Endstation

Bloom útjai

2024. június 16: éppen 30 éve volt az első Bloomsday Szombathelyen, és éppen 20 éve hoztunk meg azt a döntést Székely Ákossal, hogy mindazt az aktivitást, ami részünkről Joyce és az Ulysses kapcsán inicializálódott, a továbbiakban nem Szombathelyen folytatjuk. Erre emlékezve három fogalom, ha úgy tetszik, három metafora jelentésbeli univerzumát fogom bebarangolni. Ez a három dolog pedig a szombathelyiség, a bloomság és a kontinuitás. 1997-ben egy vitacikkben ezt írtam le: „Vas megye nem esztétikai, hanem közigazgatási kategória.” Ezt ma is így gondolom. Sőt, nemcsak valamely ‘vármegye’ esetében, hanem egy város, pl. Szombathely kapcsán is irányadónak tartom. Tehát számomra egy közös művészeti aktivitásnak nem igazán alapja az, hogy a részvevők milyen lakcímadattal rendelkeznek. Valahogy sohasem érdekelt, hogy kizárólag baráti, ‘szomszédsági’ alapon kéne művészeti kooperációt folytatnom valakivel. A szombathelyi lakhely bázisán szervezett irodalmi, művészeti élet kedélyes familiaritása inkább untatott, mint inspirált. Szombathelyre akképp tekintettem (s ez a pozíció, úgy gondolom, talán Ákos nézőpontjához is közel állt) mint egy izgalmas szemantikai sufnira, ahonnan időnként olyan tárgyak, szavak, entitások stb. kerülhetnek elő, melyekről részben vagy egészben lebomlott az ‘eredeti’ jelentéstartalom, s új kontextusba helyezve, hívószóként használva alkalmasak egy nemzetközi mezőny megszólítására a Mail Art és a Fluxus horizontján. Legjellemzőbb példát erre a Leopold Bloom művészeti lap egyes számainak tematikája jelenthetett: Végállomás, Tejipar, Vérellátó, Emil stb. Ennek kapcsán a város különféle helyszínei is a kinyitott jelentésük révén részévé válhattak a szellemi network-nek. Hogy egyértelműbb legyen, mondok még egy példát: az 1996-os Bloomsday alkalmával kiadtuk a Leopold Bloom mappa Casino című számát, s ezért a napot annak hivatalos programpontjaként a szerencsejáték akkor még létező szombathelyi templomában terveztük befejezni, ahova este oda is vonult az egész társaság. Azonban - bár be voltunk jelentve, illetve jelentkezve a Casino-ba - valamilyen okból mégis elzavartak minket. Ennek ellenére mindez volt a bloomság maga, mert az nem más, mint “…egyfajta jövés-menés; kóválygós offenzíva; vagy tűnődés útközben, (…) szombathelyiség mint virtuális provincialitás; (…) ősszeférhetőségi törvény…” (AP; Élet és Irodalom, 1996. július 5.) Az itt leírtakból az is következik, hogy tartalmi/művészi kontextus, hitelesség nélkül nem igazán vontunk volna be valamely közteret, épületet kizárólag azért, mert megkértek rá, vagy mert valaki ezt elvárta volna, illetve örült volna ennek. Például valószínűleg nem sűrűn mentünk volna Bloomsday ürügyén az ún. ‘múzeumi negyedbe’ (bármit is jelentsen ez most Szombathelyen) vagy a Schrammel-gyűjteménybe (max. a Slammer-gyűjteménybe…), ha akkor már lettek volna ilyenek. Szerintem bármiféle kontinuitásra talán csak önmagunk vonatkozásában van esetleg esély. Nem gondolom, hogy amiatt beszélhetünk tartalmi értelemben egyfajta folytonosságról, mert időben egymást követve, részben azonos helyen történik valamilyen, nevében hasonló eseménysorozat. A szombathelyi bloom-ozást Ákossal 2004-ben befejeztük, ennek okairól már korábban írtam ebben a blogban. Azonban az aktív 'Virágzást’ máshol, új helyszíneken, új platformokon, hol együtt, hol külön folytattuk azután is. Ákos ezt ma már egy másik létsíkon teszi, én magam meg például ebben a blogban, vagy alkalmasint mondjuk egy Buenos Aires-i Mail Art projektben burjánzok tovább. Persze egyébként lehetnek érdekes szinergiák akár Szombathelyen is, azonban ezek nem a hajdani lakcímkártyák vagy a szombathelyi Bloomsday-kontinuitás hamis fikciója miatt állhatnak elő, hanem sokkal inkább egy közös gondolati-szellemi-művészeti horizont révén. E tekintetben pedig pont mindegy, hogy a brazil Santo André-ban, a törökországi Antakya-ban vagy épp Gyanógeregyében vannak azok, akikkel kulturális értelemben alkalmi vagy tartós közösséget alkotok.

