zcerveteri
Egy etruszk Budapesten
Minden ami eszembe jut, de leginkább történelem, politika, némi irodalom és filozófia, irónia és melankólia
7 posts
Don't wanna be here? Send us removal request.
Last Seen Blogs
Text
#történelem #oktatás #cerveterioktatás #filozófia #nemzetközikapcsolatok #EU #EUismeretek #társadalomismeret
0 notes
Text
A NEGYEDIK - mikronovella Karácsonyra
Ő volt a Negyedik. Barna bőre miatt, meg ki tudja….”Perzsának” nevezték.
Ma már mindenki csak a Hármat emlegeti. A nevüket mindenki tudja, vagy hallotta. De ki emlékszik, „A Perzsára”?
„- A többiek rég úton vannak, én meg csak tipródom.” - Hosszasan készülődött; eladott mindent…..a ház meg a birtok.”
Aztán elkeltek a dolgok….
Nagyjából elosztotta. Pénz, részvények, arany. Három biztonságos betét.
„- Elutazom. Akárhogy is, ezeknek mindig mindenhol értéke van”
Induláskor még minden rendben volt. Tiszta, pontos, udvarias taxis, a biztonsági kapuknál határozott, de korrekt személyzet. Átszállás, az első, a második…. Itt már kezdett felborulni a terv. Késések, türelmetlen, ideges emberek. A legvége pedig egy mocskos kis reptér, ócska jeep, mogorva bennszülöttek, akiknek szavát sem értette. Mégis, alig várta, hogy megérkezzen. A szíve össze-vissza dobogott.
*
„- Mintha enyhén szédülnék is…” – összeszorította a száját és elindult a poros földúton. A kanyar után egy alakot pillantott meg.
A férfi a földön hevert. Meleg volt, tűző napsütés. Megállt, habozott. Otthagyja-e a férfit, aki már úgyis halottnak látszott, vagy tovább késlekedjen, nézze meg, próbáljon meg segíteni neki?
„- Oké!” – elnyomta magában a feltoluló káromkodást. Odament és megvizsgálta a földön fekvőt. Még élt, bár alig lélegzett, égett a teste a láztól. Árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát. A vizet, ami nála volt megitatta vele és megmosta arcát. Gyenge volt a térerő, szakadozott a vonal. Angolul csak nehezen értette meg a magát. Az ócska terepjárón kiérkező fickó – talán valami ápolóféle – ragaszkodott ahhoz, hogy velük menjen – szükség van a vallomására.
Végül ő fizetett mindent. A kiérkező ápolót, az orvost, a kórházat.
„-Nem hagyok csak úgy, meghalni egy embert.” - Két hetet vesztegetett el – legalábbis úgy érezte. Végül megérkezett a férfi családja és ő átadhatta nekik a beteget.
Átjuttattak a határon. Nélkülük soha nem találta volna meg azt a csempészt, aki éjjel, magas fűben, a mocsár mentén megmutatta az egyetlen átjárót, amit szinte soha nem ellenőriznek a katonák.
*
Amikor a városba ért, bekopogtatott a ház ajtaján. Kérdésekkel halmozta el az asszonyt, aki ajtót nyitott neki. Már várta. Mohón kérdezte, hogy merre van, járt-e már itt. Merre ment?
Az asszony habozott, hosszasan ringatta gyerekét a karján, mire megszólalt.
„- Igen, itt volt, ajándékot is hagyott.” – De nem, sem Ő, sem azok, akik a nyomában jártak nincsenek már a városban. Azok Hárman is több hete. Pár napot töltöttek itt, aztán egyik éjjel egyszerre csak eltűntek. Azt rebesgetik, talán dél felé, a folyó mentén…
Egész éjszaka ezen rágódott. Hajnal felé sikoltozás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok rohantak el a ház előtt, gyerekek is voltak velük.
"- Meneküljetek! A katonák megölnek mindenkit!"
Látta házigazdája arcán a rémületet, ahogy magához szorította a csecsemőt. A katonák már dörömböltek is az ajtón. „- A törvény nevében! – Az asszony remegett. „- Legalább a gyereket, mentsd meg a gyerekem!" - könyörgött.
Az ajtóhoz ment. „- Ha lelőnek, majd itt fognak elásni” – futott át az agyán, amint elfordította a kulcsot. Egy tiszt állt ott, fegyverét kissé leeresztve. Ránézett. Az rögtön látta, hogy idegen. Ő pedig kiszámított, nyugodt mozdulattal – jelezve, hogy csak az iratait akarja megmutatni - előhúzta a zsebéből a borítékot, melyen még a félhomályban is látszott a bank hatalmas pecsétje. A parancsnok alig észrevehetően bólintott.
