kpopmikulas2016-blog - Tumblr blog

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

New Hopes

A tavaszi szellő gyengéden simította arcunkat. A nap kellemes sugarai melegítették fel bőrünket. Az ég tiszta volt, elvétve volt csak egy-két bárányfelhő rajta, de amúgy semmi. A fák zölden ragyogtak, néhányon már virág is volt, nem csak rügy. Ők újraéledtek. Minden évben vár rájuk valami új, valami olyan, amit hónapok múltán elvesztenek, de egyszer újra megszereznek. Ők még a reményteli állapotukban vannak, amikor pompáznak, mindenki csodálja őket. A lesajnáló tekinteteknek hűlt helye sincs. Ahogy telik az idő és mi ketten csak meredten, csendben bámulunk egymásra olyan, mint amikor a bűnöző várja, hogy lefejezze a hóhér. Nem látja pontosan mikor éri el a csapás, mikor nézhet utoljára a Napra, mikor lélegezhet utoljára, mikor… érezhet utoljára. Egyszer csak megtörténik.

-Nari… szakítsunk. – és megtörtént a lefejezés. A bárd elérte a nyakamat, és meghaltam. Úgy éreztem megfulladok, amikor kimondta ezt az egy szót. Tudtam, hogy ez vár rám, még is kétségbeesetten néztem a fekete hajú fiú póker arcára. Próbáltam barna szemeiben valami reményt, valami érzelmet találni, de nem volt ott semmi más, csupán közöny.

- Sehun… miért? – az emberi lények idióták. Tudjuk, hogy vannak dolgok, amiket nem kéne megkérdeznünk, de még is megtesszük. És miért? Hogy csak még jobban tudjunk szenvedni.

- Találtam valaki jobbat. – jelentette ki. Megint ez a gyerekes indok. Ezt már annyiszor eljátszotta, és minden egyes alkalommal hetek múltán visszajött. Vajon most is így lesz, vagy ez most tényleg komoly?

- Mennyire jobbat?

- Sokkal jobbat. – megváltozott a tekintete. Komolyság sugárzott belőle. Hát legyen, akkor menj, nem kellesz senkinek, pláne nem nekem. – Köszönöm ezt a három évet Nari, de elég volt. Remélem mindketten most már megtalálhatjuk az igazi boldogságot. – felállt a padról és elsétált. Semmi búcsúcsók, semmi ölelés, semmi érintés, semmi. Úgy hagyott itt, mintha egy idegen lennék számára. Mint valamit, ami nem is létezett, csupán pár másodpercig volt vele, ezért hát lényegtelen a számára, és nem fáj neki, hogy elhagyja. Szép.

Csendben ballagtam haza a parkból, kivételesen zenehallgatás nélkül. Úgy éreztem, ha most bármilyen dallam megszólal a fülemben, elsírom magam. Most még nem lehet. Ott nem, ahol látják az emberek, hogy fáj. Na, nem mintha az lenne a legfőbb vágyam, hogy elrejtsem az érzéseimet, csak… csak azt szeretném, ha valaki olyannak mondhatnám el először, akit tényleg érdeklek. Már írtam egy SMS-t a legjobb barátomnak, a történtekről, de még nem érkezett rá válasz. Lehet éppen dolga van, és nem ér rá az én hülye tini-problémáimmal foglalkozni. Nem baj, majd holnap átmegyek hozzá. Ahogy sétálta úgy csodáltam meg a természetet. Elképesztő. Elképesztő, hogy milyen gyönyörű és kifogástalan tud lenni annak ellenére, hogy az emberek megtapossák, kizsákmányolják, mérgezik, konkrétan gyilkolják. Viszont, ő még is kihúzza magát, és megmutatja mindenkinek, hogy nem olyan könnyű őt elpusztítani. A Nap akkor is ragyogni fog, amikor mi már a föld alatt leszünk, ahogy a fák is növekedni fognak akkor. A madarak éneke ezelőtt is hangos volt és fülsüketítő, és továbbra is így lesz. A mókusok eddig és szaladgáltak, és most is. A giliszták eddig is voltak és lesznek is, akármennyire is gerinctelenek. A természet élete megy tovább, lényegtelen, hogy mi történik vele. Nekünk is így kéne cselekednünk. Minden rosszat elfelejteni és tovább fejlődni. De ez lehetetlen, hisz nekünk embereknek kifejlett velejárójuk az a rossz szokás, hogy „önsanyargatás”.

-Nari, sütöttem neked sütit. – bátyám vigyorgó, szőke feje fogadott az ajtóban, amint hazaértem. Olyan viccesen nézett ki: arcán krém és liszt nyomok, anyukánk rózsaszín köténye rajta még több lisztfolttal. Annyira szeretem. Nem tudtam megszólalni, hosszú másodpercekig csak bámultan, végül zokogva a nyakába borultam. – Beszélgessünk? – kérdezte, mire én aprót bólintottam. Karjai közé kapott és egyenest a szobájába vitt, ahol leültetett az ágyára. Jó testvér módjára hozott sütit is, hátha felvidítana. Kicsit csúnyák lettek, de biztos finomak. – Mesélj.

- Oppa… Sehun és én… szakítottunk. – alapvetően kedves és babaarca egy másodperc törtrésze alatt változott meg. Az idegességtől enyhe piros szín uralkodott rajta, ártatlan szemeivel pedig képes lett volna gyilkolni, olyan szinten forrt benne a düh.

- Miért?

- Mert talált valaki jobbat.

- Megölöm. -jelentette ki, felpattanva az ágyról a szekrényéhez lépve, gondolom azzal az indokkal, hogy felöltözzön, és megölje.

- Taeminoppa, ne. Akkor két bajom is lenne: szakított velem életem szerelme és a bátyám még börtönben ül. Szerinted az jó lenne? -öleltem át hátulról.

- De Manó…

- Ne mondj semmit, de leginkább n csinálj vele semmit. Csak ölelj meg. – suttogtam, mire ő szorosan magához ölelt.

- Nézünk Pororot? – kérdezte miközben állát fejemen pihentette.

- Hát, hogy a csudába ne néznénk. – és végül így telt az esténk: az amúgy csúnya, de finom sütiket ettük, miközben mesét néztünk. Tény, hogy két rész közben sírtam egyet-egyet, de végül egész tűrhető volt. Csak ne fájna ennyire a gondolat, hogy holnap nem az lesz az első, hogy küldök neki egy jó-reggelt-üzenetet.

Másnap végül az első utam legjobb barátom házához vezetett. Bár kínai származású, még is itt él, jár suliba és… hát, létezik. Mondjuk úgy, hogy ez a legnagyobb érdeme. Ja, meg az, hogy egy tündér, hatalmas őzike szemekkel ellátva, és mindig meghallgatja a hülyeségeimet. Fájó szívvel ugyan, de reménykedve mentem hozzá. Tudtam, hogy amint odaérek hozzá főzünk valamit, amiközben elmondom neki, hogy mennyire köcsög Sehun, utána nézünk valami trancsírozós horror filmet, ami után ismét felvázolom, hogy miért bunkó Sehun, végül csak lennénk és elmondanám, hogy mennyire szeretem és utálom egyben Sehunt. Milyen tökéletes terv. Enyhe mosollyal az arcomon álltam meg ajtaja előtt és csöngettem. Nem kellett sok és hallottam a csoszogását. Tuti megint az a mamusz van rajta, amit én vettem neki.

-Nari, mit keresel Te itt? – kérdezte meglepett arccal. Ahogy végig néztem rajta látszott, hogy indul valahova, viszont a mamusz még mindig rajta volt. Vagyis, nem. Ez egy másik. Én tuti, hogy nyuszisat adtam neki, de ez egy cicás. Talán kapott egy újat az anyukájától?

- Hol van Usagi-chan*? – mutattam lábára. – És amúgy is, ha megnéznéd a telefonodat, akkor tudnál már mindent.

- Tudok mindent. – felelte szomorúan.

- Akkor gondolom Sehun előbb járt itt, mint én.

- Figyelj, beszéljünk valamiről. – mondta félénken.

- Hallgatlak. De miért nem megyünk be? Kicsit hideg van itt, és-

- Ne beszéljünk többet. – vágott bele mondanivalómba mielőtt befejezhettem volna.

- Mi? -szerintem rosszul hallottam valamit.

- Nem akarok én az lenni, aki kapja a támadásokat a két féltől. Tudod, a tipikus „és most van valakije?” „ vagy „mi van vele?” vagy esetleg „miért barátkozol még mindig azzal a szeméttel?”. És nem azt mondom, hogy bármelyikőtöket is előrébb helyezném, csak tudod-

- Sehunt régebb óta ismered, mint engem, és a régebbi barátságok fontosabbak, mint a hülyegimis barátságok. Értelek.

