thecamellie - Tumblr blog

thecamellie · 3 years

Text

Levegőt kapkodva tértem magamhoz.

A közös ágyunkban feküdtem hanyatt, mellettem a szuszogó Zorkaval. Dermedve feküdtem percekig ugyan abban a testtartásban miközben próbáltam minél halkabban kortyolni a levegőt. Nem kell az is, hogy Zorka felébredjen.

Nincs kétségem afelől, hogy alvási paralézisban volt részem. Mikor vissza vettem a testem irányítását kievickéltem a takaró alól, el Zorka mellett, hogy lábaim alatt szilárd talaj legyen. Nem tudván mi komfortosabb ennél egyszerűen leültem a sarokba mellkasomig felhúzott lábakkal és igyekeztem nem pánikolni.

Mikor már nem kapkodtam a levegőt és eléggé megnyugodtam szemügyre vettem magam. Se a végtagjaimon, se törzsemen nem volt újabb sérülés mint jó pár ilyen alkalom után. A legsúlyosabbat ami eddig történt a hátamon a korbács nyomok tanúsítják. Fogalmam sincs mi történt. Akkor is elájultam, kép szakadás és arra tértem magamhoz, hogy Bella Yeremaw a fő család legfiatalabb lánya angyali arcával és termetével a szolgáló lánya mellett állva sutyorog valamit a fülébe miközben felém mutogat és pillantgat. Nem sok mindent tudtam szemügyre venni mivel a fájdalom mérhetetlen volt. Mintha valaki lenyúzta volna a hátam. Ursa, Bella személyi szolgálója dühtől eltorzult arccal nézett a rám. Akár mennyire is büntetnek meg oda figyelnek, hogy a kendőim fent maradjanak a helyükön, egyikük sem akarta a velem született átkot magáénak tudni. Félte tőle, ha tőlem nem is még.

- Nem elég! - Ursa csak ennyit mondott mire a korbács újra lecsapott.

Védekezni sem tudtam, mivel kezeimet két őr fogta le.

Gyorsan elveztettem újra az eszméletemet, de az arcokat akik ezt tették velem és közre működtek benne sosem fogom elfelejteni. Mindegyikük életét elfogom venni. Egytől egyig.

Zorka napokig a fejemre olvasta, hogy jobban kellett volna figyelnem. Mikor megkérdeztem mit tettem csak nézett rám. Nem értette miért kérdezem. Hátamat újra balzsamozva és kötve elmesélte, hogy rosszkor voltam rossz helyen. A különleges vendégeknek szánt várakozó szobába engedély nélkül bementem és végig hallgattam, hogy Bella Yeremawot a Yeremaw család angyalkáját vőlegénye felbontja a a jegyességüket. Kínos, így is és úgy is. Állítólag a függöny mögé bújtam ahol a neves vőlegény megbotlott a lábamban járkálás közben.

Ezt Bella sosem felejtette el nekem. A bárány bőrbe bújt farkas annyiszor megbosszulta rajtam ahányszor csak lehetősége volt. Első pillantásra nem tűnt ugyan olyan beteg, sötétlelkű embernek mint a család többi tagja. Tévedtem. Ez a lecke is megtanította nekem, hogy sose ítéljek látásra.

Rosalin a történtekre igen dühös lett. Magához hivatott alig álló lábakkal is, hogy megregulázzon. Magában motyogva pofozott fel. " Mi lesz ha kérdezősködni fog? Ki vagy és miért öltözködsz így?" Az erős riadalom után nem történt semmi. A fiatal nemesi származású fiú nem kérdezősködött és nem is jött többet a birtokra. Rosalin nem hagyta a véletlenre a dolgot. Ahányszor a nemesi körökbe ment néhány szolgálóját magával vitte hasonlóan öltözködve mint én. Nehogy gyanút keltsen a kivételes öltözködés és szárnyra kapjanak a pletykák.

Viszont ez nem az esett nem segített nekem semmilyen értelemben. Előre hátra ringatva magamat gondolkodtam.

Mi történik velem?

Nincs értelme ennek. Nem találok semmilyen támaszpontot amiből kitudnék indulni. HA meglennék mérgezve akkor Zorka is ilyen tüneteket produkálna, de a fáradságon kívül nincs komolyabb baja és nem is tapasztaltam nála akár hányszor is ellenőriztem is le az auráját. Mindenből amiből eszem vagy iszom ő is. Esetleg talán akkor mikor Rosalin privát szobájában töltöm az estét, de ezt még kevésbé hiszem. Ő is fogyasztja azokat a szereket amiket nekem ad, eszik abból amivel etet engem. Hol ettem és ittam még valamit?

Netán Moll Ibrahacknál? Más néven a Banyánál. Sokan csak így ismerik őt. De ott nem fogyasztottam semmit. Sose mertem. A házában annyi fura és undorító kotyvalék és darabák vannak, hogy megfogni sem szerettem volna semmit nemhogy a számba venni. Minden ott lévő tárgyból, nem is csak azokból. Magából a faházból amiben lakott a város szélén rossz, sötét dolog szivárgott. Mintha minden élne és mégis kilehelné a lelkét. Akárhányszor ott vagyok a levegőt nehezen tudom venni, a bőröm borsódzik minthogyha néznének.

Az egész olyan mintha az időm megfeleződött volna. Amiben ébren vagyok és amiben nem. Annyi mindent tudok már, annyi mindent olvastam és annyi mindent elraktároztam már. És mégse eleget. A Banya könyvei egy részét is olvastam már és nem jut az eszembe semmi. Moll Ibrahack megengedte, hogy amíg válasz levelet ír Rosalinak addig olvasgathatok a könyveiből ha egyáltalán tudok olvasni. Kivételt tesz velem, az ő kis új 'outsider'-jével. Úgy tetem min aki nem veszi észre , hogy hogyan néz rám miközben bugyután lapozgattam a könyveit. Mint aki várna valamire. Az első találkozásunk után személyesen felkereste Rosalint, hogy a további leveleket csak is én vihetem hozzá. Rosalin nem akart bele egyezni nehogy történjen velem valami de egy tenyér méretű dobozt kapott vissza levél nélkül mikor egy másik szolgálójával küldte a levet. Nem kellett megkérdeznem mi van a dobozban. Éreztem, hogy az adolog ami benne volt élő volt még nem rég. Láttam rajta, hogy megijedt. Nocsak, Moll Ibrahacktól fél Rosalin. Ezt nem szabad elfelejtenem.

Ahogy azt sem, hogy megoldást kell találnom mindenre.

El kell innen szöknöm úgy, hogy ne legyenek rajtam a fém bilincsek, mivel azok korlátozzák az erőmet és meglehetősen nehezek is. Még az előtt a dátum előtt amit a Banya találna. Nem tudom és nem is akarom tudni, mit is terveznek akkorra. Ki kell találnom, mi okozza az eszméletlenségi állapotot. Zorkat biztonságba kell helyeznem. Ami még fontosabb ezt mind úgy kell csinálnom, hogy közben porig égetem ezt a helyet a benne lévő emberekkel.

Bánatomra még egyiket sem tudom megtenni.

A porig égetésre már vannak ötleteim ahogy a bilincsek levételéről is. Csak elméleti ötletek, nem tudtam kipróbálni őket. Túl feltűnő lenne bármelyik is. Az égetés könnyű kivitelezni mivel az erőm alapvetően energiából tevődik össze, elég lenne egy kis szikra és huss. Mindössze por maradna. Elegendő lenne egyet csettintenem, a szikra amit generálni tudnék véghez vinné a dolgát. A bilincsek eltávolítására vagy a készítőjére lenne szűkségem vagy egy nagy erejű erő töltöttségre. Túlterhelni azokat, hogy maguktól leessenek. Bajba kerülnék ha meglátnának itt nélkülük. Mellesleg nem elfelejthető tényező az sem, hogy az eddigi kutatásaim során semmi és senki nem élte túl a bilincsek erőszakos eltávolítását. Loptam néhány darab ilyen fém darabot amit megmunkáltam a Banya könyvei által. Rá kellett éreznem a dologra. Rá tettem állatra, emberre. Mindegyik kísérlet kudarcba hullott. Legalább négy felnőtt, három állati egészséges testet ástam el a föld alá mikor rám maradt a kert gondozójának a segédkezése. Még pontosítanom kell az elképzelésemet.

Zorkat nehéz lesz magammal vinnem. Nem tud már nem úgy gondolkodni mint aki ne itt lelné halálát valami kegyetlen önkényes büntetés által. Örökké félne, hogy rá találnak. Elfojtották benne a harci szellemet. Nem tudnám észérvekkel meggyőzni. Majd fejbe csapom és hurcolom magammal. Elképzelhető, hogy magunkkal kellene vinni Zorka féltve őrzött titkos hódolóját is. Talán benne van annyi, hogy hozza magával Zorkat, ha nem akkor csak megölöm mint a többit.

A legsürgetőbb az időm megfeleződése. Kevesebb idővel kell kalkulálnom. Ha kevesebb az időm akkor több mindenre és jobban kell figyelnem. Hibát fogok véteni, ha nem találok ki valamit.

Gondolkozz, gondolkozz!

Nem leltem meg ehhez hasonló eseményre vagy utalásra a könyvekben. Még a 'Garden of Mists'-ben sem. Nem emlékszem, hogy bármelyik fejezetben lett volna szó. Az egész könyv egy novellás kötet volt. Tele mindenféle nézőponttal és titkokkal, de semmi konkrétummal. Az egész rohadt könyvben egy név sem hangzik el. Mindenkire utalgatás van. Például ' Egy hajadon, kinek lelke tele szeretettel s mégis teste képtelen gyümölcsöt teremteni'. Feltételezem egy fiatal hölgy nem tud gyermeket nemzeni. Remek, de ezzel mire megyek? Elég sok mindenre rájöttem már és szövögetem tervemet az Enguaronaban való tartozkodásom alatti időre. A könyv segít előre látni a dolgokat ha sikeresen rájövök a megfejtésekre. De itt semmit nem említ erre a helyzetre. Egy árva szót sem.

Moll Ibrahack könyvei szinte kivétel nélkül elméletii fejtegetések. A test és kaotikus darab kapcsolatáról. Vannak olyan emberek akik anélkül születnek, és vannak olyanok akik azzal. Mi a különbség? A lélek választja meg milyen testet kap vagy a kaotikus darab? A test tud kaotikus darab nélkül élni de a kaotikus darab test nélkül nem. A lélek létezik kaotikus darab nélkül de a kaotikus darab lélek nélkül nem. A lélek nem létezik test nélkül de a test 'létezik' lélek nélkül. Kisebb nagyobb taktikázással de helytállnak ezek a kijelentések. A könyvekben ezekről vannak fejtegetések, kísérletezések. Minden függ egymástól de egymás nélkül is fellelhetőek csak megoldást kell találni rá.

Ebből kell kiindulnom. Az én kaotikus darabom nem a szokványos kristály alakú formát öltött. Becsukott szemmel koncentráltam, hogy a magamba lássak egészen le az erőm legmélyére a kaotikus darabhoz. A sötétben egy aprócska meleg fehér fénnyel világító kristály volt. Úgy tűnt mintha elfért volna a mostani gyermeki kezemben oly aprónak látszott. Teljesen úgy nézett ki mint a könyvekben látott rajzok , a mérete, színe felülete. Azonban az alakja kicsit más volt. Akár mennyire törekedtem arra, hogy ne lássam azonban nem tudtam eltekinteni attól, hogy a kaotikus darabomból a jobb oldalán van egy a méretéhez képest elég nagy kinövés. Ha ezzel a szóval nem kicsinylem le. Minthogyha kettő lett volna eredetileg de össze olvadtak a végére, mint valami rosszul alakul iker terhesség. Nem szívódott fel teljesen a másikban. Sajnálatos. Nem mintha ez segíte...

Várjunk csak. Kipattantak a szemeim. Magam elé meredve pörögtek a gondolataim.

Ikerterhesség. Két kaotikus darab. Egy test. Deformált kaotikus darab.

Mi van ha lett volna egy testvérem a terhesség alatt de fel szívódott bennem? A kaotikus darab tud test nélkül létezni egy kis ideig majd egyszerűen elporlad. De mi van ha az adott fel szívódott test helyett másik közeget keres ami a közelben van és így nem porlad el? A kaotukis darabnak mennyi öntudata van? Megakarja akadályozni önpusztulását vagy lélek nélkül csak egy kavics? Képes ennyire alkalmazkodni? Lehet, hogy két kaotikus darabom van egy testben? Szét tudnám választani őket? Ha igen akkor az egy másik személy lenne? Az én egyik képmásom lenne vagy egy teljesen más személy? Ő is abból a világból jött mint én vagy már itteni volt? Át tudom tenni egy másik testbe a kaotikus darabot? Ha igen akkor a lélek az eredeti testben marad vagy át vándorol a másikba? Túl tudja élni a lélek a testvándorlást? Ha igen akkor ez az örök élet titka? Egyik testből a másikba és így nem kell aggódni az elhasznált porhüvely miatt?

Ha igazam van akkor egy másik személy is van bennem és az eszméletvesztések akkor vannak mikor ő van a felszínen és nála van a gyeplő.

Még a szám is tátva maradt.

Ez egyszerűen hihetetlen.

Ki kell derítenem.

Felálltam, hogy keressek valamit amit elő hagyhassak és üzenhessek vele. Valami egyértelmű kell, de ne feltűnő Zorka miatt. Át kutattam a szobánkat amilyen halkan csak tudtam. Találtam viaszt, gyufát, néhány textil darabot, cérnát és tűt. Ez meg teszi.

Fogtam magam és ismét leültem a sarokba. Elkezdtem varrni.

Nem tudom mennyi idő telt el az ébredésem óta de mire végeztem és a bokámra kötöttem a kis rongydarabot az éjszaka zajai elhalkultak. Földig érő ruháim miatt ez bizonyult a legmegfelelőbb helynek ahova rakhattam.

Felálltam és gyorsan vissza feküdtem Zorka mellé.

Szívem zakatolt. Kiakart ugrani a mellkasomból. Attól tartottam Zorka meghallja.

Ha igazam van akkor nem csak magamra kell mostantól gondolnom.

A közeli jövőben megfogom tudni. Várom a pillanatot mikor megfogom nézni a rongydarabot a bokámon ami már most istentelenül égett várakozásomba.

Hanyatt fordulva merengtem ezen tovább.

4 notes · View notes

thecamellie · 3 years

Text

3833. napomat töltöttem ezen a világon mikor először láttam a saját tükörképemet.

Keddi nap volt.

Rosalinnak vittem a délelőtti teáját. Egy pillantásra sem méltatva az ajtaja előtti testőröket elhaladtam mellettük, át a szobán az erkély ajtóhoz, hogy ott megvárjam az engedélyt a zavarásra.

Az erkély felől belibbenő hűvös szellő utat törve magának arrébb lökte a nehéz függönyöket. Emiatt a nap sugarai szabadon megvilágítottak mindent ami az útjukba esett. A padlót, a falakon a festményeket, a drága portalan aranyozott csecsebecséket és a visszatükröződő felületeket is. Ilyen felület volt a tőlem jobbra elhelyezkedő egész alakos tükör. Apró virágok és szárnyas gyíkok voltak faragva a keretébe. Élethű színekkel megfestve. A gyíkok pinduri szemei miniatűr kristályok voltak. Mindegyik zöld berill. Az egész keret többet ért mint egy falú. Irreális, hogy ekkora értéket tud képviselni egy tükör.

Dühömben elakartam venni róla a tekintetem mikor mozgásra lettem figyelmes a tükörképben. És ekkor láttam meg magam. Magasabb voltam, mint ahogy azt a koromból gondoltam volna. Nyakigláb csontos alkatom ellenére is már megjelentek a nőies vonalaim. Még csak kezdetlegesen de el nem téveszthetően. Hosszú, karcsú nyakamat és végtagjaimat a vas béklyók csúfítják. Látszott a béklyók körül a bőröm fakóbb, és szárazabb mint máshol. Nem csak kordában tartja az erőmet de ki is szipolyozza azt. Ha babaként nem tanultam volna meg, hogy raktározzam el az erőm akkor az mind kárba veszett volna eddig. Hála a könyveknek amit olvastam le pecsételtem azt vész esetére. Már most három pecsétnyi erőm van, ennyi idősen. Ha szabad lennék az egész tartományt képes lennék eltüntetni a földszínéről.

Gondolataimra a szemem megvillantak, még a szemkötő alatt is látni lehetett. Olyanok voltak mint a folyékony arany. A reggel első napsugarai. Arcom enyhén beesett volt. Csúcsos áll, magas arccsont, vékony ajkak. A fejem többi részét nem láttam jól, a fejkendő és szemkötő miatt. Átlagosnak mondtam volna magam, ennek ellenére nem tudtam nem magamat nézni. Sosem láttam még magamat, a látványt csak úgy ittam.

- Jöhetsz!

Bambulásomat Luna zavarta meg, Rosalin személyi szolgálója.

Luna gazdája háta mögött áll, alacsony termetével és semmilyen kinézetével. Lerítt róla, hogy mellék karakter. Akit bármikor fellehet áldozni. Mind a ketten engem néztek ahogy letettem a tálcát és teát öntöttem.

- Tetszett a tükör? - kérdezte Rosalin.

Megmerevedett a gerincem. Úgy tettem mint aki nem tudja, hogy miről beszél.

- Tükör? Milyen tükör, asszonyom?

Össze húzta a éj fekete szemeit, miközben kortyolt egyet.

Hátradőlt a székben és megigazította a nem létező ráncot a szoknyáján. Ma is úgy öltözött mint egy tehetős, öreg asszony. Ráncosodó bőrét alig takarta a fodrok és masnik tömege. Csont fehér bőrét a vérvörös mély kivágású ruha előnytelenné tette. Haját Luna össze fogta a tarkóján és elegánsan tincseket rendezett az arca köré. Alig volt egy felülete amin ne lett volna égszer vagy kristály. Az ujján, csuklóján, a fodrokon, a fülében. Ez mind túl sok volt. Mintha több embernyi kiegészítőt hordott volna egyszerre.

Ismét találkozott a tekintetünk.

- Megmutatom majd neked. - azzal legyintett egyet nekem, hogy mehetek dolgomra.

Sav tolult a számba ennek hallatán.

***

Zorka ekkortájt kezdte rosszul érezni magát. Mindig fáradt, sápadt lett. Megbotlott a semmiben is. Éreztem rajta valamit ami nem volt jó. Kellemetlen és ragadós érzés fogott el mikor körül néztem a testében. Egyik este mikor a szokottnál sápadtabb volt megvártam, hogy előbb elaludjon. Letette a fejét a párnára és azon nyomban öntudatlanságba szenderült. Felültem mellette, egyik kezemet a mellkasára másikat a homlokára tettem ahogy az egyik privát könyvben olvastam Rosalin gyűjteményében. Összpontosítani kell a két kaotikus pontnál és lassú manna átáramlás során bekell kebelezni a másik ember auráját, hogy fel lehessen térképezni a baj forrását. Mindent megtettem, túl sok mannát is adtam át de nem találtam semmit. Nincs szerv károsodás, manna áramlási problémák de becsléseim szerint Zorkanak olyan kicsi a manna befogadó képessége, hogy ez nem okozhatna ilyen tüneteket. Így amíg nem jutott jobb ötlet az eszembe elkönyveltem magamban szimpla teljes kifáradásnak.

Azonban ahogy telt az idő, nem javult az állapota. Sokszor eszembe jut azóta is, mikor ostorozom magam, hogy jobban kellett volna figyelnem.

Rosalin hamar megunta Zorka állapotát és kijelentette, amíg nem szedi össze magát addig én veszem át a helyét. Nagy örömömre.

Voltak olyan szolgálók akik megkönnyebbültek és voltak olyanok is akik irigykedtek. Ha egy szimpla cselédből szolgáló lesz kevesebb minden az ő feladata, több mozgás tere van. Jó pár ember akarta ezt a pozíciót amivel Rosalin megjutalmazott. Egy olyannak mint én aki "outsider" volt az kivételes lehetőség nyílt meg. Kiakartam használni én is. Minden lépését, kérését figyeltem Rosalinnak. Mindent megtettem, hogy az ujjam köré csavarjam. Mindent és mindig. Ha esténként kért valamit megtettem. Ha egy szolgálót kellett megregulázni megtettem. Ha az ételét kellett megkóstolni megtettem.

Mindent, mindent megtettem, mert emiatt tömérdek lehetőségem nyílt. Gyógyszerek Zorkanak, jobb ételek. A privát könyvtárban lenni, mikor Rosalin is ott volt. Rengeteg könyvet olvastam a mágiáról, politikáról, filozófiáról. Megértettem ennek a világnak a működését és így fejlődtem. Szívtam magamba a tudást. Elértem nála, hogy mihaszna, kisded dolgokat csinálhassak a nevében. Például azt, hogy kézbesíthessem a fontos leveleit a városba.

Egy ilyen levél kézbesítése során találkoztam Moll Ibrahack-kal.

Aznap különösen furán éreztem magam, mintha buborékban lettem volna. Ködösen érzékeltem a külvilágot.

Két kézbe fogtam a bársonyos tapintású borítékot. Kacskaringós kézírással rá írt név nem mondott semmit.