“Aᴢ ᴇᴍʙᴇʀ ɴᴇ́ʜᴀ ᴀᴢᴛ ᴠᴇsᴢɪ ᴇ́sᴢʀᴇ, ʜᴏɢʏ ᴀ ᴠᴏɴᴀᴛ, ᴀᴍɪʀᴇ ꜰᴇʟsᴢᴀ́ʟʟᴛ, 𝒗𝒆́𝒈𝒂́𝒍𝒍𝒐𝒎𝒂́𝒔𝒓𝒂 ᴇ́ʀᴛ.

ⵊʟʏᴇɴᴋᴏʀ ᴀᴢ ᴀ ᴋᴇ́ʀᴅᴇ́s, ʜᴏɢʏ 𝒎𝒆𝒓𝒓𝒆 𝒊𝒏𝒅𝒖𝒍𝒋 𝒕𝒐𝒗𝒂́𝒃𝒃.“

••

•

💭

•

••

IG; meliigraphy ✨

Tudom hogy Ő az. Tudom hogy Ő a végállomás, mert olyan helyzetekben volt mellettem, amikor senki nem kellett volna hogy lásson. Amikor tudatomon kívül voltam, Ő akkor is ott volt és vigyázott rám az éjszaka közepén.

három éve és egy hónapja született meg ez a drága lányka,

ma pedig magyarázza a babáinak, hogy "Kőbánya-Kispest, metróállomás, végállomás. Átszállhatnak az M3-as metróra, a vasútra és regionális buszokra. Köszönjük, hogy velünk utaztak, viszontlátásra."

Az élet utazás, ahol a szerelemnek hitt érzések a megállók.

Olyan, mintha egy hosszú utazáson vennénk részt, ahol minden ilyen megállóban várna minket egy plusz hátizsák, amit fel kell vennünk. Ezért egyre nehezebben megyünk tovább. 

Sőt, van hogy egy megállóhoz közeledve azt érezzük, inkább nem akarunk megállni. Mennénk tovább. Nincs már se erő, se hely, se kedv egy újabb megállóhoz.

Végül mégis megállunk, lepakoljuk a terhet, majd szembesülünk az újabbal. Menni kell tovább vele.

A Végállomás ott van, ahol a hátizsákokat már csak le kell tenni.

És akkor tudjuk meg igazán, milyen is a szerelem.

“Imádom Apu története”