- Én nem pontosan így értettem. – simította meg vállam, de inkább elléptem tőle.

- Igazad van. Ha barátok maradnánk, az tényleg mindenkinek csak rossz lenne. Viszlát Luhan. – köszöntem el tőle. Szinte hazáig rohantam, bár most nem tudtam féken tartani magam: éreztem, ahogy a könnyeim egymás után lesznek öngyilkosok és potyognak ki szememből.

***

-Nari, nem mehet ez így örökké. Bújj ki az ágyból. Már két hete nem mentél suliba. – próbált meg hétfő reggel felébreszteni Taemin.

- Beteg vagyok, nem tudok iskolába menni. – motyogtam takaróm alól.

- Most komolyan azt akarod, hogy ő győzzön? Ha ennyire mutatod, hogy össze vagy törve, mindenki szánalmasnak fog tartani.

- Mert szánalmas is vagyok.

- Nem vagy az.

- De.

- Nem.

-De.

- Nem.

- De.

- Elég ebből! – pillanatok alatt rántotta le testvérem rólam a takarót, vett ölébe, vitt be a fürdőbe és parancsolt rám, hogy fürödjek meg. Mivel én egy engedelmes lány vagyok, és imádom a menta illatú tusfürdőmet, szót fogadtam neki és hosszú ideig áztattam magam a forró zuhany alatt. – Ezt vedd fel. – adta be Taemin a ruháimat miután hallotta, hogy végeztem a zuhanyzással. Egy világoskék farmer short-ot vettem fel egy egyszerű fehér pólóval és szürke-fehér csíkos inggel. Nemrég vettem egy nagyon aranyos csipkés szélű zoknit, így hát úgy döntöttem, hogy ma felavatom azt a szürke tornacipőmmel együtt.

- Elégedett vagy? – fordultam meg előtte.

- De még mennyire. Gyere, befonom a hajadat. – vezetett az ebédlőben lévő székek egyikéhez, leültem rá, ő pedig fodrászok szakértelmével bontotta ki hajam, majd font be egy apró tincset, amit hátra tűzött amolyan „hercegnős” stílusban. – Ejj, milyen szép az én Manóm.

- Ja, majdnem. – dugtam ki rá nyelvem.

- Ha nem húzod vissza, leharapom. – még mielőtt elindulhattam volna a buszra, megfogta a kulcsait és átölelt. – Amúgy is egy helyre megyünk, minek mennénk külön?

- Mert a báty cikinek tartja a roncs hugicáját? – öleltem át derekát.

- Ööö rossz válasz. És amúgy is, van valami a kocsiban, ami csak rád vár. – mondta, majd amint kinyitottam az anyós ülés felöli ajtót megértettem, hogy mi várt rám. Lauren Kate Fallen című sorozatának legelső része.

- Honnét tudtad, hogy ez kell nekem? -forgattam kezem közt a könyvet.

- Mégis milyen Oppa lennék, ha nem tudnám, mi kell neked? – pillantott rám.

- Borzalmas. – nevettem, majd egészen az egyetemig olvasgattam a könyvet. Bár csak a huszadik oldalig jutottam már most tudom, hogy fantasztikus.

- Kitartás. – ölelt meg elköszönésképp és elváltunk. Ahogy körbe néztem az egyetem mindig zajos udvarán, meghasadt a szívem. Két hete az első dolgom az lett volna, hogy megkeresem Sehunt és boldogan a nyakába ugrok, de most nem volt semmi, amit csinálhattam volna, úgyhogy a termünk felé vettem az irányt, leültem a helyemre és olvasni kezdtem. Olyannyira magába ragadott a történet, hogy észre se vettem, hogy valaki a padom mellett áll. Ahogy felnéztem ugyanaz a kifejezéstelen arc bámult vissza rám, mint hetekkel ezelőtt.

- Ez itt az én helyem. – mutatott a mellettem lévő székre.

- Ez meg itt az enyém. – közöltem a tényt, tekintettel arra, hátha amnéziás lenne és elfelejtette volna.

- Menj innen. Nem akarom melletted ülni. – bökte meg a vállam.

- Mi vagy Te, általános iskolás? Majd elülsz Te, ha nem akarsz itt ülni.

- Szerintem kettő az egy ellen többet ér. Hess innét. – azt hittem felnevetek hitetlenségemben. Sehun azt merte állítani, hogy „valaki jobbat talált”, erre kiderül, hogy ez a valaki nem más, mint az egyik docens lánya? Akinél nem mellesleg még egy busz hátulja is szebb. Nari, nyugodj le. Ismered a közmondást: okos enged, szamár szenved.

- Ó, bocsánat. Elfelejtettem, hogy a zsák nem tud létezni a foltja nélkül. Parancsoljatok. – igen. Egy-null nekem. Viszont úgy érzem, hogy hamarosan a következő ponttal egyenlítünk, ugyanis félévkor egy karácsonyi csodának számít, ha találsz magadnak helyet az előadóteremben. De, ha most az a nőszemély ül az én helyemen, akkor az azt jelenti, hogy van egy szabad hely. Hah, még is csak nyertem. Gyorsan felmértem a terepet, hol nem ül senki, és több választásom is maradt. Egy fiú, aki híres arról, hogy minden lányra rámászik, egy lány, aki arról híres, hogy ott akar megbuktatni, ahol csak tud, és egy fiú, akinek arcát egy könyv takarta ki. Végül őt választottam. Könyörgök, add, hogy ne legyen padtársa. – Elnézést. – kopogtattam meg a fiú vállát, mire ő kivette füléből a fejhallgatót, letette könyvét és rám nézett. Szemei nem sugalltak túl sok reményt, ahogy mély és elutasító hangja sem.

- Igen?

- Lee Nari vagyok, nagyon örvendek. Másodéves, menedzsment szakos. A helyzet az, hogy történt egy-két dolog, ami miatt elkellett hagynom a helyem, és most egy újat keresek. És láttam, hogy melletted nem ül senki, így gondoltam megkérdezem, nem bánnád-e, ha mától én lennék a padtársad ezen az órán?

- Egy egyszerű „leülhetek” is megfelelt volna. De ha már ilyen szépen megfogalmaztad, hogyan tudnék nemet mondani? – tekintete és hangsúlya teljesen megváltozott. Kedves volt és játékos. Lehet erre mondják, hogy ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet? Végül gondolkozás nélkül leültem mellé. – JeonWonwoo, harmadéves, szintén menedzsment szakos.

- Köszönöm szépen Sunbae, hogy melletted ülhetek. –hajoltam meg előtte.

- Ugyan már, említésre se méltó. Nem tudom, hogy vannak-e még közös óráink, de ha igen, és hasonló helyzetben lennél, mellettem mindig van egy üres hely.

- Hogy-hogy?

- Úgy, hogy a másik felem meggondolta magát, és másik szakra ment át, amihez nem kell ez az óra. Én meg egyedül maradtam. Hát nem szomorú? – ujjait arcán hasonlóképpen húzta végig, mint ahogy a könnyek potyognak le onnét. Első ránézésre nem olyasvalaki, aki aranyos lenne, de… de ez egész cuki volt. Bár teljesen megértem. Engem is megviselne, ha a barátnőm, avagy a barátom, ha lenne, átmenne másik szakra én meg egyedül maradnék. – De és neked mik is azok a tényezők, amelyek kiváltották vándorlásodat?

- Az én másik felem szakított velem. – mondtam ki keserűen.

- Akkor ő nem a másik feled volt. Sokkal inkább egy daganat, ami fölöslegesen volt benned, és a vesztedet okozhatta volna. Nem gondolod?

- Nem. Ő… amolyan ideál volt a számomra. Magas, mások számára hűvösnek tűnik, de igazából egy napsugár, akit amint megismersz képtelen vagy nem szeretni. Imádja a rap zenét, kutya bolond és ölni tudna a Bubble teaért. Ráadásul az öltözködése, huh. Valahányszor ránéztem, mindig ez a gondolat szökött a fejembe „hogy nézhet ki valaki ilyen jól?”, valamint-

- Tudod, az ideálok azért vannak, hogy ideálok maradjanak. Amint megismersz valakit, aki külsőre pontosan ilyen, arról később kiderül, hogy a belsője rohadt. Ne kategorizáld az embereket csak azért, mert szeretnél valakit, aki tökéletesnek mutatja magát. Sehun egyáltalán nem tökéletes, viszont úgy tűnik, hogy megtalálta az oldalbordáját, akivel elérheti mindazt, amit egy ember protekcióval elérhet.

- Honnan tudod, hogy Sehunról beszéltem?

- Lehet, hogy neked hosszú évekig csak ő létezett, de innen hátulról több dolgot tudsz meg az emberekről, mintha olvashatnál a gondolataikban.

- Értem. – bólintottam, majd belépett a tanár és bele is vetettük magunkat a deriválás és integrálás csodás és mesés világába.