Moll Ibrahack-nak RY-tól. Lezárva fekete pecséttel amibe a Yeremaw család címerét nyomták. Két kos össze ütközését. Ironikus. Belegondolva, hogy a Yeremaw család az ország megalakulása előtt is ebben a térségben helyezkedett el emiatt kijelenthetjük, hogy évszázadok óta itt élnek és birtokolják a területüket. Az első király uralkodása alatt viszont kénytelenek voltak beleegyezni a fennhatóság alá és elengedni a szuverenitásukat, mivel a vagyonos család felélte kincseit és kölcsönt kölcsönre halmozva élt egyik napról napra másikra. Átkozott vagyis " Terrus" korszaknak nevezték el. Terrus mint a 'Terra filius', a hatalom leáldozása és az emberség felemelkedése. Olyan kritikusnak gondolták ezt az időszakot, hogy a mai napig is e szerint élnek és kategorizálnak másokat. Ahogy engem is. Nap-szőke hajam és arany szemeimet mind a Nap istentől való származásomat mutatja, míg édesanyám az Éjszaka istennőjét imádók családjába tartozott. Én jelképezem azt ami miatt elbuktak.

Számtalan levelét olvastam el Rosalinnak. Voltak köztük semmitérők de elvétve találtam olyat ami miatt érdemes volt kockáztatni.

Moll Ibrahacknak írt levele is ilyennek tartottam. Tovább tartott elolvasni mivel a nyelvezete nehezebben volt érthető, mintha egy kora angol nyelvezett olvastam volna. Ebben a levélben tájékoztatást kért a csillagok állásáról, egy időpontot kért ami megfelelőnek kell lennie. Majd utalt rá, hogy kezdenek a patkányok elszaporodni, szeretne megszabadulni tőlük.

Miután elolvastam óvatosan vissza helyeztem a viasz darabot de mielőtt megbizonyosodhattam volna, hogy ugyan úgy néz ki mint előtte a szemeim elhomályosodtak. Mintha könnyek lepték volna el a szemeim, megdörzsöltem őket de nem segített. A hangok össze mosódtak és egy nagy zúgássá erősödött. Fejemhez kaptam ahogy szédülés fogott el. A kocsiba szűrődő fények fakulni kezdtek. Az egyenletlen út miatt hatalmasat döccent a hintó ami miatt előre estem az ülések közé. Négykézláb állva küszködtem az eszméletlen vesztés ellen. Nem sok sikerrel. Tudtam, hogy elfogok ájulni. Össze sem tudom számolni hány alkalommal történt meg ez velem. Miután elvesztem az eszméletemet napokig nem vagyok önmagam. Többször rákérdeztem Zorkanal, hogy mit csináltam akkor. Ő csak nevetett rajtam, azt mondta a dolgomat mint mindig majd egy fejre paskolással tovább folytatta a munkáját. Többet kel tudnom ahhoz, hogy levonjam a helyes konklúziót. Mindössze annyi információ áll a rendelkezésemre, hogy tudjam senkinek nem tűnik fel, hogy nem vagyok önmagam. Mindent ugyan úgy csinálok, nem vagyok beteg és nem is haldoklok. Nem szállta meg a testem semmi, nem vagyok megátkozva. Mintha nem is történne meg. Azon a kívül, hogy nem emlékszem mi történik ilyenkor velem.

Mielőtt minden elsötétült volna minden az utolsó gondolatom a levél körül forgott. Hova ejthettem?

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

Rosalin szinte miden hétfőn a szobájában eszik, azt állítja, hogy elfáradt a hétvégén a "jó pofizásba" és szeretne nyugodtan enni. Reggelije két darab rántotta, két darab baconnel és szelet ropogós kenyérrel és lekvárral. A másik tányéron apró muffinok habbal és színes cukorkákkal a tetején. Frissen lefőzött gőzölgő kávéval, mellette a tej és néhány keksz szelet.

Arra nem készültünk, hogy aznap reggel legidősebb lánya Sarah is vele van. Ez zavarodást okozott a többi szolgálóban is így mikor tettem volna le az asztalra a tálcát megbotlott bennem az egyikük és ha ez nem lett volna elég, hogy a tálca kirepült a kezemből szerteszét borulva a szobában, ahhoz hogy ne essen el a szolgáló megkapaszkodott a bennem. Vagyis jobban mondva a fejemen lévő kendőben amit lerántott és így elvesztve az egyensúlyomat fenékre estem. Zorka ijedtében a Sarahnak kikészített csészéje helyett annak cipőjére öntötte a teát. Az rögtön felugrott és kiabálni kezdett miközben ütésre emelte kezét.

Egymást követték az események.

Rosalin csak nevetett, az erkély ajtaja előtt ülve hagyta, hogy lánya kitombolja magát. Megdermedt mindenki más a szobában. Tudtam, hogy ha magamra vonom a figyelmet akkor meglátják, hogy a hajam szabadon van és én is kapni fogok kéretlen fegyelmezést. De mikor láttam, hogy Zorka térdre esik és ahogy Sarah a kegyetlenség megtestesítője lesz, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Tudtam, jól hogy nem kellene ezt tennem.

Először halkan majd egyre hagosabban könyörögtem Sarahnak, Rosalinnak, hogy kegyelmezzenek Zorkanak. Rám se bagóztak.

Ezen annyira kétségbe estem és felszívtam magam, hogy ki csúszott valami a számon amire mind a ketten felfigyeltek.

- Nem Zorka hibája volt! Kérem, asszonyom! - mondtam - Csak véletlen volt!

Minden szempár rám tapadt.

- Talán az én hibám, hogy a cipőmre öntötte a teát? - kédezte Sarah.

Lassan felegyenesedett és testtel is felém fordult.

Rám koncentrált így Zorkat ott hagyta össze csuklani a padlón.

- Én nem ezt mondtam. - hajtottam le a fejem nehogy a szemébe nézzek a kendőn keresztül. Nem szabad tovább provokálnom. Nem engedhetem, hogy az arcom bármit is eláruljon.

- Hát, akkor mit mondtál, kis patkány? - kérdezte.

Óvatosan feltérdeltem és meghajtottam fejem előtte mikor az össze teázott cipőjével közvetlenül elém lépet.

Hideg veríték lepte el a testem. Erre nincs jó válasz. Ha válaszolok akkor azért ha nem válaszolok akkor azért korbácsol meg.

Arra jutottam, hogy ha már úgy is megbüntet akkor ne a semmiért tegye.

- Nem az ő hibája volt, asszonyom. Kérem kegyelmezzen rajta. - mondtam felpillantva az arcába.

Még láttam ahogy az arcán mosoly villan mielőtt arcon rúgott volna.

Ez után minden elsötétült.

***

Pár óra eszméletlenség után Zorka letisztogatta az arcom és szegfűszeges balzsamot kent a megduzzadt részre. Egy szót sem szólt hozzám miközben munkálkodott. Balsejtelmes érzésem támadt. Ilyenkor mindig lehordott és kioktatást tartott a halk, vissza fogott hangjával. Most viszont a szemembe sem nézett, ujjhegyein kívül nem ért hozzám.

Ahogy ő úgy én is hangtalanul ültem az ágy szélén.

Végig nézve rajta láttam, hogy rendbe szedte a ruháját, megigazította a fonatát, mintha a reggel történtek nem is lettek volna. A ruhája ahogy az enyém is mindenét eltakarja, nehogy látszódjanak a sebek és zúzódások a bőrén. Azonban a rongyos ruhák sem tudták eltakarni nőies alakját, karcsú termetét bárhogyan is próbálkozott vele.

Mikor abba hagyta az ápolásomat sem akart tudomásul venni.

Felakart állni a székből kezében a kis tengelynyi balzsammal de megragadtam a csuklóját. Megrándult.

- Zorka...- mondtam.

Hangom kásás volt.

Tartotta magát, testtel felém felém míg arccal a szoba falát nézte tőlem jobbra. Rángatta a kezét, hogy engedjem csakhogy én makacsabb voltam mint ő.

- Zorka, kérlek. Mondj valamit.

Rám se hederített.

- Tudom, hogy hibáztam...- kezdtem magyarázkodni. Alig mondtam ki pár szót mikor olyan erőt vett magán, hogy kirántotta a csuklóját a szorításomból. Annyira meglepődtem, hogy a szavakat a levegőben hagytam lógni.

Ellépet tőlem a szoba egy másik sarkába ahol az egy darab polcos szekrényünk pihent. Nekem hátat fordítva lerakta a balzsamot és két kézzel megtámaszkodott a szekrény tetején. Vállai a szokottnál is jobban előre estek, még kisebbnek és reménytelenebbnek tűnt mint bármikor.

Szinte hallottam a szobában lévő csendben az ő szívdobogását. Erőteljes dobbanások ritmikusan követték egymást, majd mikor az ágy alattam megnyikordult mozdulatomra kihagyott egy ütemet, hogy utána erőteljesebben dobbanjon.

Felálltam, lassú kimért lépésekkel megközelítettem Zorkat. Még mielőtt bármit tehettem vagy mondhattam volna felém fordult és arcul csapott. Elállt a lélegzetem is. Nem a fájdalomtól amit okozott vagy attól, hogy megütött. Hanem attól amit láttam. Kedves anyai arcát könnyek áztatták. Bőre kipirosodott, szemei felpuffadtak és egész testében remegett. Jobb kezét amivel megütött mellkasához szorítva tartotta miközben hangos hüppögésbe kezdett.

- Te buta ! - alig értettem a zokogástól amit mondott. - Hányszor hüpp mondtam már neked hüpp h-hogy gondolkodj!

Letérdelt elém, két vállamnál fogva megrázva folytatta a megszidásomat. Kiguvadt szemekkel figyeltem, magamtól meg sem mozdultam. Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal mint egy cövek.

A hüppögések és a sírás miatt arca eltorzult mint akinek meghalt egy szerette. Taknya nyála egybe folyt mire hagyta, hogy rendesen leültessem a padlóra és megtörölgessem az arcát. Magába motyogva folytatta a mondókáját, ringatva magát üveges tekintettel előre meredve. Alig tudtam kivenni a szavait.

- ...én megpróbáltam átvenni....ragaszkodik....nem tudtam....ő is úgy fog járni mint....-suttogta.

Törökülésbe helyezkedtem és vártam, hogy elmúljon neki az. Akármi is történt vele pontosan. Jó pár tíz perc telt így el mikor megütötte fülemet az ebédet jelző első harang szó. Zorka mintha nem is hallotta volna meg.

- Zorka, mennünk kell előkészíteni az ebédet. - mondtam neki.

Finoman meglapogattam a vállát.

Megrándult és az arcomba nézett. Tekintetünk találkozott, néhány másodpercen keresztül néztünk farkas szemet. Bólintott mintha elhatározásra jutott volna.

- Igazad van. - állt fel. - Te menj előre én rendbe szedem magam.

Én is felálltam, mielőtt elléphetett volna tőlem ismét megragadtam a karját.

- Zorka, kérlek nézz rám. - kértem és folytattam mikor lassan újra találkozott a tekintetünk. - Bármi is legyen, bármi is történjen én mindig vállalom a felelősséget. Feleslegesen ne terheld magad semmiért. Túl fogunk élni, hallod? Egyszer kijuttatom magunkat innen. Higgy bennem.

Kezét a nem rég megütött helyre tette. Gyöngéden megsimogatva ott.

- Jól van. - csak ennyit mondott mielőtt ott hagyott volna.

A nap további része úgy ment mint a kerékvágás. Ebédeltetés, takarítás, mosás. Azonban a rossz érzés újra és újra előjött ahányszor csak észrevettem, hogy Zorka engem bámul. Nem szokta ezt tenni.

Esti készülődésig még erősebb lett ez az érzés.

- Mi történik? - kérdeztem mikor a mosakodó vizembe finom és drága illatú olajat öntött.

Hiába vártam választ, nem kaptam.

Tűrtem további szó nélkül,hogy megfürdessen és megtöröljön. Egészen addig míg rám nem akart adni egy alig takaró selyem fehérneműt amit biztosan nem engedhetett meg magának. Ráadásul még kifejletlen testemen kifejezetten morbidnak nézett volna ki.

- Zorka! - dobbantottam a lábammal, hogy felfigyeljen rám.

Fakó szemekkel nézet rám kezében a ruhadarabokkal.

- A ház űrnője ma este magához hivatott téged.

Először azt hittem rosszul hallottam, azonban semmi sem nézet úgy ki, hogy félre értettem volna bármit is. Zorkara néztem, majd a ruhákra és vissza gondoltam az olajra tisztálkodás közben.

Kiszáradt a szám.

Ekkor jöttem rá, hogy Zorka miért nézett úgy rám, mintha elvesztett volna engem. Miért borult úgy ki azt hadoválva, hogy én is ugyan arra a sorsa jutok mint mások.

Mert a Yeremaw család űrnője egy gátlástalan pedofil is.

Ökölbe szorítottam kezeimet és hangosan nyeltem egyet. Tudtam, ha ellent mondok nem csak engem büntetnek meg újra. Zorka nem érdemli meg. Ahogy egyikünk sem.

Kivettem Zorka kezéből a ruha darabokat.

- Menj ki. - mondtam.

Engedelmeskedett nekem.

Markomba szorítottam a falatnyi anyagokat. Bosszút fogok állni ezért is. Ha bele halok is. Az erőm a fel lángolt és felhevítette a kaotikus darabomat de amilyen gyorsan jött úgy ment is, a végtagjaimra helyezett béklyózó láncok miatt. Rájuk villant a tekintetem. Már fel sem tűnnek, hogy rajtam vannak. Fiatalon rám rakták őket. Nem létezhetek ezek nélkül sem ebben a tartományban. A három centi széles és vastag olvasztott fémbe Iziar kristályok vannak. Szabad szemmel alig látni, a nappali megvilágításban a szokottnál egy hajszálnyival jobban veri vissza a fényt. Ahogy a testem úgy a béklyók is nőnek velem. Hozzá simult a bőrömhöz és a lelkemhez.

Mindent magamra vettem amit Zorka előkészített nekem. Pont a méretem volt mindegyik. Magasított talpú papucsban hagytam el a szobát.

Hátul sétáltam be a kastélyba a sötét csillagtalan éjszakán. Senkivel sem találkoztam felfele menet a lépcsőn, egyedül az űrnő ajtaja előtti személyi testőrökkel. Rezzenéstelen arccal kísértek el a lakosztálytól le az eldugott folyóson át a sötét, mahagóni fából készített vaskos kétszárnyú ajtóig. Ott két oldalt megálltak felém sem pillantva.

Vissza fordíthatatlan volt az aznap történtek. Értelmetlen lett volna azon gondolkodni, hogy miért nem maradtam csendben miközben Zorkat ütlegelik mikor tudtam jól, hogy nem tudtam csak nézni.

Habozás nélkül nyitottam ki az ajtót. Vissza sem pillantva léptem be.

***

Így lettem Hétfő. Legalább is a nevem a Yeremaw tartományban.

***

Ahogy telt az idő rá kellett jönnöm, hogy az ami történt csak idő kérdése volt. Nem tudtam volna megakadályozni. Ahogy azt sem, hogy kezdek hangokat hallani és látni dolgokat. Kiesnek órák és napok.

Attól kezdek tartani, hogy valami történik bennem.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

A nap első sugarainak érzésére a tudatomon tápászkodtam fel a földön elterülő Hedrather-i csíkos hegyi macska szőrméről. Ruhámat kezemben össze gyűjtve, mezítláb hangtalanul az ajtóhoz sétálok és lépek át a küszöbön. Alig halható kattanással csukódik mögöttem a zár a helyére.

A Yeremaw család rezidenciájának ennek a része ilyen korán még kietlen, egy lélek sem merne itt lenni. Ez a ház úrnőjének a magán lakosztálya, ahova engedély nélküli belépésre nincs lehetőség. Magam elé meredve lépdelek végig a sötét tölgyfából készült falak mellett amin a fő család tagjainak és szolgálóiknak portréi vannak. Egyik re se kell már ránéznem, hogy tudjam mit is ábrázol. Az elmúlt három és fél évben heti rendszerességgel jártam itt, így akarva sem tudnám elfejteni ezeket a képeket. Életem végéig láthatom majd a behunyt szemhéjaimon keresztül.

Ólom súlyokkal felemeltem a kezemet, hogy a magam felé nyitva az ajtót kilépjek a kastély felső szintjének egy eldugott sarkába, ahova még a nap sem süt be. Egy bonyolult fekete, piros és arany szőnyeg mutatja az utat a mellék lépcsőhöz ami levezet a szolgálok irányába, még több árnyékkal és pókháló ként beszőtt reményvesztettséggel. Míg az ellenkező irányba az ablakon beszökő első sugarak megvilágítják az antik bútorokat, tárgyakat, a frissen szedett virágokat a kis asztalon. Egy apró porszemet vagy koszt nem lehet felfedezni. Minden tiszta, steril és agresszív.

Ahogy nehézkesen jobbra fordultam a kihűlt, sebzett bőrömet meleg sugarak érték. Megtorpanás nélkül haladtam tovább, előre a mellék lépcsőn le a homályba, hogy a Zorkaval közös szobánkba juthassak.

Mintha nem is lettem volna a testemben. Leérve a hideg kő lépcsőn áthaladtam egy szűk folyóson ahol sem a földön sem a falakon nem volt semmi, ablakok sem, egy sötét, nyugtalan út. Néhány fa ajtó ami különböző raktárak, tároló helyek voltak. Újból jobbra fordulva három ajtó mellett elhaladva egy rozoga deszkákból tákolt kijárat volt ami a szabadba nyílt. Ha képes lettem volna akkor készítettem volna ide egy EXIT feliratú táblát. Itt kilépve a zöld fűre, a puha szellőbe ami ruhátlan testem nyugtatólag simogatta adott erőt, hogy nehogy térdre essek és magamba roskadjak. Erősebben hasamhoz szorítva ruháimat a kastély közelében húzódó erdőbe vettem az irányt. Ha az ember egyenesen átvág az erdőn akkor közvetlenül a szolgálók házához lyukadna ami nekem is a célom. Viszont a erdőrész két harmadánál egy közepes patak folyik át ami az év minden szakaszában fagyasztóan hideg, ezért sem erre szokták megközelíteni a házat. Nem lehet anélkül átkelni rajta hogy legalább ne derékig merüljünk benne. Ez az ami engem igazán csábít.

Magas fák gyűrűjében haladva a szemem láttára oszlik szét a selymes köd az éltető napsugarak miatt. Csonka bokrok és gallyak karistolják a talpam, testem eltérő részeit, tépik kiengedett hajam mire a patakhoz érek.

Magam fölé emelve a ruhákat átkelek rajta, majd mikor sekélyebb részhez érek a partra dobom a csomagom és fejem búbjáig megmártózok a dermesztő hullámokban. Sajgó testem észre sem veszi, hogy vízben vagyok. Addig maradok a felszín alatt míg tüdőm sikítani nem kezd a megerőltetéstől. Akkor sem kapkodva a felszínre lassú tempóban haladva nyitott szemmel kémlelem a vizet.

Olyan békés. A körülöttem lévő víz réteg tompítja a külvilág zajait, fényeit. A reggel fényei bágyadtan átszűrődnek a vízen megcsillantva a mélyben lapuló köveket és növényeket.

Lépésről lépésre haladtam a ki az ideiglenes békességből.

Sövényekig sétálva hagytam, hogy a meleg szellő megszárítsa testem miközben a vizet kémleltem. Egyik gondolat követte a másikat a fejemben. Hogy hogyan álljak bosszút, hogy mégis meddig kell még várnom. Voltak pillanatok mikor bőrömet,hajamat téptem. Ilyen gyenge pillanatom miatt büntették meg Zorkat és jutottam most ide. Először és utoljára fordult elő.

Kilencedik évemet töltöttem akkor. Egy hétfői korra reggel volt, az időjárás a megszokottnál melegebb lett így nem vettem magamra a több réteg ruhát amit általában szoktam. Ebben a térségben az átlag melegség olyan húsz fok körül lehet, ami a fokozottan meleg test hőmérsékletemnek hűvös érzetet okoz. Sosem fáztam meg vagy betegedtem meg, egyszerűen lelassulok és hipotermiás sokk jeleit mutatom. A bennem megbúvó kaotikus darab fényei halványulnak és a melegséget amit a testem minden részébe sugárzik eltűnik. Lassan akár az elfújt gyertya füstje.

Rongyos nadrágban, két réteg hosszú ujjú felsőben indultam a dolgomra mezítláb a konyhába Zorka után, hogy segítsek előkészülni Rosalin reggeli rutinjához. Ahogy idősödtem annál több mindenre kellett oda figyelnem és jegyeznem meg. Mi Rosalin rutinja, Peter kedvenc ivási szokása, Sarah gonoszsága és Bella gonosztettei, a család többi tagjainak ismeretei. Mindent is tudnom kellett ha túl akartam élni. Ezzel ellentétben ha Sarahnak lett olyan kedve, hogy rajtam éli ki magát akkor jobb volt hülyét játszani és hagyni,hogy kisebb büntetéssel megússzam. Kevésbé büntetett meg gondolván tényleg olyan buta korcs vagyok mint amit gondol rólam mint ennek ellent mondva megfelelően reagálok és válaszolok. Olyankor duplán csap rám az ostorral kiabálva rám, hogy ne képzeljem magam többnek mint ami valójában vagyok.

Sose tudnám elfelejteni ezeket, az éveket amit itt éltem. Körbe nézve látom az itt dolgozo embereket, hogy meg vannak törve és reménytelenségbe taszítva. Nem látni köztük idősebbeket. Nem véletlen. Ahogy a nap lebukik egy fárasztó munkával telt nap után úgy az ő életüknek is vége, helyükön kimondatlan szavak és érzések maradnak.

Így kerültem a konyhába is. Pami egy idősebb hölgy eltűnt aki Zorka társa volt mikor Rosalin rutinjáról volt szó. Ő volt az aki a mellettünk lévő szobában aludt és esti meseként a kinti világról suttogott a sötét szekrényben egy gyertya mellett és mi Zorkaval úgy hallgattuk mintha tündérekről, szőke hercegről fehér lovon és hercegnő megmentéséről beszélt volna. Pedig mindössze olyan területekről motyogott ahol nincs elnyomás, nem halnak meg fiatalon az emberek, mindig van mit enni és ha nem is boldogok de kényelmes életük lehet. Ahol még a nap is melegebben süt és léteznek különleges állatok akik beszélnek, megszelídíthetőek a nagy vadak is. Ahol nincsenek láncon az emberek és eldönthetik, hogy mit és hogyan csinálnak. Szabadon szerethetnek. Ilyenkor Zorka tekintete csak úgy ragyogott.