Amikor ismét bezárta az ajtót, akkor érezte csak, hogy mennyire remeg a keze.
„- Hogy fogok így tovább menni?” – kérdezte magában, de aztán az asszonyra nézett, akinek olyan megalázkodó hála látszott az arcán, hogy egyszerűen elfordult és visszament a hálókamrába, ahol izzadt félálomban forgolódott már éjfél óta.
*
Eltelt egy hónap. Új utakat, új vezetőt kellett keresni, másik félreesőbb szállást. Szakállat növesztett, helyi ruhákat szerzett, került mindenkit. Mire ismét elindulhatott Neki már végképp nyomát vesztette, a Háromról sem hallott soha többé.
Fel kellett adni, de már nem utazott haza. Nem lett volna értelme. Egy segélyszervezetnél talált munkát. Beletanult, velük járta éveken át az országot. Teljesen felélte tartalékait.
*
A főváros távoli, idegen hely maradt számára. Soha nem kívánkozott oda. Mire mégis eljutott és a külvárosokban is kiismerte magát már elege volt mindenből.
Csak arra vágyott, hogy repülőre szálljon és elutazzon végre. „- Vissza? El! El innen!” -….Hogy minek? Miért? Aligha lett volna képes választ adni erre.
Ami pénzét csak volt magához vette: „- Hazamegyek!” – mondogatta – „- Hova a pokolba, fogalmam sincs.”
Ekkor tört ki a felkelés. Már nem jutott el a reptérre. Másnap dél körül az északi kapunál járt, hatalmas tömeget pillantott meg.
"- Mi történik itt?" - szólított meg valakit az úton. "- Kivégzés lesz" - válaszolta az komoran, csodálkozva, hogy nem tud róla. Megdöbbent, hozzá kellett szoknia a nyomorhoz és kíméletlen elnyomáshoz, de a nyilvános kivégzések mindig iszonyattal töltötték el. Soha nem volt hajlandó ilyen események közelébe menni. A szervezet, amelynek dolgozott végzett ugyan börtönmissziót és próbált segítséget nyújtani a raboknak, de ő nem jutott a halálraítéltek közelébe.
Most mégis – akarata ellenére - elindult indult a tömeggel együtt a kivégzés helyszínére. Ahogy azonban megpróbált kijutni a szorosan egymáshoz szorult embercsorda peremére, kiáltozásra lett figyelmes. Katonák vonszoltak egy fiatal lányt az egyik ház mocskos árkádja alatt.
"- Segítség!" - sikoltozott a lány és megpróbált ellenállni. A két katona hátra akarta csavarni a kezét és megbilincselni. Ő pedig kiszakította magát a tömegből.
"- Apám meghalt, nincs semmim. Egy életre lecsuknak! Segíts!"
Összevillant a tekintetük. „- Már megint, megint így!” – hasított bele a felismerés – „- Mint akkor abban a vidéki városkában.”
Magas ember volt, szikár, csontos. Amikor ellökte a katonát és másikat pedig a falnak szorította, rájuk ordított. „Kifizetlek benneteket tetvek! Eresszétek el a nőt!”
*
Gyakorlatilag odaadta mindenét. Iszonyú vihar volt éjjel. Visszatért abba a kopott panzióba, ahol jelentéktelen poggyászát hagyta.
Bekapcsolta a tévét. Nyúlfarknyi hír, néhány snitt a híradó végén: Az országban rejtélyes módon évtizedek óta bujkáló veszélyes terroristát - akit Christos néven emlegettek követői - a tervezett nyilvános kivégzést lerövidítve egyszerűen agyonlőtték. Holttestét kiadták nevelt fiának és két nőnek, akik egy üres kriptába helyezték a városi köztemető egyik rejtett sarkában.
„- Szóval annyi év után…Láthattam volna, végignézhettem volna…Talán az Úr – ha már ’Christos’ – megbocsájtja, hogy elpazaroltam minden pénzem és itt maradtam.”
Minden érzelem nélkül gondolt a Hármakra.
„- Talán átadtak neki üzenetük.” - Az egész világ tisztelgő, bár értetlen üdvözletét. „– Vajon hazajutottak-e? ….” – gondolta még, miközben levette cipőjét.
