mi bajom van. mi a fasz bajom van. de komolyan

Kifelé jövetel: az utolsó munkanapunkon beszéltem vele és elküldtem neki egy igen hosszú levelet. Borítékolható volt a válasz, nem lepett meg, de kellően magam alá kerültem tőle és most fingom sincs, hogy mit kezdjek magammal. Még azon is dolgoznom kell, hogy ne akarjak rá írni. Kurvára mentsen meg valaki vagy lőjön le! :)

Testvér

Most nem mondhatom el neked ami bennem van mert nem terhelhetlek szóval ide írom ki. Itt úgy se olvasod majd soha. Tudtam, hogy milyen lesz ha le lépsz, reménykedtem pedig, hogy tévedek. A többiek nem látták előre ők utólag jönnek rá. Anyu tudod milyen, pont leszar mindent. Az ő baja az első kell legyen mindenkinek, rossz passzban van a barátnője így szalad hozzá. Költi a közös élményekre a pénzt vele és az épp aktuális párjával. Én itt vagyok, látnak épp de nem nagyon vesznek észre. Nagyon szarul vagyok, már nem tudom eldönteni, hogy ki akarom ütni az agyam vagy inkább teljesen bekapcsolni. A magány kezd haraggá válni bennem. A kérdések a fejemben egyre gyűlnek, ha egy barátnője ennyire érdekli anyut akkor én miért nem? Nem is emlékszem mikor volt utoljára családi napunk.. A te hiányod úgy kerget mint egy lidérc, mert apám helyett te álltál mellettem mindig is. Igazából apurol most szart se tudok de nem is izgat. Megint egy 11 éves kislánynak érzem magam aki próbálja össze tartani a családot de bele roskad. Nos már nem is igazán próbálom pedig alig telt el pár nap. A káosz külsőleg még épp csak lappang, bennem viszont már közel van a kiteljesedéshez. Nem tudom mit kezdjek magammal. Őszintén szólva félek. De ez van, remélem lassan én is elindulok a saját utamon.

Ma már mostam, porszívóztam, sütöttem kenyeret, megpucoltam két ablakot, lemostam egy radiátort, felmostam a teraszt...

de most nem tudom, mit kezdjek magammal, úgyhogy mindjárt bort iszok, és megzabálok MÉG EGY pizzát.

Depresszió

A legrosszab az egészben hogy nem tudok rámutatni tudod?! Hogy na ez az a dolog amiért így érzem magam. Egyszerűen csak van és küzdök magammal hogy ne kezdjek önpusztításba. Ez az én részem ezt el kell fogadni és megértem ha valaki ezzel nem tud mit kezdeni. De légyszi ne kezdj el velem vitatkozni hogy ez mind csak a fejemben van, mert azzal azt érzem hogy nem veszel komolyan...

Kicsit megvagyok lőve és nem tudom, hogy mit csináljak.

Ugyebár itt vagyok montrealban, van egy biztos állásom és be van adva a permanent residency kérelem ami vagy pár hónap vagy pár év, ki tudja. Ugyanakkor a francia nyelv miatt annyira nem szeretek itt lenni, mármint nem rossz de soha nem vágytam ide és most se lenne benne a top 10ben.

Viszont kaptam megkeresést vancouverből amit szerettem és Ausztráliaból is, ami meg kalandvágyból fasza lenne. De beszéltem svédekkel is egy lehetőségről.

Szóval nem tudom mit kezdjek magammal, egyrészt jó lenne végre megszerezni a PR-t mert akkor tudnék menni bármerre és megmaradna a lehetőség hogy visszatudjak jönni ha akarok, de nem tudom mennyit akarok rá várni.

A költözés kicsit macerás lenne, de hát egyszer élünk, inkább azt nem tudom, hogy mi is lenne a jó döntés. A szüleim öregszenek, szeretnék nekik segíteni amikor tudok, de ha ennél is messzebb költözök akkor ez még nehezebb lesz.

Haza is költözhetnek, így hogy a terület amiben dolgozom sajnos teljesen home office vált (amit nem szeretek). Ott lenne a legegyszerűbb életem, de hát ugye tudjuk mi megy otthon.

Utálok dönteshelyzetbe kerülni.

Nem tudom milyennek kéne lennem, vagy mit kéne tennem. Nincs aki meghallgatna, vagy segítene. Egyedül vagyok, és félek. Mit kezdjek magammal , miért vagyok ? Szeretnék valakit aki megért de nincs

Fogalmam sincs hogy mit kezdjek magammal, eddig mindig voltak nagy almaim, celjaim, de a kedves csaladomnak es a barataimnak sikerult azt tonkre tennie. Igy hat csak sodrodom az arral 🫠

És esténkét le fekszem mindig azzal a tudattal , hogy lehet a holnapi nap más lesz.