Nem hittem mindig neki ezt látta is rajtam, azt mondta olyan valakitől hallott ezekről akire az életét is rábízná. Megkérdeztem, hogy mégis ki az aki szabadon elhagyhatja Yeremaw tartományt akkor azt mondta, hogy egy másik térségből jövő követség megpihent itt, egy fiatal férfi mesélt neki közülük. Még halkabban mint bármikor megjegyezte, hogy a férfi megígérte neki, hogy vissza tér hozzá és ő sose felejtette el a közös pillanatokat. Értetlenül néztem rá. Pami legalább ötven évesnek nézet ki, a nehéz fizikai munka miatt teste meggörnyedt és elfáradt. Karamell szemei vizenyősek lettek, barna fürtjei valaha természetes csigákban omolhatott le a vállára de most megtépázva mindenfelé állnak. Nem tudtam elképzelni, hogy van olyan épeszű fiatal férfi aki vissza jönne ezért. Mikor megkérdeztem, hogy mikor látta utoljára, kezeit tincseihez kapta és elkezdte csavargatni őket majd azt válaszolta, hogy pár napja a nagy napéjegyenlőség bálja után. Ezután tekintete elködösült, testét apró előre-hátra billegések közben magába zárkózott. Zorkára néztem, aki csak megrázta a fejét és kitessékelt a szekrényből mondván ideje aludni. Pamit vissza kísérte a szobájába és befeküdt mellém a takaró alá.

Aznap este kicsit később Zorka a hajamat simogatva elmondta, hogy akiről Pami beszélt a mostani Banightard tartományból érkező követség egy tagja volt akik átutazóbán voltak a szomszédos országba, senki sem tudja pontosan mikor is történt ez pontosan mivel Zorka maga sem volt még itt és ő is csak egy másik már eltűnt szolgálótól hallotta, hogy Pami nem teljesen vesztette el az eszét még.

Belépve a konyhába Zorka már adta is a kezembe a tálcát te mindenféle finomsággal és ínycsiklandozó kávéval. Minden félét pakolt még rá és igazított meg rajta. Alig látszottam ki mögüle mikor rám is vetett egy pillantást.

- Túl laza a fejkendőd és a szemkötőd.

Tudni illik az olyanok mint én, a nem sima szolgálok hanem a szolgálok szolgálója hordani kell fej-és szemkendőt, hogy minden rútságunkat eltakarjuk a világ elől. Hajam napszítta szőke míg szemem a hamuban megbúvó élettel teli parázs színeit viseli. Takarnom kell őket. Bármilyen stólát tehettem a fejemre csak ne látszódjon ki a hajam színe és hosszúsága, míg a szemeimre egy hálós anyagból készült kendőt kell használnom.

- Később megigazítom. - biztosítottam őt.

Bizonytalanul nézet rám mint aki még mondani szeretne valamit de belé forrasztotta a szót a reggel harmadik harangozása.

Össze néztünk. Vinnünk kellett a reggelit.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

Napokkal később, vasárnap mikor már Zorka magával vitt mindenhova szemtanúja lettem a Yeremaw család véres kezű uralkodásáról.

Zorka a hátára kötött egy vékony anyagú sállal, hogy a hátán lógva mint egy kis majom egész nap vele legyek. Kora délután volt, olyan idő tájt mikor Rosalin teázni szokott így Zorka az egyik személyi cselédje készítette elő egy díszes fém tálcán a hozzávalókat a konyhában, mikor az emberek érezhetően nyugtalanok lettek.

Zorka a tálcával a kezében kilépet a konyhából és elindult a folyóson a, hogy a földszinti teázóba készítse el Rosalin teáját. Ámde a hallba lépve ember sereglet fogadott minket. Mindenki egy embert állt körbe a helységben nem sokkal messzebb a bejárattól. Nora állt ott rongyos ruhájában, feje tetején kócos kontyba fogott hajjal és ijedt arckifejezéssel. A fő család tagjai a lépcső előtt helyezkedtek el a személyes szolgálóikkal. A családban jelentősebb helyet elfoglaló emberek közel a fő családhoz a kör belső részén voltak, míg a szolgálók majdhogy nem a falaknak húzódva álltak. Zorka ahogy meglátta Rosalint egy széken ülni a családtagjai közelében elindult felé. Megállva mellette egy kézzel a tálcát tartotta míg másikkal a teát készítette el. Rosalin türelmetlenül nyújtva a kezét érte, miközben két őr megragadta Norat és a terem közepére húzták, majd mind két kezét hátra fogva lenyomták a padlóra térdelő helyzetbe.

Sarah volt az első aki megszólalt.

- Yeremaw család elleni cselszövés résztvevőjének gyanúsítunk. Van valami amit mondani akarsz mielőtt kiszabjuk a büntetésed? - kérdezte.

A kihűlt szobában még a levegőt is elfelejtettek venni. Nora a fogva tartói kezében remegve nyeldekelt párat, hogy beszélni tudjon.

- Én nem...Ne-nem az enyém a gyerek! Es-esküszöm! - dadogta. - Sose merném e-elárulni a cs-családot!

- Hagytuk, hogy a városba költőz az édesapád jó szolgálata miatt és te ezt tetted velünk. - szólalt meg Peterson. - Elárulsz minket! Ezt érdemeljük mert kedvesek voltunk hozzád?

- Sose tennék ilyet! Sose árulnám el a családot! - ellenkezett Nora.

- Akkor mégis mi ez? - dobbantott a lábával Sarah ahogy rám mutatott.

Alig látszódtam ki Zorka háta mögül, épphogy csak kiláttam a válla fölött, mégis minden jelenlévő szeme rám pillant. Nora maga elé meredt.

- Nem az enyém a gy-gyerek! - kiáltotta rám sem nézve.

Sarah arca kipirult dühében. Nagy léptekkel oda sétált Norahoz és megragadta a haját.

- Akkor mégis kié?! - ordította az arcába.

Senki sem mert közbe lépni, mindenki csak nézte vagy rettenettel vagy élvezettel ahogy Nora arcán könnyek kezdtek folyni. Alig halhatóan a pozíció miatt suttogott valamit Sarahnak. Nem értettem mit mondott de nem tetszett neki amit hallott. Arca undorba fordult miközben mélyen Nora szemébe nézett. Rám nézett mielőtt elengedte Nora haját és a szüleihez sétált.

- Mit modott? - kérdezte Rosalin a teáját kortyolva.

Sarah először apjához majd anyjához hajolva a fülébe suttogta a választ. Mind a ketten megmerevedtek és feldühödtek. Rosalin annyira kijött a sodrából, hogy felállt és Nora irányába dobta a csészéjét.

- Te áruló! - kiáltotta. - Kapcsolatba lépett veled és nem mondtad el? Azonnal el kellett volna jönnöd hozzánk te semmirekellő! Ez kellett volna lennie az első dolgodnak, nem rejtegetni a fattyát!

Zorka is hallhatta mit mondott Sarah a szüleinek mert még jobban próbált úgy állni, hogy takarjon a kíváncsi szemek elől.

Peterson határozottan előlépet feleségét átkarolva.

- Ezek után is azt mondanád, hogy ártatlan vagy? - kérdezte. - Mi a fő család nem hagyhatjuk ezt annyiban. A büntetésed... - itt rám nézett össze szűkült szemekkel. - Mennyi idős a fattyú?

Zorka azonnal válaszolt: - Három lesz valószínűleg.

- A bűntetésed tízszerese az életévének, harminc korbács ütés gyógyító nélkül és senki sem segíthet neked, mert akkor ők is erre a sorsra fognak jutni! - jelentette ki. - A Yeremaw család nem tűri az árulókat.

Nora maga elé suttogva ismételgette:

- Nemnemnemnem... - mintha ő maga sem hinne az történéseknek.

Az egyik őr lánccal megkötötte mindkét kezét, előre feszítve őket míg a másik elvette a felé nyújtott tálcáról a barna bőr korbácsot. Mozgolódás támadt a szolgálok között mielőtt lecsapott volna először a korbács. Rosalin újra helyett foglat, hogy kényelmes kilátásban nézhesse végig a műsort. Kezét nyújtotta Zorka felé aki kérdés nélkül adta a kezébe a következő csésze teát. Majd szabadon vált kezével igyekezett eltakarni előlem a látvány, sikertelenül. Újai között kilesve láttam Nora fájdalmában eltorzult arcát, Sarah élvezetét és az emberek éles tekintetét. A padlóra fröccsenő vért, Rosalin nyugodt kortyolgatását. Hallottam a zokogást, a fájdalmas kiáltásokat és ahogy Sarah hangosan számolja az ütéseket.

Nem hittem a szemeimnek. Senki sem csinált semmit a bámuláson kívül. Talán nem ugyan azt látják amit én? Miért nem tesz valaki valamit? Mégis miért tűrik ezt? Hogy hagyhatják, hogy így bánjanak velük? Erről, hogy nem tud senki sem az országban, a király, más vezetők? Vagy csupán nem vesznek tudomást róla?

Ahogy végig néztem a jelenlevőkön nem láttam mást mint beletörődést. Mintha az életük nem lehetne más mint ez ami a szemünk elé tárul. Mintha maga a lehetőség sem létezne nekik, hogy ne egyszerű pótolható eszközök legyenek. Mindannyian Norat nézték, várva a jövőt, hogy valamelyikük átvegye a helyét.

Tekintetem a Yeremaw fő család tagjaira siklott. Sarahra aki egy lépéssel előrébb állt a többinél. Arcán diadalittas mosollyal, bogár szemei csillogtak. A közvetlen közelében Petersonra aki lánya kiköpött mása volt. Nyúlánk magas férfi, sötét egyenes hajjal és szemekkel, cappuccino színű bőrrel. Érdektelen arckifejezéssel a ráncos arcain. Mélyen üllő szeme baljóslatúak voltak vastag busa szemöldöke alatt. Vékony karjait mellkasa előtt össze vonva állt. Mellette a kényelmesen elhelyezkedő karosszékben Rosalin, aki még így ülve is magasnak tűnt nő létére. Állig érő sötét egyenes barna haja kihangsúlyozta ovális arcát, amin keskeny rúzsozott ajkain halvány mosoly féleség játszott. Hosszúkás orra felett a csokoládé barna szemei büszkeséggel tapadtak időseb lányára és férjére. Enyhén ráncosodott arcán maszk szerű sminket viselt ami szinte taszította a sötét bőrszínét. Idősebbnek tűnt tőle mint aminek gondolnám. Minden egyes úján gyűrűvel is üzente a világ felé milyen státuszban él.

A család tagjaitól hátrébb húzódva Bella állt a legfiatalabb lány a testvérek közül. Inkább menedéket keresett a személyi cselédje mellé húzódva majdhogynem háttal mintsem a látványra koncentráljon. Ő különbözött a többiektől. Apró termetű, teltebb fiatal hölgy, kinek fekete haja csigákban hullott alá a hátán. Kerek arcán félelem ült, telt ajkai között gyorsan vette a levegőt. Barna szemei ide-oda ugrott, világosabb bőrén innen is látszott a veríték. Kezeit mellkasához emelve tördelte ujjait. Ő tűnt a legemberibbnek mindenki közül.

Viszont a harmadik lányt sehol sem láttam. Lehet neki nem tartozott érdeklődési körében az emberek kínzása.

Ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Az agyamba égtek az arcok, Nora sikolyaival, Zorka feszültséggel telt érintésével. Ezt az érzést ami eltöltött sokáig fogom még a számban érezni.

Sarah a huszonhatodik ütésnél elájult, így a cuppogó csattanásokon kívül nem lehetett mást hallani. Nora élettelenül hason elnyúlva feküdt a kőpadlón. Hátán a ruha szét hasadt és vér áztatta ahogy körülötte mindent. A harmincadik ütés után az őr undorral nézte vértől pettyezett selyem ruhájára, majd gyengéden feltekerte a korbácsot és rátette a tálcára amin egy bordó bársony kendő volt. A szolgáló magától eltartva elvitte magával a családnak megmutatni mint valami kibaszott ereklyét. Peterson helyeslően biccentve elvitték a korbácsot és elengedték Norat.

Rosalin felállva megigazította mély lila szoknyáját.

- Folytassátok a munkátokat különben mindenki kap egy plusz órát. - jelentette ki.

Az emberek érzékelve, hogy vége a műsornak és hallva Rosalin kijelentését mozgolódni kezdtek. Lassan szét oszlottak munkájukat folytatva. Az elsők között Bella és szolgálói voltak, majd a család többi tagja is elindult a lépcsőn fel.

Zorka most már mindkét kezében fogva a tálcát mereven megmozdult, de mielőtt kettőnél többet léphetett volna mellé állt egy férfi szolgáló, hogy Rosalin székét a helyére tegye. Alig észrevehetően egymásnak súrlódott a karjaik és találkozott a tekintetük. Kedves kisugárzása árasztott. Világos barna haj és szem, arca inkább fiús volt mint férfia, nem sokkal magasabb termettel mint Zorka. Alig lehetett több ez a meghitt pillanat öt másodpercén mikor Rosalin vissza szólt a válla felett. A férfi abban a pillanatban tovább állt.

- Hideg volt a tea, többet ne forduljon elő Zorka. Nem szeretnélek újra megbüntetni. - mondta rúzsozott ajkaival.

Minden más érzelem volt az arcán csak az nem amit mondott.

Zorka kissé meghajolva bocsánatot kért, addig így maradt amíg Rosalin felért az emeletre, ezután vissza indult a konyhába elpakolni a tálcát és a következő feladatát elkezdeni. Mielőtt a folyósora értünk volna hátra néztem Norara. Egy lélek sem foglalkozott vele, még azok sem akik a közelben ablakot pucoltak. Ott hagyták a hideg padlón feküdni a saját vérében. Nem láttam megmozdulni sem. Ezt jelentette a "segítség nélkül"-i rész? Ott hagyják meghalni?

A nap további részében is ugyan azt a zsibbadtságot éreztem. Egyszerűen nem tudtam megemészteni a történteket. Zorka és a többi szolgáló is úgy tett mintha ez minden napos lenne. Mégis milyen életük lehetett? Ki volt az aki miatt ennyire bedühödtek Norara? Ő lenne az anyám ebben biztos vagyok, mivel jeleztek rá. Talán Mirella? Őt egyáltalán nem láttam még itt. Vissza gondolva elégé hasonlított Sarahhoz az emlékeimben. A sötét hajával, szemével és bőrével. Mirella talán előlük menekült? Megakarta dönteni az uralkodásukat és elárulni őket a világnak ezért szednie kellett a sátorfáját mielőtt bármit is csinálhatott volna? Viszont akkor én is a főházhoz tartozok, mégis fattyúnak neveztek. Valaki olyantól lehetek akit a Yeremaw család ellenségének tart? Vagy miért hagyott magamra és bízott Norara ha tudta, hogy ilyesfajta büntetést hordoz a tette? Vagy miért nem jött még értem?

Azonban Zorkat figyelme korainak láttam kérdéseimmel bombázni őt, így a hátára kötve csendben maradtam és a saját gondolataimba mélyedtem. Hátha kiötölhetek valamit a jövőmre nézve.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

kb 11 évvel ezelőtt

Miután Sarah magával vitt Nora házából, sürgetőbbek lettek a dolgok. A hintóba amivel utaztunk egyszerűen behajított majd ő is beszállt. Sarah kihajolt az ablakon, hogy még oda kiáltson Noranak.

- Ajánlom, hogy egy magad gyere vasárnap a birtokra, hogy mindent megtudj magyarázni majd. A többiek is kíváncsiak a kitalált mesédre amiért elárultál minket.

A hintó padlójáról nem láttam, hogy mi történik Noraval csak a sikítását hallottam mielőtt elindultunk volna.

Törökülésbe helyezkedtem, sejtve hogyha felmernék ülni az ülés akkor lelökne róla vagy amilyen beszámíthatatlannak látszik lehet még ki is lökne a hintóból. Ezt nem szeretném megkockáztatni, amennyire lehet épen szeretnék maradni.

Sarahra nézve rossz érzés fogott el. Egy nyúlánk, sötét hajú átlagos nőt láttam. Viszont feszes copfba fogta fekete haját, vékony sötét szemöldökét össze vonta, keskeny bogár szemeit összehúzta, ajkait szorosan egymáshoz szorította ez mind olyan kisugárzást adott neki amiatt távolságot szerettem volna tartani. Merev testtartással ült tőlem jobbra a hintó falához húzódva. Ruháik inkább voltak csicsásak mint exkluzívak a vagyonát tekintve, mivel a hintó belseje bordó bársonnyal volt kibélelve és aranyozott ornamentikával, fogóval és díszpárnával díszítve. Ugyan amilyen gusztustalan mintázatú ruhát is viselt, látszott rajta, hogy nem olyan anyagból varrták amit a köznép is megtud engedni magának. Ahogy a cipője is inkább volt kényelmetlen mint szép.

Észrevette, hogy őt bámulom mire mellkassal felém fordult és felemelte a közelebb eső kezét. Láttam a szándékot, hogy megakar ütni ennek ellenére nem tudtam védekezni elég gyorsan. Elfordítottam a fejem ugyan de így is elérte az állkapcsomat. Körmei végig karistolták a bőröm, gyűrűi halk koccanással ütődtek a csontomnak. Reagálni sem tudtam mikor rám vette magát és ütött ahol csak ért.

- Védekezni mersz te kis patkány!? - kiáltotta. - Hogy mered!

Össze kuporodva tűrtem az ütlegelését. Miután abba hagyta felé sem néztem, magzatpózban a sarokban próbáltam minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnni nehogy megismétlődjön az előbbi. Túl kell élnem ezt is így mindent meg kell tennem ennek érdekében.

Ezt látva Sarah vissza ült a korábbi helyére és tudomást sem vett rólam az út további részében.

***

Az út folyamán elájulhattam a verés miatt, mert most kinyitva a szemem egy faházban találtam magam egy hevenyészett ágyban egy pokrócnak csúfolt lepedővel betakarva. Közvetlen mellettem a falon volt egy kis ablak amin kinézve füvet, fákat és földes utat láttam. A szobában elrendezve egy kis asztalt, ruhás szekrényt és ezt az ágyat láttam de nem volt koszos. Bárki is lakott itt igyekezett jól bánni a dolgaival.

Mielőtt bármit is csinálhattam volna lépéseket hallottam a az ajtó másik feléről. Felülve az ágyon szemeimmel kerestem valamit amit fegyvernek használhattam volna de kis sajgó testemmel akkor sem értem volna semmit.

Egy harmincas éveiben járható nő lépet be a szobába a kezében egy tálcával. Megtorpant mikor látta, hogy ébren vagyok.

- Istenkém! - sikkantott fel.

Felém sietve a tálcát letette az ágy másik végébe, hogy kezei szabaddá válhassanak. Lehúzta rólam a pokrócot majd kezeivel át tapogatott, szemei idegesen keresett rajtam valamit. Értetlenül néztem rá majd a tálcára amit magával hozott. Kötszer, egy tégely és egy tálban víz volt. Úgy tűnik el akarja látni a sérülésemet.

Nem reagáltam semmit mikor elkezdett beszélni. Bemutatkozott, hogy ő Zorka és mostantól vele leszek. A gondjaira lettem bízva, hogy megtanítson a szolgálói munkára és a szabályokra. Össze- vissza fecsegett arról, hogy ez ahol vagyunk az a Yeremaw család fennhatósága alatt álló terület és azon belül is a családi birtok. Ha jobban leszek akkor magával visz míg végzi a feladatait, mivel még túl fiatal vagyok, hogy felügyelet nélkül hagyjon és ha szép lassan megnőttem akkor magam is kapok majd munkát. Az arcomon a karmolásokat kitisztította és bekötözte ez alatt az idő alatt.

- Most viszont feküdj vissza pihenni, hogy minél gyorsabban gyógyulj meg. - mondta miközben felállt és betakargatott. Megsimogatta a fejem tetejét majd magához vette a tálcát. - Pár óra múlva meglátogatlak, hogy lássam hogy vagy. Aludj csak tündérkém.

Gyors léptekkel kisétált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Egy kis ideig utána bámultam még. Nem tudtam volna megmondani róla, hogy ártani fog e nekem vagy tényleg segíteni ahogy mondta. Amilyen helyzetben vagyok bárki vagy bármi képes lenne megölni vagy súlyosan megsebesíteni. Akár mennyit gyakoroltam a koncentrációmat a kaotikus darabon még nem vagyok olyan szinten, hogy tudjak vele kezdeni valamit. Ezenfelül azt is ki kell találnom, hogy mit is tudnék vele kezdeni egyáltalán vagy hogyan tudnám kamatoztatni a tartalékolt erőmet.

Becsuktam a szemeim az ajtó felé fordulva. Azonnal láthassam ha valaki belép az ajtón. Magamba süllyedve a kaotikus darabig ismét a koncentrációs gyakorlatnak kezdtem neki. Lassan mély levegő be majd ki, és újra. A környezetemről alig véve tudomást a monoton folyamatba mélyedtem.

***

Pár napot pihentem a Zorkaval közös szobánkban, naponta többször is meglátogatott és rendbe tett. Mióta erre a világra születtem először történt meg ez velem, hogy így érezem magam. Olyannak aki gyenge, akinek szüksége van törődésre. Össze zavart, nem akartam gyengéd érzéseket táplálni iránta, hisz nem tudhattam mi a célja vele.

