“Mi közötök hozzá… ha nem akarom, hogy helyettem mások akarjanak… ha én magam akarok akarni… ha a lehetetlent akarom…”

Jevgenyij Zamjatyin

a Pohoda még mindig a legcsodálatosabb fesztivál, Trencsén még mindig hatalmas kedvenc, a juhtúrós sztrapacska még mindig a legjobb fesztiválkaja, de az idei nem a szokásos dolgok miatt maradt emlékezetes, pedig elég sok jó koncertet ugrálhatott vagy álldogálhatott végig az ember, ha bírta a meleget. a covid alatt két fesztivált sem rendeztek meg, a tavalyira nem tudtunk elmenni, úgyhogy 2019 óta most mentünk vissza először. ami azt jelenti, hogy a háborús első évében nem voltunk, tehát nem tudom, hogy tavaly mi volt a helyzet. idén az volt a helyzet, aminek itthon is lennie kéne.

úgy alakult, hogy az első koncert, amit láttunk, Alina Pash volt. elég erős élmény úgy, hogy az ukrán barátnődet próbálod utolérni, hogy kiderüljön, mindenkije túlélte-e a Lviv elleni rakétatámadást. mindenkije túlélte, az ajtók és az ablakok mondjuk, nem annyira, mert a rakéta nagyon közel csapódott be a házukhoz, de hát szerencsére most nyár van, mekkora szerencse. elég erős élmény úgy, hogy csak arra tudsz gondolni, hogy te itt vagy egy fesztiválon, ők meg ott vannak hatótávolságon belül. MMO, tudom. aztán Suzanne Vega elénekelte a Last Train From Mariupolt, ami olyan, hogy ha egyszer hallottad élőben, soha többé nem tudod elfelejteni. aztán jött a Dakh Daughters, és a legeslegerősebb koncert, amin valaha voltam. vagy hát mondjuk, hogy dark cabaret. politikai színház. irodalom. van ez a hét nő, akik mindenféle zenekarokban játszanak, pl. a DakhaBrakhában. a Dakh Daughters a Majdan előtt alakult, olyan művészileg könnyen feldolgozható témákról énekelnek, mint a megszállás és a háború, és már 2015-ben is felléptek a Pohodán. a kedvenc mondatom róluk a Wikin: They often use texts by famous authors in their lyrics (e.g. Taras Shevchenko, William Shakespeare, Joseph Brodsky, Charles Bukowski, Shaggy).

van pl. daluk, ami arról szól, hogy anyának és gyermekének el kell utaznia egy másik országba, ahol minden más lesz, és ők is mások lesznek, vagy pl. egy olyan, amiben egy öregasszony monológjába kúszik bele a háború. van egy, amiben felsorolják, hogy mit szeretnének most csinálni. teljesen hétköznapi dolgokat, amiket épp nem lehet. aztán elénekeltek egy dalt a legmagányosabb szigetről, és valaki bekiabálta, hogy orosz hadihajó. szlovákul kiabálta, de még az én kb. 20-25 szóból álló szlovákommal is elég egyértelmű volt, hogy mi hangzik el. és erre a tömött sátor egy emberként kiabálta vissza rá, hogy húzz a faszba. bárhogyan is próbálnám, képtelenség lenne leírni, hogy ez milyen pillanat volt. vagy hogy ez a koncert milyen egy óra volt. konkrétan megmozdulni sem tudtam egész idő alatt, és nagyon hálás voltam, hogy abba a sátorba szervezték, ahol ülni is lehetett. tudom, hogy egy fesztivál nem reprezentatív, és hogy ott sokkal nyitottabbak az emberek, de mindenki olyan természetesnek vette a szolidaritást, amilyennek mindenkinek vennie kéne, akiben még maradt valami emberi. az egész fesztivál tele volt ukrán fellépőkkel, akikre tényleg rengeteg ember volt kíváncsi, szerintem Alina Pashon többen voltak, mint Jamie XX-en. a koncertek előtt/alatt/közben lehetett pl. segélyszállítmányokat bepakolni, álcahálót fonni, ráfújni egy menőautóra bármit a szívecskétől az O1G-ig, ezek mind mennek majd oda, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. nem emlékszem amúgy, hogy a körúton belüli magyar fesztiválok annyira tele lennének ukrán fellépőkkel, pedig mi mind nagyon szolidárisak vagyunk, igaz, hogy már egy év eltelt, hát annyi még gombócból is unalmas. (tudom, hogy Alina Pash fellépett idén Pesten stb.)

