, aki többnyire nála eszik. Ki is van neki készítve a kaja meg a víz.

Ne pakoljak ki a táskából, mert ő szeretné majd. Fölösleges telszámot hagynom, mert úgysem tud felhívni.

Nagyon hálás, remélem, nem tartott fel semmilyen munkában és be tudom fejezni időben, amit kell. Ja és Teri néninek hívják. És fog figyelni, hogy lát-e még.

Én meg hazajöttem, és úgy érzem, kicsit mintha valami belement volna a szemembe. Majd arra fogom, hogy megy ki a diclofenac.

Az van,hogy kb egy hónapja lett egy másodállásom: egy kertészetben dolgozom hétvégenként. Sosem voltam egy dísznövény szakértő,és,bár értékelem a szépet,valahogy nem váltottak ki belőlem instant birtoklási vágyat a virágok. Eddig. Ráadásul a sírba kergetem a főállásomban dolgozó kollégáimat olyan hasznos infókkal,hogy mitől időzített az időzített krizantém és hogy tudták-e,hogy a bársonyvirág másik neve a büdöske.

Mások vagyunk

Hasonló a hasonlóval vs. az ellentétek vonzzák egymást. Amikor szeretnél valakit „elcsábítani” mert tetszik, mert vonzódsz, mert belehabarodtál és látsz benne valami különlegeset amiért megéri tenni is érte, akkor szeretnéd látni és láttatni, hogy hasonlóak vagytok. Arra koncentrál az ember, hogy mik a közös dolgok. Közös érdeklődés, hasonló ízlés, ételben, zenében, öltözködésben, művészetben, hobbiban, sportban, játékban, közeli és távoli célokban. Ha nagyon akarod, megtalálod! Arról nem is beszélve (én ezt éltem meg), hogy ha színes személyiség vagy, elfogadó és érdeklődő, akkor biztosan találsz közös pontokat, mert AZ IS érdekel, kedveled, szoktad, láttad már, kipróbálnád. Nem úgy idomul az ember ilyenkor, mint az alárendelődők, de azért szeretne megfelelni, szeretné, ha a másik is észrevenné az átfedéseket. "Gyere, gyere, jó lesz nekünk együtt!" – az ember próbálja ezt sugallni. És kezd valami közös dolog kialakulni. Elkezdtem érezni, hogy ha engem érdekelt valami, ő is vett, ha neki volt valami, kikérdeztem a tapasztalatairól és én is vettem, ha csináltam valamit jött és kipróbálta. Tény, hogy amiket én csináltam, érdekelt, azt kipróbálta és leszarozta, sok év alatt sem lett olyan élményem, hogy rám nevetett volna, hogy hű, ez marhajó volt, de jó, hogy csináltuk. Max megköszönte a lehetőséget, a szervezést. Én meg marhára igyekeztem, hogy valami már csak jó lesz. Aztán egy nap, az első és egyetlen kettesben töltött estén a sírásig kínzott a szövegével, hogy önző vagyok, és ez se jó meg az se jó, ilyen vagyok, olyan vagyok és végül elmondta, hogy csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten egyedül élünk, de amúgy mi semmiben nem hasonlítunk.

Ott maradt a lelkemben a mondat. Sok évnyi közös projekt és közösen megélt program és millió hektónyi szeretettel, szerelemmel és támogatásba ölt energiával a hátam mögött ott ültem és nem akartam elhinni, hogy mi semmiben sem hasonlítunk. Hogy nem sikerült látnia a közös dolgokat. Nem sikerült láttatnom vele, hogy mi jók lennénk együtt.

Nem akkor jutottam el a dacig, hanem sokkal később. Még kellett vagy két év. És akkor le is írtam neki. Mi semmiben sem hasonlítunk egymásra. Menj, és nyalj annak, aki imponál neked. Menj nyugodtan és teperj ott, ahol szeretnél jófejnek látszani elhazudva a valódi énedet a valódi érdeklődéseidet, a valódi életedet, ahol kevés lesz a műveltséged, a tájékozottságod, a lendületed, az érdeklődésed, az energiád. Mi nem hasonlítunk, és ha hasonlítanánk is le fogom tagadni.