Zorka a látogatásai során megmosdatott, játszott velem és beszélt hozzám. Gyermekként kezelt engem. Mondjuk ezt nem tudom megcáfolni, hogy ne lennék az. Amennyire látom és érzem magam, én is úgy gondolom, hogy kis gyerek vagyok. Ugyan nem emlékszem a születésem pillanatára de az előző életemre annál inkább. Tudom, hogy volt egy testvérem akivel egy kis garzon lakást béreltünk ki, hogy ne a rokonainknál éljünk. Tudom, hogy egyetemre jártam és voltak barátaim. Volt munkám. Voltak terveim az életben, amiket megakartam tenni. Szinte minden mozzanatra emlékszem, egészen a kórház ágyi pillanatig. Az öcsém arcára, ahogy zokog mielőtt minden elhomályosult és elsötétült volna.

És igen emlékszem a piros borítású könyvre is, hogy mi volt benne és miről is szólt. Minden ébren töltött időmet amit nem Zorkaval és gyakorlással töltöttem azt ennek szántam. Újra és újra próbálom felidézni az egész könyvet. Minél többet zagyvál össze Zorka annál biztosabb leszek benne, hogy Enguarona-ban vagyok. Ami igen nagy kiterjedésű ország a Garden of Mists című könyv univerzumában. Enguarona egy a többi országtól nézve a föld közepén elhelyezkedő földrész. Keveset írt le a könyv a gazdaságáról vagy a belső politikájáról, mind össze annyit, hogy királyság van egy királyi tanáccsal. A tanács tagok az ország tizennégy tartományának a vezetője, akik nem a király tanácsosai csak is kizárólag szavazatai joguk van egy elbírálás során.

A király mindig is jó viszonyt ápolt az uralkodó vallással amit a Teremtés egyháznak neveznek. Egészet pontosan az előző két generációt leszámítva, mivel egybeesések sorozata miatt meggyengül és elhidegült ez a kapcsolat. Hazugságok, árulások, gyilkosságok és hasonló finomságok. Ahogy ez a kötödés eltűnni látszott úgy kaptak az alkalmon bizonyos tartományok is, hogy kisebb fajta szuveníretást szerezzen. Ilyen tartomány volt Yeremaw is.

Semmi jót nem ábrázolt fel róluk a könyv. Yeremaw egy olyan tartomány volt ahol nem vetették meg a radikális lépéseket. Az elmúlt száz évben hangsúlyosan ellenkezett az egyházzal és a az ország kormányzásával. A család vezetői nem akarták fel adni a szokásaikat már a kezdetektől fogva. Kisebbségi komplexusuk és az elszenvedett múltuk miatt tíz körömmel ragaszkodtak a társadalmi csoportosításokhoz. Addig súlyosbodott ez a helyzet, hogy a felügyeletük alatt álló tartományban mély nyomor alakult ki. Az emberek sugdolóztak arról, hogy hatalmuk megtartása érdekében különböző szertartásokat végeztek a mellék család tagjain. Viszont senki sem tudta mit is tesznek pontosan, mivel aki részt vett a szertartáson mint a mellék család tagja sosem került szem elé újra. Mindezek ellenére nem gátolta őket, hogy másik arcukat a királyi családhoz fordítva rókaként várják jussukat miközben itt-ott bele harapjanak a gondoskodó kezekbe.

És most itt vagyok, ennek a tartománynak a szívében. Az eddigi történéseket látva az édesanyám egy mellékházbeli lehetett, ahogy Nora és Zorka is míg Sarah a fő család tagja. A Yeremaw család mostani vezetőjére a húszas éveiben szállt a cím miután édesanya meghalt. Petersonnak és feleségének Rosalinnak három lánya született rögtön a házasságuk után akik Sarah, Mirella és Bella neveket kapták. Úgy gondolták ahhoz, hogy megtarthassák a "tiszta leszármazásukat", hogy törzsgyökeres Yeremawoknak a kezében maradhasson a tartomány családon belül házasodtak. Unoka testvérek egymással mint Peterson és Rosalin is, ez vár a gyermekeikre is. Nincs választási lehetőségük, épp ahogy a tartományban élőknek sem.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

Sok vért vesztettem. Minden honnan folyt belőlem a vér. A számból, az orromból, a szememből. Éreztem ahogy a kis vért patak a szememből legördül az arcomon majd a nyakamon tovább a mellkasomra és a ruhámra, ragacsos vonalat hagyva maga után. Rosszabb állapotba kerültem mint gondoltam. A padlón térdelve magamba roskadva pihegtem egy kis levegőért. Szapora felszínes légzés nem segített ki tisztítani az amúgy is ködös fejem.

Borzalmasan éreztem magam, mint akin tényleg át hajtott egy úthenger. Még ebben a pozícióban is meg-megrázkódtam a fájdalomtól, de nem késlekedhettem tovább. Mennünk kell innen mert nem biztonságos. Össze kell szednem magam. Először is meg kell nyugodnom és számba venni a lehetőségeket. Sajgó test, nehéz légzés, lassú lomha mozgás, ezek mind akadályozni fognak a menekülésben. Viszont ami jó hír, hogy sikerült a testvéremet áthelyezni egy másik testbe. Ott fekszik még a távolabbik asztalon a szoba közepén, homályos látásom ellenére is látom, hogy emelkedik a mellkasa. A Banya jó munkát végzett.

További jó hír, hogy a fali órára nézve még csak most múlt délelőtt tizenegy így akár három óránk is lehet az össze szedelődzködésre mire erre járna egy ügyfele a Banyának. Kevesen mernek a Banya háza közelébe menni. Senki sem mondja ki hangosan de mindenki tudja vagy sejti, hogy a Banya egy démon volt. Jó pár történetet hallottam róla, de azt, hogy miért is jött ide azt egy lélek sem tudta. Több tucat évtizedet élhetett le itt, ebben a masszív faházban a város szélén. Az egész házat sötétség és köd fedte még ha a nap a legmagasabb pontján is volt. A növények a ház közvetlen közelében nem nőttek ki a földből, egy darab állatott sem láttam soha erre tévedni mintha ők is tudták volna, hogy valami rossz lakik itt.

A pletykák amik a Banya gyengeségeiről szóltak hazugságok voltak. Egy démont aki megszállt egy embert nem lehet foghagymával vagy kereszttel elkergetni. A sötétséget csakis a fény űzi el. Iblim atya templomában is ezt írták a feljegyzésekben.

"...A sötétséget ami bennünk lakik azt csakis a teremtés oszlathatja fel szívünk felett. S' kikben rejlik a teremtés ereje magasztos, ragyogó életükben képesek mindent és mindenkit a fellegekbe emelni egyetlen érintésükkel. Legyenek áldottak életükben és haláluk után is...."

Iblim atya feljegyzései párhuzamot vont a teremtés és a fény között. Úgy gondolta, hogy a fény a teremtés egy formája, fény nélkül nincs teremtés. A sötétséget a halállal vonta össze és mi űzhetné el a sötétséget ha nem a fény, a halált a teremtés. Erre támaszkodva hagytam, hogy a Banya azt higgye, hogy sikerült a bűvkörébe vonnia, kellettem neki. Olyanok voltunk mint a gyertyafény és a molylepke. Sóvárgott a kaotikus darabomért, az enyém tele volt élettel és fénnyel míg az övé sötét és halott volt. Amíg ő szövögette a kis tervét a meggyilkolásommal kapcsolatban úgy én is kihasználtam az időt amit mellette töltöttem.

Minden ami történ köztünk a végét szolgálta. Megöltem a Banyát. Nem csak ezért mert megakarta szerezni a kaotikus darabomat, ő volt a világon az egyetlen élő aki tudta hogy én és az öcsém egy közös kaotikus darabon osztoztunk. Nem hagyhattam, hogy ilyen információval a birtokában éljen. Miután szétválasztotta a kaotikus darabunkat és az öcsémét át tette a fiú testébe nem kellett neki több, hogy behajtsa az egyességünk rám eső részér. Életet életért. Fizikális erőm teljében sem tudtam volna megállítani őt, egyszerűen hagytam hogy a felgyülemlett mannám átfolyjon belé miközben mind a két kezével a nyakamat szorongatta. Úgy kapott a mannám után mint egy szomjazó a víz után, nagy kortyokban nyeldekelte míg már nem bírta tovább, annyi manna töltötte meg a testét, hogy nem tudta megtartani a fizikális testét és szétrobban mint egy tűzijáték. Mielőtt lekecmeregtem volna az asztalról át néztem a másikra ahol az öcsém teste volt. Az utolsó közös gondolatunk az volt hogy rendben érzi magát.

Leesve az asztalról első dolgom volt megragadnia Banya kaotikus darabját. Kezemben tartva a hüvelykujjnyi lilás feketés kristályt megfordult a fejemben, hogy amit tenni készülök azt nem jól teszem. Ha az elméletem helyes akkor minden gond nélkül felemésztem a Banya kaotikus darabját az enyém által. Megemésztem mint valami pezsgőtablettát. Azonban ha mégsem úgy van ahogy gondolom akkor súlyos károkat szenvedhetek el,akár bele is halhatok. Néhány másodpercig latolgattam az esélyeket szememet a kristályon tartva, töredezett és kopott volt. Nem halhatok meg de és a gyengeség egyenértékű a halállal. Nagy levegőt vettem, ellazítottam a torkom amennyire csak tudtam és egy nagy lendülettel lenyomtam a torkomon a kristályt. Előre dőlve öklendeztem, közben az amúgy is cseppekben kifolyó vérem kis csermelyé nagyobbodott. A testem küzdött az idegen testtől amit beleerőszakoltam. Remegtem, fájt a testem minden porcikája, feszült a bőröm mintha szét akarna szakadni. Koncentrálnom kellett, hogy nem veszítsem el az eszméletemet.

Nem telhetett el több tíz-tizenöt percnél mire a belsőm lenyugodott ahogy a Banya kaotikus darabja teljesen felemésztődött bennem. Vértől mocskosan, fájó testtel négykézláb elmásztam a másik asztalhoz, majd nagy nehezen felhúztam álló helyzetbe magamat. A látvány ami fogadott megfizethetetlen volt. Az öcsém feküdt előttem. Éppen és egészségesen.

Hátán fekve szemügyre vehettem minden centiméterét. Arany szőke haja olyan hosszú volt mint az enyém, ami elterült a teste alatt mintha selyem lepedő lenne. Magas homlokát ráncok barázdálták ahogy erős szemöldöke alatta hosszúkás szemeit próbálta kinyitni. Egyenes orrán és arc csontján szeplők éktelenkedtek, széles telt ajkai kicserepesedtek. Markáns álla olyan volt amilyenre emlékeztem, enyhe borosta sem takarta. Széles vállak és nyúlánk termet. Mindezek mellett úgy tűnik nem csak a szem, haj színt adtam át neki de a beteges lefogyottságot is. Kiálló csontjait még a vékony vászon ruhák sem rejtették el. Gyorsan át tapogattam testét hátha felfedezek valami sérülést is rajta, nem találva megnyugodtam. Könnyebben viselte a kaotikus darab átvitelt mint én.

Kezeimet arcához szorítva arany szemeibe néztem.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem.

Arcát lesve kutattam fájdalom jelei után.

- Jól vagyok. - rekedt volt a hangja, de az ő hangja volt. - Csak nehéznek érzem a végtagjaim mintha nem az enyémek lennének.

Könnybe lábadtak a szemeim.

- Történetesen tényleg nem ez az eredeti tested így kell majd egy kis idő ahhoz, hogy hozzá szokj. - mondtam, miközben felemelt tenyerébe hajtottam a fejem. - Most már minden jobb lesz.

- És te jól vagy? - felült, hogy jobban megnézhessen. - Hisz te csupa vér vagy!

Leszállt volna az ágyról de nem hagytam neki. Elé álltam és megragadtam mindkét kezét, hogy az arcomhoz szorítsam az össze fűzött ujjainkat.

- Jól vagyok, most hogy már itt vagy.

Egymás szemébe néztünk. A szivárványhártyája olyan volt mint egy napkitörés. Az aranytól a legvilágosabb narancsig keveredtek benne a színek. Az egész testén levő színárnyalatoktól eltekintve olyan volt mikor utoljára láttam, kicsit ugyan fiatalabban de még mindig ő volt. A tekintete ugyan olyan gyengédséget, ragaszkodást és szeretett mutat mint amit én is érzek iránta.

- Igen, itt vagyok és nem is akarok elválni tőled többet.

Egymásra borulva sírtunk. Olyan szorosan öleltük egymást, hogy a sajgás az egész testemben kiújult. Éreztem a teste melegét, ahogy rázkódik a sírástól, szinte a csontjai átszúrták a bőrömet de sosem mondtam volna meg neki, hogy ezzel fájdalmat okoz. Hiszen akkor elkellet volna engednem nekem is őt, csak most kaptam vissza nem akarok elválni tőle ilyen hamar. Újra együtt vagyunk és csak ez számít.

Válla felett felpillantva a faliórára rá kellett döbbennem, hogy sok időt elvesztegettünk már. Sietnünk kell, hogy mindent össze tudjunk pakolni az induláshoz.

Óvatosan kibontakoztam a karjaiból, füle mögé tűrtem a a haját.

- Mennünk kell. Nem maradhatunk itt sokáig. - mondtam az arcába nézve. - Segíts össze pakolni azt amire szükségünk lesz még.

Bólintott és lassan leszállt az asztalról.

Mialatt keresett két táskát amibe pakolhatunk addig én lemostam a vért az edényben lévő vízzel magamról. Az én táskám nagy részt a Banya könyveivel lett tele, míg Libiében hasznosabbak kaptak helyet. Olyan mint étel, ruha, egy-két fegyver, kötszer és a Banya pénze amit nem az elvarázsolt szütyőben tartott.

Az asztalnak dőlve töprengtem, hogy mit kellene vinnünk magunkkal.

- Ennyi elég lesz Libi, szemet fogunk szúrni ha ennél több mindent látnak nálunk. - mondta, miután elpakolt pár kristályt és ékszert.

Utoljára végig nézve a szobában sóhajtottam egyet.

- Jól van, menjünk.

Remélem nem lesz semmi amit itt felejtettünk volna.

Libi előttem kinyitotta az ajtót, hogy maga elé engedjen. A nap sütötte égbolt alá kilépve tudatosult bennem, hogy ha kellene akkor újra végig csinálnám ezt. Mikor ez az egész elkezdődött nem tudtam, hogy vissza kapom e valaha a testvérem, de most hogy itt áll mellettem és megtudom fogni, beszél hozzám és rám mosolyog, tudom hogy újra és újra végig csinálnám ezt. Azok a hosszú évek míg szenvedtem, éheztem, megaláztak és megerőszakoltak mind nem számítanak most már. Mellettem van az egyetlen ember aki számít nekem, és én ezt megfogom védeni. Akár mennyi emberen kell is átgázolnom vagy megölnöm. Képes leszek rá, bármit is kell feláldoznom érte.

Vissza nézve a múltba nagyon keveset tudtam mikor Sarah magával rángatott engem a Yeremaw birtokra. Tizenegy év ami átformált engem és erősebb lettem. Jobban is csinálhattam volna de így is sikerült és csak ez számít. Végre magam mögött hagyhatom ezt az egészet.

***

Vagyis ebben bíztam, ennek ellenére nem tudtam mindenre felkészülni. Ahogy arra sem ahogy a Yeremaw család bánt velem.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

Kilencszáztizenhárom nap telt el azóta, hogy be kellett látnom magamnak, reinkarnálódtam. Még most is olyan mintha nem lenne valóságos, egy rémálomba csöppentem amiből nem vagyok képes felébredni.

A napok nap nap után ismétlődtek. Mind ugyan azzal telt mint a többi. Alvás, testi és mana edzés, tej ivás, alvás, edzés, ivás, alvás és újra és újra és újra. Őrjítő és idegtépő. Soha véget nem érő körforgássá alakult. Hasonló volt a sötétségben is amit már egyszer átéltem. Újra és újra, erőszakosan végtelen sokszor lejátszva. Voltak napok amikor közel álltam az összeomláshoz. Abba akartam hagyni és nem csinálni semmit a síráson és a kétségbeesésen kívül. A szívem össze szorult, testem fájt, az idegeim sikítottak. Nehézen tudtam magam kordában tartani, erőt venni magamon és folytatni. Éreztem magamban, hogy mikor értem el egy újabb ilyen reményvesztett állapotot. Ahhoz, hogy tudjam folytatni emlékeztetnem kellett magamat miért is harcolok. Csinálhattam volna azt amit minden hozzám hasonló baba tehetett, rohadtul semmit. Pusztán csak lenni és hagyni, hogy az idő kifolyjon a kezemből. Ezt én is jobban élveztem volna.

Ámde nekem nem adatott meg ez a luxus, másra is kellett gondolnom magamon kivűl. Mégha jobb körülmények között is lettem volna, nem egy apró szobába bezárva mint egy állat a ketrecben akkor is erősebb és erősebb akarnék lenni, hogy szabad lehessek. Itt hagyhassam ezt a helyet és megkereshessem a testvéremet bárhol is van ebben a világban. Tudtam, egyszerűen tudtam, hoyg ő is itt van. Ez a leheletnyi gondolat tartott fent a víz felett.

Majd jött egy újabb nap és folytatódott tovább a körforgás. Csak is egy dolognak köszönhetem, hogy számon tudtam tartani a napok folyamát. Nora volt ez a tényező. Kivétel nélkül minden nap bejött és adott inni vagy egy kevés moslékot, amibe nem is akartam belegondolni mi volt. Megettem és könyörögtem a gyomromnak, hogy ne öklendezzem ki. Kellett a táplálék, kivétel nélkül. Akadt egyszer-egyszer egy olyan alkalom mikor Nora értelmesebbnek tűnt mint általában. A tekintete nem volt egy tompa sár kupac, csillogott akár az éjszakai égbolton a csillagok. Haját kifésülte és egy rendezett cofba fogta a tarkoján. Kevésbé rongyos ruhákat vett fel és minthogyha tisztább is lett volna a bőre. Elrejtette a zuzodásait a magas nyaku, hosszú ujjú vászon ingje alatt. Viselkedése ugyancsak kisimultabb lett. Gyengédebben vett a karjaiba, ilyen esetekben egy cumisüvegben zavaros sárgás folyadékot hozott aminek erős csipős íze volt, enyhe gyümölcssel. Biztos vagyok benne, hogy ez törköly pálinka lehet. Leitat nehogy útban legyek ilyenkor bármit is csinál. Az ital végig égeti a nyelő csővemet majd a testemet elönti a melegség. Az utolsó cseppet is megitatja velem, ha akarom ha nem. Pár percig még a karjában tart és figyeli ahogy vergödök és öklendezek. Miután jobban lettem vissza tesz oda ahonnan fel vett majd kimegy a szobából hangosan bezárva az ajtót maga után.

Az első pár ilyen alkalommal az ajtóhoz mentem, hogy hallgatozak. Lépteket hallottam, több mint egy emberét. Valaki meglátogatja Norat. Valaki akinek vastag, magasított talpú cipője van. A lakás egy távolabbi részére mennek így alig tudom kivenni a szavaikat. Atyámnak szólítja Nora, beszélgetésük stílusa udvarias, magaztos és előzékeny. Hangszíne az atyának kellemes simogatás a füleknek, nem túl mély egyenletes férfi hang. Teával kínálják amit minden bizonnyal udvariasságból elfogad, a társalgás minden napi dolgokról szól. Milyen az idő, a munka, ugyan arról az emberekről beszélnek, végezetűl az atya nyugtatgatja, hogy minden rendben lesz. Menjen el a templomba, csatlakozzon a többi hívőhőz mert az Istennő meghálálja a hűséget. Két három óra telhet el összsesen amit sajnos nem tudok végig követni az álmosság miatt. Fél úton elalszok és már csak a távozására ébredek fel. Ahogy végig kísérem a szóváltást nem találok semmi különösebben érdekes információt, ha legalább is a város legolcsóbb pékjére vagy a hitt terjesztésére lettem volna kiváncsi.

Minden egyes ilyen látogatás során a nyelvet is felismertem. Angol volt, mivel nem az angol az anyanyelvem eredetileg így eltartott egy ideig, hogy folyékonyan tudjam követni őket. Az elején is különösnek tartottam, hogy hol érettem mit mondanak a környezetemben és hol nem. Egy ilyen látogatás alkalmával már már épp elaludtam volna a beszélgetésük monoton morajától mikor egy hangos koppanás felriasztott. Szemeim tágra nyíltak és a testem megfeszűlt ahogy motoszkálást halottam amit később erőteljes lépések követtek. Négykézláb iszkoltam az ajtó elől az ágy alá úgy, hogy még ki tudjak látni alóla. Mozdulatlanul vártam. A létek közvetlenül az ajtó elött álltak meg. Csörgés, kattanás és az ajtó halk nyirkorgás kíséretével kinyilt.

Egy pár magasított talpú fehér csizmát láttam meg. Fehér bőrből készült, aminek a talpa lazúr kék volt. Fehér élére vasalt szivarnadrágba bújtatott vékony lábak vitték fel a tekitetemet a combjaiig amíg kiláttam.