találtam egy krakkói koncertet, nagyjából ugyanazzal a setlisttel, mint a pohodás volt, a videón sajnos lengyel felirattal megy a vetítés, a fesztiválon angol felirattal ment. bárhol belefuttok a Dakh Daughtersbe, szerintem nézzétek meg őket.

– Számontartották Dnyeprodzerzsinszkben, hogy ki beszél ukránul, ki oroszul?

– Ezen a kérdésen nemrég gondolkodtam és írtam is róla, hadd olvassam fel! „…tudod hányszor kérdeztem én is filológus és több nyelvet beszélő anyai nagymamámat, Anasztázia Iovna Szergejevát, hogy „na, Mama, ez az ember aztán most melyik nyelven beszélt?” Mindig csak azt válaszolta, hogy „hát, amolyan falusias ukránul”. És soha nem felejtette el hozzá tenni azt sem, hogy ezt bizony nem „sevcsenkósan” mondta, az tuti biztos. Nem pontosan így mondta, hogy tuti, mert ki nem állhatta a pongyola beszédet, de valahogy hasonlóan. És, ha jól emlékszem, gyakran hozzátette azt is, hogy „kisfiam, ha már annyira érdekel ez az ukrán, akkor olvass Sevcsenkót”. Aztán egy kis hatásszünet után megtoldotta azzal, hogy „hát ennél a Sevcsenkónál azért van jobb is, meg aztán őt, hogy is mondjam, mindenki ismeri, de olyan nagyon sok emberrel bizony nem találkoztam, aki éppenséggel ukránul olvasta volna akár egy versét is.” Merthogy sok versét éppenséggel oroszul írta. Ezt tette mindig hozzá. És valamikor később, már felnőtt koromban, amikor megmutattam neki a nagyon tudományos című szakdolgozatomat, ha jól emlékszem az volt a címe, hogy „A lélek és lelkiismeret problematikája Gogolnál”, csak annyit mondott, hogy „ez egy jó téma”, de a bibliográfiámban azért írjam oda a kiadókat is, tegyem ki a vesszőket is, mert ez nem az „Elmúlt idők krónikája”, meg jó lenne bekezdésből is több, mert olyan is van a világon, egyébként meg hogyan is írok róla, amikor ukránul nem is olvastam tőle semmit? „Micsoda, de hát ő nem is ukrán!” „De bizony az, és ukránul írta ezeket”. Nos, én ezt akkor olyan butaságnak tartottam, hogy nem is reagáltam, csak értetlenkedtem magamban, mert hogyan lehet az, hogy ilyeneket mond az én művelt nagymamám, és aztán csak jóval halála után találtam meg egy Gogol kötetet, és hát tényleg ukránul volt. Voltak más hírességek is, akikről meggyőződéssel hittem, hogy tudom róluk, kicsodák, de úgy véltem, hogy vagy az anyai nagypapám, Iván Ivánovics Kolesznyicsenkó filológiai tudása volt igen hiányos, vagy valami ukrán ármánykodás van amögött, hogy ukránnak mondja nekem azokat is, akik számomra csakis oroszok voltak, mert ki mások is lehettek volna? Nos, Vlagyimir Galaktionovics Korolenkó vagy Nyikoláj Ivánovics Kosztomárov még hagyján, de hogy Bulgakov, Dall vagy Prokofjev, meg hát Repin és Csajkovszkij is ukrán? „Azok…, azok…”, erősítgette nagypapám. A Nagymama viszont ilyenkor általában hallgatott. Csak nagyritkán jegyezte meg, hogy „csak a gyökereik, Ványa, csak a gyökereik”.