Mielőtt a graffiti világába elvesztem volna, kiskamasz korom óta figyeltem a mindenféle falfirkákat, együttesneveket, neveket, vagy sokszor számomra értelmetlen írásokat. Csepelen nőttem fel, ahonnan a belvárosba kellett járni hogy az ember találkozhasson bármilyen kultrális történéssel, szórakozni, csajozni stb.  A csepeli hév-végállomásnál volt egy amolyan szolgátató-ház ( ha jól emlékszem ELMÜ épület volt akkoriban ) ami mellett egy fehér faldarabon, barna festékkel, ecsettel annyi volt írva hogy: “imádom apu” . Éveken át néztem és sokszor eszembe jutott, mi a fene lehet ez az írás. El nem tudtam képzelni mit akart üzenni a készítője. Imádom apu. Mi lehet ez? Vagy másfél évtizeddel később, akkor már csak látogatóbn Csepelen járva találkoztam egy gyerekkori haverommal aki akkor már tudott róla hogy fújok és főleg erről beszélgettünk. Szóba jött hogy szerinte mi a szép, mi a nem szép ( szokásos ) és mivel épp a hévhez közel voltunk, ráterelődött a téma többek között erre az “Imádom apu” feliratra. Meglepetésemre felkiáltott: - Ó hát én ezt vágom! Hát azokat a házakat a “XY” bátyjáék építették, az idősebb “XY” ott melózott és talált egy doboz festéket, gondolta diliből kiírja: “ IMÁDOM A PUNIT “ De a művezető aki még ott volt, rajtakapta, így csak az A PU- ig jutott el.

Ez volt hát Imádom apu legendája. (kb 1989-2000-es évekig)

1.kép : Chaos, Snooze, Hudson, Shep, Solo - OMC crew 1996 Ferenciek tere

2.kép : nyomokban felfedezhető barnával az "imádom apu" felirat, Csepel, hév végállomás

#budapest

#graffiti

Róth István: Millenniumi magyar kormány a Korona évében (2,6X5m)

Nemeskürty István milleniumi kormánybiztos rendelte meg a képet, de soha át nem vette, ki nem fizette, ezért a festőművész a Parlament előtt akarta elégetni. Az aukciós ház azonban felajánlotta, hogy inkább elárverezi 25 millió Ft-ért (2004-ben)

"A falusi tisztaszobák szentképeit idéző alkotás számára Csokonyavisonta a végállomás: 2007 óta a Nagyatádi Szabó István emlékház falán pihen." Az első időben sokan megnézték, ma már csak hébe hóba. Nem is a művészi értéke a fontos, hanem a történelmi vonatkozásai.

"Ma már nem fest politikusokat, a szomszédokat és a rokonokat varázsolja a vászonra. Politikusmunkát csak előleg ellenében kezdene el."

"Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá," írta Shakespeare a Hamletben.

Az élet olyan, mint egy Tetris. Hullanak az egyenes, a T-formájú, az S-alakú és egyéb elemek, teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Önmagában egyik sem jó vagy rossz: egyszerűen csak kockák halmaza. Mégis, mi magunk, a saját várakozásainkon, ítéleteinken keresztül értékkel, minőséggel ruházzuk fel őket. Hiányt töltenek ki. Vagy akadályoznak egy vágyunk kielégítésében. Fájdalmat okoznak. Érzelmeket, gondolatokat társítunk hozzájuk.

"Bárcsak jönne már egy L-alakú!"

"Hú, remélem nem jön most egy T, mert akkor nekem annyi!"

Az igazi küldetésünk ebben az életben nem az, hogy biztosítsuk: csak nekünk kedvező formájú elemeket kapjunk. Hogy minden sima legyen és zökkenőmentes. És hogy minden egyes elemet képesek legyünk minden zavar nélkül beleilleszteni a mi kis sorainkba.

Van olyan, hogy ez nem sikerül. És az igazi feladat és kihívás az, hogy megéljük és elviseljük a zavart, a kellemetlenséget, ami ezzel jár. Anélkül, hogy menekülnénk előle. És tovább dagasztanánk egy olyan áldozat-tudattá, amiben mi vagyunk a szerencsétlen lúzerek, aki ellen az egész univerzum összeesküdött.

Carl Rogers pszichológus írja, hogy a jó élet nem egy állapot: hanem egy folyamat. Egy irány, és nem pedig végállomás. És a jó élet egyik fő kritériuma az, hogy nyitottan állunk hozzá az élet tapasztalásaihoz, minden egyes pillanatban.