Ebédszünetre végül kiderült, hogy valószínűleg egész nap WonwooSunbae mellett fogok ülni, ha meg nem, akkor egyedül. Nem tudom, hogy tényleg a szamár szenved-e, tekintettel arra, hogy az „okosnak” tituláltam magam, viszont csak én iszom ennek az egésznek a levét. A tágas ebédlőben is hasonló volt a helyzet. A megszokott helyemet az a nőszemély vette át, én pedig kereshettem magamnak egy új helyet. Végül a sarokban egy ablak melletti, viszonylag eldugott asztalt választottam ki magamnak. Nagyjából a levesem felénél tarthattam, amikor valaki leült velem szemben. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Sunbae az.

- Hogy mi még úgy is megtaláljuk a másikat, hogy nem is keressük egymást. Ezt neveznék végzetnek? – gondolkozott el.

- Sunbae, miről beszélsz? Mit szólna a másik feled, ha hallaná, hogy ilyet mondasz egy másik lánynak? -kérdeztem tőle, mire elnevette magát. Nem mondott semmit, csak integetett valakinek és mosolyogva várta, hogy ideérjen. Vajon milyen lehet a barátnője? Biztos olyan, mint ő maga. Bölcs, jól öltözött, nem is, inkább elegáns és nőies. A sminkje is biztos egy tündéréhez hasonlít, ahogy hangja is és járása is. Ha definíciót kéne találni az intelligensre, annak a lánynak a nevét írnák oda. Alig várom, hogy végre lássam. Viszont egy lány helyett egy magas, szőkés-barna hajú fiú ült le Sunbae mellett és nézett rám furcsán.

- Mingyu, ő itt Nari, mától ő is a szektánk tagja. Nari, ő pedig itt a másik felem. – mutatott be minket egymásnak. Már nyújtottam volna a kezem, mire Wonwoosunbae egy hatalmas csókot nyomott a Mingyu nevű egyed arcára. Az utóbbi kifejezéstelen arccal biccentett nekem és edte az ebédjét, míg a másik mosolyogva dúdolt valamit. Én pedig… hát erre tényleg nem számítottam. Nem vagyok az ilyen dolgok ellen, meg semmi csak meglepett, ennyi. Tényleg mindig a legjobbak melegek. Hülye amerikai sztereotípiák. – Hyung! Jó, hogy jössz ő itt...

- KwonSoonYoung, de hívj csak Hoshinak. Nagyon örvendek. Éppen szabad vagyok, és valószínűleg az is leszek egy darabig, szóval ha érdekelne bármilyen kapcsolat, tényleg bármilyen, mindenben benne vagyok, hívj fel. Kérlek. – szinte fel sem fogtam a szavait a fekete hajú fiúnak, aki nem csak szájával, de szemével is mosolygott és sugározta felém a pozitív energiát.

- Hyung, miről beszélsz? Nem is vagy szabad. Te vagy a másik-másik felem. – ölelte át a fiút Sunbae, mire az szitkozódva tolta el magától és nézett a mellette lévő két fiúra, majd az én összezavarodott arcomra és felsóhajtott.

- Wonwoo, már megint ezt a hülye viccet játszottad el egy lánynak? És még csodálkozol, hogy nincs barátnőd. Mingyu, Te meg… Ha én érte volna ide előbb, akkor nekem kellett volna póker arcot vágnom, köszönöm, hogy megmentettél, biztos nem bírtam volna ki. Túl szép ez a lány. – ismételten szótlan maradtam és csak nagyokat pislogtam az előttem ülő három fiúra.

- Mi van?

- Amikor azt mondtam, hogy „a másik felem”, Mingyura gondoltam, aki a legjobb barátom. Csak úgy tűnik, hogy félre értetted, nekem meg nem volt kedvem pontosítani a kijelentésemen, és így könnyebb volt megviccelni Téged. Nem gondolod?

- Egy nyomorék vagy. – amint kimondtam ezt a mondatot, azonnal meg is bántam. Megszoktam már, hogy Sehunt és Luhant folyton szidtam, amikor valami hülyeséget csináltak. De őket gimi óta ismertem, nem véletlenül voltunk gimis-szerelmek és gimis-barátok. De most egy olyan embert „nyomorékoztam” le, akit alig ismerek és ráadásul idősebb is nálam. Már értem miért nincsenek barátaim.

- Wow, őszinte vagy. Ez tetszik. – intézte felém szavait MingyuSunbae kuncogva.

- Azt mondta, hogy nyomorék vagy, behalok. – zengett fel HoshiSunbae is, akinek röhögése -ami néha átment röfögésbe- beterítette az egész ebédlőt. Viszont amíg a másik kettő éppen enged dicsért, WonwooSunbae még mindig meredten nézett rám.

- Sunbae, ne haragudj, nem úgy értettem, csak-

- Ne mondj egy szót sem. – csitított el. – Hagyjuk ezt az egész „sunbae-hoobae” dolgot. Hívj úgy, ahogy akarsz, mert én most elveszlek. Hozzám jössz? – hajolt olyan közel hozzám, hogy ha elvesztette volna egyensúlyát, olyan testrészeink találkoztak volna, amiknek nem kellett volna. Viszont elkell ismernem, hogy nagyon szép szeme van. Őszinteséget és melegséget áraszt.

- Túlzásba estél. – húzta vissza őt székéra MingyuSunbae.

- Köszönöm MingyuSunbae.

- Lehet, hogy túlzásba esett, de igaza van abban, hogy ha még egyszer kiejted ezt a szót a szádon, kifutok a világból. Maximum „oppa”, de semmi több.

- Értettem. – mosolyogtam rájuk.

- Húú, de szép a mosolyod. – ámuldozott Hoshi, mire én elpirultam.

- Vedd le róla a szemed, ő már foglalt. – takarta el a fekete hajú szemét Wonwoo. Míg ezek ketten veszekedtek valamin, addig én észrevettem, hogy Luhan az asztalunk felé néz. Nem tudtam megállni, hogy ne integessek neki egy amolyan „szia pajtiii” mosoly keretében. Nem tehetek róla, három évnyi barátságot nem tudok csak úgy kitörölni a szívemből és az emlékeimből. Viszont, amint meglátta, hogy köszöntöm őt, elfordította a fejét és folytatta az evést. Az én szívem pedig ismét darabokra tört és visszazuhantam a levesembe.

- Hé, Nari, nézz ide egy kicsit. – szólt Mingyu, és felnéztem, mire két kezével kapálózni kezdett egy ezer wattos mosoly keretében. – Szia.

- Ez még is mi volt? – kérdezte Wonwoo, aki éppen csak végzett Hyungja terrorizálásával.

- Szard le őket. Nehéz túl esni egy olyan kapcsolaton, amivel felnőttél, és a mindent jelentette neked, de muszáj lesz túllépned rajta, különben nem tudsz teljes életet élni. Amúgy is, ők nem keresnek mást, mint azt, hogyan és mivel tudnak feljebb jutni. Hogyan tudják úgy érvényesíteni az akaratukat, hogy ne kelljen érte olyan sokat dolgozni. Az ilyen emberek nem érdemlik meg, hogy hiányozzanak bárkinek is. Ők semmi mást nem érdemelnek, mint szánalmat. Mert míg Te évek múltán számíthatsz majd több emberre is, ha elesnél, de ha ők elbuknak, akkor onnét nincs visszaút. Nem lesz senki, aki támogatná őket, mert elszalasztották azokat az embereket, akik igazán segíthetnének nekik. – elgondolkodtató volt a szőkésbarna hajú fiú beszéde, és egyben megnyugtató is. Valahol igaza van. Lehet nem leszek egy befolyásos ember, csak mert vannak „kapcsolataim”, de boldog még lehetek, mert vannak emberi kapcsolataim.

- Wooow, bölcsész Mingyu visszatért. Tapsot neki. – kezdett el tapsolni Hoshi.

- Lehet, hogy valaki olyannak tűnik, aki képes lenne megölni, de amint megismered, egy is napsugár. Viszont nehogy emiatt beleszeress, csak mert az „ideálod”! Te már az én feleségem vagy! – csipkedte meg arcom, ám inkább nem válaszoltam semmit kijelentésére. – Mikor végzel ma?

- Szerintem fél hétkor, miért?

- Tökéletes. Akkor félnyolckor megyek érted.

- Minek?

- Hát, elviszlek randizni.

- Wonwoo, nagyon kedves vagy, meg minden, de két hete szakítottam egy fiúval, akibe még mindig szerelmes vagyok.

- Dehogy vagy Te szerelmes belé. Nem őt szereted, hanem a megszokást, hogy melletted van. És amúgy is, a szereteted, nem fog megváltoztatni semmit. Hónapok óta megcsal, nem kapod vissza.

- De mi van, ha visszajön?