Az ukrán parlament betiltotta az orosz zenét

Az ukrán parlament támogatta azt a javaslatot, ami betiltja az országban az orosz zenét a nyilvános helyeken és a médiában. Egyben megtiltották az Oroszországból származó könyvek behozatalát és terjesztését. A tilalom vonatkozik a megszállt területek és Fehéroroszország kulturális termékeire is.

Az orosz zene betiltását 303 képviselő támogatta, az irodalom esetében 306 képviselő szavazott igennel a 450 tagú országgyűlésben.

Az eredeti javaslat szerint a tilalom nem vonatkozik azokra az orosz zenészekre, akik felszólaltak a háború ellen. (РБК-Украина)

Góóól! Öngól..... Ezek a dicső ukrán szabadságharcosok megmentek a háborútól? A demokrácia és szabsdság meg Európa hős védelmezői? Dosztojevszkij? Gorkij? Jerofejev jöhet? És a Little Big? Kérdem én. Válaszolj te.

Little Big: a maci felzabálja a Krím félszigetet. És ez is egy orosz egyūttes

Frissítés:

The Ukrainian parliament moved Sunday to further rid its country of Russian culture and influence, in a process referred to by some as "derussification," by voting to pass a law that restricts certain Russian books and music in the country.

The law stops the printing of books by Russian citizens. There is an exception, however, if the Russian citizen is willing to give up their Russian passport and become a Ukraine citizen, then their books can still be printed. The ban also only applies to authors who held Russian citizenship after the 1991 collapse of the Soviet Union.

The law also restricts books from being imported into Ukraine. Now, books printed in Russia and Belarus can no longer be imported, and special permission is required for the importation of books in Russian from any other countries.

https://www.foxnews.com/world/ukraine-restrict-russian-culture-banning-books-music

The Ukrainian parliament did not stop at just books - the parliament also passed a law that stops all music by post-1991 Russian citizens from being played by media outlets and on public transportation. The law also requires TV and radio stations to play more Ukrainian-language speech and music content. "The laws are designed to help Ukrainian authors share quality content with the widest possible audience, which after the Russian invasion do not accept any Russian creative product on a physical level," Ukraine Culture Minister Oleksandr Tkachenko said.Ukraine says the laws are necessary to combat Russia's efforts to erase Ukraine culture, while Russia says such measures oppress Russian speakers in Ukraine.

Ukrainian President Volodymyr Zelenskyy is expected to sign the laws.

Jelentkezési felhívás az LTI Koreai Fordító Akadémia Rendszeres tanfolyamára 2024

✔ A koreai irodalom, webtoonok, filmek törekvő fordítói

✔ Nyelvek: angol, francia, német, spanyol, orosz, kínai, japán

✔ Online jelentkezés: 2024. április 1-től április 19-ig 16:00 (KST) a https://academy1.ltikorea.or.kr oldalon keresztül.

✔ Külföldi állampolgárok: havi 1600 000 KRW illetmény, vízum támogatás, oda-vissza repülőjegy

✔ Időtartam: 2024. augusztus 26 - 2026. június (4 félév 2 éven keresztül)

✔ Tandíj és regisztrációs díjak: Ingyenes tandíj minden diáknak, és évi 100 000 KRW regisztrációs díj általános jelentkezőknek

✔ Részletek: https://ltikorea.or.kr/kr/board/notice/boardView.do?bbsIdx=15187&pageIndex=1&searchCondition=&searchKeyword=

✔ Érdeklődés:

○ Oktatási Menedzsment Hivatal: [email protected]

○ GYIK: https://academy.ltikorea.or.kr/home/faqList.do

------------------------------------------------------------------------

A Koreai Irodalmi Fordító Intézet a Fordító Akadémián 17. rendszeres kurzus diákjait toborozza. Reméljük, hogy támogatják a leendő fordítók.