Mikor befordult a falnak, felgyűrte az áporodott szagú párnát, hogy magasabban aludjon. Ne fájjon annyira majd a feje ébredéskor.
0 notes
Text
Az Indexről
Időnként megszáll valami viszketegség és megírom a véleményem. No nem mintha olyan fontos lenne bárkinek is, de azt érzékelem, hogy “mindenki” erre törekszik. Kifejezni magát, elmondani, felmutatni, odatolakodni....
Csak a “pozitívat”, az optimista végkicsengést, végül is lehet Hollywood igazságát lassan-lassan magamévá teszem...Brrrrr....De oké, elismerem búsongásból, sápítozásból, jajgatásból nem (sem) lehet megélni.
Igaz manapság egyre többet járnak a fejemben azok a szavak, melyek a Gothár féle “Megáll az időben” hangzottak el: “Jó, hát akkor itt fogunk élni...” és ez a gyanakvás sokszor megtöri az optimistának szánt bólogatásaim, dicséreteim, melyeket környezetem kikényszerít akkor is belőlem, amikor pedig semmi hangulatom hozzá...
(A szerencse, a csoda, az elégedettség, a boldogság szerény tapasztalataim szerint erősen rokon azzal a bizonyos kék madárral, mely elreppen a kék égben és hiába erőltetjük a szemeink...igencsak hamar elveszítjük nyomát. Szeszélyes jószágok ezek....)
Szóval, térjek már a lényegre! Az Index felhívásának nem tudtam ellenállni és leírtam mit gondolok. Igyekeztem rövidre fogni, talán sikerült, kíváncsi vagyok kiteszik-e a honlapjukra. Mert ma este, igenis (!!) hozzájárultam egy morzsával a világmegváltáshoz! Vegye ezt mindenki tudomásul! Punktum!
Jöjjön hallhatatlan hozzászólásom:
“ Sokat olvasom az Indexet. Persze lehetne jobb is. Ízlésemnek sok olykor a bulvár, a pletyka szintű hülyeség, a celebek, sokszor pongyola a címadás és hatásvadász a cikkek jó része. A sporthírek pedig egy fikarcnyit sem érdekelnek (lehet lehülyézni...és ne higgyétek, hogy kétszáz kilós fotelforradalmár vagyok...)
De, és most jön a pozitív oldal. Ma már felfogom, hogy ki kell szolgálni a közönség nagyobbik részének az igényeit, akik erre (is) vágynak. Szórakozni akarnak, unatkoznak és kattintgatással ütik el idejüket. Oké, több elemzést, oknyomozást, kitekintést, összetettebb képet szeretnék a világról, de ha erre vágyom, akkor több portált olvasok, külföldieket, nagy hírügynökségeket, szakfolyóíratokat....
Viszont szükség van az Indexre és az a srác, aki ebben a sorozatban egy kalap alá vette a "Pesti Srácok", "Origo", "Hír TV" stb. sajtóförmedvényekkel az Indexet lehet naiv, túl fiatal, abszolút járatlan és közömbös a közügyek iránt. Persze lelke rajta...csak azért említem, mert azt gondolom az igazi sajtó mindig ellenzékben van, ha hírportál, ha nem valami szaklap, tudományos folyóirat. Ha konzervatív a kormány, ha liberális, ha ...mint nálunk....valami modern féldiktatúra-katyvasz-propaganda konglomerátum....Azt hiszem le is írták már több helyen, csak lusta vagyok utána nézni, hogy ki a francot érdekel a hívők tömegén túl (ami persze nem lebecsülendő és ki kell a kormányzat szempontjából őket szolgálni, sőt uralni) a kormánypárti média....
Egy mai demokráciában, vagy legalábbis a XXI. században mindenképp támogatni kellene azt a gondolatot, hogy minél többen hajlandóak legyenek gondolkodni, felelősséget vállalni közösségeikért....ehhez pedig a kritikus, sokszínű sajtónak működnie kell(ene). Az Index ma Magyarországon fogalom, ezer hibával, de mégiscsak működik és bár sok mindenről nem ír (...vannak azért kényes témák, amiről nagy kuss van szinte mindenütt...), de ilyen ütött-kopott formájában is ezen a piacon meghatározó. Baromira kár lenne érte, de inkább értünk, akik szintén sokat veszítenénk és lassanként csak az internet eldugott sarkaiban pöföghetnénk azon, hogy a rózsaszínre festett propaganda Patyomkin-falu mögött hogy bűzölög az egyre nagyobb pöcegödör, amiben szépen, évről-évre süllyedünk....
