Szerhij Zsadan: Harminckét nap alkohol nélkül

STRAND-AVANTGÁRD, avagy a vad-modernek a vízpartra mennek

A nyári forróságban két menedéket ajánlunk teljes szívvel; a múzeum hűvös terét és a vízpartot. Ha mégsem a Zichy-kastély kiállításait választjátok, akkor tartsatok most velünk, hiszen Simon Jolánhoz és Kassákhoz hasonlóan mi is a vízhez vonulunk, hogy a Duna homokos partján – a „pörköldén” pihentessük szellemünket. A látványt saját készítésű avantgárd napszemüvegeinken keresztül élvezzük, amiből egy rövid divatbemutatót is rögtönzünk a helyszínen. A képeken látható napszemüvegeket vagy ezekhez hasonlót ti is könnyedén előállíthattok, ha követitek a leírást.

Sokan részt vettetek már nálunk a Vad Modernek Öndivatbemutatója című foglalkozásunkon, ahol azt az izgalmas időszakot dolgozzuk fel, amikor a századforduló új művészeti irányzatai szakítottak az európai művészet hagyományaival. Az avantgárd művészeket vonzotta minden, ami egzotikus, amit a kívülálló többség barbárnak és kezdetlegesnek látott. Ezek a művészek épp olyan szépnek (sőt, szebbnek) láttak egy afrikai maszkot, mint a Mona Lisát. Így a törzsi művészet nemcsak a néprajzi gyűjteményekben, hanem a művészeti galériákban is megjelent. A foglalkozáson kalandozunk a törzsi és az avantgárd művészet világában, megnézzük, mit tanultak az afrikai művészetből a kubista festők, lehet-e használati tárgyakból jelmezt készíteni, és hogy néz ki a pápua fejdísz, ha műanyagból készül. A mai bejegyzésünk segítségével újabb kiegészítőt készíthettek az öndivatbemutatóhoz.

A zöld és kék árnyalataiban játszó napszemüveg kollekciónkat papír- és műanyaghulladék felhasználásával készítettük. Mivel nyaralás közben ritkán áll rendelkezésre az egész kézműves felszerelés, a rögtönzött megoldásokra és saját kreativitásunkra kell hagyatkoznunk.

Felhasznált anyagok és eszközök, azaz hozzávalók:

tojástartó doboz

egy darab alufólia

joghurtos doboz

vécépapír guriga

egy színes műanyag flakon

olló (és sniccer)

Először tojástartóból vágtunk ki két kúpot, majd a csúcsukat levágva a kúpok végébe műanyag üdítős flakonból metszett lencséket illesztettünk. Ha ezt a megoldást követnéd, érdemes felnőtt segítségét kérni a flakon alján található domború részek levágásához. Egy élesebb kés vagy sniccer jó szolgálatot tehet, de soha ne fogj hozzá használatukhoz felnőtt felügyelete nélkül!

A lencsék beillesztése után a tojástartó oldalába lyukat fúrtunk, és alufóliából sodort szárat erősítettünk hozzá.

Az eleganciát kedvelőknek ajánljuk az egylencsés lornyont, melyet hosszú száron fél szemünkhöz tartva viselhetünk folyóparti dadaista estélyeken.

Kifejezetten napozáshoz és felhőnézéshez tervezett darabunk két különböző nézőke kombinálásával készült: az egyik oldala vécépapír guriga, műanyag lencsével, másik fele joghurtos doboz. A joghurtos doboz alját nem vágtuk teljesen körbe, így tetszés szerint felnyitható és lecsukható, ég kémleléséhez vagy törülközőn szundikáláshoz ideális modell.

Ha kész a napszemüveg, ajánljuk figyelmetekbe Pálffy Lajos A munkásosztály a vízpartra, vagy a hegyekbe megy cikkét, amelyben a két világháború közötti munkáskultúra, Kassák Lajos és a Duna-part kapcsolatát írja le röviden, élvezetes stílusban. A szöveg a Kassák-Múzeumban 2016 tavaszán megrendezett Vizizrí Munkáskultúra a Duna partján című kiállításáról született. Érdemes figyelni a múzeum új Kassák hely<történet<ek sorozatát is a honlapon, facebookon, instán, ahol az elmúlt hetekben számos bejegyzés jelent meg nyaralás témában.