- Nincs olyan, hogy „de”. Neki már van egy célja, ami valószínűleg megváltozott azóta, hogy járni kezdtetek. Soha többé nem kapod vissza. – jelentette ki, mire én úgy éreztem, hogy bukfencezett egyet a gyomrom.

- Nekem most mennem kell. – mondtam, majd megfogtam a tálcámat és olyan gyorsan hagytam el a helyiséget, ahogy csak tudtam.

Ki akar fél hétig itt maradni? Én biztos nem, elég volt a mai napból. Zenével a fülemben indultam el haza, gyalog. Viszonylag messze lakunk az egyetemtől, de úgy éreztem, hogy szükségem van egy olyan sétára, ahol egyedül vagyok, nem állok a sírás szélén és tudok gondolkozni. Vajon tényleg csak a megszokást szeretném és nem magát az embert? Vajon, ez az egész, amit itt játszottam hetekig igazából csak illúzió volt, egy tűntetés azellen, hogy elismerjem, annyira nem is fáj? Persze, akkor, abban a pillanatban, amikor elvesztettem két hihetetlenül fontos embert az életemben, akkor majd megőrjített a dolog, de, mégis miért? Mert fáj, hogy elvesztem, vagy zavar, hogy eltűnt valami az életemből, ami a mindennapom részévé vált? Olyan érzés ez, mint amikor véget ér a kedvenc sorozatom? Egy kis ideig depizek miatta, és sírok, ha belegondolok mi történt, de amint jön egy új, elfelejtem azt. És ami hiányzik, az nem is maga a sorozat, csak a szokás, hogy néztem. Lehet hülyeség összehasonlítani egy kapcsolatot egy ilyen dologgal, de Wonwoo beleültette a bogarat a fülembe. Haza érve otthon találtam apánkat, aki éppen indulni készült a munkahelyére.

-Hát Te? -nézett rám meglepetten.

- Appa, Te még mindig szereted Ommát? Őt magát szereted, vagy a megszokást, hogy van neked? -kérdeztem tőle, ő pedig percekig gondolkozott, mielőtt válaszolhatott volna.

- Néha nagyon elegem van belőle és a hülyeségeiből. Legszívesebben csak elmennék itthonról, és hagynám a kapcsolatunkat a francba. De aztán belegondolok, hogy nem láthatnám többé a mosolyát, a szemét, nem simíthatnám meg a haját. Nem lenne senki, aki panaszkodna nekem, hogy a legújabb paciense milyen igénytelen, vagy nem lenne senki, akinek én elmondhatnám, hogy milyen hülye a főnököm. Tudod Manó, vannak helyzetek az életben, amikor ezt a bizonyos megszokást szereted. Viszont ha képes vagy ezen túl látni, akkor beszélhetünk szeretetről. Vagyis, ha tudod, hogy nem csak az hiányozna az életedből, hogy megöleljen valaki, hanem, hogy Ő öleljen meg. Ha az hiányzik, hogy segíthess Neki, és nem csak valakinek, akkor nem a megszokások rabja vagy, hanem a személyé. Neked mi hiányzik? Az, hogy megöleljen valaki, vagy az, hogy Ő öleljen meg? – most én voltam az, aki percekig gondolkozott a válaszán.

- Az hiányzik, hogy megöleljen valaki. – válaszoltam.

- Akkor gyere ide. – ölelt meg. – Pihenj egyet.

- Az lesz. – bólintottam, majd felrobogtam a szobámba, levágtam magam az ágyra és aludtam.

- Lee Nari, most azonnal ébredj fel! – ugrott az ágyamba Taemin, majd ütögetni kezdett.

- Héé, most még is mit csináltam? – löktem le magam mellől.

- Miért nem mondtam, hogy találkozol Wonwoo-val?

- Mi?

- Itt van a nappaliban és rád vár. Nem hittem volna, hogy ilye felelőtlen vagy.

- Miért is vagyok felelőtlen?

- Nari, édes drága kicsi húgom. Az a fiú egy főnyeremény. Amíg Te Sehunt istenítetted, minden lány érte csorgatta a nyálát. Nem elég, hogy okos, de még illedelmes is. És remek dongsaeng! Tapasztalatból mondom. Úgyhogy gyorsan kapj magadra valamit. – még ez is. Nem gondoltam, hogy tényleg eljönne értem. És amúgy is, honnét tudja, hogy hol lakok? Nem akartam semmivel sem túlzásba esni, szóval egy egyszerű koptatott farmert vettem fel egy sima bordó pulcsival.

- Mit keresel Te itt? -kérdeztem vendégünktől egy kicsit még mindig álmosan.

- Én is örülök, hogy látlak, kedves feleségem. – köszöntött egy hatalmas mosollyal.

- Hátrébb az agarakkal. – szólt ki a konyhából Taemin.

- Hyung, nyugi, csak viccelek. – válaszolt neki, majd halkan hozzátette- Igazából nem. – és kacsintott. Ez még is minek kacsint? Ez ne kacsintgasson senkire, pláne ne rám! Ti hülyehibernálódott pillangók, meg ne sorakozzatok fel. Aludjatok, nem kelletek senkinek! – Mehetünk?

- Menjünk. De amúgy hova megyünk?

- Titok. – helyezte mutatóujját ajka elé. De szép szája van. Nem! Nari, ne gondolkozz ilyeneken. Jaj, még is milyen bogár volt, amit a fülembe ültetett?

Kocsijába ülve egyből felkapcsolta a fűtést, mert bár tavasz volt az éjszakák még eléggé hűvösek voltak. Általában nem szeretek olyannal utazni, aki nem a bátyám vagy az apukám, de meglepetésemre egész ügyesen vezetett. Mármint, nem idegeskedett, nem előzött, betartott minden sebességkorlátot, megállt a zebráknál.

- Beleszerettél már a vezetési tudásomba? – hajolt felém az egyik piros lámpánál.

- Figyeld az utat! -fordítottam fejét az üveg felé, mire ő nevetve visszahúzódott.

- Amúgy, a TaeminHyung egész sokat mesélt rólad. Általában a „fantasztikus”, „lenyűgöző”, „elképesztő”, „csodálatos”, „tündéri” és a „hozzá ne merjetek érni” jelzővel emleget, szóval már eléggé kíváncsi voltam, hogy ki is lehetsz.

- Érdekes. Nekem soha nem beszélt rólad.

- Mert a fiúk soha nem mondják el, hogy mit beszélnek a lányokról a haverjaiknak. Ez alap dolog. És amúgy is, vedd úgy, hogy ez a randi egy kiengesztelés a számomra!

- Ez nem randi! Ez csak egy este, amikor elmegyünk valahova. És mégis milyen kiengesztelésről beszélsz?

- Szerinted ki volt az a szerencsétlen, aki mást sem hallgatott minden áldott nap, hogy mennyire utálja Sehunt, amiért játszik veled? Vagy ki volt az, aki lebeszélte, hogy tönkre tegye a csinos kis pofiját azzal, hogy megvereti magát Sehunnal? Ismerd el, hogy férfiasabb már a bátyád, de Sehunék sokan vannak. Plusz nagyon nehéz volt ám Téged elképzelni! Nem tudtam eldönteni, hogy egy görög istennőt képzeljek magam elé, vagy egy japán animekaraktert.

- Ilyen sokat csacsog Taemin rólam? -kérdeztem meglepetten.

- Édesem, ő nem csacsog, ő pofázik. Rengeteget.

- Jogos. – nevettem el magam, amint belegondoltam, hogy mennyit is képes beszélni, amikor elemében van. -De Te miért viselted el, hogy ennyit beszél rólam?

- Ugyan nem hiszek az elsőlátásra szerelemben, viszont hiszek abban, hogy jó a képzelőerőm, és örülni fogsz annak a helynek, ahova viszlek.

- Nem értelek.

- Nem is baj. – a kocsi hirtelen megállt, nekem pedig időm sem volt felfogni, hol vagyunk, ugyanis hirtelen egy anyag került a szemem elé, amitől nem láttam semmit és teljesen bepánikoltam. – Nyugi, nem fogok semmi rosszat tenni veled. Vagy olyat, ami nem elégítene ki. – mondta, majd egy csókot nyomott arcomra.

Ideges voltam, miközben vezetett valahova. Hallottam a hajók hangját, és víz csobogását, viszont ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Túl sok horrort és krimit néztem. Bár, csak nem lehet olyan rossz ember, nem?

-Készen állsz életed legjobb estéjére? – suttogta fülembe, amitől teljesen kirázott a hideg. Ez a hang megőrjít.

- Nem tudom. -feleltem remegő hangos, mire ő elnevette magát, levette rólam a kendőt és a Han-folyó csodás éjszakai képe terült elém. A város este a legszebb. Bár aludni kéne, mégis ez egy olyan hely, ami sosem alszik. Képtelenség. Nem tudtam sokáig gyönyörködni a tájban, ugyanis Wonwoo magával húzott egészen a partig, ahol egy kisebb asztal volt felállítva rajta étellel és evőeszközökkel. – Ezt nekem csináltad?