✔ Támogatás igénylése

○ Időtartam: 2024. 4. 1. (hétfő) ~ 4. 19. (P) 16:00 (KST)

○ Módszerek: Online felvételi ( https://academy1.ltikorea.or.kr )

✔ Toborzás áttekintése

○ Nyelvek: angol, francia, német, spanyol, orosz, kínai, japán

○ Jogosultság: alapképzés vagy annál magasabb

○ Oktatási időszak: 2024. 8. 26.. ~ 2026. 6. 2. félév 4. félév)

○ Képzési szponzor (külföldön élő külföldiek): D-4-2 vízum, fizikai költségek (havonta 16 millió won), repjegy oda-vissza támogatás

○ Általános szponzor (Koreai belföldiek, külföldi állampolgárok): 1,5 millió won félévi ösztöndíj három nyelvi jogokkal rendelkező diáknak

○ Tandíj : Ingyenes

○ Regisztrációs díj: (General Supporter) 100 000 won évente egyszer

✔ Érdeklődni

○ A Koreai Irodalom Fordító Intézet tudományos menedzsment csapata [email protected]

○ Fordítóakadémia GYIK: https://academy.ltikorea.or.kr/home/faqList.do

*3. 27. (Szerda) 10:00 és 17:00 online felvételi eligazítás lesz a Koreai Irodalmi Fordító Intézet YouTube élő csatornáján. (A két ülés közül csak az egyiken lehet részt venni. )

.

.

.

#번역아카데미 #TranslationAcademy #번역배우기 #문학번역 #영화번역 #웹툰번역 #번역가 #한국문학번역원 #LTIKorea #translation #번역수업 #예비번역가 #번역 #literaturetranslation #literarytranslation #literaturetranslator #literarytranslator #Koreanliterature

Putyin, Tolsztoj, Ukrajna

Dobozi István >Okszana Zabuzsko ukrán írónő Nincsenek a világon bűnösök? című esszéjét a HVG közölte. Azt írja:   történelmileg nem lehet elválasztani az orosz irodalmat és az orosz államiságot. Az irodalom egy testet képez azzal a társadalommal, amelynek szól, és amelyről íródott. Minderről az Ukrajna ellen folyó orosz invázió apropóján ír. Zabuzsko lényegében arra szólít fel, hogy kerülni kell…

View On WordPress

Április 21. nemzeti ünnep Brazília-szerte, egyúttal az új főváros alapítása is e napra esik. A 60-dikkal meg a 61-dikkel ellentétben ezt végre korlátozások nélkül megünnepelhetjük. Kávéfesztivált rendezett egy főleg luxus bútorboltokat magában foglaló pláza, ahol újranyitott a könyvesbolt is hipster dizájnos kávézóval. A sorok között forgolódva igazi kincsre akadtam: Kosztolányi Esti Kornél-novelláinak portugál fordítására. A képnek azt a címet is adhatnám félig szarkasztikusan, hogy “helyünk a világban.” Ha jól megnézitek egyetlen más kelet-európai kis ország sem képviselteti magát, Desiré körül mindenki orosz. Dezső biztos meghatódna. Ahogy írta: “[M]ert a betű szerint való hűség hűtlenség. […] A műfordítás […] zseniális csalás.”

„Ahogy reggel fölkel az ágyból, tea után rögtön a díványra fekszik, föltámasztja fejét a kezével, s erejét nem kímélve, mindaddig gondolkodik, míg csak a feje bele nem fárad a nehéz munkába, s míg a lelkiismerete azt mondja: a mai napon már eleget tettél a közjóért.”

Ivan Alekszandrovics Goncsarov- Oblomov

Most olvasom Szorokintól a Fehér négyzetet és a Manaragát, és mindig rájövök mennyire szeretem ezt az embert meg a regényeit/novelláit. Ez az általa alkotott világ szerintem teljesen elképzelhető, és a legjobb az benne, hogy nem tolja az arcodba oldalakon/könyvökön keresztül, hogy mi történt, hanem párbeszédekből, rövid leírásokból teszed össze a képet.

Van pár film is, amelynek ő írta a forgatókönyvét, de még csak egyet láttam belőle, az viszont ilyen ehh volt. A másikban azért még reménykedem.

a szerző is egy gimibe járt a ruszki szkvaddal (meg velem)

"És ez a szegény fiatalember eltakarta arcát tenyerével, S azután is, egész életén át sokszor összerezzent, amikor látta, milyen sok embertelenség van az emberben, milyen sok vadság és durvaság rejtőzik a finom nagyvilági külső alatt..."