Olyan és annyi könyvet olvastam, aminek a mélységét soha nem is értenéd. Olyan és annyi kiállításon jártam, annyiféle koncerten, annyiféle vallási, művészeti közösségben, a munkám során a feladataim, a kihívások, a problémák, az emberek sokasága, a képzések sokfélesége, el sem tudom mondani milyen sokféle, színes dologgal foglalkoztam eddigi életemben. És egy szerelem miatt elkezdtem ezeket értéktelennek, kevésnek, nevetségesnek látni. Magammal együtt. Magányosnak, problémásnak, szorongónak láttam magam, mert odaültem egy magányos, problémás, szorongó és negatív ember mellé és együttérzően (és szerelmesen) átöleltem. És elücsörögtem mellette 10-15 évet.

De mi nem hasonlítunk, és az utóbbi hetekben visszakaptam a színeimet. Ömlik rám a kedvesség, a támogatás, az elismerés. Jónak, hasznosnak, érdekesnek érzem magam. Mindezt ajándékba kaptam az élettől. Közvetlenül semmit nem tettem azokért az emberekért. Csak mást tükröztek vissza belőlem és felragyogott minden. Tudom, hogy van árnyék, nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes. Én ezt tudom. Dolgozom a hibáimon, bár ennek a munkának sosem lesz vége, de igyekszem.

És nem sajnálom, hogy nem hasonlítunk

Volt egy thread itt, hogy hogyan lehet 30 fölött barátokat szerezni. Ez eszembe juttatta, hogy ma egy éve annak, hogy az életem leghosszabb, legmélyebb barátsága mondvacsinált indokok miatt megszakadt. Ő volt, aki kreált egy indokot, ami miatt előbb csak nem irt, aztán 2 hónap múlva írt egy üzenetet, hogy szerinte ebben ennyi volt. Azt gondoltam, néha lehet jót tesz egy kis csend, egy kis eltávolodás, aztán úgyis megenyhül, leülünk, bevaljuk, hogy ez egy faszság volt, bocsánatot kérünk, ha akaratlanul megbántottuk a másikat és minden megy tovább. Nem így lett. Ő nem keresett aprilisig,majd írt egy üzenetet a születesnapomra, amit én megköszöntem. Nem egy szóval, leírtam neki, hogy én nyitott vagyok, beszélgessünk, hiányzik. Akkor felhívott. 11 hónap után úgy, mintha nem lett volna csaknem 1 év mosolyszünet. Én megtudtam mindent, ő nem kérdezett se a gyerekeimről, se az unokámról, egy dolog érdekelte csak, hogy van-e pasim... Úgy tettük le, hogy azt éreztem, ez kellemetlen volt, de betudtam annak, hogy egy ilyen szünet azért kínos. Viszont elvártam volna az én megalazkodó üzeneteim után annyit, hogy bocs, fasz voltam. Eltelt egy hónap, a drive feldobta az egy évvel ezelőtti fotót, az utolsót, amikor találkoztunk. Ráírtam, hogy találkozzunk, van színhazjegyem, jöjjön el, dumáljunk. 2 percre rá írta, hogy köszi, de nem jön... Nem vádaskodtam.Leírtam, hogy egy utolsó próbát megért, de én kevés vagyok egyedül megmenteni ezt a barátságot.

Nincs bennem már keserűség, jó sokáig gyászoltam ezt. Annyit írt, hogy " jobban érzem a csendet" Már csak heti2x nyúlok akaratlanul a telefon után, ha valamiről eszembe jut, hogy ezt vele osztanám meg, már nem sírok, ha beszélek róla. Ez az utolsó üzenet, amit küldtem, még kellett ahhoz, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen, de elengedtem.

Én 53 vagyok, ő 58. Én dolgozom, ő január óta nyugdíjas, egy jászsági faluban él, egyedül. Érzi a csendet...hát jóvanakkor.

Én inkább élek.