Talált papagáj, 5. kerūlet

Az Illucas Kör

Egyszer volt, még a nagy háború előtt, hogy Ormes, a bátorság istenének egy papnövendéke elveszett a világban és megtalálta magát a dzsungel mélyén. Aimi még egy fiatal pellasi volt és lelkesen tanulta Ormes papjainak bölcsességét, ám pár nappal pappá szentelése előtt, mestere úgy ítélte, hogy Aimi még nem áll készen, hogy közéjük tartozzon. Aimi fiatalos, lángoló dühre gerjedt és követelte, hogy mestere változtassa meg döntését. Ám a mester így szólt hozzá: "Látod, fiatal Aimi, éppen ezért nem állsz még készen. Amint nem adatik meg, amit te szerettél volna, haragos leszel és tombolni, akaratoskodni kezdesz." A papnövendék összeszedte gondolatait, ám még mindig düh vezérelte szavait, mikor így felelt: "Ormes a bátorság és harc istene. Arra tanít minket, hogy küzdjünk meg a céljainkért és ne tágítsunk, míg meg nem szerezzük azokat." A mester csak megrázta a fejét és azt mondta Aimi-nak, hogyha csupán ennyit jegyzett meg Ormes bölcsességéből, akkor nem volt olyan jó tanító, mint hitte. Ezután elküldte Aimi-t a templomból, mondván hogy csak akkor térjen vissza, ha lelke megerősödött és már nem makacs akarata és haragja vezérli. Így Aimi elhagyta Äpeias városát, átvágott a sivatagon és céltalanul vándorolt egy ideig, a szívében tomboló düh pedig lassan bánattá változott. Egyszer csak egy kis faluba ért, ahol munkát kért a földművesektől szállásért és egy kis ételért cserébe. Ebben a faluban dolgozott hetekig és a falusiak meg is jegyezték, hogy milyen szótlan fiú ez. Ám csak addig volt szótlan, míg sakálok nem kezdtek portyázni a falu környékén, elragadva a jószágokat, amire Aimi vigyázott. A papnövendék ekkor a sakálok után eredt és puszta kézzel igyekezett megküzdeni velük, a falu erős embereinek kellett elrángatnia onnan, hogy nehogy nagyobb baja essen. Azt mondta ekkor az egyik öregember neki, hogy akiben ilyen küzdeni akarás lakozik, annak bizony küzdenie kell. "Menj tovább a dzsungel felé," mondta az öreg, "a Catteia és Teitma folyók között rengeteg démon van, amivel megküzdhetsz, és ha legyőzöd őket, lehet hogy az egész világ meg fog tisztulni." Aimi-nak nem tetszett, hogy egy újabb helyről is elzavarják, de azt gondolta, hogyha az öregembernek igaza van, és meg tud küzdeni ezekkel a démonokkal, akkor legalább hasznára válik a haragja. Így hát el is indult a dzsungel felé, maga mögött hagyva a falut. Napokig vándorolt, kisebb tanyák lakosait kérdezgette, hogy merre találja ezeket a démonokat és egy idő után egy csodálatos helyre ért. Tizennégy magas fa fogott közre egy kis tisztást, természetes kupolát alkotva felette. Amint Aimi kilépett a tisztásra, úgy érezte, hogy békesség lengi körül és rögtön tudta, hogy nagyon különleges helyre talált. Viszont őt szörnyű démonok ellen küldték ide, azokból pedig még egy darabot sem látott. Mivel már igencsak fáradt volt a vándorlástól, leült egy kicsit a tisztásra, hogy kipihenje magát, az egyik fa tövében hátra is dőlt és elszenderedett. Amint lecsukta szemeit, olyan valósnak tűnő álmot látott, amilyet még soha. Egy nála valamivel idősebb pellasi férfit látott, hosszú fekete fonatokkal, szürke szárnyakkal, kopott vándorruhában, mely sok-sok fa, csont és toll dísszel volt ékesítve. A pellasi egy göcsörtös faragott botra támaszkodott, aminek végén kis agyag és csont figurák csörrentek meg minden második lépésénél. A különös vándor egy folyó partjához lépett, kezét az iszapba merítette, majd homlokára kente azt. Ahogy tovább sétált a dzsungel tekervényes ösvényein, egy papagáj repült el mellette, mely egy rikító kék tollat hagyott maga után, a pellasi pedig felvette és hajába tűzte azt. Aztán sűrű bokrokon vágott át, melynek tövisei bele-bele karcoltak bőrébe, ám a tövisek között egyszer csak egy gyönyörű lila virágot látott ékeskedni. A pellasi lehajolt, leszakajtotta virágot és a füle mögé tűzte azt. De ahogy Aimi ezt a vándort figyelte, akármilyen nyugodtan is sétálgatott az, látni lehetett, hogy a fák között ólálkodnak valami gonosz lények az árnyékokban, és ahogy a pellasi egyre mélyebbre jutott a dzsungelben, úgy egyre közelebb merészkedtek hozzá. Végül