- Nem. Mingyunak, csak gondolta megkérdezem, hogy tetszene-e neki. – mondta félénken, mire hátulról rám ugrott valaki.

- Úgy érzem a kapcsolatotokba sokszor leszel féltékyen Mingyura. – mivel gyengusz vagyok, ezért inkább ledobtam az illetőt a hátamról és Hoshi mosolygós arca bámult vissza rám. Mellette pedig ott volt Mingyu, aki még több kaját pakolt az asztalra.

- Hát persze, hogy neked csináltuk. Azt se szeretjük, amikor Taemin szomorú, nem ám, hogy egy lány. Még csak az kéne, hogy dupla-depis-Leek legyetek. – vázolta fel a helyzetet Mingyu.

- Remélem ízleni fog a kaja. – mondta Hoshi, miközben leültünk az asztalhoz.

- Ha nem mérgeztétek meg, akkor elvileg tuti. Mindenevő vagyok.

- Anyukám csinálta, szóval semmi kifogást nem kérek rá. – mondta Wonwoo.

- Értettem, Főnök!

- Hm… Főnö. Ez tetszik. Bár, a Yeobojobban tetszene. -kacsintott felém. Már megint. Ne kacsintgasson, nem hiszem el!

- Később udvarolj! – vágta tarkón Mingyu barátját. – Együnk.

Ahogy elnéztem ezt a három fiút rájöttem, hogy vannak helyzetek, amikor elkell engednünk a jól megszokott dolgokat, és újakat szerezni. Elfelejteni nem szabad, hisz azok az emlékek tesznek minket azzá, akik vagyunk, viszont tilos a múltban élni. Ahogy a jövő sem túl előnyös. Inkább megpróbálok a jelenre koncentrálni. Arra a jelenre, ahol új kalandok, emberek, szituációk és emlékek várnak. Mert igen, a fiúknak igazuk volt: egy szomorú Lee-nél csak egy rosszabb van. Két szomorú Lee. Úgyhogy ezentúl azon leszek, hogy két boldog Lee legyen a körükben. Bár, ahogy elnézem, ők is.

-Most már teljesen belém zúgtál, nem igaz? – csücsörített Wonwoo.

- Egyél! – dugtam a szájába egy jó adag húst.

- Ejj, milyen romantikus vagy, kedves feleségem. – kacsintott ismét. Komolyan mondom, minden tökéletes, csak ne kacsintana ennyit. Még a végén tényleg teljesen belezúgok.

#TÖRTÉNET 23

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Barátság, mint kezdet

December második hetének szombatján Jung TaekWoon fogta nagy alakú spirál vázlatfüzetét, kedvenc fekete rajzceruzáját, és legjobb hegyezőjét, amit még egy bazárban vásárolt, két évvel ezelőtt. A ceruzát és a hegyezőt farmerja zsebébe mélyesztette, míg füzetét letette a házuk előszobájában elhelyezett komódra. Felhúzta fekete cipőjét, majd a fogas elé állva leakasztotta onnan téli kabátját. December lévén már igencsak nulla Celsius alatt volt még az átlag hőmérséklet is, így nagymamájától kapott sálját nyaka köré tekerte. Zsebébe nyúlva előhúzta fülhallgatóját, és azt a fülébe helyezve vette fel a cipős szekrényen pihenő füzetét.

- Majd jövök! - mondta kicsit hangosabban, hogy édesanyja biztosan meghallja a konyhában. Hangszálai nem voltak hozzászokva az előbb használt hangszínhez, így muszáj volt megköszörülnie torkát. - Jó. - válaszolt szülője, el sem mozdulva a fahéjas süteménnyel félig teli tepsi mellől.

Taekwoon ekkorra már a küszöbön túl volt, s bekapcsolta mp3 lejátszóján az első számot. Egyszerűen nem tudott nem türelmetlen lenni. De hát mégis ki tudott volna nyugodt maradni a helyében. Hiszen meg volt az esélye, hogy újra látja.

Lábai már-már maguktól tudták a helyes irányt, amelyiken Taekwoon eljuthat a parkba. Azon belül is ahhoz a padhoz, amelyiken mindig rajzolni szokott. Fekete haját néha meg-megfújta a csípős szél, ahogy egy-egy szélcsendes utcácskáról a huzatosabb, egyben szélesebb főutcára vezették lábai. Fejére húzta kapucniját, és csak sötét szembogarait hagyta szabadon. Úgy nézett ki, mint egy árny; fekete kabátjában; kapucnival fején, ami arcát egészen szemöldökéig takarta; fekete sállal orra előtt; szintén sötét nadrágban, és cipőben. Gyorsan hagyta háta mögött az utcákat, majd pontosan huszonhat perc múlva megérkezett úti céljához.

A park főbejárata előtt megtorpant, tekintete végig siklott a tartó oszlopokon, fel egészen a hatalmas boltívre.

Néhány szép emlék szemei elé vándorolt, majd gyorsan tovább is úszott, hogy helyet engedhessen a következőnek. Ott volt annak az emléke, mikor először meglátta a számára még mindig ismeretlen fiút; amikor először mosolyodott el telefonálás közben, és Taekwoon tanúja volt annak az édesen gyönyörű görbületnek. Mikor az ismeretlen mosolygott Taekwoon százszor gyönyörűbbnek találta, mint bárki mást a világon. Aztán ott volt az az emlék, mikor a másik éppen kutyát sétáltatott, és a kutyája, akit Mollynak hívtak, érdekesebbnek találta Taekwoon, mint saját gazdáját. Akkor Taekwoon nagyon megrémült, mert már a közepes méretűnek mondható kutyáktól is tartott, nem hogy Mollytól. Molly nagytermetű kutya volt, ráadásul nagyon virgonc, és ahogy a fiú észrevette szeretett nem szót fogadni gazdájának. Így történt meg egyszer, hogy Molly Taekwoonhoz rohant, hátra hagyva gazdáját. Aztán a fiú, mikor meglátta Taekwoonon a félelmet, azonnal csatlakozott kutyájához, és próbálta távolabb vonszolni tőle. Ekkor próbált meg az ismeretlen fiú először, és azóta utoljára, beszélgetést kezdeményezni Taekwoonnal. Nem sok sikerrel. Taekwoon, ahogy meglátta a fiút közeledni, becsapta vázlatfüzetét és ceruzáját is kabátja zsebébe rejtette. Megilletődöttségében pedig még szótlanabbá vált, mint máskor.

Még mindig a kapu előtt állva lepillantott vázlatfüzetére, és megjegyezte magában, hogy lassan újat kell kezdenie, ugyanis kezdtek elfogyni a lapok. Pont aznap volt úgy, hogy az utolsó lapra kellett rajzolnia. Erre a gondolatra pedig apró, de sokkal kedvesebb mosoly költözött ajkaira. Hiszen csak ő tudhatta, hogy minden egyes oldalon az ismeretlen fiú szerepel. Volt, hogy egy lapra többször is lerajzolta szemeit, ajkait, orrát. Akadt, hogy egész alakja megjelent egy-egy lapon, vagy éppen maga Molly. Az egyik képen például Molly szerepelt magában. De túlnyomó többségben az ismeretlen fiú arcáról készítette a legtöbbet. Július óta folyamatosan csakis ennek az egy füzetének szentelte minden figyelmét. Kisebb kihagyásokkal olykor, de szinte minden nap meglátogatta a parkot. Csakhogy láthassa az elbűvölő mosolyú idegent.

Újra feltámadt a szél, lefújva Taekwoon fejéről kapucniját, amivel egyúttal ki is zökkentette gondolataiból. Kifújta tüdejében lévő levegőjét, ami fehéres-szürkéssé vált a hidegben, aztán elillant. Bár látni nem lehetett, hiszen meleg kötött sálja eltakarta, de az apró mosolya megmaradt ajkai szélén, és így lépte át a park határát.

Nyílegyenesen tartott már törzshelyének mondható padja felé, min ezúttal sem tartózkodott senki. Kabátját feneke aláhúzta, mi pont eléggé volt hosszú ahhoz, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni. Vázlat füzetét fellapozta, íróeszközét kezébe vette, hogy, mikor szükséges, azonnal használhassa. Aztán már csak várt, és figyelt türelmesen.

Nem kellett ugyan sokáig várnia, mégis azt érezte, mintha órák teltek volna el, pedig alig egy negyed óra. Időközben apró pelyhekben hullani kezdett a hó, aminek csodálásával Taekwoon elfoglalhatta magát, míg várakozott.

