Nem a történeteid érdeklik az embereket. Nem a sztorikkal azonosulnak, hanem annak a 14 éves gyereknek az elveszettségével, aki először nézett úgy a holdra a Feneketlen-tónál, hogy tudta, ma éjjel nincs fedél a feje felett.

Nem mások szex-sztorijai fontosak, hanem az, hogy te 25 év után még mindig úgy szeretsz egy szerencsétlen, magányos, elveszett lányt, hogy magadra tetováltattad az emlékét.

Nem, ne üsd el nevetéssel a saját fájdalmad, ülj vele. Ne söpörd szőnyeg alá szeretkezéssel, hagyd, hogy végre, életedben talán először vérezzen a szíved, de úgy igazán.

Az élet igazságtalanságán, ami elvette tőled az óvó-védő családot, a kegyelmet, hogy legyen időd felnőni.

Nem, ne a sztorikat írd le, ne a történeteket, azokkal az emberek nem tudnak azonosulni: írj a hatalmas szívedről, amibe befogadtál egy apátlan kisfiút, és megadtad neki, amit te sose kaptál meg. Ő lett életed egyetlen, igazi szerelme.

Kérlek, ne nevesd most ezt el, mert fontos. Senki vagyok, de poklokon mentem át. Hallgass rám. Mutatom az utat.

The Dream of Flight

Első álmom a repülésről 10 évig tartott. De egy hivatás, legyen akármilyen nemes, nem elég.

Második álmom a repülésről rövid volt, és ahogy az a két csík nem jelent meg soha többet, úgy itta be ezt az álmot az emlékezés.

A harmadik álmom a repülésről végtelen hosszú volt, évezredek reménykedése és kínja táplálta. A valakihez tartozás, az igaz szerelem megtalálása generációk álma volt bennem.

De kudarcra volt ítélve az összes, mert nem a saját erőm emelt. Valaki, egy ötlet, egy eszme, egy ember hátára ültem, és úgy próbáltam repülni.

Aztán elvesztettem az utolsó álmot is. Nem dicső ugrás volt, löktek. Egy darabig véresre kapartam körmeimet a szakadék szélén csimpaszkodva, aztán zuhantam. És nem, nem kapott fel valami mesebeli szél: hatalmas zuhanásomba szívem-lelkem beletört.

A csoda utána történt meg, amikor felálltam, körülnéztem, és szívemben dalra fakadt a szabadság.

Mert nézd, szinte semmim sincs. De nem is függök senkitől. Amim mégis van, én teremtem elő. Amim nincs, arról én döntöttem úgy, hogy nem kell. Nem tartozom elszámolással senkinek. Büszke, szabad, magányos felnőtt lettem.

“I am the master of my fate, i am the captain of my soul.”

És ez lett végül az igazi repülés.

“A megváltás mindig a leglehetetlenebb pillanatokban érkezik, és sohasem úgy, ahogy várnánk.

Hideg januári nap volt, mentem át a Swinemünder vasúti hídon, orvostól jövet, lázasan, köhögve, a jeges szél fújta gyulladt szemeimbe a havat. Ez volt talán a második napom egyedül az új életemben, egyedül az új otthonomban.

Vonszoltam magam hazafelé, és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és akkor, hirtelen megszólalt bennem egy nevetés. Vidám, pajkos, játékos nevetés volt, minden Diamant nevetése. A nagyapámat hallottam benne, ahogy mesélte, hogy ‘56-ban hasra vágódott az Erzsébet-hídon, két kenyérrel a hóna alatt, mert lövéseket hallott. De a kenyereket nem dobtam el-mondta, és kacagott, kacagott, mint egy mindentudó, kövér Buddha.

Apukám nevetését hallottam, amikor azt mesélte, hogy fordult fel a hófehér Skodájával egy kanyarban még ‘81-ben, amikor anyunak udvarolt. Lógtam fejjel lefelé a kocsi mennyezetéről, mint egy denevér-mondta, és kacagott, kacagott, mint egy mindentudó, sovány Buddha.

Nem álltam meg ott, azon a berlini vasúti hídon. A hó esett tovább, látszólag semmi sem történt. De az arcomon egy pillanatra felragyogott az összes eddig volt es ezután lesz Diamant mindentudó Buddha-mosolya.”

