hiányzik valaki aki te vagy

de kicsit sem olyan mint te

csak csináljon úgy mint te

de teljesen máshogy

mint ahogy te tetted

furcsa lehet férfinak lenni, furcsa lehet nőnek lenni

1. furcsa lehet férfinak lenni. van ősszel a világban valami elképesztően férfias, mégis lágy, mint egy gyengéd szerető, aki végigsimít a hajamon, és lecsókolja az arcomról a szeplőket, én hülyét kapok ettől, persze mert hat rám, a levegőben, a légmozgásban, a felhők járásában van valami borzongató, valami izgató, olyasmi világ ez, illat, vagy jelenség, mint a zuhanyzóban folydogáló vízcseppek, melyek egészen biztos vagyok benne, hogy máshogy jutnak el oda egy férfi testen, mint egy nő testén, nem feltétlenül a külső különbségekre gondolok, hanem a lényegére, az ívekre, a bőr és a víz találkozására, az illatra, a sebességére; azt hiszem egy férfi olyan mint a jó erdei levegő, eljut valahova, bejut valahova, bennem van, érzem az erejét, de közben végig önmaga marad, a nő meg egészen más, mint a hegygerincek - völgyek, el lehet benne veszni, eggyé válni vele, a nő inkább befogad; szerintem ez elképesztő. tényleg hat rám, van valami a levegőben, ahogy sétálok és beszívom az őszt, amitől folyamatosan felizgulok, a szónak a nem (csak) feltétlen egyszerű szexuális értelmében, és mivel ez legtöbbször tárgy és tét nélküli, el is szomorodok tőle. van ebben a sok erőben, fiatalságban, férfiasságban valami szomorú, amikor közömbös, vagy majdnem közömbös, vagy épp rajtam kívül van; holott azt hiszem ez most csak ilyen korszak, fogom én még túrni a hajad, kapaszkodok a válladba, hogy erősen tartson, ugyanezektől az erőktől nem mindig értek a férfiakhoz egyébként, csak ha szeretkezésről van szó, de ami utána kéne, hogy legyen, egyszerűen nincs meg, mint mikor kiskorodban sétáltál a vásárba, és szorongattad azt a két kis apró fémpénzt, amit a szüleidtől kaptál, hogy vegyél valamit belőle, és vigyáztál rá, mint a szemed fényére, szorítottad az öklödben a zsebedben, és mégis, egyszer csak azon kapod magad, hogy már nincs a zsebedben, ki tudja hol hagytad el, annyiszor nyúltál máshová, a standokhoz, a lovak sörényéhez, egyszerűen nincs meg, elveszett, és félve indulsz haza, és sírsz, és, mint minden fontos, mindenemet megmozgató dolgot, nem is értem a férfiakat, viszont egyre több helyen találom meg őket, annyi minden férfias van körülöttünk, és nap nem telik el lassan, hogy ne gondolnék valamelyikőtökre, férfi az út például, egyértelműen, elképesztően férfi, meg kell lovagolnod, elvisz valahová, szépen végigsimulok rajta, meg általában minden, ami mozgással kapcsolatos, az férfi, az úszás is, finom csípőmozgás, összehangolt kéz- és lábmozdulatok, férfi az ősz, férfi a nap, amely melegséggel áraszt el, erővel, a felhőkben is van valami férfias, képesek egyik percről a másikra eltűnni, minden nyom nélkül; vannak fák, nagyok és erősek, és vannak hangok, melyek szintén férfiak, mélyen duruzsolóak, szinte érzem a nyakamon a leheletedet, az épületek íve is gyakran férfi, a sok, kiemelkedő rész, aminek látszólag semmi értelme, de aztán mégis, meg a lámpák, az esti lámpákban is mennyi férfi van, hát sorolhatnám. most épp a ritmusok azok, amikben meghallom, amikor az erősebbik ütemben ütik őket, amikor pulzál a basszus, szépen, egyenletesen, ritmusosan belém hatol. én pedig csak sodródom az árral, minden reggel a szokásos rutin, hallgatom a zenét, ülök a metrón, te állsz a metrón, kikapcsolod a zenét, szeretném, ha egymás szemébe néznénk egy ilyen álmos, ködös, őszi reggelen és nem szólnánk semmit, csak a testünk beszélne, te magadhoz húznál, és miközben lüktetve, a gyorsaságtól száguldva szétszakad alattunk a metró, mi egymás lelkében száguldozunk, egyenletes, finom, lassú csípőmozgással, és te a hajammal játszol, és a fülembe csókolsz, és én a szádat harapom és átkulcsolom hátad a lábaimmal, eggyé válunk ebben a milliónyi darabjaira hulló világban

2. furcsa lehet nőnek lenni.