- Ezúttal egy pillanatképet fogok rajzolni róla. Az jó befejezése lesz a kedvenc füzetemnek - gondolta magában, és máris elkezdte felvázolni a tájat, hogy aztán mikor feltűnik a fiú, már csak őt kelljen memorizálnia, és minél részletesebb megörökítenie.

Mikor a negyed óra letelt megjelent az ismerős, ámde ismeretlen alakja a járdán. Kutyája most is, mint mindig, póráz nélkül követte őt, ennek ellenére a fiúnál mindig volt egy, hiszen a városban nem engedheti szabadon az állatot. Viszont a parkban megteheti este fél kilenc lévén senki sem tartózkodott ott. Kivéve Taekwoont.

Taekwoon azonnal abbahagyta a táj felvázolását, és minden figyelmét az érkezőnek szentelte, hogy kiválaszthassa azt a pillanatot, mikor pontosan a képen kihagyott üres felülethez érkezik. Mikor ez megtörtént rögtön sercegni kezdett ceruzájának hegye. Pillanatok alatt elkészült a fiú kicsinyített másának körvonalával, majd a kutyáéval is, így már csak a részletek maradtak, amiket tökéletesen megjegyzett első látásra. Nem gondolkodott közben. Ha rajzolt mindig kikapcsolt egy kicsit, és olyankor csakis a készülő remekművének szentelte minden törődését. Mert, hogy az volt. Mind egytől egyig remekmű volt; precíz és részletes. Mindez pedig csak azért volt lehetséges, mert Taekwoon úgy tartotta, „Ha már egy gyönyörű embert örökít meg, akkor csakis törődését és szenvedélyét fogja érzelmi alapul venni.”.

Az érkező fiú, nagyjából húsz méterre járt Taekwoontól, mire ő már majdnem elkészült rajzával. Már csak deréktól lefele kellett befejeznie a fiú alakját, és természetesen Mollyt.

A kutya ekkor felvakkantott, s hangja vízhangzott az esti hóesés csendjében. Taekwoonnak szívéhez kapni sem volt ideje, az állat már meg is indult felé. Megint bezárta füzetét, ceruzáját zsebébe tette, és őszinte ijedelemmel várta az állat érkezését. Sötétbarna szőrén itt-ott fehér hópelyhek pihentek, míg máshol bundája csillogott a közvilágítás fakó fényében. Nyelvét kinyújtotta, és arca felvidult, ahogy meglátta a padon ülő Taekwoont. Olyan barátságosan próbálta megközelíteni, ahogy csak tudta, mert nem buta ő, attól, hogy kutya; tisztában volt vele, Taekwoon félt tőle. Megállt előtte, és fejét a rémült fiú combjára fektette, hátha ezzel elnyeri bizalmát. Erre már Teakwoon is felfigyelt. Sokkal nyugodtabbnak gondolta, mint első találkozásuk alkalmával. Ettől függetlenül benne volt egy minimális félelem, de azt is elnyomva magában simította tenyerét Molly buksijára. Molly beledörgölőzött a fiú érintésébe, de gazdája közbeszólt.

- Molly - szólt az állatra, mire Taekwoon meg akarta nyugtatni, hogy nyugodtan hagyja, de nem mert. Torkán egy hang sem jött ki. Pedig annyira szerette volna... - Molly, hallod? Sajnálom, hogy megint téged zaklat - szabadkozott a fiú. De hát ezúttal nem zavarta Taekwoon a kutya érdeklődése, hiszen most végtelenül nyugodt volt. Nem úgy, mint előzőleg, mikor szó szerint lerohanta, majd felugrott ölébe, és agyon akarta nyomni őt. Az Taekwoonak túl heves viselkedés volt, de most meg tudná szokni a jelenlétét.

Taekwoon keze Molly buksijáról nyakára vándorolt, ám ugyanebben a pillanatban a másik fiú Molly nyakörvéért nyúlt. Kezeik összeértek, ami ugyan csak Taekwoonból váltott ki heves reakciót, de az pont elég volt. Visszahúzta kezét, és megvárta míg Molly hagyja őt felállni.

- Szerintem nagyon kedvel téged. Múltkor is úgy lerohant a semmiből. Most meg ez a jellemváltozás nála. Elképesztő hatással vagy rá - hadarta a fiú mosollyal ajkain.

Taekwoonnak elnehezedett a szíve, és gyomra mintha torkába ugrott volna. Ólomsúlyú szíve, félre ütött, majd kétszer gyorsabban vert, mint kellene, megint lassult, végül olyan tempóval kezdte pumpálni testében a vért, hogy Taekwoon hallotta, amint nemsokára kiszakad a helyéről. Soha sem tapasztalta még ezt a fajta érzelem hullámot. Pedig csak az idegen hozzá beszélt, és rá mosolygott. Sokszor gondolta, hogy a másik még csak észre sem vette őt, esetleg már el is felejtette mikor Molly ráugrott, de nem. Tisztán emlékezett Taekwoonra.

A fiú azt sem tudta mit csináljon, érezte, ahogy rá nem jellemző módon arcába tódul a vér, ezzel paradicsomokat meghazudtoló színűvé téve arcát.

- Menekülj! Fuss! - parancsolta egy hang a fejében, s ő hallgatva rá, futásnak eredt. Otthagyta az idegent, anélkül, hogy megtudta volna a nevét. Otthagyta Mollyival, anélkül hogy hátra pillantott volna akár egyszer is.

Az idegen fiú csak nézett utána. Nem értette, miért viselkedett így vele Taekwoon. Hiszen biztos volt benne, hogy semmi rosszat nem tett.

- Ez miattad van, vagy miattam? - nézett leghűségesebb jó barátjára, aki még mindig a pad mellett ült.

Tekintete megakadt az ülőalkalmatosság lécein fekvő, magára hagyott füzeten. Szemei kikerekedtek. Lehajolt, ujjai közzé fogta, majd Taekwoon után nézett, de akkorra rég eltűnt szemei elől, így hát leült a padra. Molly felmászott mellé, és fejét a fiú combjára tette. Nem akart a fiú kíváncsiskodni, de mégsem tudott nyugodni. Érdekelte, hogyan rajzol az a fiú, akit már olyan régóta figyel titokban a séták alatt. Hüvelykujját végighúzta a fekete borítón, mire egyedül egy „Drawings” felirat volt tengerkék színnel rányomtatva. Tovább vezette ujját a borító széléhez, majd azon végig szántva a sarkánál fogta, és kinyitotta. Tekintete találkozott saját tekintetével. Teljesen elképedt, milyen pontosan lett megörökítve, mintha csak tükörbe nézett volna. Tovább lapozott, majd megint, megint és megint. Már majdnem a végére ért, és szinte meg sem lepődött mikor minden következő oldalon magát találta.

Összességében azonban teljesen meg volt lepve. Nem számított rá, hogy annak a fiúnak, akit titokban régóta szemmel tart, egy egész füzetnyi rajza van róla.

Az utolsó oldalra érve megtalálta azt a rajzot, amin Taekwoon aznap dolgozott. A fiú nem tudott mit szólni a nem várt eseményekhez. Azonban tanácstalan volt, mit kellene tennie. Egyértelműen vissza fogja adni neki, de olyan nehéz így is megszólítania. Fenntartani a beszélgetést pedig teljesen képtelenség számára a másik szótlansága miatt. Gondolkodott, mit kellene tennie. Hagyja a padon? De mi van, ha akkor elvész. Igazán kár lenne érte. Tartsa meg? Nem az kizárt. Akkor holnap várja meg, míg újra a parkba megy a másik? Igen ez jó lesz.

Felállt a padról, mire Molly követte példáját, és haza indult, ujjai között Taekwoon füzetét szorongatva.

Mindeközben Taekwoon sohasem gondolta volna, hogy huszonegy éves létére egyszer hazáig fog menekülni, csak azért, mert ellepték az érzelmek. De így volt... Meg sem állt, míg be nem záródott mögötte, nem hogy a bejárati ajtó, még saját szobájának ajtaja is. Ekkor lekuporodott a földre, és próbálta feldolgozni a történteket. Túl sok érzelem tört rá egyszerre. Mégis leginkább azért volt zaklatott, mert elfelejtett valami nagyon fontosat. De nem tudott rájönni mégis mi volt az.

Egy óra múlva anyja kopogtatott Taekwoon szobájának ajtaján, mire a fiú felállt a földről, mivel ott tartózkodott eddig, és kinyitotta a nő előtt az ajtót.

- Kész a vacsora - kezdte. - És említetted, hogy nemsoká’ betelik a füzeted, szóval ma vettem egyet, tessék. - Mint villámcsapás, hasított Taekwoonba a felismerés.

- A padon hagyat a füzetét - gondolta, és legszívesebben a haját tépte volna, vagy mondott volna valami igazán csúnyát, de nem tette, csak szemei elkerekedtek.