Brave New World

És akkor, egyszer csak, mintha elvágták volna a fájdalmat, az endoszkóp megérkezett: bevilágította az emberiség legősibb szentélyét. A kín felemelkedő ködén keresztül, mint az Új Világ partjai, felderengett előttem a saját méhem.

Kedvesen gömbölyödött, sima volt és tökéletes, mint egy kavics, amit régóta forgat magában az óceán. Nem kérdez, nem ítélkezik, nem válogat. Befogad bármit és mindent.

Ölelő karjából most egy polipot kell kitépni. Lezárta a méhnyakat, rejti évek óta azt a kis "szemölcsöt", mert szeretni akar. Gyereket, eszmét, világot, bármit. És akkor ott, a műtőasztalon fekve megértettem.

Hogy talán sosem táplál majd saját magzatot. De benézve abba a bársonyosan derengő barlangba én mégis, visszavonhatatlanul és mindörökre anya lettem.

Amikor a kicsi Janka megijedt

Tizenkét órája születtél, és összerezzensz álmodban. Mire emlékszel, mit álmodsz te, akinek még nincsenek emlékei? Vaksi kis gubó, csak tejszag van, és anyaszag. Beleborzongtál az újabb létezés borzalmas feladatába? Hol van anya lüktető szíve, korgó belei, az anyaméh narancsvörös derengése?

Nézd, nem ígérhetek neked semmit. Nem lesz könnyű. Élni nehéz. Vakító fények, dübörgő zajok, zavaros érzelmek.

Akármitől is ijedtél meg, nem lehet olyan szörnyű, mint a már létező szörnyűségek. De figyelj csak: van itt jóság is. Talán nem mindig az emberben, hanem a kutyában, a delfinben vagy a kékcinegében, de van. Van önfeláldozó szeretet, és van küzdelem a jóért. Van sodródó, de kitartó próbálkozás, hogy értelmet találjunk ebben az egész létezésben. 

És itt vagyok én, a karrier nélküli, gyerektelen, bolond nagynéni, aki mégis azt mondja, hogy ennél alább ne add. Elveszítheted mindened, lehetsz senki, de a szemeid, a füleid és a szíved maradjanak nyitva. Maradj ébren. Ez elég: a többi csak játék.

T. történetek (Az első)

Amikor megszülettem, kicsi, dobogó szívek vettek körül. Kistestvéreim tejszagú szuszogása. Anyánk hengerszerű, szőrös tömege. Aztán egy darabig csend volt, mohón táplálkozó, sötét, néha nyöszörgő csend. De egy napon, nem is olyan sokkal később, világos lett, és megláttam a rácsokat.

És elkezdtem kívánni az egeret. Már nem volt elég a tej: puha, véres, sivalkodó egérkét akartam, és a csontok összeroppanását a fogaim között. Adtak döglöttet, de a gyilkolás édes, eksztatikus köde nélkül az csak hús. Az élet egyhangú volt. Aztán egy másik napon, nem is olyan sokkal később, mind meghaltunk. Elaludtunk egy gáztól, ami furcsa, sziszegő hangon áramlott a ketrecünkbe. Azt hittem, ez a vég. De nem ez lett.

Amikor felébredten, kabát voltam, és kistestvéreim puha, bársonyló, barna bundácskái vettek körül.”Igazi nercbunda”-mondta valaki, vágyakozó sóhajtással, és csupasz kezek simogattak, ahogy életemben sohase. Felnéztem, és kristálycsillárból ömlött rám a fény, lenéztem, és márványpadlót láttam. Ott feszültem a bunda vállán akkor is, amikor az a szőke hajú, csupasz lény felpróbált minket. ”Boldog Karácsonyt, drágám!”-mély hang dübörgött, aztán megint csend lett és sötét: egy doboz papírszagú, majd egy szekrény levendulaillatú csendje.

Néha sétáltam, és az szép volt: tereket láttam, lovas parádékat, furcsa, piros zászlókat fekete jellel a közepükön és kávéillatot éreztem, süteménnyel. Aztán megint vérszagot, amiről eszembe jutott a friss, még meleg egérhús. De a csend itt volt értem megint, és ez most hosszabb volt, mint bármikor. Úgy éreztem, örökké tart a hol levendula-hol naftalinszagú sötétség, így végül elaludtam.

