#nélkülem

Sörpatika

Most is itt írok csak most nem veled de rólad És lehet, hogy épp most mentél el előttem vagy nélkülem És kint nagy pelyhekben hull a hó hahó hahó És lehet, hogy ma rád iszom magam vagy magamra iszlak Téged És ha egyszer újra megkérdeznéd igen, én ma HAZA megyek.

Reggeli Kávé

Féltékeny leszek a bögrére amely rubint ajkaidhoz ér, Féltékeny a tejeskávéra melytől lüktet ereidben az ér.

Féltékeny a cukorra mely megédesíti a napod, Féltékeny mindenre melletted, mindenre ami nem én vagyok. Most is a szürke ingedet viselem lassan gombolom, ahogy lesiklik vállamon, Mélyen a bőröm alatt viszketsz most már te vagy az otthonom.

Az utolsó könnycsepp

Buta kis bohócként álmait kereste, De rájött, hogy igazán senki sem szerette. Megcsalták, átverték, megbolondították,  De, hogy szívét összetörték, soha nem tudták. Erős volt, vagy próbált annak látszani, Egyszer úgy érezte, nem bír már játszani. Könnyei kigördültek smaragzöld szeméből, Minden érzés elszállt összetört szívéből. Egyedül maradt és bámult az égre,  Elengedte, mi fájt egyszer már végre. S ekkor egy angyalt látott, ki őt hívta, S abban a pillanatban megszűnt minden kínja. Lelke testéből a mennyekbe vágott, S megtalálta végre a végtelen álmot. 

Szeretnék

Szeretnék….

végigcsókolni  a testeden minden heget már az is fáj ha érintelek végigsimítani ujjaimmal lágyan a hátadon hol erősebb, hol gyengébb a fájdalom  belefogni kezembe a kezedet közelről szemlélni szomorú szemedet tenyerembe zárni tejfehér arcod csendesen megvívni legádázabb harcod beletúrni szelíden kócos fürtjeidbe friss vért pumpálni sorvadt ereidbe  becézgetni ajkammal minden sebet belekarcolni a hátadba egy nevet körülölelni csípődet lábammal hol szorosabban, hol pedig lágyabban enyhíteni a pofonok lüktető helyét beforrasztani az ostorok hegét

begyógyítani minden egyes sebet amit valaha okoztak neked és lehet, hogy az utolsót majd én ejtem. A szíveden. A szívemmel.

Október huszonvalahány

Kikapcsolom a telefonom. A laptopomat is. Azt akarom hinni, hogy kerestél. Nem akarom látni, hogy egy darab nem fogadott hívás sincs tőled a telefonomon. Vagy egy beérkező üzenet. Hinni akarom. Csak még egy kicsit. Hogy hiányzom. Hogy fontos voltam. Csak egy kicsit. Hogy vársz haza. Hogy borozzunk. És nem szakad rám úgy a magány. Mint az október huszonvalahány.

Én vagyok

Én vagyok a hús lüktető bőröd alatt Én vagyok a meg nem rágott falat Én vagyok a chatablakban felugró buborék Én vagyok a kongó húsleveseses fazék Én vagyok a megfagyott dér az ablakon Én vagyok a kiürült ásványvizes flakon Én vagyok a cukor az Earl Grey teában Én vagyok a por a fotel támlájában Én vagyok a bor a söröspohárban Én vagyok a szappanhab a kádban Én vagyok a fűzfa az út mentén Én vagyok a megsárgult levél Én vagyok az üres papír az asztalon Én vagyok a kép a fehér falon Én vagyok a le nem rázott hamu Én vagyok a ki nem mondott kamu Én vagyok a be nem jelölt hashtag Én vagyok az elfojtott testnedved Én vagyok az eldekkelt cigicsikk Én vagyok a meghagyott reggelid Én vagyok a kettérepedt pohár Én vagyok a zacc a kávé alján Én vagyok a buborék fröccsben Én vagyok a tenger a csöppben

És mikor tükörbe nézel ... Az is én vagyok.