van tavasszal a világban valami elképesztően nőies, lágy mozdulatok, finom illat, mint egy gyengéd szerető, aki végigsimít a nyakadon, és lecsókolja az arcodról a fáradtságot, én hülyét kapok ettől, persze mert hat rám; a levegőben, a légmozgásban, a felhők járásában van valami kellemesen borzongató, valami izgató, olyasmi világ ez, illat, vagy jelenség, mint a zuhanyzóban folydogáló vízcseppek, melyek egészen biztos vagyok benne, hogy máshogy jutnak el oda egy férfi testen, mint egy nő testén, főként a külső különbségekre gondolok, a mellekre, a fenék ívére, a finoman kitüremkedő kulcscsontra. azt hiszem egy férfi olyan, mint a jó erdei levegő, eljut valahova, bejut valahova, benned van, érzem a karomban az erejét ahogy megfoglak, de közben végig önmaga marad, egy percre sem veszti el a kontrollt; a nő meg egészen más, mint a hegygerincek - völgyek, el lehet benne veszni, eggyé válni vele, a nő inkább finoman befogad. szerintem ez elképesztő. tényleg hat rám, rád is, mindenkire; van valami a levegőben, ahogy sétálok és beszívom a tavasz illatát, érzem, ahogy a torkomban lüktet ez a friss, tavaszi menetszél, amitől folyamatosan felizgulok, a szónak a nem (csak) feltétlen egyszerű szexuális értelmében, és mivel ez legtöbbször tárgy és tét nélküli, kicsit el is szomorodok tőle. van ebben a gyengédségben, fiatalságban, nőiességben valami bájos, amikor igazán elgyengülök tőle, szinte egész nap pajzsod akarok lenni, védeni és óvni téged mindentől, vagy épp amikor rajtam kívül van éppen; holott azt hiszem, ez most csak ilyen korszak, fogom én még magabiztosabbnak érezni magam, kapaszkodsz majd a vállamba, hogy erősen tartsalak, túrom majd a hajadat, szerelmesen suttogok a füledbe; ugyanezektől az erőktől nem mindig értek a nőkhöz egyébként, csak ha szeretkezésről van szó, de ami utána kéne, hogy legyen, egyszerűen nincs meg, mert nem értem és nem érzem, hogy mit kéne ilyenkor tennem, vagy mondanom. mindenemet megmozgató dolog ez az egész, főként tavasszal, és bár ahogy mondtam, nem igazán értem a nőket, viszont egyre több helyen találom meg őket, annyi minden nőies van körülöttünk, és nap nem telik el lassan, hogy ne gondolnék valamelyikőtökre; nő az ösvény például, egyértelműen, elképesztően nő, bele kell bújnod, érezned, ahogy átölel, hagynod, hogy magához szorítson, elveszek benne, a karjaiban, szépen végigsimulok az ívén. meg általában minden, ami csendes mozdulatlansággal kapcsolatos, az nő, a délutáni csendes pihenő is, finom várakozás, nyugodt pózban fekvés, nő a tavasz is, nő a ragyogó hold, amely melegséggel áraszt el, megnyugtató erővel, a csillagokban is van valami nőies, kitűnnek a többi közül, sokat sejtetően ragyognak, misztikum, akárcsak a hópelyhek télen, ők is gyakran elolvadnak a nyelveden, és vannak hangok, melyek szintén nők, csiripelnek, szinte érzem a nyakamon a leheletedet, az épületek boltozata is gyakran nő, a sok,domború és homorú rész, aminek látszólag semmi értelme, de aztán mégis; meg a csilingelő kacagás, a pesti éjszakákban is mennyi ilyen kedves kacaj van, hát sorolhatnám. most épp a ritmusok azok, amikben meghallom, amikor a gyengébbik ütemben ütik őket, amikor finoman pulzál, ritmikusan, szépen, egyenletesen, gyengéden fogad magába.én pedig csak sodródom az árral, minden este a szokásos rutin, fogmosás, levetkőzés, ágyba bújás, simogatás, csókok, szeretném, ha egymás szemébe néznénk egy ilyen álmos, fáradt, tavaszi estén, és nem szólnánk semmit, csak a testünk beszélne, te magadhoz húznál, és miközben lüktetve, mégis a gyengédségtől finoman szuszogunk egymás nyakába, egyenletes, finom, lassú csókokkal halmozlak el, és én a hajaddal játszom, és te a fülembe csókolsz, élvezem, ahogy minden egyes mozdulattal magadhoz ölelve befogadsz,és sóhajtozva eggyé válunk ebben a milliónyi darabjaira hulló világban.

Ha leugranál a 10 emeletes tetejéről, talán odalent megtalálnád az elismerést, amire mindig is vágytál az apádtól.

Hegyes, éles jégcsapok fagytak a szájában,

Rideg lett a hangja, kihűlt minden a szívben,

Rekedten énekel utoljára egy szerenádot,

Mielőtt kedvesét csókfátyollal betakarja

Búcsúul jégnyelvét szúrva a torkába.

Nem simogatnak már az ágak,

A kék üvegtetőt is felszántja.