Gogol: A köpönyeg

Legújabb hozományom, a Dunakeszi Auchen könyves csere-bere placcáról.

A Mester és Margarita (eredeti címén Мастер и Маргарита) Mihail Bulgakov orosz író regénye, amelyet élete fő művének tartott.   A Mester és Margarita nemcsak a 20. századi orosz, hanem egyben az egyetemes irodalom egyik csúcsa; – írja a Wikipédia – sokrétegű és megjelenése óta sokféleképpen értelmezett alkotás, amelyben sok műfaj és stílus (romantika, realizmus, groteszk) keveredik, s ennek ellenére mégis többé-kevésbé egységes egészet alkot. A cselekmény alapvetően három, összevissza bogozódó szálon fut; az első a Moszkvába érkezett, magát általában fekete mágusnak nevező Woland professzor – aki nem más, mint maga a Sátán – és kíséretének cselekedeteiről szól; a második a Pilátus–Jézus történetének egyéni értelmezésű feldolgozása, önálló betétregénynek is tekinthető; míg a harmadik szál egy szerelmi történet, amely a Pilátus igaz történetét megíró rejtélyes író, a Mester, és szerelme, Margarita Nyikolajevna kalandjait beszéli el. A cselekmény is ennek megfelelően három szinten zajlik: a betétregény, a moszkvai valóság és a fekete-mágia időn és halálon túli valóságában.   Mint ilyen, iszonyonyú sokan fel is dolgozták filmes-, színházi-, komoly- és könnyűzenei, képzőművészeti- és poszt-művészeti alkotásokban. Nagyon sok sajnos nem található Spotify-on, úgyhogy álljon itt egy röpke válogatás belőle:  

volt itt ez a csodálatos száz éves visszautazás az időben a nemzetkarakterológiai magyarázatokhoz,

ami eljutott oda, hogy “ennek pedig semmi köze a rasszizmushoz, mert ez semmi módon nem a románoknak valamiféle “faji” tulajdonságából következik, hanem tudatos döntésből és “értékválasztásból”, úgyhogy szépen vissza lehet tenni a sűrűn forgatott rasszista-kártyát a fiókba.” Túl azon, hogy a rasszizmust sokan és gyakran próbálják kulturalizmusba bújtatni, és túl azon, hogy most mit gondoljunk a román állam kulturális örökségvédelmi tevékenységéről, ez a mondat eleve abszurd kéne, hogy legyen. “A” “románok” “tudatos” döntésére kéne gondolni? Mármint húszmillió ember közösen, tudatosan elhatározta, hogy így legyen, meg ezeket az értékeket választja, ezt bárki komolyan gondolja? Lehet persze itt a politikai intézményrendszerre és a demokratikus felhatalmazásra hivatkozni, de azért azt senki se gondolja a képviseleti demokrácia korában, hogy minden egyes politikai döntést egy teljes társadalmi közösség (egy homogén közösség!) konszenzusa kísér. Vagy hát az aktív véleménynyilvánító magyarok 52%-a által támogatott kormány tudományos életet ellehetetlenítő döntéseit akkor a magyarok tudatos döntésének értelmezzük? Nem erről akarok írni, de azt hiszem ez se vallana egy kifejezetten magas szinten álló kulturális identitásra (ha ennek lenne értelme).

Amiről inkább írni akarok - mert ezekről olvastam eleget mostanában -, hogy a politikatudomány és a nemzetközi kapcsolatok elemzése egészen a közelmúltig (és néhány értékes kivételt leszámítva, lásd pl. Lapid és Kratochwil 1996) olyan kultúra- és nemzetiidentitás-fogalommal dolgozott, amit amúgy a kulturális elméletek már rég elvetettek és amit nem indokol semmiféle tapasztalat. És ez nem csak egy akadémikus vita, hiszen ezek a megfogalmazások leszivárognak a politikai közbeszédbe, reciklálódnak nagy világmegváltó magyarázatként, és a végén egy zöld-sárga ábra szellemi szofisztikáltságával lesznek elénk dobva internetes fórumokon. Közismerten népszerű például (főleg Közép- és Kelet-Európában!) a Huntington-féle civilizációs elmélet, sajnos egyetemeken is szeretik kritikamentesen tanítani - miközben arról, hogy ez tapasztalati úton miért problémás, már kevesebbet hallani (de erről már írtam itt).