Lassan lépett a szobába, halk puffanással teszi egymás után a lábait. Az ágy előtt megállt, pont a lámpa alatt. Lélegzet vissza folytva bámultam a csizmákat. Tudtam, hogy tudja, hogyha ebben a szobában elakarnak rejteni valamit azt csak is az ággyal lehet, mivel nincs más tárgy a helységben. Szinte éreztem a pillantását átsütni a matracon keresztül a hátamra. Égetett egy pontba a hátam közepén. Nem mertem levegőt venni, megmozdulni még remegni is abba hagytam. Megdermedtem, mint egy egér a macska láttán. A szobában uralkodó csend és mozdulatlanság olyan volt mintha ha súlyokat helyeztek volna a testemre minden eggyes elmúlt másodperccel. Izzadság cseppek gördültek le a homlokomról a szemembe, pislogás nélkül tűrtem a sós nedveséget. Szívem türelmetlen ütemben dobogott, a dopártyámban hallottam a vízhangját. Mindenem felforrosodott. Tűz égette a tüdömet is. Szét akart robbani a megterheléstől amit gyakoroltam rá. Súlyos másodpercek teltek el amíg én sem és az atya sem mozdult vagy szólalt meg, majd a csizmák enyhén balra fordultak mintha menni készülne. Akadozó mozdulatokkal emeltem a kezeimet a szám elé, hogy tenyeremet rá szorítva lassú , apró lélegzetett vegyek. De ahogy a mellkasom megemelkedett a tüdőm tágulása miatt a testemre tekert lánc a pecsét gyűrűvel megmozdult. A lánc szemek egymásnak ütödtek egy levegőben szálló toll hangjával. Gyomrom azonnal görcsbe rándult. Istenem, csak ne most hányak! Ezt a hangott egy normális ember hétszentség, hogy nem hallhatta meg. Sav tolult a torkomba mikor a csizmák orra újra irányomba fordultak.

Ezt nem hiszem el...hányni fogok.

- Mind a kettönknek könnyebb lesz ha a segítségem nélkül jössz ki az ágy alól. - szólalt meg. - Nem ezért jöttem, hogy bánsalak és ígérem nem is foglak. Gyere ki onnan, hogy tudjunk beszélni. Nincs sok időnk.

Hangja halk, megnyugtató édesgetés volt. Füleimnek olyan volt akár egy zajos, zsufolt nap után az otthon hangtalan élvezete. Ha nem féltem volna annyira lehet még azt is kejelentettem volna, hogy hiszek neki.

- Kérlek! Nem foglak bántani esküszöm! - kérlelt tovább.

Cikáztak a gondolataim. Miért jött ide? Miért most? Ha nem akar bántani akkor mit akar? Mit akar tőlem? Mit csinált Noraval? Ki ő?

Amíg gondolataim előzőnlöték az agyamat addig ő legugolt, hogy tenyérrel felfelé fordítva megmutassa kezeit.

- Nincs nálam fegyvert. Nem esik bántodásod. Jobban bíznál bennem ha mesélnék magamról?

Válasz nélkül lebegett a levegőben a kérdése.

Az izadtság miatt a ruhám csaknem teljesen nedves lett minta a zuhany alól jöttem volna. A szám megtelt a nyálammal, hoyg bármikor kiöklendezem a pálinkát. Apró rángó mozdulatok lettek úrrá rajtam ahogy izmaim kezdték feladni a harcot a mozdulatlansággal szemben. Hallgatásomat beleegyezésnek vette, mert folytatta: - A nevem Tözge és a Teremtés egyház egyik papja vagyok. A húszas éveim közepén járok és vannak tetsvéreim. A fővárosból jöttem ide, hogy megtaláljalak és beszélhessünk. Majdnem két éve kereslek, de itt rád bukkantam. Távolról is éreztem a manád erejét. Biztos vagyok benne, hogy ebben a szánalmas szobában voltál végig és így fogalmad sincs arról ki is vagy és mire vagy hívatott. Tudok neked segíteni, ha kijössz. Mindent elmagyarázok neked. Kérlek gyere elő.

Lassú mozdulatokkal a gugolásból letérdelt a padlóra miközben jobb kezét az ágya nyújtotta, hogy segítsen kijönni ha úgy határozók.

Elegáns keze vékony légies ujjakba végződött, a körmei alatt egy porszemet sem láttam. A gyűrűsujján egy pecsét gyűrű vastag arany karikája látszott. Ezen kivűl más ékszert nem láttam rajta.

Patthelyzetben voltam. Túl sok mindent tud amit én nem, itt lenne a lehetőségem, hogy informálodjak a világról. Jó lehetőségnek tűnik, de nem bízok benne. Nem tudhatom, hogy mi a tényleges szándéka. Ebben a nyelvben amit beszél sem vagyok biztos, jó pár szó van amit még nem értek teljesen így nehéz a hallásomra támaszkodni. Felmerül bennem a kétely, hogy esetleg félre értem a szavakat. Mindezek mellett túl csalógató volt az ajánlata. Többet kell tudnom, amennyi csak lehet. Tájékozodnom kell, hogy harc képes legyek. Mi lehet a legrosszabb ami történhet? Megöl?

Nagyott nyeltem, hogy a felgyülemlett gyomor savat és a nyálat vissza szorítsam a gyomromba. Erőt kellett vennem magamon, hogy sajgó testemet megmozdítsam. Nem fogadtam el a segítő kezet amit felém nyújtott, az ágy jobb oldala felé guroltam ki. Mikor kint voltam nehézkesen tudtam lábra állni, minden végtagom elgémberedett. Az izzadtság miatt enyhén eltartottam a magamtól a kezeimet és lomha dülöngélő lépésekkel kerültem meg az ágyat.

Az ágy sarkánál elöbb nyakamat nyújtva kilestem oda ahova sejtettem, hogy van.Tözge ugyan ott várt ahol volt, kezeit az őlében pihentette. Teste többi részét fedő ruhái ugyanolyan előkelő volt mint az eddig látottak. Egy hosszított mellkasára feszülő fehér inget viselt ami leért a combjai közepéig. Derekán egy ezüst lánc volt amin egy tenyér méretű és puderkék színű medál lifegett. Nem ponotsan láttam milyen szimbólumok szerepeltek rajta.Egy tucatt kör és égitestek alakját lehetett kivenni. Még ebben a gyér megvilágításban is megcsillant. Ingje felett egy vastag fehér szőrmés kabátot viselt aminek a gallérja az álláig ért. Nem volt össze kapcsolva a kabátja a mellkasán, a karjai is szabadon egy-egy hasítékon voltak kibujtatva. Alkarjain fémből készült vértet viselt, de inkább tűnt úgy, hogy design szerepe volt és nem tényleges védő eszköz. Egészében fehér ruháját kék minták borították. Feljebb haladva arca barátságos volt. Egyenes szőke haja a vállát fésülte, nap sütötte bőre miatt a búzavirág színű szemei csak úgy ragyogtak. Arcán egy leheletnyi ránc sem volt, még sem tűnt egy baba arcú angyalnak. Férfias élek és markáns vonalak miatt egy igazán kellemes férfi arcot láttam. Vastag szőke szemöldök, mandula vágású szemek amik előtt egy részletesen megmunkált fémkeretes szeműveget viselt, egyenes orr, keskeny telt ajkak, karateres állcsúcs amin egy elenyésző mértékű borosta sem volt.

Tekintetünt találkozott ahogy lassan kijelebb bújtam az ágy takarásából. Szemei kitágultak és enyhén az ajkait is eltátótta. Végig nézett rajtam és mikor látta, hogy megálltam nehogy még közelebb menjek hozzá gyorsan rendezte az arcvonásait.

- Szia, pici lány! - köszöntöt óvatosan. - Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled.

Nem szólaltam meg, csak néztem rá.

- Ne aggódj nem hazudtam és tényleg nem bántalak. - felemelte a kezét mintha megakart volna érinteni de észbe kapott ahogy hátrébb léptem és vissza ejtette az ölébe. - Bocsás meg nekem, hogy elragadtattam magam. Hihetetlen, hogy tényleg te vagy az. Most már látom a saját szemeimmel is, hogy nem túlzott. Az egész testedben mint az erek úgy hálozik szét a mana is.

Halk mormogásba kezdett miközben újra és újra végig nézett rajtam.

Feszélyezve érintett ez, de nem akartam, hogy gyengének tűnjek. Kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett, lábaimat megvetettem, hátamat megfeszítettem, államat felemelve össze húzott szemekkel néztem a szemeibe. De ő észre sem véve ezt folytatta a munstrálásomat. Tudni akartam mindent amit csak eltud mondani nekem.

- Hogyan tudsz nekem segíteni? - kérdeztem. Hangom rekedtes volt mivel alig használtam eddig. Artikulálni is nehezemre esett, ennek ellenére érthető volt.

Tekintetünk össze kapcsolodott. Kezeivel önkéntelenül a medált kezdte fogdosni.

-Ahogy mondtam a fővárosból jöttem és ahova majd téged is elszállítunk. Mindent próbáltunk megtenni de sajnálatos módon nem állunk még készen, hogy most magammal viheselek. Nem akarjuk felhívni senki figyelmét sem azzal, hogy szemelől tűnsz. - halk csilingelés hallatszott ahogy a medál látszai össze ütköztek ahogy játszott velük. - Ezért is szerettelek volna látni, hogy jelenleg milyen állapotban vagy és hogy tudjunk beszélni. Mivel nem tudsz velem tartani ezért szeretnék neked egy-két tanácsot adni, hogy kibirhasd a fennálló várakozási időt.

Magával akar vinni a fővárosba? Valami rokonom lehet?

- Szeretném, hogy amíg újra nem találkozunk gyakorolnál. Fiatal vagy de már most túl sok erőd van amit nem tudsz használni. Ha nem tanulod meg akkor az testi problémákat is okozhat. Ezért kérlek jól figyelj arra amit mondok. - lassan felemelte jobb kezét a szemembe nézve, hogy jelezze szándékát. Elakartam húzódni, de ellent mondva ösztöneimnek nem mozdultam. Tenyerét mellkasom közepére helyezte, ahol egyre melegebb lett az érintése alatt. - Amit most érzel az a mana áramlás. Az én erőm érinte a benned szunnyadó manát. Minél erősebben koncentrálsz annál melegebb lesz itt. Ezt kell gyakorolnod. A koncentrációt. Tud urálni az erőd, minél jobban megy annál kevesebb ember fog rád szemet vetni és ez biztonságosabb neked. Nézz mélyen magadba és látni fogod a kaotikus darabót ami az erőd forrása. Koncentráj és erősődj meg.

Elvette a kezét a mellkasomról, mielőtt vissza tette volna a helyére ügyetlenül a fülem mögé türte a hajam.

- A szemeid rögtön elárulnak. - mondta. - Ha lehet akkor igyekezz takarni őket.

A szemem? Mi van a szememmel?

- Miért? - kérdeztem.

- Mert a szemeid olyan a akár egy gyémánt. Az ilyen szemmel rendelekzők sorsa rosszra fordulhat ha nem a megfelelő emberek észreveszik.

Nyitottam a számat, hogy még kérdezzek tőle de halk motoszkálás hangjai szürödtek be a szobába.Tözge a fejét az ajtó irányába kapta füllelve pár pillanatig. Úgy itélte, hogy még van egy kis időnk. Gyengéden tenyerébe zárta jobb kézfejem.

- Nem sokat kell már várnod és kiszabadulsz innen, ígérem. Tedd amit mondtam és mindne könnyebb lesz majd. - arcához emelte a kezem, hogy egy alig érezhető csókot leheljen a kézfejemre. - A közelgő viszontlátásig ifjú hölgy.

Elengedve kezemet egy mozdulattal felállt, határozott léptekkel kisétált a szobából és ő is kulcsra zárta vissza az ajtót.

A történtektől gyökeret eresztett a lábam így mikor elhánytam magam megtudtam kapaszkodni az ágy matracában. ***

Ez háromszázhetvenkét napja történt.

Azóta gyakoroltam azt amit tanácsolt. Magamba sülyedtem és a saját szemeimmel láthattam a bensömben elhelyezkedő kaotikus darabot. Megfoghatatlan látvány volt, a lélegzetem is megállt mikor először megpillantottam. Egy hüvelyknyi nagyságú kristály volt ami a nap színeiben játszott. Gyönyörű.

Úgy gondolom, hogy egy emberhez egy kaotikus darab tartozik. Tözge szavaiban sem volt arról szó, hogy több darabból állna. Egy ember egy kaotikus darab ami az illető erejét rejti magában. Azonban nekem nem egy darab volt, hanem kettő. Két teljesen egy forma kristály.

Még nem jöttem rá az okára miért is van nekem kettő. Ami nem késik az nem múlik.

Ahogy a napok teltek felvettem egy edzési ritmust amit egyre erősebben és erősebben végeztem el.

Tözge nem jött többet látogatni Norat, ami meg látszott rajta. Szemei a szokott tompa pompájukban meredtek ki az üregeiből.

A kilencszáztizenharmadik napon mégis több léptem hallottam egyszerre közeledni a szobám ajtajához. Időm sem volt az ágy alá mászni, mikor az ajtó kivágodott. Egy magas baran hajú nő állt az ajtóban. Hétköznapi arcát elcsúfitotta egy vicsor ami elöntötte a vonásait ahogy meglátott.

- Hát lett még egy. - mondta.

Öles léptekkel közeledett felém. Hátrálni próbáltam sikertelenül. Megragadta a hajam a tarkomnál fogva és magával ráncigált ki a szobából. Ki a lakásból, egy olyan helyre rángatva engem ahol újra értékeltem az isten fogalmát.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

Attól a pillanattól kezdve, hogy Nora a házába engedett, ő lett a fogva tartom. A szoba ahová behozott lett a ketrecem. A doboz amibe bezártak, fény és élet nélkül. Rajtam kívül semmi élő dolog nem volt a környezetemben ki tudja mennyi ideig. Az apró szobában csak egy kis ágy volt amin tudtam feküdni. Az idő legnagyobb részében öntudatlanul feküdtem épp ahol voltam, hol az ágyon hol a földön. Csupán pár órára tértem magamhoz és minden egyes ilyen ébredéskor fájdalmasan össze szorultam. Nehezen tudtam fókuszálni, tekintetem kiutat keresett minden alkalommal, de az ablaktalan szobában mindössze a plafonon függő lámpa fénye ragyogott rám, mintha magát isten testesítette volna meg és a purgatóriumi szenvedéseimet kísérné figyelemmel.

Hiányzott valami. Sürgetően viszketett és feszült a bőröm. Jobb volt addig a pontig míg rá nem jöttem, hogy a fény az ami hiányzik nekem, ez után rosszabb lett minden. A gondolataim ébren és álmomban is ekörül forogtak. Napsütés és fény ami kell nekem. Szinte éreztem, hogy a sejtjeim sikítanak. Hullámokban öntött el a fájdalom, mikor a elérte a tetőpontot megtudtam volna ölni bármit, magamat is beleértve. Vakaróztam ahol csak értem magam, de hátrányban voltam. Koordinálatlan mozgásom volt és apró kezeim amik pufók hurkákból álltak. Mikor először megláttam a kezeim egy ilyen vakarózó roham során nem egyszerűen megdöbbentem. Csak néztem a kezeim ide oda forgatva őket, hátha rosszul látok, még a vakarózás és a fájdalom is elmúlt. Vissza fojtott lélegzettel bámultam őket, talán órákig is. Majd jött a sikítás. Olyan hangosan és sokáig ordítottam, hogy Nora bejött hozzám és párnát nyomott a fejemre, de nem hagytam abba addig míg meg nem ragadt engem és ordibálva megrázott szitkokat szórva rám. Ezt követően gond nélkül ledobott az ágyra ami miatta a levegő kiszorult belőlem így abba maradt a sikítozásom. Ezt látva kiviharzott a szobából ismét magamra hagyva.

Mikor már tudtam normálisan levegőt venni jó pár pillanatig nem csináltam vagy nem gondoltam semmire. Az agyam lebénult. Alig bírtam magamhoz térni a kábulatból. Majd hirtelen egyik pillanatról a másikra rengeteg gondolat lepte el lefagyott agyamat. Megdermedve feküdtem az oldalamon és kérdezgettem magamat. Mégis mi történt velem? Eddig sem sokat értettem abból ami körülvett de most már semmit sem.

Lassan ahogy a csigák haladnak megfogalmazódott bennem egy kicsinyke lehetetlen gondolat foszlány. Kicsi vagyok, alig tudok mászni is. Nem tudok beszélni a kiabálást és az artikulálatlan hangok kiadásán kívül. Alig látok, rengeteget alszok és a ruhába ami rajtam van abba végzem el a dolgom. A mozgásom olyan akár egy újszülött macskáé. Hah! Újszülött?! ÚJSZÜLÖTT! Egy baba lennék?! Egy baba?

Mi a pokol folyik itt? Tettem fel magamnak a költői kérdést.

Sajnos minden tényező arra utal, hogy egy baba vagyok. Egy töpörödött vakarék. Ezért volt minden olyan nagy és elérhetetlen. De ha egy baba vagyok akkor az a fekete hajú nő aki ide hozott lehetett a szülő anyám. Aki lemondott rólam és oda adott Noranak, hogy lassú szenvedéssel megöljön engem, mert benne nem volt annyi, hogy megtegye. Nyilvánvaló, hogy Nora nem arra törekedett, hogy túléljek, mivel ahogy megtudtam figyelni egyszer adott nekem enni egy nap. Erre tudtam következtetni ugyanis semmi olyan nem volt a környezetemben ami az idő múlását számon tudtam volna követni. Ha a feltevésem igaz akkor az egyszeri étkezés vajmi kevés lesz ahhoz, hogy életben maradjak. 2-3 óránként kellene megetetnie. Tisztába kellene tennie és foglalkoznia kellene velem, nem? Ez a helyzet emlékeztet arra milyen volt a gyermekkorom. Magányos és félelmetes. Egyedül lenni ....de...várj csak. Nem is voltam egyedül, hiszen nekem volt egy öcsém! Volt egy öcsém! De ő miért nincs itt? Ha én itt vagyok akkor ő hol van? Azt ne mondd, hogy megölte őt a fekete hajú nő. Nem, nem hiszem. Ha engem nem tudott megölni akkor őt hogy tudta volna?

Lázasan dolgozott az agyam ahogy a jelen és a múlt egyszerre öntötte el a fejem. A lélegzetem szapora lett amitől még kevésbé tudtam koncentrálni. Kezdtem pánikba esni.

Nem, nem engedhettem meg magamnak, hogy pánikoljak. Ki kell gondolnom, hogy mi történik vagy történt velem. Testemet megfeszítve mantráztam magamban. Nyugi, nyugi, nyugalom. Minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben lesz ha sikerül megnyugodnom és végig gondolnom a dolgokat. Remegtem az erőfeszítéstől vagy a pániktól, már nem tudom.

Megszámlálhatatlan perc telt el így. A légzésemre összpontosítottam. Ki-be, ki-be. Méltányolva az erőfeszítéseimet mondhatjuk, hogy lassan ugyan de megnyugodtam. Egyszer- egyszer még megremegtem. Kicsi kezeimet magam elé téve, nem tagadhattam tovább a tényt, hogy egy baba vagyok. Ez nem csak egy feltevés hanem a valóság. Újra baba vagyok. Meghaltam és most újra baba lettem. Reinkarnáció? Reinkarnálódtam volna? Mégis miért? Valami célt szolgált ez? És mégis ki az aki ezt akarta? Vagy Isten az aki kiválasztott erre? Akkor rossz a humora, mivel úgy tűnik nem sokáig fogok élni. Vagy talán véletlen lenne? Pusztán egy véletlen műve lenne, hogy újjá születtem? Lehet ezt egyáltalán véletlenek nevezni? Nem, nem tartom valószínűnek. Ez nem akaratlanul történt. Valaki vagy valami tette.

Amennyire tudtam ökölbe szorítottam kezecskéim.

Túl fogom élni ezt.

Ahogy az előző életemben is úgy most is megtalálom a módját, hogy túléljek. Túlélem ezt és megkeresem a testvéremet. Bármi áron. Ha én újjászülettem akkor is és könnyen meglehet, hogy hasonló helyzetben van. Tarts ki öcsém, érted megyek. Ígérem.

De először is tervet kell kovácsolnom, hogy hogyan éljek túl.

***

Ki kellett találnom egy technikát arra, hogy több élelemhez jussak. Nem vártam az ágyon, hogy történjen valami. Nehézkesen, vergődéssel ugyan de lejutottam a földre, inkább leestem mint ugrottam. Erősebbnek kell lennem, hogyha ki akarok innen jutni. Sejtelmem sincs most mennyi idős lehettem, mivel még sosem láttam magam így csak abból ítélhetem meg a korom amennyit a testemből láthattam és éreztem. Nem lehetek több fél évesnél. Folyamatos alvás, éhség és nehézkes mozgásból kiindulva. De nincs meg a luxusom, hogy éveket várjak arra, hogy megerősödjek. Képeznem kell magam.

Lépésről lépésre haladok. Mivel nem tudom mi van oda kint így fel kell készülnöm minden eshetőségre ami csak az eszembe jut. A következő céljaim. hogy több kajához jussak és javítsak a mozgásomon. Nincs itt Nora, hogy enni adjon így nem várhatok ölbe tett kézzel. A koordinációmat fejlesztem addig. Meg kell tanulnom járni és futni minél előbb. Az esés már megy.

Hasra fordulva az ágy mellett kúszó mozdulatokat tette, hogy közelebb jussak az ágy széléhez. Kapálóztam és rúgkapáltam össze-vissza mire elértem az ágyról lelógó húzatott. Mind a két kezemmel megragadtam és lassan húzni kezdtem magam. Remegtem az erőfeszítéstől. Kicsit felhúztam magam majd vissza engedtem. Újra és újra. Próbálgatva meddig megy. Nem sokáig de nem adhatom fel. Muszáj erősebbnek lennem, így folytattam.

Addig csináltam újra és újra kisebb pihenőkkel amíg Nora be nem jött hozzám. Egy cumis üvegre hasonlító üveg volt az egyik kezében. Igazi felhőkarcoló magasságú volt innen lentről ahol vagyok. Az egész öltözete sötét és rongyos volt. Lyukas szövet cipő a lábán, hosszú barna dörzsé szövet szoknyát és inget viselt. Bőre halvány karamell színű volt, itt-ott lila folt éktelenkedtek rajta, az alkarján és a nyakán is. Mintha valaki fojtogatta volna. Magas csontos alkat. Koszos fél hosszú barna haj és szem ami alatt sötét karikák a kialvatlanságról árulkodtak. Bal állkapcsán is egy halvány, már gyógyuló véraláfutást vettem észre. Hétköznapi arca volt. Keskeny szemek, hosszú keskeny orr és száj. A húszas éveiben járhatott de a ráncok és szarkalábak már jelen voltak az arcán.