Ez nem azt jelenti, hogy bárgyú műmosolyt kell magunkra erőltetnünk akkor is, amikor kellemetlenség történik velünk, és elütni valami kincstári optimizmust sugalló közhellyel. De ahhoz, hogy kiteljesedjünk, hogy gyarapodjunk, ahhoz szükségünk van az erényre, hogy nem elutasítva és nem is közönyösen, de nyitottan és kíváncsian forduljunk a tapasztalás felé, amit az élet tartogat a számunkra. A Tetris példánál maradva: "Hm, vajon milyen forma fog most megjelenni?"

És ha ezt az erényt gyakoroljuk a kisebb bosszúságokon, akkor jóval rugalmasabbá (reziliencia) válunk az élet igazán kemény kihívásaival szemben is.

Adnak valami fontosat az írásaim? Ha igen, kérlek, légy Te is rendszeres támogató - és látogasd ingyen a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényeit is: https://drogriporter.hu/tamogass/

Sosem vagyok végállomás.

Valahogy én mindig csak egy aprócska árok menti megálló vagyok, ahol egy-egy részeg kacaj hangzik, majd reggel üresen kong a következő hétvégéig.

Egy biztos pont, aki csak addig jó, amíg szükség van rá.

Aztán feledésbe merül.

Nem kergethetsz valakit, aki nem szeretné, hogy elkapják. Nem kötelezheted el magad valaki mellett, aki csak fél lábbal van benne a kapcsolatotokban, és nem teheted le mindig mellette a voksod, amikor ő a kispadra ültetett. Mert az élet rövid ahhoz, hogy arra várj, mikor fedezi fel az értékedet. Mert ennél többet érdemelsz. Sokszor csak egy elképzelt valóságba szeretünk bele, talán csak a potenciálba, amit a másik maszkja mögé látunk. Elképzeljük, hogy milyen lenne, ha minden jól alakulna, ha minden reggel csókkal és meleg kávéval keltene, dédelgetjük ezt az álomképet, a mellkasunkra vonjuk a gondolatot, hogy a másik a tökéletes társunk, csak még nem jött rá. Sokszor hajtogatjuk magunknak, hogy ami a másikhoz hajt az valami különleges, hogy neki is éreznie kell, sokszor nyugtatjuk magunkat azzal, hogy lehet, hogy most nem jött össze, de egyszer csak újra összeérnek az útjaink. Az igazság azonban az, hogyha ő annyira akarna, akkor nem kellene álomba sírnod magad kétnaponta, saját magad ölelve. Hogy bár lehet valami különleges, az nem feltétlen egyenértékű azzal, hogy az is lesz a végállomás, azt meg főleg nem jelenti, hogy nem jöhet egy még jobban rád szabott szerelem a csalódás után. Nehéz beismerni magunknak, de amikor újra és újra ugyanabba a folyóba lépünk, más végeredményt várva, akkor elsősorban a saját tükörképünk szemébe kell néznünk, körbejárva az okokat, hogy miért nem adjuk meg magunknak a lezárást. Hogy miért nem hisszük el, hogy mi is megérdemeljük azt a szeretetet, amit adni tudunk. Mert hidd el, megérdemled. Varga Emese

néha azért kések el, mert én vagyok szétszórt - mint amikor a randira elindultam pénztárca nélkül, és egy órát csúsztatni kellett -, de néha önhibámon kívül nem jön ki a lépés

megyek doksipremierre, a jegyeket 20 perccel kezdés előttig át kell venni, betervezem, hogy 35-tel korábban ott leszek

várom a buszt már 5 perccel korábban, késik

mire rájövök, hogy nem késik, hanem majd csak a következő jön 20 perc múlva, és hogy alternatív útvonalat kell keresni, addig elment gyors egymásutánban 3 alternatíva, most azok is csak 10 perc múlva jönnek

a következővel bejutok a metróhoz, ami most ment el, 10 perc múlva jön majd megint