szépen lassan beesteledett, az árnyékok pedig egyre sötétebbé és nagyobbá nőttek a vándor körül, Aimi pedig valahogy tudta, hogy csak arra várnak, hogy a nap végleg elbújjon a horizont alatt, és amint ez megtörténik megtámadják a pellasit. Ám az nem foglalkozott velük, hanem változatlan nyugodtsággal sétálgatott tovább. Aimi nem értette. Hát nem érdekli, hogy vadásznak rá? Nem fogja magát megvédeni? Nem tudja, hogy veszélyben van, talán nem látja a démoni alakokat? Végül a vándor megállt, erszényét letette és épp amikor a nap utolsó sugara is eltűnt a fák között, vándorbotját a földhöz ütötte, amiből hirtelen hatalmas fényesség robbant ki, egy védelmező burkot alkotva a vándor körül. Aimi ekkor látta, hogy a fák követik a varázslatos pajzs formáját, mintha fő tartóoszlopai lennének. A démonok ekkor dörömbölni kezdtek a pajzson, ám az megégette kezüket és sehogy sem tudtak átjutni rajta. Egyre több démon és gonosz, romlott lény érkezett a fényes burokhoz, ám a vándor csak leült a földre és meditálni kezdett, mintha minden a legnagyobb rendben volna. "Áldott föld, vad dzsungel," Aimi valósággal hallotta a vándor imáját, "adj erőt, hogy megszabadíthassalak! Add nekem a patakjaid tisztaságát, virágaid reményét, ősi fáid rendíthetetlenségét és vadjaid erejét. Tégy engem bajnokoddá és megtisztítom földedet!" Ahogy a pellasi meditált szépen lassan elengedte vándorbotját, ami mozdulatlanul ott maradt a varázslat legközepén, majd szépen lassan indák kezdtek kanyarogni körülötte, virágok bújtak elő a földből és eső eredt meg felette. Az eső egyre sűrűbbé vált, a szél is felerősödött és az erdő vadállatai is előjöttek, a démonokra morogva és üvöltözve. Egyszer csak egy hatalmas villámcsapás tört elő az égből, a vándor pedig felpattant helyéről, megfogta botját és az esőerdő összes erejével megsuhintotta azt maga körül, majd a négy égtáj felé fordulva újra és újra, hatalmas, fényes varázserővel a földbe vágta azt, minden mozdulatával száz meg száz démont pusztítva el. Végül elcsendesedett a vihar, a vándor is újból nyugodtnak tűnt. Lecsukta szemeit, végig húzta kezét a talajon, homlokát a földhöz érintette, majd felkapta erszényét és folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Ekkor felébredt Aimi és ahogy szépen lassan elméje is követte őt a valóságba, ráeszmélt, hogy Laures történetét látta, akiről még kiskorában hallott egy mesében. Tudta hogy Laures a természet istenének, Pavaidának volt egy papja, aki sok-sok helyet megtisztított a gonosz lényektől, de az Illucas Körnek nevezett tisztás volt a leghíresebb. Aimi ámulattal nézett körül, hiszen mikor megérkezett, nem is sejtette, hogy egy legendabeli, áldott helyen jár. Ezután napokat töltött el a tisztáson és annak környékén, legtöbb idejét pedig meditációval töltötte. Aimi mindig is úgy gondolt Ormesre, mint egy erőteljes, agresszív energiára, ami nem tűr el semmiféle tiszteletlenséget, semmi igazságtalanságot. Laures varázslatánál nagyobb erőt viszont még tőlem sem tudott ezelőtt elképzelni, viszont valami egészen más fogta meg a látomásban: a druida alázatossága. Semmi önző, semmi akaratos nem volt benne, csupán kölcsönvette az esőerdő mérhetetlen erejét és haragját ahhoz, hogy egy szolgálatot tehessen neki és egy pillanatnyi cselekvést engedjen neki. Aimi pár nap meditáció alatt ráébredt, hogy ő nem akar Ormes papja lenni, hanem Pavaidát akarja szolgálni ezentúl, Laures példáját követve védelmezni a természetet. Kis kunyhót épített az Illucas Körtől nem messze, és az esőerdőt járta, tanulmányozta, valamint segített a környező falvaknak, amiben csak tudott. Egy-két év alatt megtalálta helyét a természetben és nagy bölcsességre tett szert, ezért egyre többen és többen keresték fel, hogy tanításait hallgassák, vagy csak időt töltsenek el vele és meditáljanak az Illucas Körben. És sokan voltak, akik nem csak látogatóba érkeztek, hanem Aimi példáját akarták követni és a dzsungel fái között akartak élni, Pavaida harmóniájában. Így alakult meg az Illucai Szerzetesrend, Pellastä országának legrégebbi rendje, amit újra és újra felfedeznek a pellasik, mindig keresve Pavaida békességét és bölcsességét.