Odajött hozzám és felvett a kezébe, hátamat megtámasztva fenekemnél fogva tartott magához, mint aki tudja, hogy tartson a babát. Számba adta a cumis üveget amiben reményeim szerint tej volt. Nem igazán volt íze, de fehér színű folyadék volt. Nem akarok másra gondolni mint a tej. Ha tej az amit ad nekem akkor, hogy tudok még több tejhez jutni? Hmmm. Az arcát fürkésztem miközben ittam. Nora a semmibe meredve nézett maga elé, kicsit ringatva magát előre hátra.

Támadt egy ötletem. Ha el tudom érni, hogy ne egyszerre itassa meg velem a tejet és itt hagya az üveget akkor később is tudok inni belőle és esetleg ha elől hagyom akkor legközelebb újra tölti miközben hoz egy másik üveggel. Míg a végén megunja és itt hagyva őket csak tejet hoz be, hogy újra töltse az üvegeket. Így nem lesz annyira feltűnő, hogy mindegyikből fogy egy kevés. Nem tűnik a helyzet magaslatán, szóval lehet sikerülne. Ha ezt legalább két naponta eltudom játszani akkor jutok majd valahova. Fapadló van, ha kiütöm a kezéből akkor lehet eltörik és löttek az ötletemnek. Megkérni nem tudom, nem mintha hajlandónak tűnne. Van arra is esély, hogyha hangoskódok akkor elhallgatatt ezzel. Nem vehetem biztosra, de próbáloznom kell.

Mocorogni kezdtem a fogásában, nem igazan foglalkozott velem. Erősebben nyomta a számba a cumis üveget amitől alig bírtam tartani a lépés nyelésben nehogy félre nyeljek. Hadonászni és fuldokló hangot kezdtem ki adni. Ahogy kapálóztam a kezeimmel meglöktem a kezét amitől a számból kifoly ta tej a ruhámra. További hangokat adva ennek felhívtam a figyelmét magamra.

- Oh, what did you do?(jaj, mit csináltál)- kérdezte tőlem.

Letett háttal az ágyra, az üveget letette mellém. Kibontott a ruhából és a tejes rongyot magával vive kiment a szobából. Sietnem kell, el kell dugnom amíg nincs itt. Fészkelődés, vergődés árán sikerült annyira felhúznom és összegyűrni a lepedőt, hogy betudtam takarni az üveget magam mellett. Még valamennyire igyekeztem ráfeküdni, hogy takarjam. Alapból egy egész káosz volt az ágyon a lepedő, nem fogja észre venni. Érezetem, hogy izzadni kezdek ahogy várakozok a vissza tértére. Nem is kellett neki sok mire vissza jött egy másik kényelmetlen vászon ruhácskával. Láthatott rajtam valamit mert összevonta a szemöldökét.

- Did it burn you? (megégetett?) - nézett végig rajtam. Magában motyogott valamit de felületesen megtörölgetett mielőtt rám adta a ruhát. Nyúlt volna az üvegért de nem találta, de nem is érdekelte annyira. Egyszerűen kiment a szobából és hozott egy másik cumis üveget tele töltve tejjel. Újra a kezébe vett és itatni kezdett. Annyit ittam amennyi belém fért. A gyomrom feszült és pihegve vettem a levegőt de mind meg kellett innom.

Miután megitatott kicserélte az alsómat is. Undorító, hogy képtelen vagyok mosdóba menni és a napi egy tisztába rakás nulla fürdéssel nem a legkomfortosabb párosítás.

Vissza tett az ágyra, mielőtt magamra hagyott volna nézett pár pillanatig. Tekintetünk találkozott.

-You shouldn't have been born. (nem kellett volna megszületned) - mondta, ezután kisétált a szobából, hogy újra egy magam legyek egy teljesen üres, lámpa fényes szobában a gondolataimmal és félelmeimmel.

***

Minden etetés időt számoltam, mintha akkor kellt volna a nap és tudtam, hogy ha újra tejet hoz nekem akkor eltelt egy újabb nap. Egy újabb és újabb. A tervem bevált. Tizenöt napba telt de lett hét darab üveg a szobában. Ezekben a napokban folytattam a testem edzését és már olajozottan feltudok ülni és könnyebben tudok mozogni. Az aluszékonyság ami egyik pillanatról a másikra elönt nem sok sikerrel tudok ellenállni. Észre sem veszem és hiphop elaludtam. De nem adhatom fel. Gyakorolnom és edzenem kell magam. Erősebbnek kell lennem. Ki kell jutnom innen és megkeresni a testvéremet. Bármilyen áron is érem el ezt.

1 note · View note

thecamellie · 3 years

Text

Nem tudom hol és mennyi időt töltöttem ott ahol voltam. Abban biztos vagyok, hogy ilyet még sosem éltem át.

Mindent éreztem, láttam és semmit sem egyszerre. Minden éreztem. mindent láttam de az információk sosem voltam teljesek, hiányosak voltak akár egy kirakós. Emiatt cselekvő képtelen voltam, nem tudtam reagálni semmire sem. Ezt nevezhetik a halálnak és az élet mezsgyéjének. Észlelés, kommunikáció, az élethez kapcsolódó minden cselekedet erőszakkal végtelen sokszor végrehajtva. Végtelen mégis véges folyamatból áll. Újra és újra, soha véget nem érő körforgásban. Ironikus, hogy ha mindent megkapsz, minden a rendelkezésedre áll akkor nem tehetsz semmit.

Ez élet e vagy halál, nem tudom, de létezek. Létezek még így tudom, hogy korán sincs még végem.

***

Kiabálásra tértem magamhoz. Elkeseredett, fájdalommal teli kiabálás fűszerezve szívet facsaró sírással. Olyan magas hangon sírtak, hogy veszélyeztetve éreztem a hallásom épségét. Elképzelni sem tudtam, hogy van valami ami késztethet valakit egy ilyen eget rengető érzelmi kitörésre. Mocorogtam egy kicsit, hátha letudom magamról rázni a kellemetlen érzést amit a sírás okozott. Viszont sehogy sem akart elmúlni úgy ahogy a sírás sem. Mit meg nem adtam volna egy pát füldugó ért.

Annyira érzelmes és annyira kétségbeesett volt a sírás, hogy kezdet rám is átragadni az érzés. Levegőt kapkodtam, össze szorított szemeimben könnyek tolultak fel. Lábaim remegtek és a kezeimet ökölbe szorítottam. Szokatlan volt a testem. Másnak éreztem magam, mint ha nem az én testem lenne. A bőröm feszült és érzékeny volt. Végtagjaim koordinálatlanak, esetlenek lettek. Nem éreztem jól magam és így szép lassan hatalmába kerített egy nyugtalanság. Alig tudtam mozogni és túl melegem volt, a bőröm szúrt ahol hozzá ért a szorosan körém tekert takaró. Ez az egész ami körbe vett a sírással együtt sok lett nekem. Elértem a határaimat.

Könnyeim patakzani kezdtek. Arcom eltorzult, számat kinyitva nyeldekeltem a levegővel az arcomon lefolyó könnyeimet. Kezeimmel felszerettem volna nyúlni az arcomhoz, hogy letöröljem a nedvességet. Sikertelenül kapálózásaim sorozata rákényszerített, hogy kinyissam szemeim, megnézve mi akadályoz a mozgásban. Lassan szoktam hozzá a világossághoz , de a lélegzetem is elállt a látványtól ami fogadott. Még a sírás is abba maradt.

Minden hatalmas volt ami körül vett. Egy nő tartott erősen a mellkasához szorítva. Nem nézett rám, előre bámult miközben velem a kezében sétált. Arcán elszántság látszott, vékony szemöldökeit enyhén össze vonta, halvány rózsaszín ajkait össze szorította, enyhén lehajtotta a fejét miközben tekintete pásztázta a környezetünket. Holló fekete haja ami mintha a ráeső fényt magába szívta volna alig ért az álla alá. Lagymatag szellő arcomba legyinti fürtjeit. Finom, kellemes jázmin illat tölti meg az orrom. Szem magasságban kecses nyakában egy erős arany nyaklánc függött, kiálló kulcscsontjai között megülve a lánc végén békés ringatások közepette egy pecsét gyűrű látszott, hol elő bújva hol eltűnve egy kopott bézs vászon ing alatt. Lefele tekintve láthattam, hogy engem egy hasonló bézs vászonba tekerve tart remegő kezeiben. Derekán duplán átkötve egy egyszerű barna szoknyát viselt. Minden lépésnél libbenve a bokáinál. Viseltes cipője halkan csattogott a föld úton.

Meleg delelő nap az égen fejünk felett a tiszta égbolton erősen fénylett. Egy árva felhőt sem lehetett látni. Egy nyári nap lehetett. Fülledt, forró levegőt egy-egy eltévedt kellemes langyos szellő oldotta fel időközönként. Jobban körül nézve a környezetünkben egy városban lehettünk. Egyszerű, hasonló kő házak között egy utcán sétálhatott. Szlalomozva kerülgette a a nyüzsgő embereket. Ahogy a látvány úgy a hangok is eljutottak a tudatomig. Az utcából kilépve egy ember forgatagba ütközve iparkodott a házak közvetlen közelébe húzódni, nehogy eltapossák törékeny testét velem együtt.

Az ember tömegeket figyelve önkéntelenül rángatni kezdte a körém tekert pokrócot, igyekezve még jobban bele bújtatni engem a füllesztő vászon anyagba. Minden hang nélkül tűrtem amit csinált. Addigra oly mértékben el voltam varázsolva, hogy tátott szájjal nézelődtem. Össze vissza kapkodtam a tekintetemet. Túl sok dolog akadt amit nem ismertem vagy még nem láttam. A helyzet amiben voltam sem segített.

Aggódtam. Fogalmam sem volt mi történik velem. Megfordult a fejemben, hogy épp elrabolnak, viszont nem vagyok valami értékes ember ami miatt ez megtörténhetne. Azonban ahogy be voltam bugyolálva nehogy meglásson már ember és mintha elvették volna a hangomat is. Egy szót sem tudtam kiejteni a számon, mindössze pár gügyögés és nyögés szökött ki az ajkaim közt. Bedrogoztak volna? Mégis milyen drog okozhatna ilyen fajta károsodást? Izom sorvadás lenne az oka, hogy nem tudok artikulálni rendesen? Testem többi része is erőtlen. Nyugtató lenne? Ámde egyéb ötletem sem támadt igazán. Ez tűnt esélyesnek.

Észrevehette, hogy mozgolódok miközben igyekeztem megszólalni. Rám nézett, majd súlyomat bal kezére helyezte míg jobb kezével megsimogatta az orca. Tekintetünk találkozott. Fekete szemei az enyémeket kutatta. Pár pillanatig így voltunk egymás szemébe bámulva mikor megtörte a szemkontaktust, hogy irányt váltva balra forduljon egy szűkös utcába ahol tovább haladt. A nap itt már nem ért el, árnyékok öleltek körbe minket, de mintha ez a hölgyet nem zavarta volna. Ahogy ment tovább a kusza, kacskaringós utcákon haladt át folytatva a cipelésem. Tehetetlenségemben rúgkapáltam és kiabáltam. Szabadulni akartam.

Viselkedésem magára vonta a figyelmét.

- Ssss! - nyugtatólag megpaskolta a fejem tetejét majd mellkasához fordítva arcomat a vállához nyomta. Lapogatva a hátam csitítgatót.

Én ugyan nem akartam elhallgatni, tudja is meg a világ mit csinál ez a némber. Elrabolt! Könyörgöm, ezt hogy nem látják ezt az emberek? Sajnos hamar észre kellett vennem, hogy senki sem figyel rám. Kiabálásom hiába valónak tűnt, de nem adhatom fel ilyen egyszerűen. Elég hangosnak kell lennem, hogy felfedezzenek, így torkom szakadtából kiáltozni kezdtem míg a sírásom visszhangzott a házak faláról. Még erősebben küzdöttem a bebugyolált végtagjaimmal a szabadulást kísérelve. Igyekezetemet egy dühös férfi hang jutalmazta.

- Hallgattasd már el azt a nyomorultat! Senki sem kíváncsi a pulyád sírására! - kiabálta felénk.

Tessék?

Azt mondta, hogy "pulyád"?

Mormogott valamit válaszként a hölgy de vissza sem nézve megszaporította a lépéseit és még inkább magához szorítva engem.

Ezt nem hiszem el. Pulya? Komolyan? Ahogy eddig próbáltam felmérni a testem nem tapasztaltam semmi oda nem illőt. Minden végtagomat és ujjaimat éreztem. Ugyan egy kis fura útó érzete volt minden mozdulatomnak de betettem annak, hogy be vagyok tekerve egy vászon takaróba mint egy burítoba. Nem lehetek baba. Mégis mi miatt lennék újra csecsemő? Ez egyszerűen elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan lenne. Esetleg amíg nem voltam magamnál feltalálták az idő gépet? Megtalálták a fiatalság forrását és rajtam kísérleteztek volna ? Ez nonszensz.

Gondolataimba merülve vége láthatatlan percek teltek el egymás után. Sejtelmem sincs mennyi is igazából. Akár órák is lehettek, mikor hirtelenjében megállt. Ismét a bal kezébe helyezte a súlyomat, hogy másik kezével kinyúlhasson a hátam mögött. Sürgető, erőteljes kopogtatás hallatszott. Pillanatok múlva ismételten felhangzott a kopogtatás. Majd újra és újra. Az engem tartó hölgy türelmetlenségében topogni kezdett, mintha alig tudná kivárni, hogy ajtót nyissanak neki. Újra kopogtatott, miközben a fogásomon engedve körbe kémlelte a kis árnyékos utcát.Minthogyha keresett volna valamit az árnyékokban megbújva. Talál menekül valaki, valami elől? Vagy nem akarja, hogy mások is megtudják, hogy itt járt?

Motoszkálás hallatszott a hátam mögül. Ajtó nyitódás, egy meglepett nyikkanás majd csend.

Mi történhet? Ficeregtem, látni akartam mi történik, de a nő a karjait mint valami béklyókat elmozdíthatatlanul körém fonta.

- Mégis mit... - nem tudta befejezni a mögülem a hang forrása a mondatot a közbe szólás miatt.

- Nora! Nora kérlek segíts! - a bőrömön éreztem a mellkasához szorítva szapora szívverését. - Segítened kell nekem!

- Mi? Dehát miért? - hangja megtelt a nem tetszésével. - Eltűntél, és itt hagytál engem egyedül! Hogy várhatod, hogy segítsek mikor négy éve ne is hallottam rólad!

- Nora, kérlel legalább hallgass meg!

- Nem, nem akarlak és ne is keress fel többet!

Nyikorgás hallatszott majd egy puffanás. Mielőtt be tudta volna csukni az ajtót az engem tartó hölgy kinyúlt, hogy megakadályozza.

- Csak hallgass meg! - kétségbeesés a hangjában érződött. - Hadd mondjam el miért vagyok itt és utána kidobhatsz ha nem akarsz nekem segíteni.

Némaság a másik oldalról fülsértő volt. Meghatározó másodpercek teltek el, majd...

- Jól van. - mondta a másik nő. - Gyorsan mielőtt meggondolom magam.

Megkönnyebbült sóhaj.

- Köszönöm! - lépet volna egyet előre mire a másik megállította őt.

- Ne is képzeld, hogy bejöhetsz az otthonomba. Ha mondani akarsz valamit akkor azt itt kell mondanod vagy akár mehetsz is valaki máshoz segítségért.

- Ó! Igen, persze. - egyezett bele mialatt egy fürge mozdulattal elemelt magától és hirtelenjében az eddig a hátam mögött lévő hangforrás testjének nyomott. Az önkéntelenül is megfogott nehogy a lezuhanjak.

Felháborodott hangokat hallatott a Nora nevű nő.

- Nem vagy normális! Mi van ha...

- Sietnem kell mert a nyomomban vannak. - kezdett bele az eddig engem hurcoló fiatal nő. - Egy olyan férfitől lett gyerekem akitől tartani kell. Nem tudja, hogy lett egy gyerek de körülötte lévők ultimátumot adtak, hogy tűnjek el vagy soha nem fogom élve megszülni a lányomat. Ez a kisebbik gond. Vérdíjat adtak ki a fejemre miután távoztam, mondván elloptam valamit ami az övék lenne és a kopok a sarkamban lihegnek már. Egy olyan nőt keresnek akinél ott van egy csecsemő, így nagyobb eséllyel tudok elbújni nélküle és mikor elül a vihar vissza jönni érte.

Fekete szemei meglágyultak ahogy rám nézett.

- Nora, kérlek segíts elrejtenem őt. Ahogy tudok érte jövök és ha úgy akarod akkor soha többet nem látsz minket viszont. - fejem fölé emelve tekintetét Norára szegezte.

Farkas szemet nézhettek egymással. Feszült néma csend vette kezdetét.

Nora engem eddig magától eltartva tartott, de lassú, akadozó mozdulatokkal stabilan a karjai bölcsőjébe helyezett. Ezt látva a fiatal nő a nyakában logó láncot óvatosan át emelte felettem és elrendezte a testemet borító vásznon, hogy a pecsét gyűrű látható legyen. Semmit sem láttam a testemből az anyag alatt, egy ujjhegynyit sem. Elég apró lehetek, gondoltam miközben a pecsét gyűrű láncát figyeltem hasam táján össze gyűlve.

Dulakodás hangjait hozta a felénk fújó szellő.

A két nő össze nézett felettem majd további szó nélkül Nora becsukta a bejárati ajtót, víve engem is magával. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára látom a fekete hajú és szemű fiatal nőt.

Nora bevitt az otthonának egy kisebb szobájába és letett egy egyszemélyes ágyra. Ezután elkezdett kihajtogatni a vászonból, mikor végzett ezzel először csak bámult rám szótlanul.

Leülve mellém habozva megsimogatta a fejem.

- Nem hiszem el. - mondta. - Hogy adhatott át nekem, mikor így nézel ki?

Erre a kérdésre hamarabb megkaptam a választ mint gondoltam.

0 notes

thecamellie · 3 years

Text

Sötét volt. Olyan sötét amiben nem látja az ember az orrát sem. Bársonyosan ölelt körbe. Olyannak tűnt mit amit meglehet érinteni, kézbe venni és tenyérben össze morzsolni mintha fekete szént testesítené meg. Mégis ki folyik, mint a homok, kiszökik a kezedből az ujjaid között. Se meleg se hideg. Se nem nehéz se nem könnyű. Súlytalan de érzed, hogy körbe vesz, hozzád ér, elmerülsz benne. Lebegsz, akár a folyón az imádság gyertyák az éjszaki égbolt alatt. Billegsz oda-vissza csendben, mozdulatlanul a feketeség tengerében.

Egyik pillanatról a másikra rántást éreztem a testemen. Valami megragadva jobb kezem rángatni kezdett. Erélyesen kezdte majd miután felfigyelt rá, hogy ignoráltam a cselekedetét, többszörös erővel csapott vissza. Ellenkeztem volna, de kiáltani vagy mozdulni sem tudtam. Tehetetlenségemben dühöm kanóca meggyulladt. A ráncigálás sajgást okozott bennem. Karomból kiindulva szinte már az egész felsőtestem fáj.

- Elég! - akartam kiáltani sikertelenül.

Egyre erősebben és erősebben próbálkozót. Egyáltalán nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. Mintha ki akarná tépni a karomat a helyéről. Vergődtem vagyis csak igyekeztem az tenni. Mind hiába. Egy millimétert sem mozdultam. Ahogy a fájdalom kezdett csirát bontani a testemben úgy a dühöm lángja is fel-fel csapott a határtalan egekig. Elképzelni sem tudtam mi és miért történik éppen velem. Nem tudtam racionálisan vagy bárhogy is gondolkodni. Egyszer sem tudtam befejezni egy elkezdett gondolat fonalat. A fájdalom sem segített a megértésben. Elviselhetetlen. Nem egyszerűen fáj, mintha valami tépkedné a húsomat és élve akarna elrágcsálni. Éreztem ahogy a könnyek amik eddig feltolultak a szememben most kicsordulva az arcomon gurulnak le. Jó pár könnycsepp nedvesítette már az arcom mire felfogtam, hogy érzem ahogy legördülnek az arcomon át a nyakamra. Nedves hideg érzete volt. Mi a fene, mondtam magamban.

- Sss, minden rendben lesz! - Szólt egy fojtott hang.

Mi? Miről beszél? Rendben? Miért, most nincs rendben?

Elnyílt szám között kis hang szökött ki. Nem hittem volna, hogy az eddig fájdalom lehet rosszabb. Tévedtem. Nem csak a karom hanem az egész testem fájt, és nehéz lett minthogyha súlyokat tettek volna rám. Mégis ki tett ezt velem, és miért?

Meleg szorítást éreztem a jobb kézfejemen. Majd kis sutyorgást amit nem tudtam kivenni, de nem is érdekelt mivel ez után a fájdalom intenzitása csökkent. Egészen addig míg átvette helyét a zsibbadás. Kezdtem bódult állapotban lenni ami miatt a sötétségben újból elvesztem.

***

Viszketett az orrom. Erre tértem magamhoz igazán. Istentelenül viszketett az orrom. Nyöszörögve próbáltam felemelni a jobb kezem, hogy megtudjam vakarni, de csak apró moccanás telt tőle.

- Felébredtél? - kérdezték tőlem.

Artikulálatlanul morogtam oda neki.