megyek egy kört az aluljáróban, hátha találok valami gyors kaját

nem találok, lemegyek a metróhoz, bent áll (végállomás), 4 perc az indulásig

sétálok előrefelé a peronon, elöl kell majd kiszállnom

hirtelen hangjelzés közepette azonnal csukódnak az ajtók, a legközelebbihez ugrom, a testem nem akarnám közéékelni, nyomom a gombot, semmi hatása

csuk

a metró elindul, és én nem vagyok rajta

a kijelzőn is látszik, hogy még van 3 perc az indulásig

tehát a következő jön 13 perc múlva... és arról még a hbf-on át kéne szállnom az S5-re, ami csak múlt hétfő óta létezik egyáltalán, s még meg kell találni, honnan indul tízpercenként...

ezt megspóroltam magamnak és hazajöttem

a dokumentumfilm rögtön a premier után felkerül online, majd megnézem itthon 😔

addig meg jógázok egyet

A végállomáson túl

Mindig érdekelt, milyen a metró újpesti végállomásán túl; izgatott, mi jön a 'hivatalos' megállóhely után, ott a távoli sötétben, ahol a szerelvények megállnak, majd vezetőjük átsétál a másik végére, hogy elindulhasson vissza, a távoli KöKi felé. Sokszor tűnődtem ilyeneken a peronon ácsorogva, sőt, néha-néha a másik irányból érkezve, a Városkaput elhagyva is fel-felriasztott ez a sajátos kíváncsiság. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen így jutok el az utolsó állomáson túlra.

Évekkel ezelőtt történt; mobilomba révedve ültem az egyik kocsi végében, nem volt zsúfolt a szerelvény, de azért azt sem mondanám, hogy kevesen utaztunk rajta. Állomásonként nem kaptam fel a fejemet, nem füleltem egyfolytában, merre járunk, ám azt tudtam, hogy lassan a célhoz érünk. Nyugodtan ültem minden megállóhelyen, hisz szemem sarkából mindig láttam, maradnak még páran mozdulatlanul a helyükön, így biztos lehettem abban, ahova érkeztünk, az még koránt sem a végállomás. De most az volt, hiába üldögélt rajtam kívül még három utas viszonylagos nyugalomban a helyén. Sőt, valamiért ezúttal nem hangzott el az ismert felszólítás: "kérjük, hagyják el a szerelvényt és erre figyelmeztessék utastársaikat is". Az ajtók záródása után szinte egyszerre szembesültünk azzal, bizony rajtunk kívül nem maradt senki a szerelvényen. Elindult a metró, mindannyian izgatottan felpattantunk, ám a hirtelen jött feszültség nem tartott sokáig, mivel bevillant, hogy a metró rövidesen visszaindul az állomásra s kiszabadulhatunk. Aztán még a hangszóróban megszólaló kedves női hang (vélhetően a metróvezetőé) is megnyugtatott mindannyiunkat.

Mint kiderült, a másik három utast is a többieknek 'köszönheti' ezt a kis kirándulást, illetve annak, hogy hozzám hasonlóan pont olyanokhoz igazodott, akik szintén másokat tekintettek aktuálisan viszonyítási pontnak (pechjükre).

Túl azon, hogy végre megtudtam, mi van ’odaát’, egészen más felfedezéseket is hozott számomra ez a kis kaland. Egyrészt a maga közhelyes módján ismét, sokadszorra is bebizonyosodott, hogy bár néha kényelmesebbnek tűnhet másokhoz igazodni, ám ez bizonyos esetekben koránt sem kifizetődő. (Komoly tőzsdei karrierek alapulnak az ez irányú helyzetfelismeréseken...) Másfelől sajátos példája (tán metaforája) mindez azoknak a jelenségeknek, melyekkel sokunknak sokféle helyzetben meg kell küzdenie. A heurisztikákról van szó, amik olyan rapid ítéletalkotások, melyek a mindennapokban időt, energiát spórolnak meg számunkra, annak érdekében, hogy minden egyes döntésünket ne valamiféle aprólékos megfigyelés, elemzés nyomán hozzuk meg. A heurisztikák (hozzáteszem, időnként nagyon hasznosan) lerövidítik ezeket az utakat: vélhetően, ha sok nyári ruhás, rövid ujjú ingben vagy sortban járó ember látok a szobám ablakából éppen kipillantva, akkor nagy biztonsággal én is nyugodtan otthon hagyhatom a nagykabátot. Elég sajátosan élném az életem, ha minden ilyen esetben annak lehetőségét is végig elemezném, hogy például vajon a globális éghajlatváltozás kapcsán tartanak-e épp flash mob-ot a házunk előtt, és igazándiból nincs is ma jó idő Budapesten…