Rövid részlet a cikkből: „Tájékozatlan, aki úgy gondolja, hogy a régi munkások a kocsmában töltötték vasárnapjaikat. A többség értelmes elfoglaltságot talált magának kevéske szabadidejére: pezsgő volt az egyesületi élet, politikai, vagy éppen vallási alapon szerveződő társaságok kínáltak tartalmas programokat. Mert a nyár a két világháború között is csak nyár volt, amikor spontán és szervezett fürdőzőkkel telt meg a főváros környéki Duna-part is. Vagy éppen a budai és a szomszédos hegyek turistaútjain indultak el jókor reggel azok, akik az ebédet egy-egy turistaházban, vagy tisztáson akarták elkölteni egymás között, jó társaságban. A fővárosi polgárok a Római partra, vagy a Lupa szigethez jártak fürödni, túrázni, meg Dobogókőre és Szokolyára. A munkások pedig, akiknek három turisztikai egyesületük is működött (TTE – Természetbarátok Turista Egyesülete, Munkás Testedző Egyesület, Gyopár Turista Egyesület), a Zugligetbe, a hűvösvölgyi Nagyrétre és a pilisi Eszperantó-forráshoz jártak kirándulni; strandolni pedig két bejáratott helyre, Horányba és a vele szemben lévő gödi egyesületi strandra (Fészek) is mehettek. A horányi Duna-part, a Telep területének megvásárlását még a TTE magántisztviselői tagozata kezdeményezte 1928-ban. A homokos part volt a »pörkölde«, a vízparti ligeterdőben pedig ott álltak a sátrak és az hosszabb távra készült építmények.”

A kapitalizmus újdonsága – amelyet még ma se fognak föl sokan, bár a gazdaságtörténet, a politika- és jogelmélet szemszögéből ez evidencia – az, hogy az értéktöbbletet nem úgy vonják el a termelőktől, ahogy korábban, azaz fizikai és jogi kényszerrel (ennek különösen brutális példája a kései, ún. „második” jobbágyság, amelyről az olvasónak talán még vannak halvány középiskolai emlékei), hanem „a piacon”, ahol a termelő önkéntes, jogilag egyenlő felek által kötött szerződés alapján bocsátja áruba munkaidejét („munkaerejét”). Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosa fizet (munkabért) a termelőnek, a kapitalizmust megelőző gazdasági rendszerekben a termelő még formálisan is fizet a tulajdonosnak (különféle adókat és járulékokat, pénzben és természetben), sőt: ingyen munkára (robot, corvée) is kötelezhető, „röghöz köthető” és í. t. A korábbi rendszerekben a termelő többnyire jogilag és politikailag is a tulajdonos („birtokos”) alárendeltje (úriszék, a nem nemesek jogfosztottsága stb.).[1]

A kapitalizmusban ez nem így van, a piaci/szerződéses viszonyok korolláriuma a jogegyenlőség. (Azért tegyük hozzá, hogy Marion von Osten a svájci szövetségi statisztikai hivatal adatai alapján leírja: a világ egyik leggazdagabb országában 2004-ben 6,9 milliárd ledolgozott munkaórára, amelyet megfizettek, 8 milliárd fizetetlen munkaóra esett, ez utóbbiakat háromnegyedrészt nők végezték, miközben a munkabérszektorban is tizennyolc százalékkal kerestek átlagban kevesebbet a nők.)

Ennek az elvontságnak persze komoly korlátokat szabott az állam és a tőkés elitek „rendi” jellegű összekovácsolódása – az udvartól a bankokig -, amellyel szemben a termelőeszköz- és más tőketulajdon nélküli személyek (egyszerűsítve: proletárok) mint elszigetelt magánszemélyek állottak szemben, ami tetemesen gyöngítette szerződéskötési, nyomásgyakorlási esélyeiket. A szocialista vagy szociáldemokrata munkásmozgalom (elsősorban szakszervezeti és pártmozgalom) megértette, hogy evvel szemben csak a proletárok rendi (korporatív) megszervezése, az ellenhatalom és az ellenkultúra kiépítése lehet hatékony. A kizsákmányoltak és elnyomottak korábban mindig a hegemón államkultúra törmelékeiből építkeztek (a munkáskultúra eredete is a nonkonformista vallási szekták kulturális alvilágában rejlik, ahogyan ezt E. P. Thompson klasszikus műveiből megismerhettük). A kontrahegemonikus politika és kultúra (hogy a mai kultúratudomány Gramscitól származó fogalmát használjam) a modern ipari proletariátus kizárólagos és precedens nélküli leleménye volt; először állította a vagyontalan termelők valamely osztálya, hogy az uralkodó osztály és az állam legitimációs ideológiája hamis (nem pedig azt, hogy a helyes legitimációs ideológiával a hatalmasok visszaélnek). Viszont szerinte igaz az, amit a munkásmozgalom „helyes tudománynak” plusz „kritikai elméletnek” tekintett. A jóléti állam kezdeti szerény kezdeményei a hegemón és a kontrahegemón „rend” kollektív kiegyezéséből származtak, s a jóléti állam addig állt fönn, ameddig az osztályharcot a „rendek” közötti rendezett küzdelem (konfliktus/kiegyezés) határozta meg: a „kollektív szerződés” kifejezés itt jelképi erejű.