Szóval jobb veletek, mint nélkületek, nincs vége semminek sem, ha nem lennétek, de Magyarország az Index bezárásával ismét elveszítene egy....(jó legyen) értékes darabot ....a sehonnai demokráciamaradványunkból....
Üdv!”
0 notes
Text
Két olvasmányról – Tűnődések a konyhaasztal mellől
Most, hogy több időm van…azaz több időt szentelek neki, mint korábban, engedtem a spontán érdeklődésemnek és elolvastam két könyvet. Talán, sőt biztos, hogy egy rövid, még az élvezhetőség keretein belül maradó bejegyzésbe nem fér bele nem, hogy mind a kettő, hanem külön-külön egyik sem.
Próbáltam már elemezni mi is érdekel igazán. A jelen, a jelen társadalmi-politikai-kulturális folyamatai…Mégis ami határtalanul bosszant: nem látom a végét, nem tudok sok történést „lekerekíteni”, hová fut majd ki, mi lesz a vége. Lehet ezért fordulok a történelem, a múlt irányába és sokszor megbűvölten vetem bele magam egy-egy történetbe, jelenség részletezésébe, de általában olyan témához nyúlok, mely valamilyen módon kapcsolódik mégis a korhoz, melyben élnem adatik.
A sokat idézett kép: Klee történelmet megszemélyesítő angyala Walter Benjámin értelmezésében ….”Arcát a múlt felé fordítja…..vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és olyan erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak….”
Nos valamiképp így éreztem, amikor a Manfred Flügge: Sadt ohne Seele: Wien 1938 c. művét olvastam. Értelmiségiek, írók, színházi emberek, zeneszerzők, újságírók, természettudósok és a központi figura, a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud, akik nagyjából egészében bevárják az Anschlusst, amíg országukat és városukat – Bécset – el nem nyeli a Harmadik Birodalom. Szerepel a könyvben az általam korábban alig ismert (és magyar anyanyelvű emberként alig kimondható/felfogható névvel megáldott/vert) Kurt Schuschnigg, a furcsa keresztény-konzervatív diktátor, aki egész pozitív színben van ábrázolva és valami naiv-makacs és reménytelen elszántsággal védené Ausztriát a hitleri barna-fekete áradattól.
A legfurcsább – ha az utószülöttek hamis bölcsességével csodálkozunk rá az 1930-as évek bécsi értelmiségének viselkedésére – miért vártak az utolsó pillanatig (sőt messze-messze azon túl is), hogy még időben elmeneküljenek? Természetesen az otthonát, munkáját, családja idősebb tagjait, ilyen-olyan kényelmét - megszokott kopottas nyomorát - nem szívesen hagyja el a többség. De - ha egészen leegyszerűsítem és lecsupaszítom a valóságot - nagy bizonyossággal tudható, hogy az út egyenest a vágóhíd felé vezet?
Itt kapcsolódik Flügge könyvéhez a másik olvasmány, amit egy véletlen sodort elém. Soha nem hallottam korábban a szerzőről, pláne nem a könyvéről. Zoltán Gábor: Orgia c. munkája. A magyarországi, illetve a Budapest XII. kerületének nyilas szervezete és annak a szűk 1944 végi – 1945 februárjáig tartó rémtetteinek valamifajta krónikája, esszenciája(?).
Az orgia rögtön felidézte bennem és gondolom sokakban, a középkori haláltánc képzetét. Amikor minden megengedett ami perverz és szadista fantáziákból csak előnyomakodhat, a kloáka és szennyvízcsatornákból felszínre törhet, elpusztítva mindenkit/mindent, akit/amit csak elér….és természetesen saját magát is felzabálja, saját megsemmisítésébe rohan. Nem vidám olvasmány, torokszorító, megdöbbentő és undort keltő.
Amíg Flügge a szellemi-művészi nagyság eltiprása mellett, annak legalább részbeni megmenekülését, új hazára találását mutatja be, addig Zoltán Gábor nem sok reményt hagy olvasóinak.
Az Orgia szereplői a magukat mellőzöttnek, háttérbe szorítottnak érző „kisemberek”, akik megszabadultak minden emberi kötöttségtől, civilizációs-kulturális köteléktől és kiélik legaljasabb vágyaikat is, túlnyomórészt mindenfajta lelkiismeretfurdalás nélkül. Áldozataik pedig legfeljebb abban reménykednek, hogy kihúzzák valahogy a háború végéig, el tudnak rejtőzni, beolvadni, eltűnni, üldözőik gyilkos indulatával szemben valamiképp láthatatlanná válni. Nincs más remény!