A heurisztikák használhatósága alapvetően a kontextustól függ; tehát inkább eseti, s sohasem univerzális érvényességről beszélhetünk. Általában (az általam megélt csekély kivételtől eltekintve...), ha az ajtók záródása után többen maradnak még fenn egy metrókocsin, akkor sanszos, hogy nem a végállomást hagytuk el. Ellenben, ha minden esetben, csak azért teszek vagy nem teszek meg valamit, mert igazodni akarok a többiekhez, akkor könnyen olyanok ítéletére, döntésére bízom magam, akiknek semmivel sincs több információja a helyzetről és a lehetséges megoldásokról, mint nekem. A heurisztika csapdája itt éppen az, hogy egy bizonyos szám fölött, ha többen csináljuk vagy 'csak' megéljük ugyanazt, akkor egymás ’közelében’, kölcsönösen mindezt helyesnek, biztonságosnak vagy legalábbis fenntarthatónak érezzük.

Egyes helyzetekben tényleg ki kell lépni a sorból, nem lehet 'jó gyerekként' a többségre hagyatkozni, s ezen időnként sok múlhat. Számomra mindezt annak a tíz év körüli kisfiúnak az élménye adja vissza a legerőteljesebben, akit később Ranschburg Jenőként ismert meg egy ország:

„Kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy körülöttem mindenkit a Dunába lőttek, és én életben maradtam. Az egyik ilyen eset úgy történt, hogy légiriadó volt, a gyerekeket sorakoztatták, aztán levitték a pincébe. A Fasorban volt az árvaház. Levittek minket a pincébe, és mellettem állt egy fiú, akit alig ismertem, de ő került mellém a sorba, és ott álltunk, és hallatszott a bombázás, aztán egyszerre csak valaki kiabált, hogy itt vannak a kapu előtt a nyilasok, sorakozni kell, visznek el mindenkit. Én halálra voltam rémülve, félénk, gyáva kisfiú voltam. Éreztem, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. És akkor a mellettem álló fiú azt mondta, hogy te, gyere, szökjünk meg. Én pedig, mint akibe villám csapott, éreztem, hogy kimondta az igazat. Hát tényleg ezt kell csinálni. Az árvaház hátsó oldala le volt bombázva, fölmentünk az emeletre, és az első emeleti ablakon keresztül, a romokon át, hátrafelé kimásztunk, és megszöktünk. Nekem magamtól soha nem jutott volna az eszembe.” (Révai Gábor: Beszélgetések nem csak gyerekekről Ranschburg Jenővel és Vekerdy Tamással, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.)

/ A fotó forrása: WIKIPEDIA /

Pont ma néztem meg én is ezt a kiállítást. Ha nem lenne egyértelmű a cikk alapján, akkor itt írom, hogy de igen, azért lett meghúzva a tartalom az 1980-as éveknél, mert nem hiányzik az intézménynek, hogy a 2 millió urbanista fővárosában pöcsfejségeket írkaljanak erről. Megteszik ezt anélkül is, szóval nem kell a felesleges trigger.

Akit pedig érdekel a téma, nézze meg a kiállítást. Tartalmas, jól strukturált és mind��ssze egy terem az egész.

Két út, két végállomás..

Ezt Szergej vezette, de lehet hogy a mi hajónk.. "Végállomás, nem megy tovább " hallatszik valahol..