De rá jövök hogy minden napom ugyan az a fájdalommal kelek fel és ugyan az helyzet amit nem akartam volna át élni de azt élem.

Szomorú hogy már nem vagy mellettem és szomorú hogy amit jövőnek hittem az már a múlt.

És ahova nézek nem lehetőséget látok hanem téged és téged …

Kár hogy mi el buktunk és az meg rosszabb hogy a kilátásaim ködösek és homályosak.

Tudtam hogy mit akarok és miért küldjek és miért éljek , de már ez nem adatik meg nekem és nem tudom mit kezdjek magammal végezni nem akarok , mert egyszer szeretném látni hogy igazán boldog leszel ha nekem nem sikerült akkor bízzok abba hogy leszel még igazán boldog mert meg érdemled.

Az éjszakának vége,

Az utcán ér a hajnal,

Az első buszig húsz perc,

Mit kezdjek magammal.

Éjszakából reggel,

Kisgyerekből felnőtt,

Zsákutca-táblák,

Az egyenes ösvények előtt.

Nem akarok visszamenni a valóságba, Pirkadatkor a hajnalba olvadok.

A horizont szélén süllyedő Hold a testem, reggelre elfogyok,

Elfogyok.

a helyzet az, hogy kezdem elvesziteni a kontrollt

a kontrollt, az eletem es minden felett.. megkerdojelezek minden tettem es gondolatom, az eletem minden teruleten.. ossze vagyok zavarodva, reggel ota jar az agyam, egesz reggel sirtam miutan elolvastam azt az uzenetet..

Es oszinten nem tudom mit kezdjek magammal

Olyan másnapos vagyok ki se kelek az ágyból nemtudom mit kezdjek az eletemmel dolgozni akartam de a bunko no rám nyomta a telefont pedig még be se fejeztem a mondandómat de hat ez van le fogytam pár kilót most nagyon vékony vagyok mint egy anorexiás tudom hogy sose lesz senkim akire tudok támaszkodni mind érzelmileg és talán valahol közös kassza hogyha az egyiknek nincs segítsük a másikat mert szeretjük egymást csak magamra tudok számítani a későbbiekben ebben biztos vagyok és abban is biztos vagyok h nem fogok 1 férfit sem beengedni az életembe el élek egyedül a szobámban a csincsillammal nem lesz sok eletem pedig az volt a tervem h kimegyek külföldre és az ott megszerzett pénzből elviszem a barátomat Rómába mert nagyon meg akarta nezni a Kolosszeumot és elmegyünk egyutt nyaralni pedig sose akartam oda menni csak miatta akartam volna így ha ki jutok dolgozni csak a plasztikai műtétekre fogok költeni és arra h egyedül elutazzak mert nemtudok kit vinni magammal egy eleve romhalmaz elet 180fokos fordulatot vett egyenesen a szarba. Tehát fel fogok allni és elem egyedül az eletem csak saját magamra számítva ha el akarok menni bulizni el megyek egyedül bár bulizni nincs kedvem mert 14-16-17eves koromig csak buliztam és tönkre basztam magam így ha el is megyek semmi cucc csak pár feles pia hol van az az ember akivel eltudok menni egy jót beszélgetni sétálni engem ez tesz boldoggá más ember jelen léte de egyedül születtem egyedül is fogok meghalni nem támaszkodhatok másokra mert mindenkinek megvan a saját élete csak nekem tűnt el el vette tőlem a sors az embereket mindenki irányt váltott csak én maradtam itt egyedül legbelül arra vágyom hogy legyen kéz ami felhúz es elvisz mindenhova de ez nem fog megtörténni magamtól kell fel álljak es életet teremteni magamnak.

Mióta meghaltam kicsit másként látom a világot és nem tudom, hogy mit kezdjek vele. A túloldalon nincs semmi vagyis pont ez, hogy nincs túloldal. Az élet tök random és nincs se isten, se karma vagy valamilyen felsőbb hatalom, amely minden lépésemet nézné és eldöntené, hogy alkalmas vagyok-e a megbocsájtásra.

Hát akkor élvezem az életet, kortyolok egyet a whisky-mbe, majd beleszívok egyet a cigibe. S ezt újra, majd újra, míg nem látok már tisztán és talán még az ágyamig se jutok el. Aztán a földön fetrengve, próbálok némi gondolatot kibogózni, amely józanon nem ment.