Felhívhatnál

Csak egy hátravetett mondatot hagyok itt, mielőtt elmegyek: Engem nem lehet elfelejteni. Mert a kotyogós kávéfőzőben a kávé nélkülem nem kotyog. És a kókuszos nescafénak sem kókusz íze van. Megittál azóta már vagy 50 adagot. És mondd te hogy bírod nélkülem? Mert én nélküled nem létezem. Csak vagyok. A nap nem úgy kel és nem úgy nyugszik A kisszobába nem jut be a fény, ha nem nyitod ki időben az ablakot. Látod az asztalon a broméliát: halott. És ma nem volt mit felvenned, az a lenvászon inged – amit úgy szeretsz nem volt élére vasalva. Nem az, hogy vasalva még csak mosva sem. És a hűtőben a csirke már jéggé dermedt – nem lesz belőle pörkölt már sohasem. És a camambert is ott fog megpenészedni – borral te nem szereted. Annyi minden ott maradt utánam – számolod a hétfőket, a keddeket. Ha akarod majd mind kiteszed. És a nappaliban a sötétlila függönynek még mindig vatacukor illata van – majd elmúlik az is. Mint ahogy elmúlt ez a 4 év is úgy ahogy valahogy. És a péntek már nem péntek, a vasárnap nem vasárnap. Csak úgy múlnak a hétköznapok, azt se tudom milyen, minha már pénteken vasárnap. És a mama még most is minden hétvégén kérdezi, hogy vagyok. Mondd meg neki – nem vagyok. Nélküled nem vagyok. De se ő, se te ezt nem tudod. Felhívhatnál. S elmondhatnád, hogy hiányzom. Vagy, hogy az egészet csak kitaláltam, s te nem is létezel. Nélkülem nem létezel. De ábrándjaidban ott leszek ugyanúgy. Se az én abrándjaimban te is ott leszel. Mert bennem s általam létezel. Vagy felhívhatnál, hogy elmondd, mégis, igazán létezel, s igaz volt minden. S itt állsz az utcasarkon 50 méterre innen. Virágcsokorral a kezedben. Nem rózsa, tulipán, mert tudod, hogy azt szeretem. S forró csókot nyomsz az arcomra: Megjöttem, Édesem. Felhívhatnál, hogy tudjam, nem egy lázálom volt az egész, hogy létezik az az albérlet, a kotyogós a lila függöny és a sajton a penész. Felhívhatnál. És elmondhatnád, te hogy vagy nélkülem. Mert én nélküled nem vagyok. Csak létezem. Nélkülem te sem vagy. Mert már csak bennem létezel.

Lennék...

Lennék mackósajt a májkrémes kenyereden Lennék életvonal a tenyereden Lennék kép a börtöncellád falán Lennék híd a folyó túloldalán Lennék kastély az ágyneműd huzatán Lennék maszat a teásbögréd alján Lennék cérnaszál a pulcsid kötésében Lennék vér a hajszálrepedésben Lennék csokiszósz a popcornodon Lennék fűtött ülés az éjjeli vonatodon Lennék áfonya a cigid dohányában Lennék lepedő a szeretőd ágyában Lennék zsepi a kabátod zsebében Lennék használt óvszer a le nem vitt szemétben Lennék névjegy az iphonod tárjában Lennék a kulcs az ajtód zárjában Lennék B6 vitamin a monster rehabedben Lennék langyos tej a gabonapelyhedben Lennék csillag a szobád mennyezetén Lennék (csak egyszer) a ”szeretlek én”

Álmomban már láttalak

Az álmok az élet megrontói Felébredve csak a rideg valóság maradt Holott egy perce, egy szomorú perce Arcom még arcodhoz tapadt

Te itt voltál velem akkor is Mikor rajtad kívül más senki nem Sötét magány legsötétett óráiban Kezed ott nyugodott a kezemen

Hidd el megtenném, ha engednéd Visszacsinálnám amit nem lehet Idő-, álomutaznék, hogy egyszer Tényleg ott ébredhessek veled

Annyi de annyi éjen át vártalak Azt hiszem, álmomban már láttalak…

nemte

Tudod álmomban még mindig sokszor beszélgetek veled Hogy mi lett volna, ha Hogyha aznap este átjössz megenni azt a füstölt lazacot Hogyha ott akkor nem mondod ki Hogy te igazából nem is akarsz komoly kapcsolatot Hogyha aznap elmegyünk meginni azt a forrócsokit Hogyha akkor nem mondod ki ami ketté hasít Hogyha aznap este a karjaid közt alszom el Hogyha akkor a tested melege körül ölel Hogyha aznap este lehúzod rólam azt a piros fehérneműt Hogyha akkor a nyakadba akasztom azt a betűt Hogyha aznap este megjelensz az ablakom alatt Hogyha akkor rendbe hozzuk ami kettőnkből még maradt Hogyha aznap este újra nekem szól a gitáron a dal Hogyha akkor csacska szívem mást nem is akar Hogyha aznap nem mással máshová megyek el Hogyha akkor a te füledbe suttogom a neved Hogyha másnap reggel együtt iszuk tejjel a kávét Hogyha azóta is minden éjjel csak rád várnék De mivel aznap nem jöttél, ezért sohasem lehettél Te És már soha nem tudjuk meg mi lett volna ha Ha nem csak egy nem fogadott hívás maradsz A telefonom kijelzőjébe zárva örökre ... Hogy mi lett volna, ha Álmomban még mindig sokszor beszélgetek veled.