Lehullott róluk a selyemkabát,

S meztelen tövisek csupán.

Hagytad hogy lehulljon.

A te lelkeden száradjon

Minden karcolás az égen

S minden megsebzett lélek.

Ciklus

Koffeinnel túltölteni a szervezeted, hogy érezz valamit magadban végre, mert már mindegy, hogy az új ruháid miatt vagy izgatott, vagy a szorongásos gondolataid miatt, amik megfojtják a lelkedet. Úgysem számít, hogy a düh és a bosszú motivál, vagy a céljaid nemessége, mert ha minden erődet bele kell tenni, hogy teljesítsd az elvárásokat és belőled elfogy minden, úgysem tudod majd kedves gondolatokkal megtölteni az ürességet. Nem marad más csak a legmélyebb félelmeid, és az évek óta elfojtott harag, amiért a legjobb barátod igazságtalanul bánt veled. És te már végső kétségbeesésedben csak szenvedéssel tudod életre kelteni magadat. Így minél többet ártasz magadnak, annál többre leszel képes mentálisan, mígnem feladja a tested és újra csak erő nélkül hullik szét körülötted mindent, hogy ezúttal varázslattal tölthesd fel magadat.

Jól tudod, galaxisok egésze is kevés, hogy a mellkasodban lüktető feketelyukat betöltse.

Két ujjaddal zongorázod

lágy szerelmes szerenádod,

míg nyelveddel simítod el,

ha hullámzik bennem kétely.

Ölelj egész a szívemig,

egy éjen át, reggelig

s hogyha rajta kap majd

-veled vetni ágyam- a hajnal,

percig sem szégyellem,

mert nem csak egy éjjelen

kulcsolnám veled kezem.

Epres tortára teszed fel a sárga-fehér csíkos gyertyákat, bár nem számolod, úgysem számít mennyi. A csillagokat sem számolod meg, felesleges lenne, mire ideér a fényük, már rég megszűntek létezni.

Hiába látsz bármit, sosem tudhatod valóságos-e. Talán mire meglátod, hogy életed szerelme a szemközti járdán sétál, már rég pirosra váltott a lámpa és ő megszűnik létezni a számodra. Soha többet nem látod.

Mondd hát, mi tévő lennél? Ha a virágok egyszerre felhővé válnának, és felhők helyett ők nyílnának az égen. A fák leveleiről hullna az eső, a csillagok pedig… Hát ők a lábunk alatt hevernének, míg millió zöld fűszál fedné a világot. A szél lefelé fújna, és éjszaka sem volna, mert a Nappal karöltve úszna át alattunk a Hold. Egy világ, ahol a tudás már nem csak a könyvekben él, a dalok pedig remény nélküli szenvedésről mesélnek.

Végigsétálok a fák mellett, a szokásos hazafelé vezető úton. Most csak egyedül. Milyen magányosnak érzem a kezem, hogy nem érinthet téged. Tekintetemet a cseresznyevirágokon pihentetve, csak arra tudok gondolni, hogy képtelen lennék elfelejteni téged. Pedig hányszor próbáltam már. Közönnyel, haraggal, kedvességgel. És mégis minden alkalommal, mikor az álmatlanul magányos éjszakáimon te rólad álmodoztam, a könnyeimbe akartam fojtani mindenkit, akinek helyettem mesélsz a teraszon ülve. Hányszor néztem végig, ahogyan kisétálsz az életemből, míg a némán ordításban nem tudtam mozdulni, hogy a kezed után nyúljak. Bárcsak a mellkasomra tetted volna a fejed, amíg ölellek. Hallottuk volna, ahogyan egymás szilánkosra tört szívén trappolunk ki a másikból.

Én már soha többet nem szeretnék egy olyan napon felébredni, amikor Te nem vagy velem.

a csillagok táncolnak

ezen a felhotlen éjszakán,

a Hold is rádmosolyog,

nézz fel csupán <3

Köszönöm szépen kedves c: úgy imádom a verseidet!!

Nem számít, hogy bosszú, vagy nemes tett, szeretet, vagy gyűlölet. A legnagyobb bűn nem gondolkozni és nem érezni.

Lényegtelen hány ablakban látod égni a villanyt egy sornyi tízemeletesen, mindig ott lesz az az egy, ami sötétben marad.

Egy tál gabonapehelyből is végül egyetlen szem marad a tejben, ami csak páratlanul úszik a kanálba.

A lakásba berepülő veréb, aki menekülni próbál, míg leveri a nagyi antik porcelánját az üvegszekrényről

De még elbaszott főszereplő sem lehetsz. Csak az üresen maradt tej, és az átlátszó üvegpolc. Érintetlen villanykapcsoló.

… Egy tál gabonapehelyből is végül egyetlen szem marad a tejben, ami csak páratlanul úszik a kanálba…

Az a nevetés

és még a mosoly

megigéz

ő maga: otthon