Amikor elfogják őket ott a könyörgés és a fájdalomüvöltés, a „mindent megteszek csak hagyjatok életben, vagy gyorsan öljetek meg” sikolya hangzik fel, de szinte minden esetben a bestiális vég süket csendje a végállomás.
Részben – azt gondolom – túl sok és egyben túl kevés szó esik ezekről a közelmúltunkat meghatározó történésekről, emberekről, sorsokról, politikai-társadalmi eseményekről. Nem gondolom, hogy „tanulnánk a múltból”, bár azt sem, hogy még egyszer „nem történhet meg”.
Fiatalkorom olvasmányainak ködéből megmaradt James Jones: Most és mindörökké c. regényének katonahőse, akit azzal vigasztal egy már meglehetősen cinikus-kiégett, de tisztán látó társa, hogy „megölni megölhetnek, de fel nem falhatnak”. Csányi Vilmos etológus pedig azzal érvel, hogy lám hétmilliárdot is elérte az emberiség létszáma és mégis aránylag béke van a Föld nevű bolygón, nem irtottuk még ki egymást. Sőt Fukuyama egy már régi cikkében (talán a „Történelem vége” c. eszmefuttatásában [?]) azt hozza fel példaképp a haladás, a demokrácia győzedelmes előretörésére az emberiség történetében, hogy lám még Észak-Korea mindenkori diktátora is azzal érvel, országában demokrácia van és ő a legkiválóbb. Nem pedig azzal, hogy kinyilvánítja, bármikor megölhetem és felfalhatom bármelyikőtöket, hiszen én vagyok uralkodni rendelve (valami rejtélyes végtelen hatalom kegyéből) fölétek.
De azért tűrünk, hallgatunk, lapulunk és reménykedünk (ma is), hátha már nem nekünk kell kikaparnunk (újra- meg újra) a szabadság keserédes gesztenyéjét a lángok közül….
Azt hiszem ez bizony illúzió a javából.
Flügge, Manfred | Stadt ohne Seele: Wien 1938 | ISBN: 9783351036997 | 2018
Zoltán Gábor | Orgia | ISBN: 9786155603495 | PESTI KALLIGRAM KFT | 2016
0 notes
Text
(a hattyú és a szú) - majdnem el/lopott gondolatok
Parti Nagy nyomán …a rózsafény és a satnya por között, mielőtt "leporol könyököt, térdet, zakót" jöjjön pár sor, köhintésnyi hang és a fürdőszobai tükör tiszta foltján a kutató tekintet.
Mert ha belemerítek abba a most nem túl sűrűnek érzett múltba/jelenbe, mintha nehéz lenne a két tenyérben összefogni és felkínálni: Jöjj és lásd!
De azért mégis: Ami végtelennek tűnt és látszik ma is, az a homályos körvonalú élet, azaz sorsok, emberek, történelmi szituációk és lehetséges törvényszerűségek, melyeket tanulmányaim, olvasmányaim, minden élmény, személyes ismeretség, film, mohón hallgatott interjúk és dokumentumok egyaránt gazdagít, bonyolulttá tesz, megzavar és egyberendez.
Aki nem tudja, tanítja. Hát ismét visszatér(tem) ahhoz, ami ismereteim továbbadását, fiatal és kevésbé fiatal emberek számára (mégiscsak) rendezett formákba, egységekre osztott/bontott tudás, tartalom, határozott vélemény, szemlélet továbbítását jelenti.
Közben pedig reménykedem, hogy legalább bizonyos - előírt és fontosnak tartott - mondanivaló(k) célba érnek.
Lehet tegnap még arra hajlottam volna, hogy túl bonyolult a világunk, legalábbis az a része, amit én érzékelek. Mára visszatértem kiindulópontomhoz...megszerényedtem, az internet, az ismert történelmi korok, írás és minden más előtt, helyén....sem volt soha valami könnyen átlátható, világos és magától értetődő….
Így megpróbálom valahol a horizontomon észben tartani – még itt a laptop klaviatúrája fölött ülve is - a kőbaltától egészen az általam még felfogni vélt jelen valóságáig terjedő egészet....
Folytatása...következik....
1 note
·
View note