- Mi a baj? - kérdezte a nő, átnyújtva az új füzetet, mi ezúttal teljesen fekete volt, és a rányomtatott kép miatt, mintha bőrnek látszott. - Azt hiszem a parkban hagytam a másikat - suttogta, miközben egész arca lassan elsápadt. - Menj vissza és keresd meg, kiteszem az ételt neked tányérra és majd megmelegíted. - mosolygott rá a nő, mert tudta milyen fontosak fiának a füzetei. Különösen az utóbbi, bár ennek az okát nem értette.

Taekwoon csak bólintott, majd lerohant a lépcsőn, és két percen belül, már rég az utcát rótta ismét, hogy minél hamarabb a parkba érhessen. Mikor a pad elé ért, jobban elsápadt, mint mikor elért tudatáig a füzet hiánya. Nem volt ott. Sem leesve, sem arrébb téve.

- Talán magával vitte? - kérdezte magától Taekwoon. És nem tudta megmagyarázni miért, de remélte, hogy nem a másik fiú találta meg. Tehetetlenségében végül hazaindult, de fájt a szíve a füzetért. Nem is a füzetért, inkább a tartalmáért. Még az ágyában fekve is csak az elveszett füzetére tudott gondolni, és arra a fiúra.

***

Reggel aztán azzal az elhatározással ébredt, ha meg lesz, ha nem az új füzetében is csak az a fiú fog szerepelni. Este nyolckor ismét melegen felöltözött, kezébe vette új, üres füzetét, és szólt a szüleinek, hogy elmegy otthonról. Fél kilenc előtt nem sokkal érkezett meg a parkba, ahol már várt rá egy ismerős alak, a kutyájával.

Taekwoon tehetetlenül pillantott körbe, hátha ő maga tévesztette el, és nem az ő helyén ül az idegen. De ott ült. Pontosan ott. És kezében ott volt a füzete. Taekwoon nagyon megörült, hiszen meglett a füzete, és remélte, hogy a másik nem nézett bele. Azt gondolta, akkor végleg elásná magát nála egy olyan gödörbe, ahonnan nincs kiút.

Lábai esetlenül vitték el a pad elé, mire Molly egy vakkantással üdvözölte. Az idegen fiút nem lepte meg a kutya hirtelen reakciója, ugyanis szeme sarkából végig Taekwoont kereste, és mikor megtalálta csak őt figyelte. Taekwoon vele ellentétben nagyon is meglepődött az állat viselkedésén, de teljesen biztonságban érezve magát nyújtotta felé hatalmas kezeit, hogy megsimogathassa.

A kutya gazdája elmosolyodott, amit meg Taekwoon figyelt végig szeme sarkából, és megmelengette a szívét. Egy újabb gyönyörű mosoly, amit a másik produkált.

- Tegnap ezt itt felejtetted - mondta csendesen a fiú, mire Taekwoon rákapta tekintetét. - Tudod, nagyon kíváncsi voltam, szóval megnéztem, és gyönyörűen rajzolsz. Ha befejezed az utolsó rajzot, megmutatod majd nekem? - kérdezte őszinte kíváncsisággal hangjában.

Taekwoon szinte már látta azt a mély gödröt a lábai előtt, ami inkább hasonlít szakadékra, és amiből egyáltalán nem létezik kiút. Mégis a másik szavai ismét olyan érzelem hullámot váltottak ki belőle, amit nem tudott kezelni. Izzadt a tenyere, kiszáradt a torka, görcsbe ugrott a gyomra, megfeszültek izmai, és még sorolhatnám mennyi számára szokatlan, és teljesen új reakciót váltott ki belőle.

Taekwoon egy bólintással egyezett bele, hiszen már úgyis mindegy volt, a másik ezek szerint végig nézegette a füzetet.

- Mellesleg - törte meg a csendet. - a nevem Lee JaeHwan, de szólíthatsz, Kennek is - mosolygott megint Taekwoonra. - Jung TaekWoon, nekem nincs becenevem. - Taekwoon most már tudta, hogy hívják a fiút, így már nem volt többé sem ismeretlen, sem idegen. Jaehwan volt. - Leszünk barátok? - kérdezte Jaehwan. Taekwoon esetlenül bólintott, mire kérdező elmosolyodott, így a megszeppent fiúnak is apró mosoly kúszott ajkaira.

A barátság Taekwon számára nem csak annyit jelent, hogy legfeljebb egyszer találkoznak még, mikor megmutatja neki az utolsó rajzot, hanem esetleg hosszabb távra is fenn marad. Taekwoon örült Jaehwannak, mert hosszú idő óta ő volt az első barátja, így nem szerette volna megszakítani ezt, az ugyan még esetlen kapcsolatot, de már egyáltalán valamilyen kapcsolatot az emberekkel. Jaehwannak azonban nem ez volt a terve, csak részben. Sokat akart Taekwoon közelében lenni, hogy barátokból legjobb barátok legyenek; hogy egymásnál aludjanak; eljárjanak moziba, sétálni. És lépésről lépésre elérje, hogy Taekwoon beleszeressen. Örökre. Ahogy ő tette.

#TÖRTÉNET 22

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Az ördögi maknae és az ő naplóbejegyzései

2016. 12. 11.

Mostanában rohadtul kezdik túlzásba vinni, így úgy döntöttem, ideiglenesen felszentelem ezt a naplót egy BaekYeol dokumentumnak. Döbbenet, de tökre levezeti a frusztrációt.

Szóval, az van, hogy Baek a kelleténél jóval többször bújik Chanyeol vaskos karjai közé, ő pedig jóval többször öleli elölről, hátulról, vagy éppen oldalról magához az alacsonyabbikat. Egyszerűen nem értem, miért nem tesz senki erre az igenis borzasztóan fontos tényre semmiféle megjegyzést. Csak a fiatal, tudatlan és több értelemben is ártatlan maknaenak szúr szemet a dolgok mögötti, amúgy tökre egyértelmű tartalmon? Jesszus, ne szórakozzunk már!

Tudom, hogy mit hisznek a fanok. Szerintük otthon egymás ölében ücsörögve beszélgetünk meg kacarászunk nap huszonnégyben, a színpadon meg még úgy fogjuk vissza magunkat, nehogy tök véletlenül elcsattanjon egy csókocska, vagy ilyesmi. Hát rohadtul nem. Mindenki megy a dolgára, ha már egyszer akad egy kis szabadidőnk, inkább alszunk, eszünk, kifújjuk magunkat, elintézünk pár telefont, vagy ilyesmi. És ezt úgy, hogy hozzá sem érünk a másikhoz! Melyik hetero férfi taperolja ilyen látványosan, puszta kedvtelésből a társát?

Na, itt a poén, mert ők mégis megteszik ezt. Újra és újra beléjük futok, ahogy épp ismerkednek egymás bőrének puhaságával, a másik tusfürdőjének illatával – teszemhozzá, Chan kencéinek nagyrésze az én érzékeny nózimnak speciel irdatlan büdös -, meg az összes kifogásnak szánt kis baromsággal. Viszont meg kell említeni, hogy a tapin kívül még nem volt közöttük semmi olyan, amit már ténylegesen eksönnek lehetne nevezni. Odáig még nem jutottak, mert nem tudatosult bennük, hogy ebből akár még lehetne is valami finomság. A banda két szerencsétlen kis naivája jól egymásra talált, mondhatom. Ha rajtuk múlik, simán beletelik öt évbe, mire rájönnek, hogy a szex létező dolog, és nem csak amolyan szállóige meg rémhistória, mint aminek még anno anyuci meg apuci beállította. Szinte látom magam előtt, ahogy a colos kétségbeesetten próbál rájönni, hogy mégis hova kéne neki beraknia, ha egyszer Baek is fiú…

2016. 12. 13. Ma úgy döntöttem cuki leszek és besegítek nekik, így miközben a mi aranyhangú énekesünk zuhanyozott, beküldtem hozzá a mit sem sejtő Yodeszt. Természetesen nem vagyok amatőr, igazi taktikai dáma lévén pontosan húsz perc elteltével jelentettem be diplomatikusan az egyedül a nappaliban tartózkodó társamnak, hogy üres a fürdő és mehet zuhanyozni, így sikeresen elcsípte a tükör előtt pipiskedő Baekhyun meztelen hátsóját. Utána meg sűrű hajlongások közepette próbáltam ecsetelni nekik, hogy menyire sajnálom, és, hogy mindez borzasztó nagy véletlen volt, én tényleg azt hittem, hogy szabad a helyiség. Mindezt úgy, hogy nem nevettem el egyetlen egyszer sem magam, ami tulajdonképpen nagyon nehéz feladat volt látva a kipirult, zavart arcukat… Annyira édesek voltak, hogy nem mertek egymásra nézni! Hát azt hittem ott csöppenek el, pedig semmit nem csináltak, csak álltak ott, mint a hadnemondjammi a lakodalomban.