- Mi? Mi az mit szeretnél?

- ...orrom... - mondtam.

Éreztem ahogy közelebb hajolt hozzám. Minden erőmet össze gyűjtve igyekeztem megszólalni érhetően.

- Tessék?

- Orrom! Viszket az orrom! - sikerült végre kinyögnöm.

További hezitálás nélkül óvatosan kisebb nyomást gyakorolva egy ujjával le-fel megvakarta az említett területet. Istenem! Megkönnyebbülés ként ért a viszketés megszűnése. Nagyokat sóhajtva kíséreltem meg kinyitni a szemem. Többszöri próbálkozás kellett hozzá. Az éles fény miatt ami elvakított pár percbe beletelt mire felfogtam a látványt. Egy kórházi szobában voltam. Szemben velem egy két személyes bézs kanapé, felette a halvány sárga falon egy rétet ábrázoló kép volt felakasztva. Tőlem balra egy kétszárnyú ablak amin a nap sárga árnyalatú sötétítőt behúzták, hogy a nap sugarai ne törhessenek be, de így is világosabb volt a szobában, mint amit az érzékeny szemeimnek kellemes lett volna. Jobbra az ajtó és egy kis komód állt amin rengeteg virág csokrot zsúfoltak össze. Kis, nagy csokrok vázában. Az erőteljes illatuktól már már tüsszentenem kellett. Szépnek szépek ezek a virágok, de ha már kapok akkor legyen az cserepes, így csak elhervadnak és a maradványokat kidobhatom ami pazarlás értük. Az ágyam a szóba közepén foglalt helyet velem együtt. Lenézve magamra elszörnyedtem. Mind két lábam felkötve gipszeltem lógtak az ágy felett 10-15 centire, amit láttam a lábujjaimból azok lilák,véreresek és duzzadtak voltak, mint valami kék szőlő szemek. A térdemtől a mellkasomig be voltam takarva, nem kellett látnom, hogy tudjam azt amit érzek. Csípőmet merevítők tartották egy helyben. A takaró alól balra egy kis cső futót ami egy tenyér méretű zacskóba vezet, valami undorító folyékony pirosas lé gyűlt benne. Felfordult a gyomrom. Feljebb a mellkasom szorosan össze volt kötve ami semmiképpen sem segített sajgó tüdőmbe levegőt pumpálni. Bal kezem be volt kötve az ujj hegyemtől a vállamig. Másik kezem is kötve volt de csak a vállamtól a könyökömig, alkaromon fekete véraláfutások éktelenkedtek. Kézfejembe az infúziós tű volt kötve. Elborzadtam. Most már nem csodálkozok rajta miért fájt mindenem, a gipszektől és a kötésektől pedig nehéz a végtagjaim.Van rajtam egyáltalán épp felület? Az arcomat még nem is láttam. A fájdalomból kiindulva ami a fintorgás váltott ki nem hiszem, hogy ott nem lennék össze zúzva. Az arcomra rakott lélegeztető maszk kellőképpen nyomott ahhoz, hogy kényelmetlennek érezem. Becsukva szemeim igyekeztem nem hisztériát kapni.

- Hol vagyok? - kérdeztem.

- Kórházban vagyunk.

Nagyot kellett nyelnem.

- Mi történt? - kérdeztem rekedten.

Meleg kezek fogták meg óvatosan jobb kézfejem. Hallottam ahogy hangosan nyel egyet.

- Emlékszel, hogy elindultunk az egyetemre? - kérdezte.

Bólintottam.

- A zebránál álltunk, mikor az a kislány kisétált az útra, és te.. - megremegett a hangja. Rá néztem. Én egyetlen, drága öcsém arca eltorzult ahogy próbálta vissza fogni a könnyeit. - Utána vetetted magad. Vissza rántottad a kislányt de neked nem volt időd kitérni az autó elől. Elütött, egyszerűen áthajtott rajtad.

Lehajtotta a fejét, hogy homlokát az ujjaimhoz tudja érinteni.

Homályosan ugyan de néhány emlék kép derengett fel a szemeim előtt. A fehér ruhás kislány és a piros lufija. Az a rohadt piros lufi.

- Mi lett a lufival?

Felemelte a fejét.

- Milyen lufival?

Hülyének éreztem magam a kérdésem után így próbáltam elterelni a szót.

- Mindenem fáj! Olyan nehéz lélegezni is. Mikor vehetem már ezt ki az orromból? - Idegesített a magatehetetlenségem. Megkíséreltem mocorogni de azonnal abba is hagytam mikor éles fájdalmak hullámoztak végig rajta a testem legnagyobb részén. Emiatt levegőhöz kaptam ami egyáltalán nem segített mivel a levegő túl gyorsan ment a tüdőmbe és köhögésre késztetett.

Éreztem, hogy nedvesség folyik az államon köhögés közben, és még a saját füleimmel is halottam ahogy szörcsögő hang jön a mellkasomból. Az épp kezemmel kotorásztam a lélegeztető maszknál, de az öcsém megfogta a kezem és nyújtózkodott valamiért az ágyam melletti kis szekrényen.

- Várj egy kicsit. - mondta.

Pár perc telhetett el míg én bámultam őt és jött egy ápolónő.

Kinyitva az ajtót belépet egy közép magas, barna hajú kedves arcú idősebb hölgy fehér ápoló ruhában. Rögtön észrevett engem és az állapotomat. Szájához kapva kezeit sietett oda hozzám.

- Jaj kedveském! - Az öcsém melletti szekrény egy alsóbb fiókját kihúzva elővett egy tiszta törölközött majd megkerülte az ágyat, hogy hozzám férjen. - Segítek egy kicsit neked.

Óvatosan levette a maszkot az arcom elől amíg lassan, alig érve hozzám megtörölgettet. Ahogy szemügyre tudtam venni a törölköző véres lett. Szóval véreset köhögtem fel. Remek. Láthatott valamit rajtam az ápolónő mert sietve elvette szem elől a törölközött és megsimogatta az arcom mielőtt vissza tette a maszkot az eddig helyére.

- Szükséged van még valamire, szívem? Segítsek valamiben? - kérdezte szemembe nézve.

Nem hiszem, hogy ha azt mondom neki szedje ki belőlem a katétert mert a gondolattól is rosszul vagyok tőle akkor meg is teszi. Nem tudtam volna elmenni amúgy sem a mosdóba. Megráztam a fejem.

- Köszönöm szépen, nem szükséges.

Rám mosolygott, szemében a gyász és bánat csillant miközben hajamat megsimogatta.

- Rendben.

Ellenőrizte a gépeket majd vissza térve az öcsémhez megszorította a vállát. - Szólók az orvosotoknak.

Ezzel olyan halkan ahogy jött úgy távozott is.

Éreztem, hogy valami nincs rendben. Történik valami amiről nem tudok. Olyan mintha már most temetnének, pedig még itt vagyok amit láthatnának. Öcsémre tekintve láttam rajta, hogy ő valószínűleg lelkileg van úgy össze törve mint én fizikálisan. Szemeiben a fájdalom és gyász erőteljesen kimutatkozott. Borzalmas volt végig nézni ahogy szemeit elönti a könny, alsó ajka megremeg és arca eltorzul a heves érzelemtől. Vállai előre esnek, teste megremeg. Megfontolt mozdulatokkal fogta meg újra a kezem majd enyhén felém dőlve csorogni kezdtek a könnyei. Megszólalni sem tudtam. Gyerekként láttam utoljára sírni. Megdermedtem, fogalmam sem volt, hogy akkor mit csináljak nem hogy most. Épp nyitottam volna a számat, hogy megígérjem neki a csillagokat is lehozom az égről ha ez kell ahhoz, hogy gátat szabjak a könnyeinek, mikor beszélni kezdett.

- Azt mondták nem fogod túlélni. Az is csoda lesz ha legalább egyszer magadhoz térsz az altatásból, de én tudtam, hogy felfogsz ébredni. Még ha csak elköszönni de akkor is. És most felébredtél, én tudtam. Annyira tudtam! - zokogott fel. - Ne hagy el! Nem hagyhatsz el! Kérlek! Kérlek, kérlek, kérlek! Csak te vagy nekem! Annyi mindent még nem csináltunk meg amit elterveztünk! Előtted az élet!

Elnyílt szájjal hallgattam mit mond.

Újra szemembe nézve folytatta. - Megígérted, hogy együtt leszünk mindig, hogy nem mész sehova nélkülem! És most nézd meg, hogy tudnálak követni téged! Miért kellett megmentened azt a nyamvadt kislányt?! Miért nem gondolkodtál? Hagynod kellett volna meghalni úgy sem ér semmit az a kislány! Ugyan olyan lesz mint az anya, felelőtlen és társadalmilag leamortizált utcai szajha aki másokon élősködve fog élni! Nem lett volna kár egyikük ért sem! De nem! Te inkább átvetted a helyét és megöleted magad! Ha csak valami jót akartál volna tenni akkor elmegyünk és adományozunk az állatmenhelynek! Csak szólnod kellett volna!

Hogy mondhatnám el neki, hogy erről szó sincs? Hogy leginkább a piros lufi volt amit akartam és nem az, hogy megmentsem a kislányt? Hogy az a rohadt lufi volt ami vonzott? Mit kellene mondanom? Hogy egy indokot sem tudnék mondani ami miatt ezt csináltam?

Megszorítottam a kezét. Az én szemeimben is könnyek gyűltek.

- Azt mondtad elmegyünk együtt a tengerpartra a nyáron. És, hogy ha jól viselkedek akkor lehet egy kutyánk is. Így most, hogy veszel nekem majd kutyát?! Hogy fogsz zsörtölődni mert sokat ugat? - már kapkodta a levegőt ahelyett, hogy sírt volna. Egyre dühösebb lett, szemei is fellángoltak és kezei vissza szorította az enyémet. - Mégis mit képzeltél?! Hülye vagy az istenen áldjon meg! Így hogy lesz belőled kurátor vagy vezető helyettes a gyakorlati helyeden? Így hogy lesznek majd gyerekeid akiket nem is akartál és oda adod nekem, hogy neveljem én őket miközben nekem is pont annyira kellettek a sajátjaim mint neked? Így hogy fogsz majd elválni a férjedtől és egyedülálló anyaként nevelni a gyerekeidet? Mikor fogod majd iskolába járatni őket mikor már meghaltál? Te is olyan leszel mint a szüleink! Nem leszel ott mikor a legnagyobb szükség van rád! Érted?! Szükség van rád, szükségem van rád! Hogyan is csináljak meg bármit is ha te nem vagy velem!

Egész testével remegett. A végére már kiabálta a szavakat. Most levegőt kapkodva ingerülten keresett valamit a szobában ami lefoglalhatja egy kicsit véletlenül sem felém fordulva.

Nagy levegőt vettem annak ellenére, hogy ez fájdalommal együtt járt.

- A kanapé alatt van egy kis lapos doboz. Tudtam, hogy ha oda teszem nem fogod észrevenni mivel nem porszívózol fel alatta, pedig mindig megkérlek rá. - A vissza folytot könnyeim lassacskán potyogni kezdtek. - A dobozban van egy nyakörv. Egy kék színű. A jövő hónapban akartam oda adni, mert addigra a kis shiba amit neked választottam akkor lehet majd elválasztani az anyától. Mindent megbeszéltem a tenyésztővel már csak érte kell majd menned.

Rám nézett, döbbent kitágult szemekkel és kinyílt szájjal.

- Mi? - kérdezte.

- Szeretlek öcskös és szerettem volna venni neked egy kutyát.

Kerek öt másodpercig még nézett rám döbbenten mire leesett neki, hogy komolyan mondtam. Arca újra eltorzult az ismét patakzani kezdő sírástól. Addig helyezkedett míg a homlokát újra a kézfejemre tudta hajtani, úgy sírt tovább.

Hagytam had sírjon, miközben az én könnyeim sem álltak meg és újabb és újabb jött egymás után.

***

Nem tudtam meddig sírtunk, amíg elég bátorságot nem gyűjtöttem ahhoz hogy kérdezősködni kezdjek. Féltem hallani mit fog válaszolni.

- Megfogok halni?

Először nem is válaszolt. Jelét sem adta, hogy hallott engem.

- Öcskös...

Megremegtek a vállai. Olyan hangosan nyelt, hogy még én is hallottam.

- Igen. - mondta felém sem fordulva.

Tovább beszélt de én már nem hallottam mit mondott. Annyit viszont felfogtam, hogy nem fogom túlélni. Fájdalom csillapítókat is azért adják, hogy nyugodtan halhassak meg. Leszedáltan. Azt mondta megfogok halni? Én? Megfogok halni?! Nem lehet. Ez képtelenség. Annyi minden lett volna amit csinálni szerettem volna. Rengeteg helyre akartam elmenni és körbe nézni, felfedezni a környéket. Nem halhatok meg most mikor végre rendeződni látszott az életünk. Lett lakásunk, normális munkánk, egy félévre vagyunk a doktorálástól. Végre kezdtük úgy érezni, hogy a múltunk hiányosságai nem hátráltatnak minket. Lettek barátaink akik kedveltek minket. Ugyan nem volt egyikünknek sem szerelme de hát nem ezért is lett volna az élet, hogy megtaláljuk őket? Ha most meghalok akkor nem is lehet majd gyerekem. Még időm sem volt ezen gondolkodni, mindig olyan távolinak tűnt. Nem lesz gyerekem. Egyetlen egy sem, aki majd az öcsém gyerekeivel játszhatna. Istenem, nem lesz gyerekem. Nem lesz családom. Nem lesz férjem. Én nem leszek. Én!

Ha én nem leszek akkor egyedül fogom hagyni az öcsémet. Egyes egyedül hagyom. Teljesen egyedül.

Újra és újra ez ismétlődött a fejemben. Egyedül fogom hagyni őt. Egyedül. Egyedül. Egyedül!

Gondolataimból kiszakadva közbeszóltam a monológjában. Amilyen erősen csak tudtam megragadtam a kezét és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta hogy ez megállásra kényszerítette őt döbbenetében, és teljesen rám figyelt. Fiatal arcán sápadt volt,a fájdalom, gyász és a félelem éles kontúrokat rajzolt rá. A feje tetején a barna haja hol lelapult hol felállt neki, túl sokat túrhatót bele idegeskedés közben. Meleg barna szemei csillogtak a visszafogott könnyektől. A rajta lévő ruhák gyűröttek voltak és látszott már, hogy egy ideje rajta lehettek.

-Jól figyelj, mert nem biztos hogy még egyszer eltudom mondani ilyen összeszedetten. - mondtam. - A hálószobában lévő ruhás szekrény hátsó fala üreges. Ott vannak a papírok a félre tett pénzünkről, a számla adatai és jogosultságod is. Találsz pár telefont számot is amit hívhatsz ha bajba kerültél. Jack száma is ott van. - Jack a nagybátyánk fogadott fia aki 3 évvel idősebb mint mi. Alig találkoztunk életünk során de ez sosem állított meg minket, hogy tartsuk a kapcsolatot. Első találkozásunktól fogva tudtuk, hogy ugyan olyanok vagyunk és ezt nem hagyhattuk figyelmen kívül. - Őrá biztos számíthatsz majd, segít elrendezni a dolgokat.

Megdermedt attól amit mondtam, még hallani sem hallottam, hogy levegőt venne.

- Sajnálom, hogy ez történt. - nyelnem kellett, hoyg folytatni tudjam. - Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Azt szeretném, hogy boldog legyél, hogy a holnapnak élj és ne a múltnak. Szeress meg valakit aki viszont szeret téged. Vedd el és legyen egy tucat gyereketek. Csak is olyat dolgoz amit szeretsz csinálni és ne érdekeljen a pénz. Hívd fel Jacket és ő segít jó áron lakást találni. Kertes ház legyen mint amit mindig is akartunk. Kérlek helyettem is vigyél majd anyuék sírjához virágot. És kérlek... - megbicsaklott a hangom. Alig láttam már az arcát a zokogásoktól. - ...hamvasztass el. Gyűlölném ha föld be kerülnék.

Becsuktam szemeim, hogy megkíséreljem a zokogást vissza fogni, mert a testem szinte lángolt a fájdalomtól. Pár percig nem szolt egyikünk sem míg össze szedtem magam.

- Tudod milyen nap van? - kérdezte.

Megráztam a fejem, nem tudtam a választ.

- 23-dika.

Mi? 23-dika? De hát ha ma van 23-dika akkor...

- Ma van az évfordulója, hogy meghaltak a szüleink. - mondta.

Kipattantak a szemeim, hogy rá tudjak nézni. Egymás szemébe néztünk. Az ő tekintete mindig is kedvesebb volt mint az enyém, olyan mint az édesanyánké. Egyáltalán nem bánom, hogy nem ő van ilyen helyzetben. Ő nem érdemelné meg. Neki élnie kell.

Így, egymás tekintetében elveszve sírtunk. Sirattuk a múltat, a jelent és a jövőt.

Sok mindent kell majd elviselnie az öcsémnek de tudom, hogy képes lesz rá. Megtudja tenni, felfog nőni hozzá. És élni fogja az életet ami előtte áll.

Nem vagyok benne biztos meddig maradtunk így. Talán órákig. Ahogy telt az idő úgy én egyre zsibbadtabb és kótyagosabb lettem. Már nem sírtam, csak néztem őt. Az én egyetlen drága kisöcsémet. Szeretlek, akartam mondani de nem tudom hogy alig mozgó ajkaim továbbították e neki.

- Ne hagy itt! Kérlek, ne... - ismételgette újra és újra.

Keskenyre szűkült szemeimmel igyekeztem rá fókuszálni, hogy ha nem is tudom elmondani neki de a tekintetemmel üzenhessek.

Nem hagylak el, azt sosem tudnám megtenni. Mindig veled leszek. Bárhová is mész, én mindig ott leszek veled. Figyellek majd és vigyázok rád, én drága kis öcsém.

Ahogy a szemeim becsukódtak úgy a gondolataim is elsötétültek. Utolsó épp gondolatom az volt, hogy milyen kár, hogy csak ennyi időt tudtam tölteni vele. Remélem majd egy másik életben, ha van olyan akkor sokáig együtt leszünk és mindent megteszünk amit csak kigondolunk. Együtt.

2 notes · View notes

thecamellie · 3 years

Text

Többször volt már részem déjà vu-ben. Egy-egy pillanat vagy mozdulat ami mintha már megtörtént volna. Érdekes, hogy maga a déjà vu érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor az, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, "már átélt" szituáció. Mindig is figyelemre méltónak tartottam az e fajta jelenségeket. Milyen közeli de mégis távoli,megfoghatatlan dolog ez. A mai felgyorsult, modernizált világban szinte semmi sem okoz ilyen borzongást mint az ilyen élmények. Mintha ebben a pöcegödörben nem csak szenny és mocsok lenne, hanem egy kis csillámos varázzsal megszórt szar darab is.

Ha az érme másik oldalát nézzük akkor ugyan ijesztő is egyben. Pontosan azért mert mi akik a 21. században él tudja jól, hogy kivételesen kevés mennyiségű helyzet vagy esemény van amit nem tud az uralma alá voni. Az, hogy vannak ilyenek még elfogadható, hisz nem lehet mindent kézben tartani. De, még hogy egy bizonytalan megállapítás mint a déjà vu is rejlik a világban amit semmilyen mértékben nem tudunk irányítani az hátborzongató. Főleg, hogy ha bele spekulálod azt is, hogy már átélhetted ezt, de ha ez már egyszer megtörtént akkor miért történik meg újból. Valamit máshogy kellett volna csinálni, mondani? Van bármi jelentése? Ha van akkor hol a további instrukció? Magam találjam ki, vagy elsiklottam valami felett? Esetleg nincs valami ügyfélszolgálat vagy információs pult? Beérem közönségi segítséggel is.

A déjà vu számomra ezt jelenti. Se jó se rossz, csak különös.

Az ahogy most a könyvet az előttem lévő asztalra tettem, ezt éreztem. Már megtörtént ez velem. Körbe nézek a szobában hátha ezzel rátudnék jönni, hogy mi is okozhatta. Egy teljesen átlagos garzon nappalijába ülök ami igazából konyha/ebédlő/előtér is egyben. A szóba közepén lévő dohányzóasztal mellett a padlón foglaltam helyet, mivel egy kosza székünk sincs. Hátamat a fotelnek vetve olvastam, miközben a teámat iszogattam. Vártam a pillanatot mikor ébred fel és jön ki a közös hálóból a fivérem. Ahogy itt úgy a hálóban is minden felesleges bútort mellőzve csak a legalapvetőbbek vannak. Egy hatalmas ágy, egy komód, ruhás szekrény. Visszafogottan rendezkedtünk be a lakásban, nem szoktunk sokat foglalkozni azzal, hogy otthonossá tegyük. Megszoktuk, hogy ne legyen olyan holmink amit ne tudnák rögtön egy táskába hajítani és indulni. Gyerekként rokontól rokonhoz való húrcibálások során.

Szüleink halála után nem volt aki szívesen befogadott volna bennünket, így kézről kézre adogattak minket. Sajnos úgy tűnt, hogy egy olyan rokonunk sem volt aki lelkiismerettel rendelkezett volna. Két három évente mindig másnál szálltunk meg. Addig tartott ez a helyzet még elég idősek nem lettünk, hogy dolgozni tudjunk. Az első munkahelyem egy kis élelmiszerbolt volt, míg a fivéremnek egy zöldséges. Mind a kettő közel volt a sulinkhoz, így szinte minden nap dolgozni tudtunk. Jelentkezésemkor tizennégy éves voltam, az interjúztató korosodó férfi nem tűnt úgy, hogy szívesen dolgoztatta egy tinédzsert. Megnyugtatás képen felhívtam rá a figyelmét, hogy a nap szinte bármelyik napszakában tudok dolgozni, bármit megtanulok és ha nem bízik a szavamban, hogy elmúltam 16 éves, szívesen felhívom a szüleimet, hogy biztosítsák arról nem hazudok. Össze húzott szemekkel nézet rám. Láttam rajta, hogy nem győztem meg. Levert a víz, éreztem, hogy a hideg veríték a hátamon folyik le. A kis szobában ahol voltunk a levegő fülledt és nehéz lett, még a gyér megvilágításban is láttam ahogy forognak a kerekek a fejében. Letette az asztalra az önéletrajzomat amin igazán nem volt semmi értékelhető, majd megvakarta a kopaszodó fejét és a szemembe nézet. Megszületett a döntése.