Amikor felébredtem, kezek simogattak és hangok suttogtak: “Egy igazi nercbunda! Ki dob ki egy ilyet?! Milyen gyönyörű!” “Hagyd a fenébe, Berlinben megdobálnak festékkel, ha hordod!”

Felnéztem és neonfényeket láttam, lenéztem és linóleumpadlót. Körülöttem más ruhák hangja zsongott-bongott-mormogott. Mindenki mesélt, mindenki beszélt, mint én. Hallgassatok hát meg minket, az új ruháknak még nincs hangjuk. Hallgassatok, és elregéljük nektek történetünket.

Megérkeztem: nercbunda vagyok egy turkálóban.

Hányjon a ló

„A bulvár maga a hányás.“

(Gáspár Győzike, celeb; Velvet.hu, 2007. január 21.)

„A hányás (vomitus) a gyomortartalomnak szájon át való külvilágra kerülését jelenti, aktív folyamat. A hányás kiváltója leggyakrabban a gyomornyálkahártya erős mechanikai és kémiai irritációja. A lónál, amely fiziológiai okok miatt nem, vagy csak nagyon ritkán tud hányni, gyakori, hogy ez gyomorrepedéshez vezet.“

(Állatorvosi Belgyógyászat, Dr. Vörös Károly)

Na ugye, szegény ló! Persze, persze, mindnyájan utálunk hányni, de kérem szépen, miért nem közelítjük meg ezt a folyamatot úgy, mint egyfajta védekezést, akár mint egy életmentő aktust? 

A bulvár nem olyan előkelő, sőt mi több kényeskedően steril téma, mint a légzés, a feromonok izgató kipárolgása, vagy a könnyelválasztás. Mert ezekről merünk értekezni. De ki szeret a hányásról beszélni? Ki szereti látni, ízlelni, szagolni? Naná, hogy jogosan fintorgunk: gusztustalan, büdös, minek ezt mutogatni, minek erről beszélni, takarítsuk fel, aztán felejtsük el gyorsan! 

Bezzeg szegény ló, mit nem adna ezért a képességért! Vezessük csak végig ezt a hasonlatot: itt van ez az átlagember-tömeg, hívjuk őket társadalomnak, legyenek ők a ló teste. Most az igazi proletárokról, a mindennapi emberekről beszélek, az értelmiségiek által “tudatlan csőcselék”-ként definiált tömegről, akik húzzák az igát egész nap, egyetlen pihenésük, és legmagasabb rendű szellemi táplálékuk hazafelé menet a bulvárújság, otthon pedig az esti tévézés, és ha Mammon kegyes volt, akkor még egy-két doboz sör is belefért aznap a keretbe. 

Lehet őket lenézni, de többségben vannak, és menthetetlenül ők formálják a közízlést, és a köz-igényeket is: ezt figyelmen kívül hagyni ostoba struccpolitika, elitista gőg. Aki nem akar szerzetesnek állni, az jobb, ha tisztában van azzal, hogy a nagy tömeg mit akar, merre fogja húzni-vonni az ország történelmét, és milyen a közérzete. Ha sokan vannak rosszul, az bizony kihat a közhangulatra, igen, kedves értelmiségi barátom, a tiédre is! A test, hogy a példánál maradjak, a ló teste nap mint nap ki van téve egy csomó frusztrációnak, stressznek, kémiai-, fizikai-, és hangingernek, és ezek bizony megfekszik a gyomrát. 

Hogyan könnyíthet magán szegény, túlterhelt gyomrunk, azaz embertömegünk? Úgy, hogy mindazt a kellemetlenséget, ami éri, időnként eltávolítja, mint ahogy arra például a mázlista kutya képes. A bulvár az, amit a köznép háborgó gyomra időnként a felszínre dob. De ez, mintegy szelepként működve meg is szünteti a kellemetlen érzéseket, egy tisztább fejért, és nyugodtabb álomért, hogy másnap újra indulhasson a robot. 