Blaski József: Mozaikkép, 1967 (forrás)

József Attila - Szocialisták

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!... A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat - Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk, hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk.

Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk, tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából, kubikos gödörből feljutottunk - viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal, a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette, a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás megfőzhette, a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsögébe belecsobbant, a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiatalába beledobbant, a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás beleköltözött, a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás beleöltözött, a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás megszületett, a bőrszivarral, mely bagó lett, amíg a munkás felnövekedett, - - a tőkével, mely munka lesz, míg megnő az inas s kalapácsával odavág világ! ahol a legfehérebben izzik a vas!...

Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz!...

Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!

jogszabályok

tageltek, szóval le sem tagadhatom, hogy láttam, van egy új direktíva, miszerint a dolgozók nyugodtan beszélhetnek a bérükről következmények nélkül. Ami amúgy jó (is lehetne).

Most eltekintve, hogy a legtöbb magyar munkahelyen mennyire szarnak a munkatörvényekre ez az idézet jutott eszembe:

"Az évvégi hajrában kértem egy nap szabadságot. „Még fizetés nélkülit sem adok” – ingatta a fejét a főnök. Kisebbfajta vitába bonyolódtunk, ezzel vágta el: „Nézze meg a kollektívben, ha nem hisz nekem” – és faképnél hagyott.

Bementem az irodába és elkértem az egyik adminiszt­rátornőtől, aki amolyan titkárnőféle is a főnök mellett.

Besétált a főművezetőhöz, majd visszajött és az íróasz­tala fiókjából kiemelte a vaskos, stencilezett könyvet. „Ha a főnök engedélye nélkül kérem, nem adja ide?” ­kérdeztem. „Ez szabály” – mondta fagyosan. És hozzá­tette: „Itt nézze meg, nem viheti ki”.

Két perc múlva már megbántam, hogy nem hagytam rá a főnökre az igazát. Egyszerűen képtelenség volt megtalálni azt a bizonyos rendelkezést, amit kerestem. A tartalomjegyzékben a „szabadságolás:’ szó egy tucat­nyi körmondatos címben szerepelt, látszólag egyik sem az én esetem.

Segítséget kértem, az adminisztrátornő rá bökött az egyik címre. Felütöttem az oldalt és valami ilyesmit talál­tam: „1962/XIX Min. TvR. 26. paragrafus (4)-(6) valamint MTrvK 47. paragrafus (5) szerint.” A számokért és a rövidítésekért nem állok jót."

(Haraszti Miklós - Darabbér)

Még ha egy átlag munkás tud is arról, hogy mi a céges szabályozás meg mi a törvény (egyikről se tud amúgy), meg is érti, hogyan szerezne érvényt a jogának? Nem tetszik valami, pereljen - hogy miből, az már egy másik kérdés. Ilyenkor hasznos lenne egy szakszervezet.

Szóval jog az van, meg lesz is, de amíg ennyire egyenlőtlen a két fél pozíciója, addig csak teszünk egy masnit a szarra itt kelet-európában.

A szúcsi Munkás Szent József-templom sgrafittója - Huszár István, 1968 (link)

Maga az egész templom kurva jól néz ki.

amerikázás

1. a munkaviszonyok megjavítása céljából (=béremelés) a munka szándékoltan lassú végzése 2. lazsálás, naplopás.

A szó első értelme a munkalassító sztrájkokra utal, amelyek ugyan Skóciából indultak ki a múlt század végén, de hamarosan Amerikában is elterjedtek, s bizonyára az erről szóló hírek nyomán született meg magyarul az ~ szó; mára kissé elavult, illetve csak második, tágabb jelentésében él az idősebbek nyelvi tudatában.

EDIT: kicsit kiegészítettem etimológiai szótár alapján.

Tudom, egy csecsemőnek minden vicc új,

de eddig a politikai népdalok létezéséről sem hallottam, nem hogy arról, hogy ilyen rohadt menő dolgot énekeltek az emberek száz éve:

(forrás)

De van még lámpavas! De van még lámpavas! A népkormányban sok a gaz Úgy ám sok a gaz! De van még lámpavas!

(forrás)

Nem egyedül ez szocdemes változat létezik csak 1919-ből, hanem horthys meg szlovákos is van - elég nagy sláger lehetett a huszadik század első felében.