Húscafat

Nem vagyok más csak egy rothadó húscafat s ezért ki a hibás? mit prédának elejtett a vad semmi több mint 1kg csirkemell és ki a bűnös? a társadalom így kezel nem egyéb mint két hosszú comb mi más lennék? bárki bármit mond nem egyéb csak a letörött szárnya mi mást tennék? ide vagyok zárva semmi több csak egy zacskó nyesedék és ki a felelős? torkomon még keseréd nem vagyok más mint tiszta szívizom s ezért ki a hibás? én, hogy hagyom.

Egy világválság idején - COVID-19

Belegondoltatok már ti abba, akik luxuskörülmények között nem bírtok a seggeteken maradni? Hogy mennyivel jobb és könnyebb most nekünk, mint pl a második világháború idején? Ahol pincékben összezárva 30-40 ember kuporgott hónapig, család, barátok, utcabeliek? Ahol egy körbeadott vödörbe székeltek és kintről havat gyűjtöttek, hogy folyadékhoz jussanak? Ahol ha kimentél 1 kg kenyérért a boltba fenállt a valós veszélye annak, hogy fejbe lőnek? Hogy mennyivel könnyebb nekünk , mint egy börtönben? Ahol nincs Netflix & Chill? Ahol nincs távoktatás? Ahol nincs egy jó könyv? Ahol nem kérdezik meg mit ennél ma? Ahol pluszpontokat gyűjtesz azért, hogy 10 perccel többet sétálhass az udvaron? Ahol a celládban a 4 üres falon kívül nincsen csak a semmi? Ők is kibírják. Éveket. És kijönnek ép ésszel. Ti miért nem tudtok a seggeteken maradni? Csak pár hétre. Légyszi.

Amikor a saját ismerőseddel, majd saját barátaiddal, saját családoddal történik, akkor gondolsz csak bele igazán, hogy mi is ez a járvány, ez a koronavírus, mikor megérint a halál szele. Mert eddig úgy voltál vele, hogy veled nem történhet baj. Mert innen még messze van. A spanyolok már hetek óta karanténban, de innen még messze van. Majd megjelenik az országodban. De téged még nem érhet baj, minden rendben. Majd megjelenik a városodban. De te erős vagy, fiatal, amúgy is edzett az immunrendszered, nem lehet baj. Majd kapod a hírt, hogy az egyik barátod – nem is állt túl közel hozzád, de jó ember – kórházban van. Átzokogsz egy éjszakát. Mostmár te is érzed, ugye? A halál szelét kopogtatni az ablakon. Körülmények: A helyszín Madrid, 2020. március. A kórházakban az emberek a földön tömött sorokban fekszenek, készlethiány, az egészségügyi ápolók túlterheltek. 9131 halott, ebből 667 új 1 nap alatt, összesen 102 179 fertőzött. Valószínűleg nem jön ki élve. Fiatal fiú, fiatalabb mint te. Élt 23 évet. És te belegondoltál már?

Hogy tudnám-e a szüleimet én ápolgatni, hiszen a szememben mindig is ők voltak az erősek, a felnőttek, akik megvédtek mindentől. Hogy elvárhatom-e hogy ők ápolgassanak engem? Hiszen rájuk sokkal nagyobb egészségügyi kockázatot jelent. Hogy mi lenne jobb? Érezni a napfény ízét a számban, veszélybe sodorva ezzel másokat és kiszolgáltatva lenni mások cselekedetinek és mozgásának. Vagy a fővárosban teljesen egyedül elszeparálva egy panelben a saját felelősségem és felelőtlenségem teljes tudatában. Hogy mevédem-e magamat, őket azzal ha távol vagyok. De mi van ha most látom őket utoljára. Mi van, ha vagy ők van én? Melyik döntésemmel tudok könnyebben szembe nézni? Végig akarom-e nézni a szeretteim haláltusáját vagy rákényszeríteni őket arra, hogy végignézzék az enyémet? Mert nekem – sokakkal ellentétben – még van választásom. Mégis itt állok a létbizonytalanság küszöbén kiszolgáltatva a döntésképtelenségnek és a saját gondolataimnak. Mi van ha...?