A közelmúltban megjelent azért pár érdekes kontribúció, amelyik akár a kultúra, akár az arra épülő (nemzeti) identitás fogalmát új perspektívába helyezi a nemzetközi politikában. Christian Reus-Smit (2018) például egyenesen arra vállalkozott, hogy (némi önkritikát is tartalmazva) megmutassa: a nemzetközi kapcsolatok eddig összes bevett elmélete (beleértve akár az olyan, felszínen kultúramentes elméleteket, mint a realizmus vagy a rational choice)  egyfajta “default” kultúraszemléletre épül, márpedig ez a default szemlélet nem tartható. Nem tartható az antropológusok “legújabb” (és itt több évtizedes lemaradásról van szó - de erről vannak nálam okosabbak itt a tumblren) meghatározásainak és eredményeinek fényében, illetve nem tartható a tapasztalatok alapján: az elnagyolt kultúra- vagy civilizációfogalomra épülő, nagy léptékű elméletek ugyanis csekély prediktív erővel bírnak - lásd pl. Huntington jóslatát az orosz és ukrán nép civilizációs közelségéről (ami kizárná a háborút) vagy a teljes indetermináltságot arra nézve, hogy akkor most (a sokszor nem egybeeső) vallásbeli, nyelvbeli, etnikai vagy faji eltérések jelentik az igazi törésvonalat.

A kultúra ugyanis, ahogy Reus-Smit megmutatja, szinte sose homogén, az állítólagos “egységes kultúrájú” területek nem határolhatók egyértelműen le, amúgyis diffúzak, térben és időben változóak, a különböző identitások pedig ingadozóak és történetileg és társadalmilag konstruáltak. Sőt, a politikai intézmények és a kultúra kapcsolata se annyira egyszerű, mint ahogy eddig látni akartuk: a nemzetközi politika szintjén itt nagy, átfogó intézményekre kell gondolni (mint a szuverenitás vagy a “liberális világrend” intézményrendszere - bármit is jelentsen ez utóbbi), és ezekről a bevett kép vagy az, hogy kultúrafüggetlenek (ezt gondolják sokszor a mai liberálisok az univerzális megoldásokkal, illetve azok is, akik az intézmények pluralizmusában hisznek) vagy az, hogy valamifajta mélyben meghúzódó, egységes vagy legalábbis jóldefiniálható kulturális gyökereket tükröznek (akik szerint például egy egységes “európai kultúra” volt az okozója a modern nemzetállami rendszernek, és ide lehet - nyilván túlozva, hogy egyáltalán komolyan vehető elméletről van szó - besorolni, ha valaki a “román kultúrából” vezet le valamilyen jelenlegi politikai gyakorlatot). A valóságban azonban a politikai hatalom és intézményrendszer maga is alakítja a kulturális tagozódást - ezt ráadásul nem is olyan nehéz elképzelni, ha arra gondolunk, hogy a “vesztfáliai” típusú állami szuverenitásra (de kezdetben dinasztikus legitimitásra) épülő modern európai államstruktúra megelőzte a modern nacionalizmus kialakulását (ami még egy ok, hogy kétkedjünk a különböző történelmietlen, több évszázados egységes kultúrára visszavezethető identitásmagyarázatokban).