Ezért kedves Fanyalgó Értelmiségi Barátom, ha legközelebb megint felbosszant téged a bulvár ostobasága, csak gondolj arra, hogy ugyan a te unalmas, öntömjénező, és gyakran öncélú tanulmányaid, értekezéseid, eszmecseréid a tömegek szemében nem minősülhetnek-e a salakanyag-ürítés egy másik, ugyanannyira dicstelen és nem kevésbé félreismert jelentőségű formájának?!

Érted?!

És most figyelj, Kivándorló Testvérem, mert ez fontos lesz. El fog jönni az a pillanat-és sokaknak, (ha kibírják addig) évek kellenek hozzá-nekem 5 év után jött el, amikor rájössz, hogy te még nem vagy itt. Lábaid róják a berlini aszfaltot, emésztésed terheli a berlini csatornarendszert, de te nem vagy itt. 

Minden gondolatod, minden érzésed (és főleg a tudat alattiak, amikről fogalmad sincs), minden bűnöd, minden nyomorod a kisebbségi komplexusos, elvágyódó, lakótelepi, csóró kis zsidóé, aki frusztráltan hallgatja, hogy ordítoznak egymással a szomszédok és összehasonlítgatja magát az újlipóti barátaival, tudván, hogy ő soha a büdös életben nem fog ott lakni, és nem lesz olyan nagyvonalú polgári élete, mint nekik, és egyre kicsinyesebb, egyre keserűbb, egyre dühösebb. Egyre jobban retteg, hogy ennél jobb már nem lesz. Szülés, munka, halál, kész. Ugyanott, ugyanúgy. Aztán ugrik a szakadék széléről. Mert a bukás-ha bele fog bukni-kevésbé fog fájni, mint a megbánás, hogy sohasem ugrott.

És szenved, küzd, magányos évekig, írogat a kalandjairól, veri a mellét, hogy milyen fasza nyugat-európai polgár is ő, de nincs itt. Érted?! Nagytétényben irigykedik, köpköd, majd’ megfullad az epétől és alszik el a 33-as buszon. 

És ez egyszerre, mint a magnézium éles felvillanása a Bunsen-égő lángjában, világos lesz, mint még soha. És elkezdi mantrázni.

Berlinben vagyok. Nem, nem érted.

BERLINBEN VAGYOK.

És ha ez megtörténik veled, nem mész többet haza.

Koppan a nyár

Itt vannak a fecskék a házfalak között. Megint. Üvegmadár az asztalomon. A rettegés lökdös faltól-falig. Koppan a fejem. Miközben a ragyogó, hőségtől olvadozó, fagyi-és naptejszagú nyári Berlin kúszik be a repedéseken. 

Bármelyik meleg nyári nap lehet az utolsó, és ez a legvakmerőbb hedonizmust csavarja ki az emberekből. Mindenki kint fekszik a fűben a sörével vagy a barátaival vagy mindkettővel. Munkanap délelőtt is. A városban hangyaként hemzsegnek az izgatott turisták. Mintha senki sem dolgozna. Ugyan még nem volt rendszeres pénzkereső munkám Berlinben, de el tudom képzelni, hogy milyen rossz lehet ilyen hangulatban dolgozni járni. Mint amikor túl korán kell elmenned egy nagyon jó házibuliból.

Cím nélkül

Fémes rozsdaszín lufik derengenek az éjszakában. A hajak körülöttem kékek, szőkék, zöldek, még véletlenül sem sötétbarnák, mint az enyém. Az egyetlen magyar, akivel hosszú hónapok óta először találkozom meleg és természetesen zsidó. Aztán egy csapat izraelivel pacsizok le (“Sabbath Shalom”) a Berghain előtt. A holland barátnőmmel beszélgetek angol-német keveréknyelven. Herta meccset nézünk egy tipikus német kocsmában. Még mindig számban érzem Berlin, a szivarka és a sör ízét. Éjjel egyedül ülök a villamoson és nem félek. Nincs mitől. A Fersehturm vörös fényei pislákolnak az utca végében: a város világítótornya. Művésznek néznek, húszévesnek, bölcsésznek. Tudjátok mit? Legyen! Művész vagyok, húszéves, bölcsész. Soha jobban a helyemen nem voltam. Berlin lett a végzetem.