Akkor is szeretlek, ha más úton jársz

Én akkor is szeretlek ha más úton jársz És a halálos kanyar előtt nincsenek táblák

Tátongó szakadékok mellett vezet majd utunk S talán majd egy kanyarban találkozunk

De addig csak egy mosolyt hozzon a keleti szél Csak kicsit hosszabb legyen minden titkos éj

Nem fényképez senki helyettünk csodára várva Ha tudnám hány kép fér még bele ebbe nyárba

Csak tartson tovább az őrült szenvedély Mert addig minden él minden bennem él

Ha tehetném hátad húsába karmolnám a jelet Még semmi nincs veszve még minden lehet

Légy költő és legyél jó színész A pokol kapuja előtt vesszen el minden józan ész

Játssz nekem boldogságot játssz nekem szerepet Játszd azt, hogy szeretsz játszd azt, hogy szereted

Szeretlek akkor is, ha te magadat másképp látod Akkor is szeretlek hogyha ez átok

S mint kocsmaszagú nyár szereti az utolsó napsugarat Szeretlek akkor is ha a nyár megy de te velem maradsz

Én akkor is szeretlek ha más úton jársz S talán majd az út végén te is rám találsz.

Hozd vissza

Csak kérlek épségben hozd vissza Az sem érdekel ha Épp valamelyik ribancát bassza

Nem érdekel ha éppen Mást ölel két karja De kérlek, könyörgöm hozd haza

Az sem érdekel ha Éppen más vigasztalja Csak épségben hozd vissza

Kérlek vigyázz rá nagyon Nem hiányzik az élettől Még egy nagy pofon

Nem érdekel ha Éppen másban ment el Csak kérlek, őt ne vedd el

Az sem érdekel ha Mást fog nőül venni Csak kérlek, ne engedd elmenni

Kérlek épségben hozd vissza S az sem érdekel ha Épp valamelyik ribancát bassza

Csak hozd vissza...

Te vagy...

Te vagy a tüdőm, mert nélküled lélegezni nem nem lehet

Te vagy a vénám, mert vérem rajtad keresztül ér át

Te vagy a szemem, mert rajtad keresztül látok mindent

Te vagy a rotátor-köpenyem, mert te mozgatod minden egyes ízületem

Te vagy a singcsontom, mert te emeled fel két karom

Te vagy a lábszáram, mert veled a föld felett jártam

Te vagy a hippocampusom, mert körülötted kering minden gondolatom

Te vagy minden egyes beszűkült artériám nélküled szívem levegőért kiált

És ha újra elveszítenélek, Nélküled meggörbülne a világ gyémánttengelye.

Gyűlölve szeretni

Gyűlölöm a párnát mert arcodhoz érhet Gyűlölöm a paplant mert ölelhet téged Gyűlölöm az álmot mert pilláidra ülhet Gyűlölöm a holdat mert orcádra süthet Gyűlölöm a vizet mert ajkaidhoz érhet Gyűlölöm a napot mert melletted ébred Gyűlölöm a fényt mert szemeidben éghet Gyűlölöm a sötétet mert óvhat téged Gyűlölöm az esőt mert bőrödhöz érhet Gyűlölöm a szelet mert érinthet téged Gyűlölöm a piszkot mert tenyeredhez ragadhat Gyűlölöm a ruhát mert testedhez tapadhat Gyűlölöm a földet mert talpaidhoz érhet Gyűlölöm az eget mert betakarhat téged Gyűlölöm a hangot mert füleidben szólhat Gyűlölöm a szót mert ajkaidon gyúlhat Gyűlölöm a vért mert ereidben folyhat Gyűlölöm a szívet mert benned doboghat Gyűlölök mindent ami nem én vagyok benned Gyűlölök mindent Én így szeretlek Téged 

Költő? Egy faszt.

”Költő? Egy faszt. Majd ha néhány jó sorért egy baszást abbahagysz.” Ezek szerint én még nem vagyok költő. Szeretem a jó kemény faszt. S otthagyom érte

a befejezetlen verseimet. Azok úgyis megvárnak, de te nem. Vagy mi van ha holnap meghalok? Ha elbasz egy busz? Vagy valami ilyesmi.

És mi van ha soha nem fejezem be, amit abbahagytam? Mi van hogyha soha nem fejezlek be Téged sem?

Mi van ha soha nem szűnök meg szeretni? És egy baszásért veled feláldozom Az összes el nem készült versem.