Ebből nem az következik, hogy a kulturális magyarázatokat el kell vetni - ez ellentmondana a józan észnek meg a tapasztalatoknak, hiszen hány meg hány vezető hivatkozik arra a politikai döntései során, hogy mi “ezek vagyunk”, nem pedig arra, hogy “ezek az érdekeink” (amik amúgy szintén történelmileg és társadalmilag konstruáltak, de ez más kérdés). De Stefano Guzzini (2012: 45-57.) felhívja rá a figyelmet, hogy amikor “külpolitikai identitásról” beszélünk (márpedig ő beszél - a könyvében egyenesen azt mutatja meg, hogy a hidegháború vége utáni identitásválságok vezethettek bizonyos geopolitikai magyarázatok újra megugró népszerűségéhez), akkor valójában főként elitdiskurzusokra kell gondolni, nem pedig a nemzetnek vagy az államnak valamilyen egységes/állandó, politikafüggetlen tulajdonságára. Másrészt ezek pedig nem valamilyen determinisztikus magyarázó erővel bíró alapfeltételek, hanem inkább politikai cselekvés által aktiválható gondolatok és elképzelések arról, hogy egy állam hogyan kell, hogy definiálja magát, ez milyen nemzetközi szerepben nyilvánulhat meg stb. stb. Egy ilyen módon limitált identitásfogalom már segíthet felhívni arra a figyelmet, hogy mondjuk egyes politikai aktorok miért járhatnak sikerrel a gyűlölködés felszításában (lásd a mesterségesen gerjesztett délszláv nacionalizmus a hidegháború végén) és hogy hogyan csapódhat le az emberek gondolkodásában a szisztematikusan fenntartott migránsozás vagy annak hangoztatása, hogy a rohingyák igazából "bevándorlók” saját lakhelyükön. Remek elemezések születtek arról, hogy a “civilizációs sztenderd” mint olyan hogyan segített a nemzetközi politikában az elismerés egyenlőtlenségeit fenntartani (Gong 1984) vagy hogy különböző esetekben a megalázás és stigmatizáltság hogyan vezet bizonytalan identitásokhoz (Zarakol 2011), ami aztán nem igazán kívánatos politikai konstrukciókat és döntéseket eredményez.

Szóval van itt még mit elemezni akkor is, ha az Apponyi gróf fejében lévő irtóztató, feneketlen mélységet talán már meg lehetne haladni így száz év elteltével.

---

Irodalom

Gong, Gerrit W. 1984. The Standard of Civilization in International Society. Oxford: Clarendon Press.

Guzzini, Stefano, ed. 2012. The Return of Geopolitics in Europe? Social Mechanisms and Foreign Policy Identity Crises. Cambridge: Cambridge University Press.

Lapid, Yosef and Friedrich Kratochwil, eds. 1996. The Return of Culture and Identity in IR Theory. Boulder, Colo.: L. Rienner.

Reus-Smit, Christian. 2018. On Cultural Diversity: International Theory in a World of Difference. Cambridge: Cambridge University Press.

Zarakol, Ayse. 2011. After Defeat: How the East Learned to Live with the West. Cambridge: Cambridge University Press.

Khönyvek

nemsokára megyek magyarországra, és most lesz hely a huzikocsimban sok könyvnek, szóval szeretnék egy listát készíteni, hogy hamar letudhassam a vásárlást, viszont jó lenne, ha tudnátok ajánlani valamit. főleg orosz meg múltszázadi magyar irodalom érdekel, meg itt van néhány kedvencem a teljesség igénye nélkül, amikhez valami hasonlót keresek:

- macskabölcső (vonneguttól más még nem is volt!!) - iskola a határon - ötödik pecsét - dosztojevszkijtől bármi  - száz év magány - virágot algernonnak - kafka - h. g. wells időgépét elkezdtem, még nem mondok véleményt de jónak tűnik - rejtő természetesen - tar sándor - 1984 - kutyaszív (bulgakovtól mi jó még?)

modern irodalom:

- harlan coben-féle krimik jöhetnek - john green stílusát is szeretem   - metro 2033 - neil gailman

na de a lényeg az, hogy biztosan kimaradtak mindenféle kultikus gecijó könyvek, amiket ezerszer el kellett volna olvasnom, vagy el is olvastam csak kiment a fejemből, pl. régóta érdekel, hogy kerouac útonjának nekifussak-e még egyszer, mert emlékezetem szerint az első kb. 50 oldal nem kötött le