Der Morgenmuffel

Először a kávéillat tekeredik felém, mint afféle ravasz koffeinkígyó, azt ígérve nekem, hogy ha kimászom az ágyból, kint vár a konyhában. Azután, később, mert megint lusta vagyok és fogságban tart a reggelek kábulata, jön a fürdőszobában készülő férfi illata: borotvahab, arcszesz és kölni triumvirátusa ígér félmeztelen férfitestet. A fejem felett nyílik az ablak, türelmetlen kéz rántja fel, rám ömlik az ázott tetők tavaszszaga. Másik oldalamra fordulok, próbálok menekülni a reggel harsány ragyogása elől, az ágynemű belakott öblítő-és pocokszaga vág az orromba.

Hagyjatok, illatok, hagyjatok, hadd várjam meg a délutánok gondolatait, az esték álmait: felejtsetek el erre a délelőttre, sőt, ha lehet az összes délelőttre felejtsetek el, életem végéig. De már késő. Éber vagyok. Jól van. Felkelek.

Génjeimben a hiba

Nézem a hajam a fodrász tükrében, és ősanyáimra gondolok. 

Vajon nekik is mondták, hogy olyan, mint a lószőr? Vajon őket is “lefeketézték”, azzal a hangsúllyal, ami a gazdag mahagóniban játszó sötétbarnát az egyszerű, hétköznapi szalonrasszizmus eszközévé degradálja? Próbálták-e csattokkal leszorítani, kifésülni, lesimítani, rendezetté tenni?

Látták-e a vörös villanások gömbölyületét, amik úgy hullanak alá, mint a vadgesztenyerögök a temetőben? Érezték-e az őserőt, az akaratot, amivel ezek a göndör fürtök azt mondják:

IGEN, SOK VAGYOK. IGEN, NAGY VAGYOK. IGEN, VAD VAGYOK ÉS AZ ORROD ALÁ PÖNDÖRÖDVE INGERELLEK. 

Nézem a selymes, egyenes, vékonyka középbarnákat, szőkéket, vöröseket ebben a berlini fodrászatban, és az ősanyáimra gondolok. 

Mikor engedtétek szabadon ezt a bátor bozontot, ezt a zabolátlan göndör őrületet? Mi volt a kendő alatt, a párta alatt (mert bizony, félig matyó vagyok), a paróka alatt (mert félig meg zsidó: igazi, autentikus kelet-európai keverék). 

Mi volt a ruhátok alatt? Nektek is nyúlánk testetek, kicsi, hegyes mellecskéitek voltak? Nektek is ovális, csúnyácska manóarcotok?

És vajon milyen hosszú volt az ükanyám combcsontja...

A kutyák szemében a város híreit látom. A hideget. A telet. A jazz-esteket. A tegnapi vacsorát. És a vágyat arra, hogy mindezt megoszthassák velem, miután kiléptem a málnaszörpvörös tempelhofi alkonyatból. Miután megmostam arcom a hideg széllel és a naplemente utolsó sugaraival. És már megint megyek át nyálasba, mondják szeretettel csóválva lompos vagy éppen kurta farkukat. Barna szemüket rámfüggesztik, miközben tollam karcolja  a papírlapokat, és néger rapzenére iszom a forró fahéjas almalevet. Csak a gyertya ne cseppenjen a tappancsukra. Miért vagyok ebben a sötét bugyorban? Az ebek sem tudják. Kissé neurotikusan morognak a gondolatra, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek az életemmel, de nekik könnyű. Rajtuk nincs teher, hogy legyenek valakik vagy dolgozzanak a megélhetésükért. Ilyen terhek nem terhelik szőrös vállaikat. De talán ha a gyertyafénybe nyúlva újabb csomót kötök a világra, megértik. Hogy egyikünk sem szabad. Hogy nekik is parancsolnak, nekem is. Hogy csak az elvárások mások, de a póráz ott van a hámon.