Ez az én örökségem: némi elmebaj egy kis függőséggel megspékelve. Mindig is meg akartam törni ezt a körforgást, s meg is fogom csak éppen nem úgy ahogy én azt elképzeltem.

De addig is lássuk mi lesz, hiszen a saját vérem ellen küzdök minden nap. Van, hogy elveszek, s addig iszok míg már a saját nevemre se emlékszem nem hogy a tiédre. Rossz szokás? Beidegződés? Nem véletlenül van olyan mondásunk, hogy a vér nem válik vízzé.

S bár ne lenne igaz, bár mondhatnám, hogy nem vesztettem el a reményt. De 4-en voltunk, s én vagyok az utolsó aki még féllábon sántikál. Hiába van bennem annyi jó, annyi szerethető dolog, ha ez a dolog mindent kitöröl mint egy gyenge tollvonás a papíron.

S nem tudok megbékélni magammal, mert minden ami boldogságot okozhatna, minden amiért megérné küzdeni, nem hoz mást csak fájdalmat...

Halvány lilia gőzöm sincs, hogy én mégis mi a kakaót csinálok az életemmel.

Mármint mindennap felkelek és kezdek magammal valami "hasznosat", de egy hétre előre is alig tudok tervezni. Nem hogy eldöntsem, hogy akkor most tanuljak? de akkor mit? vagy menjek el dolgozni? de akkor is mit ugye?

Annyira beleragadtam ebbe az egyik napról másikra élek üzemmódba, hogy elvesztettem a képpeségemet, hogy jobban a jővőbe tekintsek. Meg persze a választási lehetőségek, hogy végre ÉN dönthetek a saját életemről és úgy baszhatom el ahogyan az én jónak látom. ( és valljuk be ez elkerülhetetlen)

Úgy érzem lényegében semmi értelme az életemnek, és ha elgondolkozom mélyebben azon hogy mégis mi a halált kezdjek magammal, valahogy mindig a béka segge alatt érzem magam utána, amiből megint hetek mire kirángatom magam. És olyan fárasztó küzdeni és küzdeni (magammal, a gondolataimmal), így már jobb ha nem is gondolkozom. Már nem is írok annyit feleslegesnek is érzem, marcangolni a régi sebeket...

jelenleg azt tervezem, hogy jelentkezek a tavaszi emelt magyar érettségire. ha ez sikerül, akkor szeptemberben visszatérnék az egyetemre. magyar, filozófia, satöbbi, még nem tudom pontosan, hogy milyen szakra, de mindenképpen bölcsész és mindenképpen levelező munkarend.

rohadtul unatkozom a munkahelyemen, ráadásul vannak olyan napok, mikor a többiekkel kell lennem, be sem mehetek a könyvtárba, és igazából, hiába akarok, nem tudok dolgozni, mert nincs mit csinálni, ezért csak ülök és írogatok egy füzetbe, mert hiába tudja mindenki, hogy nekem semmi dolgom, ha elkezdenék sorozatozni vagy laptopon játszani, nem néznék jó szemmel a dolgot.

tanulni simán tudnék/tudok, így miért ne kezdjek el valamit, ami ráadásul érdekel is? tegnap rendeltem egy Kindle-t, ezzel simán tudok olvasni/tanulni/készülni, anélkül, hogy feltűnő lenne bárkinek, hogy én munkaidőben könyveket olvasgatok.

eddig nem terveztem semmi ilyesmit, de egyszerűen rá vagyok kényszerítve, hogy kezdjek magammal valamit... napi 8 órát szenvedek bent, ebből csoda, ha 3-4 óra telik el munkával (a 1,5 óra vonatozást (oda-vissza) nem is említem).

Szomorú csütörtök

Szerencsére nem vasárnap van, mert hát vasárnap melyik bolt van nyitva? Hol vegyek széket és kötelet?

Azt hiszem, bármennyire is szeretnék intelligens, vidám, elfogadó, és jófej lenni, valahogy mindig az ellenkezője sikerül. "Rendes, kedves, aranyos". Ez papíron jól hangzik, de tudom jól, ez mindig az unalmas szinonimája is egyben. Ez vagyok én. Rendes, kedves, aranyos. Sohasem izgalmas, érdekes, vagy akár veszélyes, esetleg félelmetes. Nem. Csak rendes. Meg egy kicsit kedves. És nagyon aranyos.

Nem mintha félelmetes vagy veszélyes akarnék lenni. Igazából mindkettő voltam már ezerszer. De most nem is ez a lényeg.