- Amíg nincs probléma veled addig nem firtatom, hogy miért akarsz ennyire dolgozni ilyen fiatalon. Nem késel, nem lopsz és nem adsz semmit ingyen még a barátaidnak sem. - azzal felállt és hozta a papírokat amin a munkába álláshoz kellettek.

Úgy gondolom nem kell mondanom, hogy nem adózott utánam. Olyan feketén dolgoztam ott az érettségim napjáig mint az éjszaka. Igazából egy szavam sem lehet, egyetlen egy problémám sem volt a munkával. Időben kezdtem és végeztem, gyorsan tanultam így csak párszor mondták el mi hogy megy. Nem kellett szólni, hogy dolgozzak és ne henyéljek mint jó néhány más munkatársamnak, és ezt Bob a munkáltatom is tudta. Egy alkalmat tudnék mondani amikor azt hittem mindennek vége. A munkámnak, a tisztaságomnak és a szememnek. Aznap nem nekem kellett volna zárnom hanem Flóriának egy idősebb hölgy munkatársamnak de becsípődött a dereka, így haza kórházba kellett mennie. Este hatkor felhívott vacsorázás közben, betudnék e menni segíteni a zárásban. Még a falat is megáll a számban, persze, miért ne, pont kedvem volt hozzá. Természetesen igent mondtam, ne kelljen ott maradnia becsípődött derékkal. Kilenckor szokott zárni a bolt, olyan háromnegyed kilencre mehettem oda. A főbejáratón szándékoztam be menni, mikor fura hangokat hallottam a bolt melleti sikátorból. Ott szoktuk kivinni és tartani a szemetet, áruszállításkor is könnyebb onnan bevinni a raktárba az érkező árut mint a bejáraton. Elgondolkodva megálltam, rémlett valami, mintha Flórina mondott volna olyat, hogy a múlt héten a cigi idejében látott ott egy patkányt. Nem csoda ha ott tarjuk a szemetet. Úgy voltam vele, megnézem tényleg egy állat e. Szerintem sejthető, hogy nem azt találtam ott amit kerestem. Elsőre nem láttam jól mi is történik így besétáltam a sikátorba. Pár lépés után realizáltam, hogy Josh a mai napi záró munkatársam épp a falon lévő ablakon keresztül adta ki a termékeket. Jó pár doboz állt már ott a másik két srác mögött. Az egyikük épp a kezét tartotta a dobozért amit Josh nyújtott neki. míg a másik felém fordult a dobozok rendezgetése közben mikor meghallotta a lépteim. Levegőt sem tudtam venni, még a gondolat sem futott végig az a agyamban, hogy menekülnöm kellene mikor a dobozoktól felpattanva megragadta a kezem és magához rántott.

- Nézzétek csak ki jött hozzánk! - Olyan szorosan ölelt magához, hogy megtudjon fordulni a másik kettőhöz, hogy a bordáim szinte ropogtak. - Segíteni jöttél, cica?

Felénk fordultak, Josh az ablakon is kihajolt ahhoz hogy jól lássa mi történik a haverjával. Mikor meglátta kit szorít magához láthatóan elfehéredett.

- Basszus! Ő a munkatársam, mégis mi a fenét keres itt?!

- Nem to'm öcsi de tetszik a kis csaj! - szorongatott magához még jobban.

- Előbb pakoljunk el, mielőtt még valaki jönne. - mondta a harmadik és letette a kezében tartott dobozt a többihez. Kutakodni kezdett a farzsebében és előhúzott egy kocsi kulcsot.

Akkor láttam meg, hogy a a sikátor másik oldalán az utcán parkol egy kis teher autó. A gondolatok futkároztak a fejemben, nem akartam úgy végezni, hogy a kocsiba tegyenek. Nem mondta még nekem senki, hogy ilyen esetben mit kell tenni. Nem voltam önvédelmi edzése vagy bármi ami felkészített volna erre. Össze vissza kapkodtam a szemem hátha találok valamit ami segítene. Tudtam jól ha sikítok senki sem fogja meghallani és a segítségemre jönni, ilyen későn már csak elvétve járnak erre a környékre.

- Basszus,basszus,basszus! - hajtogatta egyfolytában Josh a fejét fogva.

A srác aki szorongatva a fülembe sutyorgott az undorító pofájával felemelte a fejét.

- Nyugi öcskös, csak megmutatjuk a cicának, hogy nem szabad eljárnia a szájának. - majd tovább magyarázott Joshnak próbált még beljebb tuszkolni a sötétbe.

Mindenemet megfeszítve próbáltam ellen tartani neki, és lázasan gondolkodni. Ránéztem a harmadik csávóra hátha látok rajta bármit ami azt jelentené, hogy segít nekem, de rám sem nézve felkapott egy dobozt és indult a kocsihoz. Ekkor döbbentem rá, senki sem fog segíteni nekem, még az a halvány remény amit az emberiség iránt éreztem is elmúlt akkor.

A fogva tartom kezei gyengültek körülöttem, hogy más fogást találjon rajtam. Tudtam itt az esélyem. Fogamat össze szorítva a lábfejére tapostam a sarkammal és mikor felkiáltva meggörnyedt a fejemet hátra dobva az arcába csaptam egyet. Szezám tárulj elengedett. Ahogy elengedett elhúzódtam tőle, majd ellépve mellette meglöktem, hogy elessen. Ez az, sikerült! gondoltam magamban, nem tudva milyen gyors a dobozos srác. Azonnal eldobta amit tartott, mikor meghallotta a társa kiáltását és elkezdett irányunkba futni. Ezt látva még több adrenalin öntötte el a testem. Futásnak eredtem. Szívem a fülemben visszhangzott, a levegő a tüdőmet égette és olyan éhes érzés öntött el hogy az utcára, a biztonságos terepre érjek mintha már évek óta raboskodtam volna a sötétben elzárva. Ha ki érnék az utcára akkor könnyebben tudnék szem elöl tűnni. szinte már éreztem a számban a megkönnyebbülés zamatát mikor valami a hátamnak csapódott ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat. Hasra érkeztem így az a kevés oxigén is ami volt a tüdőmben kiszorult. Hátra nézve a vállam felett láttam, hogy a harmadik srác nekem dobott egy kisebb dobozt ami okozta az esésemet. Próbáltam talpra vergődni a fájdalom ellenére is, de esélyem sem volt. A srác pillanatok alatt oda ért hozzám és a a bokánál fogva rántott rajtam egy hatalmasat. Vergődtem, kapálóztam, sikítottam és kapartam a betont a kezem alatt hátha egy nagyobb repedésben megtudok kapaszkodni. Mind hiába. A fogva tartom erősebb volt nálam.

- Hozd ide azt a kurvát! - kiabáltam fojtottan a társa. Jobb kezét az orrához szorítva talpra kecmergett és felénk tartott. Ujjai között vér szivárgott. Lehet eltörtem az orrát. Megérdemelte.

Még hangosabban sikítottam és erőteljesebben rugdalóztam. Egyszer kétszer el is találtam a srácot mert fel fel nyögött, de még így is ráncigált magával vissza. Éreztem ahogy a pólóm a hasamon felcsúszik és a száraz beton a bőrömet karistolja. Megkíséreltem át fordulni a hátamra, hogy a kezeimmel rátudjak vetődni a srác szemeire.

- Talán hagynunk kellene elmenni. - vetette fel Josh az ablakból, miközben idegesen járt a szemei a társai között. - Biztos megígéri, hogy nem szól senkinek sem.

A felénk tartó szemét láda megállt és felé fordult.

- Mégis mit gondolsz? Hülye vagy, vagy mi a fasz? - másik kezével benyúlt a nadrág zsebébe, kitágult szemmel láttam ahogy elő húzott egy kis flicket. A sikítást is abba hagytam, hogy tudjak egyet nyelni mivel a számban a nyál megsavanyodott az események alakulása miatt. Megnyomta a gombot rajta így a kés pengéje kipattant. - Megígéri? Na persze! Biztos nem a rendőrségre menne, hogy beköpjön minket. Ne számíts semmi ilyesmire, hogy elengedjük csak úgy! Ráadásul rohadtul majdnem eltörte az orromat! Megmutatom én neki, hogy kell viselkedni az olyan kis kurváknak mint neki! Majd meglátjuk kivágott nyelv nélkül tud e beszélni a rendőrökkel.

A kést felém legyezve ott hagyta a falfehéré vált Josht. Látva ezt, még sürgetőbbnek éreztem a szabadulást. Vissza nézve a ráncigáló srácra most már pontosabban a kézfejére rugdosódtam. Mit sem érve ezzel, mintha követ rugdostam volna. Abba hagyva a hiábavaló rúgásokat, szorítottam a állkapcsomat ökölbe fogtam a jobb kezem majd megcéloztam a az arcát. Lendítettem egyet a kezemmel és épp arccsonton találtam mire elengedte a lábamat, hogy a kezét a fájó ponthoz szorítsa. Elnyílt szájjal döbbenten nézett rám. Én is megdöbbentem, hogy sikerült megütnöm. Majd egy villanást láttam és ő is meglendítette a jobb kezét. Csillagokat látva jobb oldalra dőltem az ütés erejéről. Arcomhoz kapva nedvesség kenődött a kezemhez. Alig tudtam fókuszálni a szemeimmel, hogy meg tudjam nézni az ujjaimon vér volt. A több tucat gyűrű amit viselt felsebezte az arcom.

- Ezt nem kellett volna csinálnod. - csak ennyit mondott majd felállt tőlem, hogy helyet hagyjon a barátjának.

Az röhögve egy zsebkendővel törölgette az orra alól a vért miközben fölém állva óvatosan letérdelt a derekam két oldalán. Csengő fülem miatt nem halva mit mond nekem fogtam a bal kezemmel az arcom míg a jobbal a mellkasomat próbáltam meg minél jobban eltakarni még oldalra fordulva is. Túl kell élnem! Túl kell élnem ezt az egészet! Nem adhatom fel! Mondogattam magamnak, nem sok esélyt arra látva, hogy épen és egészen ki jutok innen. Maga felé fordítva hogy a hátam a betonon legyen míg arccal egymás felé legyünk. A kést az arcomhoz közelítve beszéltem hozzám de nem tudtam rá koncentrálni, csak a kést láttam. Végig húzta a homlokomon jobbról balra haladva, le a halántékomon a kezemhez, nem sebzett meg mivel nem nyomta erősen a bőrömhöz. Pusztán ezért, hogy megmutathassa kinél is van a gyeplő. Megkocogtatta az ujjaimat jelezve vegyem el a kezem az arcomtól. Lassan engedelmeskedve a szemébe néztem. Nem láttam mást ott élvezettet és sötétséget. Ez a rohadék élvezte a helyzetet, ahogy kiszolgáltatottan feküdtem alatta. Már már nyáladzani is kezdett. Rosszul lettem, ahogy a kést arcomon az ajkaimhoz vezette. Gyomrom össze ugrott, szám kiszáradt, izzadni kezdtem ami az egész testemet nyálkás permetként fedte be. Bal kezemet is mellkasomhoz húztam. Nyeltem egy hatalmasat mikor a számtól vissza fele vette az utat a bal szemem sarkáig.

- Nem vagy most olyan harcias, mi? - közelebb hajolt hozzám mintha valami kis titkot osztana meg velem. Így érezhettem az orrából folyt vér szagát. Nyál tolult a számba, hogy bármelyik pillanatban elhányhassam magam.

- Srácok, ízé ezt nem kellene. Mi lenne... - de nem tudta befejezni a mondani valóját mert a társa aki vissza ment dobozokat pakolni olyan fenyegetően nézett rá, hogy rögtön abba hagyta a beszédet.

- Kussolj hülye gyerek! Ne hidd azt, hogy ha hagynánk elmenni csak úgy akkor téged nem dobna fel ugyanúgy mint minket! - mondta a felettem térdelő köcsög. - Segítek neki befogni a száját.

Vigyorogva másik kezével megfogta a nyakamat. Megragadva az alkarját a kezeimmel, körmeimet bőrébe nyomva dühösen néztem farkas szemet vele. Ez a nap már reggel elromlott mikor a kezemben lévő bögre füle megadva magát a gravitáció erejének a bögre többi részét elengedve a kezemben maradt míg az szanaszét tört a földön. Szinte biztos voltam benne, hogy történni fog még valami. Rémálmaimban sem gondoltam, hogy ez. Elkeseredett könnyek csípték a szemeimet. Nem lehet így vége ennek! Gondolkozz! Gondolkozz! Mondtam magamnak de nem tudtam semmi másra gondolni csak arra, hogy miért nem vagyok erősebb. H az lennék akkor nem lett volna olyan könnyű dolguk velem. Picsába! Sosem hittem Istenben de ha létezik akkor most nagyon jól jönne a segítség! Mintha meghallva kesergésemet megszólalt egy hang:

- Mégis mi a fene folyik itt?

Nem tudtam oda nézni de felismertem a hangot. Bob. Bob volt az, egyszerűen megjelent a semmiből mint valami angyal.

Ez után nem igazán emlékszem, hogy pontosan mi is történt. Lerángatták rólam a srácot és felrántott valaki magához. Dulakodás hangja hallatszott majd kiabálás. Távolról hallottam mintha egy űveg fal választott volna el tőlük. Melegség vett körbe, sokk hatása alatt állva annyit érzékeltem még magamról, hogy szép lassan elájultam.

Legközelebb mikor kinyitottam a szemem a kórházban feküdtem egy halvány zöld szobában. Jobb kezemet a testvérem fogva észrevette, hogy magamhoz tértem. Szólt a nővérnek aki meg is nézett és elmondta hogy olyan erős sokk érte a szervezetem, hogy nem tudott máshogy védekezni csak az ájulással. Pihenhetek még itt egy két órát még mielőtt haza mennék, mivel semmi komolyabb bajom nem esett, Az arcomon a sebet beragasztották és a lelkemre kötötte a nővér, hogy pár napig még tisztítgassam nehogy nyoma maradjon. Újra kettesben maradva a testvérem elmondta, hogy Bob és a barátai találtak ránk, mivel Flórina felhívta őt is a becsípődött dereka miatt, hogy így nem tud zárni. Bob ezért azt gondolta előbb eljön a közös iszogatásról, nehogy egyedül zárjon be Josh. Valószínűleg nem szólt neki Flórina, hogy engem már megkért a zárásra. Ez menthetett meg. Áldottam Flórina levegős emlékezetét. Bob és barátai a bolt felé haladva hallották meg a sikításomat, így oda siettek. Öten Kettő ellen jó arány volt. Mielőtt kihívták volna a hatóságokat még jól megverték őket. Engem kórházba vittek, Bob értesítette a testvéremet aki rohant hozzám, és biztosította róla, hogy ez még egyszer nem fog megtörténni. Josh kirúgták és feljelentették. Engem pedig kevesebb esti zárásra osztottak be.

Ez az eset óta mindig van nálam paprika spré, táskámban vagy a zsebemben. Nem szerettem volna ha még egyszer előfordul ez és nem tudom megvédeni magam. Fivérem még komolyabban vette a védekezést. Beíratott minket önvédelmi kurzusra, majd aikidora. Azóta minden héten kétszer elmegyünk edzeni a dojóba, sosem hagyjuk ki. 22 évesek voltunk mikor egy nyári tábor alkalmával letettük a 6. szintű dan fokozatot, amivel megkaptuk a fekete övet és yudanshat. Élveztük csinálni. Tovább is akartunk haladni a legmagasabb fokozatig.

Halkan nyílt az ajtó. Testvérem felöltözve készen állt az egyetemre menni.

- Jó reggelt. - köszönt. - Jobbat, ahol nem kell korán kelni. - válaszoltam.

Mosolyogva kezdte felvenni cipőjét. Felálltam és csatlakoztam hozzá miután a bögrémet a mosogatóba tettem. Fogtuk a táskánkat indulásra készen, mivel nekem már a kezemben volt a lakás kulcs így én zártam. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót még vissza néztem a vállam felett a könyvre. Nem tudtam volna megmondani miért de zavart, hogy piros volt a borítója. Pár pillanatig néztem majd bezártam az ajtót.

- Jössz már? - kérdezte a testvérem.

Morogtam neki valamit válaszkép, amin csak mosolygott. Nem kell félre érteni a viszonyunkat, nem vonzódunk egymáshoz szexuálisan. Nem azért alszunk egy ágyban. Egyszerűen megrögződött bennünk, hogy mi mindig ott vagyunk egymásnak, és mikor külön aludtunk nem bírtunk egy huzamban pár óránál többet végig aludni. Feljöttek a gyerekkori emlékek mikor vagy a szekrénybe zárták egyikünket vagy a pincébe órákig, míg a másikunk a másik oldalon várta, hogy kiengedjék az épp büntetésben lévőt. Ezzel mindig megtudtam minket fogni. Mind a ketten nyugodtabbak vagyunk ha elérhető közelségben vagyunk egymásnak.

Sétálva indultunk el az egyetemre. Annak közelében választottunk lakást, még ha kicsit drágább is volt mint kellett volna. Mind a ketten találtunk munkát mikor felvettek bennünket. Én egy bárban vagyok pultos, míg a testvérem egy étteremben felszolgáló. Egy évre vagyunk a diplomától nem sokára kénytelenek leszünk kevesebbet dolgozni, hogy a gyakorlati órákat teljesítsük. Én pénzügy és marketing szakon vagyok mivel úgy gondoltam ez hasznos lehet, második szakot is választottam magamnak mellékesen amiből szeretnék majd doktorálni is. Mindig is szerettem a történelmet, boldoggá tesz az, hogy tanulhatom azt is. Fivérem a gazdaság- és pénzügy-matematikai elemzést választotta. Nem mintha tudnám pontosan ez mit is jelent. Valami olyasmi, hogy gazdasági és pénzügyi elemzőként elméleti szinten tudjon széles körű, mélyreható matematikai, statisztikai, közgazdaságtani és pénzügyi ismereteket. De ezt, hogy hogyan alkalmazza azt elképzelni sem tudom.

Megálltunk az egyetem előtti zebránál. Épp akkor lett piros mikor oda értünk. Egyszer csak elkezdtem viszketni. Körbe néztem hátha megtudom mitől is lehet. Nem kellett sokan keresnem, a zebra másik végén egy anyuka telefonálva turkált a táskájában miközben a kislánya egy piros lufit tartott a kezecskéjében.

- Piros. - mondtam. - Hm? - kérdezte a testvérem.

Megráztam a fejem. Biztos semmiség, agyamra mehetett a romantikus könyvek.

De nem tudtam levenni a szemem a piros lufiról. Zavart az a lufi. Elmondhatatlanul. A kislány biztos elfogja engedni azt a lufit, és meg is tette. Apró keze elengedte a lufi zsinórját, ahogy belefelejtkezve nézte az anyukáját. Mi a ?! Nem, ez véletlen lehet, ennek ellenére éreztem, hogy a szél most fog feltámadni és meglibbenti a lufit. Hajszálaimat az arcomba fújó szellő a vállam mögé lökte, a piros lufi pedig a zebra közepe felé kezdett haladni. Fel sem kellett néznem ahhoz, hogy lássam a kocsik közelednek a lufihoz, kizárólag a kislányt néztem aki mintha akkor döbbent volna rá, hogy új barátja tova szállt tőle. Megrebbent a bal térdem. Az anyuka egy pillantást sem adva a lányának tovább kutakodott a méretes táskájában. Ne! mondtam magamban. Ne,ne,ne! Hezitáltam, nem akartam hinni abban, hogy tudom a kislány lefog lépni az úttestre a piros lufi után, és elütik. Fehér fodros ruhácskája többé nem lesz olyan fehér mint előtte. A földön feküdve vér áztatja majd, szinte csengett a fülem az anya sikításától. Pedig meginghatatlanul érzem, hogy ez fog történni. Mikor látom, hogy a kislány kezét kinyújtva tesz egy lépést a lufi irányában megrándulok. Pár másodperc lehetett az egész de nem mérlegeltem a szituációt. A kislány felé vetettem magam aki lépdelt tovább az úttesten.

- Vigyázz! - kiáltottam fel.

Emberek úgy rebbentek szét előttem, mint a lepkék a virágokról. Senki sem tudta kinek címeztem a felkiáltásomat így utat engedtek nekem az úttestre. Kiáltásokat hallottam mialatt futottam a kislányhoz. Lassítva történt minden. Ahogy mellé értem a kislánynak és megragadtam a kezét. Vissza felé löktem a biztonságos távolba a közeledő kocsi útjából. Több órának tűnt ahogy a piros lufi irányába emeltem a fejem. Minden egyes dolgot észleltem magam körül. A rám tapadt tekinteteket, a megállt embereket akik megilletődötten álltak meg, a levegő fújását, a nap melegét. A fivérem eltorzult arcát, szélesre nyitott száját ahogy kiállt utánam. A közeledő autót, de mégis csak a lufit néztem. Ott központosult minden. Semmi más nem volt a fejemben csak az, hogy a lufi piros. PIROS. Akkor abban a pillanatban mielőtt az autó nekem ütközött volna rájöttem mennyire is utálom a pirosat.

Nem emlékeztem, hogy ez után mi is fog történni. Remélem semmi piros nem lesz benne.

1 note · View note