Öndefiníció

Én vagyok az Elveszett Szárnyúak Barátja. Én vagyok az arcot kicsípő téli szél, és a pirosító az ecseted alatt. Én vagyok a rúzs-szív a tükrön, a mosolygó fej a párás buszablakra rajzolva. Én vagyok a néma ordítás, a karmok éle. A kiserkenő vér is én vagyok a karmolás után. A sós ízű, vasízű, vérpiros vér. Az Élet. Én vagyok. Én vagyok az ősz végén az erkélyládákban didergő nyári virág. Én vagyok minden nekirugaszkodás, és minden újabb kudarc. Én vagyok a karcsú,alabástromfehér test. Én vagyok a füstszag, az avarszag,a tüzek szaga szeptemberben. Én vagyok az Igazság, amiről nem akarsz tudni. Én vagyok a Rémálmod, és minden Reményed. Én vagyok a Szárnyalás, és én vagyok a bilincs. Én vagyok, akire nem emlékszel, mégsem tudsz elfelejteni. Én vagyok Bóbita.

Ez van

Nincs visszaút. Isten veled Budapest, üdvözlégy, Berlin. Pedig látszólag most kevesebb vagyok, mint amikor elindultam. Nincs munkám, az egyéniségem újra darabjaira hullott, ötletem sincs, mihez kezdjek magammal, épphogy beszélek angolul, németül meg alig, nincsenek kint barátaim, a családom messze, de akkor sincs visszaút.

Pedig próbálkoztak a régi énjeim, azt meg kell hagyni. Jött a kétéves Mapci, aki beverte a fejét a Károlyi-kert szökőkútjába, befordult a kamasz Ágika a CD-Fű felé a sarkon, integetett a menyasszony Ágnes a Gellért-téren, a zebrán, de hiába, bár majd a szívem szakad meg, akkor sincs visszaút.

Eltűnt már Maci hozzám írt haikuja a Csendes faláról. Nincs már ugyanaz a társaság a Könyvtár-Klubban vagy a Kobuciban vagy a Szigeten, és én sem leszek már sosem ugyanaz. Nem jobb leszek, nem rosszabb, csak nagyon más. Túl izgalmas, túl sokszínű, túl gyönyörű a nagyvilág: nem bírok ellenállni neki.

Szeretlek Benneteket, de talán ti már nem fogjátok szeretni az új dr. Agnes Ildiko Diamantot, mert csak a régi Dr. Diamant Ágnes Ildikót ismeritek. Nem az vagyok. Két világ közé rekedtem, nem tartozom sehova, csak magamhoz. De visszaút, na az nincs.

Üdvözlégy, Nagyvilág: a kislány kilépett a kertkapun, és nem ijeszti meg többé a fekete borzas kutya a sarkon. :)

Fecskék

A fecskék minden este itt gyakorlatoznak a két ház között. Hajmeresztő akrobatamutatványokat hajtanak végre: teljes sebességgel zúdulnak a házfalak felé, majd az utolsó pillanatban kitérnek. Hangosan kurjongatva biztatják egymást: gyorsabban, gyorsabban, feljebb, feljebb! Nézem őket az illatoktól túlcsorduló alkonyatban, és higgyétek el, ha mondom: ennyi kell a boldogsághoz.

Mi történt egy délután

Tudjátok, tényleg nem tudom, lesz-e Berlin valaha otthon?! Lehet-e bármely más része a világnak Budapesten kívül otthon?!

Elmondom, mi történt ma délután, olyan egyszerű, olyan kicsike. Alapvetően jó délutánom volt, koreait ebédeltem (szokás szerint), tegnap német színjátszókörön voltam, teljesen feltöltődtem, improvizációs játékok, aranyos emberek. Éppen a Hackescher Markt környékén jártam és gondolatban vállon veregettem magam, hogy már milyen jól tájékozódom ebben a nagyvárosban, amikor szívembe hasított egy füttyszó. Ugyanazt a dallamot fütyülte valaki, amivel apu szokott “szólni”, ha nem veszem észre a tömegben vagy azt akarja, hogy odanézzek.

És hiába az egyre fejlődő némettudásom, a terepismeretem, az újonnan szerzett barátok: hirtelen megint nagyon kicsinek, nagyon árvának és nagyon magyarnak éreztem magam. És hirtelen nagyon-nagyon haza akartam menni.