Bármennyire is próbálok optimista, meg vidám, meg türelmes lenni, valami belső frusztráció mindig felülírja a pozitív gondolataimat. Valami tehetetlen düh magához ránt, fojtogat, és örökre fogva tart.

Arról nem is beszélve, hogy amikor gyorsan és izgalmasan kellene döntést hoznom, akkor teljesen eltompulok. Mintha megállna az idő, és robotpilótára váltana az életem. Tudom, hogy ott vagyok. Tudom, hogy mondanom kellene valamit. Tudom, hogy tennem kellene valamit. Valami érdekeset. Valami izgalmasat. Valamit, ami jó érzéseket ad. És nem megy.

Csak beszélek, ha beszélek, és akkor is csak valami szomorú, vagy zavaros, vagy értelmetlen dologról. Nem ismerkednem kellene, hanem pszichiáterhez járnom, talán.

Aztán mégis mindig ugyanazokat a köröket rójuk, egyiket a másik után. Szerintem ez már soha nem fog megváltozni, ez így indult, és ebben pontosan ennyi van. Ennyi fér bele. Ez a rendesség, kedvesség, meg aranyosság. Ez a non plus ultrája az életemnek. Nem lesz több. Nem lesz más. Nem lesz jobb.

Persze, nem rosszabb az életem, mint másé, nem is panaszkodok. Inkább csak az a fura, hogy valahogy sohasem éri el azt a létminimumot, amit minden ember magáénak érez. Hogy halad valamerre az élete. Van legalább egy valakije. Vagy több valakije. De történik vele valami.

Én meg csak létezek és nézem mások életét, ahogy megtörténik.

Arról nem is beszélve, hogy borzasztóan sok ember van, aki szemlátomást nem tudja mit kezdjen az életével. Közösségbe akarnak járni, barátkozni akarnak, ismerkedni, mert a technológia, meg a média kigyilkolta belőlük az emberség utolsó csíráját is.

Mondjuk ahhoz képest, mennyire introvertált vagyok, az utóbbi tíz évben nagyon ritkán kellett amiatt aggódnom, hogy kivel töltsem az időmet. Az alkoholizmus csoportos tevékenység, jól palástolható a társasági élet álcájával. Aztán mindig volt hova menni, mindig volt mit csinálni, mindig volt kihez szólni. Aztán az egész egy varázsütésre véget ért. Talán jobb is így.

Csak tudnám miért akarnak velem mások beszélgetni, jóba lenni? Ha csak felületesen ismerném magam, se akarnék jóba lenni magammal. Meg van elég ember az életemben aki ismer, elfogad, és jó érzésekkel van mellettem. Nem elég ez? Vagy talán még sok is?

Szóval hol vannak a vicces, vidám, pozitív gondolatok? Nem tudom leplezni, hogy tényleg kicsit elszomorít, hogy ez is egy ilyen magányos nap. Hogy valahogy sehogy se találom a helyem a világon. Sehova sem akarok tartozni. Annyira azért nem kínoz a magány, hogy csak úgy új embereket ismerjek meg. Mihez kezdjek velük? Legyünk barátok? Csináljunk közös programokat? Nevessünk nagyokat? Hogyan? Miért? És mi volt a különbség akkor, amikor ismeretlenekkel nevettem nagyokat? És nem érdekelt, ki kicsoda és honnan jött? Most miért szorongok mégis attól, hogy új embereket ismerjek meg? Nem megy itt semmi rendesen.

A párkeresésről ne is beszéljünk, az egy külön történet a történeten belül. Az nem is fontos. Azt hiszem, a nagybetűs élet kapujában páros lábbal rúgtam be az ajtót, aztán visszacsapódott, és most nem lehet kinyitni. Miért nem tudtam akkoriban összeszedett, precíz, szorgalmas, megbízható, és rendes, kedves, aranyos lenni? Miért nem tudtam olyan jó lenni, mint mások?

És most? Merre tovább?

Csak futjuk a végtelen köröket amik sehova sem vezetnek. Egyik kilométer a másik után, de mi az értelme? Mi lesz ebből az egészből?

És mi lesz velem és azzal a sok lánnyal, akivel csak beszélgetek? Ez lenne a baj? Hogy rendes, kedves, és aranyos vagyok? Vagy valami súlyosabb gond van, amit nem látok meg a tükörben?

Görbe fogak, kopaszodó fej, elhízott test, görbe lábak, zavaros tekintet. Ez vagyok én. Határozatlan, tétova szavak, lassú döntések, bonyolult mondatok, szomorú témák. Semmi vagányság, semmi merészség, semmi kihívás, semmi vadság. Gyász meg szenvedés.