2016. 12. 14. Szeretném kiemelni a mai táncpróbát, de csak mert konkrétan kiégtem rajta. Először is ismertetem az alapszituációt. Tehát Yixing és Suho épp elmélyült beszélgetést folytatott valamiről, amit nem nagyon értettem így inkább figyelmen kívül hagytam, nehogy szokás szerint puszta cukiságból megkapjam tőlük, hogy tudatlan vagyok. Chen hallgatta őket, néha buzgón bólogatott is, pedig biztosra veszem, hogy ő sem volt másképp. Xiumint és Kyungsoot ismételten elnyelte a föld, pedig jó lett volna, ha akad még valaki, akinek épp nincs semmi dolga és elszórakoztat. Jobb híján egy darabig Kaitfigyeltem, ahogy tök unott arckifejezéssel a telefonját babrálja. Felettébb kíváncsi voltam, miért érdekli ennyire a többi ember véleménye, viszont akárhányszor szóra nyitottam a számat, a felém irányuló szúrós nézése belém fojtotta a szót. A szemem sarkából néztem végig, ahogy végigböngészi az egyik videónk alatt lévő kommentek körülbelül kilencven százalékát és próbáltam a csakráimmal üzenni a tudatalattijának, hogy ignorálja a negatív megjegyzéseket. Aztán persze megint feltűnt neki, hogy – az ő szavaival élve – valami faszságot művelek vele épp a fejemben, így kénytelen voltam más megfigyelendő emberkék után nézni. És ez volt az a minutum, amikor eszembe jutott, hogy én amúgy most éppen párkapcsolati naplót vezetek két tagról, így jobb lenne, ha inkább őket szuggerálnám.

Első és legfontosabb tény: változtattak a felálláson! Hű! De most tényleg. Nagy nehezen kialakítok egy, a valósághoz viszonylag igazodó fantáziaképet, erre tessék, kénytelen vagyok újratárgyalni magammal a kérdést, miszerint ki is lesz felül. Szóval az énekes Chanyeol háta mögött ült, szorosan a hasánál ölelve pihegő társát, állát annak széles – egyébként eddig is ilyen volt? - vállán támasztva. Meg sem moccant, csak félig lehunyt pillákkal, elnyílt ajkakkal szuszogott, még nekem sem volt nehéz kisilabizálni, hogy szegényke elfáradt. Kedvem lett volna odamenni hozzájuk és betakargatni őket, hogy aztán büszke családapára hajazó, önelégült képpel visszavonuljak a kis BaekYeol leshelyemre és folytassam az elemzésüket.

Baekhyun hunyorogva, meglepően hosszú, szinte már teljesen összezárt szempillái alól rámpillantott. Valószínűleg elmerenghetett, mert az a bizonyos tekintet továbbra is rajtam marad, ám szépen lassan üvegessé vált. Oké, kicsit kezdtem feszélyezve érezni magam. Ha néznek, nézzenek meg jól és alaposan, ha meg nem, akkor inkább hagyjanak is békén! Mert hát az én egóm sérülékeny dolog, szörnyű lenne, ha történne vele valami, nem? De. Oké, hogy én megbámulok mindenkit, de engem most miért kell? És tök gáz, mert próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, aminek az lett az eredménye, hogy inkább visszafordult a colos felé. Na szép, mondhatom. Lassan már csak a kamerák előtt fogják felfedezni, hogy amúgy én is tökre létezem meg minden.

BaekChanyeol vékony, széles nyakú, szürke alapon narancssárga, cuki kis zebrákkal ellátott felsője alól kikandikáló bőrére hajolt, majd könnyed csókot lehelt a puha, fehér területre. Ezt megismételte még párszor, én pedig közben olyan izgalmakba jöttem amiért végre beindult náluk is az élet, hogy szinte már hallottam a szívem hirtelen felgyorsult dobbanásait. Aztán az énekes úgy döntött, inkább nem fáradozik tovább és ajkait mintegy tök véletlenül, holmi „lustaságból” ottfelejtette a másikon. Lehet az én fantáziám túl túlfűtött és szenvedélyes, de szerintem ez nem teljesen normális. Romantikus. Nagyon, nagyon romantikus! És basszameg, ahogy őket néztem, szépen lassan elöntötte az arcomat a forróság. Mindig ez van, ha egy a szexuális életet teljesen mellőző fiatal fiú bármilyen nemű testi érintkezést lát? Elpirul, és befejezve a bámészkodást, térdet átkarolva, szorosan összezárt pillákkal gondol arra, hogy mennyire jó lehetne egy hasonló érintés valakitől?

2016. 12. 16. Ma koncerteztünk, és a fejem még mindig a sikítozástól és a dübörgő zenétől zsong. Egész nap fájtak az izmaim, és volt, hogy annyira nem éreztem már a lábaimat, hogy azt hittem, a nagy táncikálásban már elhagytam valahol őket. Legalább az elmúlt két órában már sikerült valamennyire lenyugodnom. Szépen lassan kezdek regenerálódni, mondhatni, kezdem úgy érezni magam, mint egy átlagos ember. A mai nap szinte említést sem érdemel, de hát mégis csak az én naplóm, szóval szerintem dokumentálom a saját észrevételeimet is.

Miután hazakeveredtünk, letelepedtem a kanapéra és tulajdonképpen egy jódarabig ott is maradtam. Se erőm, se kedvem nem volt megmoccanni, a fürdés gondolata is taszított, így inkább azzal töltöttem az időt, hogy kitaláljak valami kifogást a többieknek arra, hogy miért nézek ki még mindig úgy, mint a mosott szar. Komótosan figyeltem a közlekedő társaim és próbáltam elcsípni valami kis beszélgetésfoszlányt, hogy legyen mibe belekapaszkodni és legyen mit követni, ám még ez sem tudta teljesen elterelni a gondolataimat. A szokottnál is sokkal fáradtabbnak éreztem magam. Hallottam, ahogy Kyungsoo kikiabál a konyhából, mondván, hogy mindenki tolja oda a képét, mert kész van a vacsi, de semmi kedvem nem volt kivánszorogni.

Amúgy én komolyan nagyon szeretem azt a kis bagolypofiját. Habár tényleg annyira nem ártatlan, szende szűz, mint amilyennek hiszik - ember, egy huszonéves felnőtt férfitól mit vár mindenki? -, de azért naivságának van némi valóságalapja. Egy tuti: őszintén lehet vele beszélni, ő tényleg segít, ha tud.

- Sehun, mozdulj már meg! Majd este alszol, Babuci! – pillantott le rám Chanyeol csücsörítve a kanapé támlája mögül, aztán széles vigyorral díjazta magát a roppan kreatív megjegyzése miatt, amit én egyébként se viccesnek, se sértőnek nem találtam.

Van az a tipikus helyzet, amikor az illető nagyon elhiszi, hogy na, most akkor ő beszólt, te meg közbe azt sem tudod, hogy kínodban sírj vagy nevess. Na, ez pont ilyen volt. Természetesen harapok a koromra mert mentálisan már elmehetnék valami odúlakó bölcsnek is simán, de könyörgöm, a Yoda esetében ezt lehetetlen komolyan venni! Persze vannak jó viccei, de azok tényleg viccek, nem pedig ilyen… izék.

- Ma jó kaja van. Végre. – Jóleső sóhaj hagyta el a száját, én pedig már épp azon kezdtem el morfondírozni, Baek közelébe is ilyen élvezkedő hangokat hallat-e, mikor hirtelen átkapcsolt ufó üzemmódba, és hozzám hajolva arcomat kezdte el lelkesen gyömöszölni. – Úgy hiányzik az a cuki, pufók arcod. Miért kell neked is felnőni?

Itt úgy döntöttem bemutatom már, hogy mennyire érett felnőtté cseperedett ez az édes kis Sehun kölök, így roppant kifinomultan, két ujjal finoman odébb toltam a csülkét. Érezze csak a szintkülönbséget a kis suttyó!

- Eddig se volt pufók és ezután sem lesz az.

Na jó, talán kissé férfiasabb lettem. Na és aztán?

A colos összefüggéstelen papolását hallgatva visszatért az életkedvem. Feltápászkodtam és erősen összpontosítva próbáltam megfejteni, pontosan miért is van az, hogy minden második mondat után felkuncog, nyüszög, vagy éppen előre nevet a nem létező poénján. Annyira bírom, hogy ilyen vidám meg kis naiv! Kár, hogy párkapcsolatok terén meg életképtelen, mert amúgy tök menő kis seme lenne. Baromi jó lenne egyszer ezt a lágy, boldog arcot kipirultan, izzadságtól csapzottan látni. És nem, nem a táncpróbák utáni állapotára gondolok, az úgy tök gáz és nincs benne semmi extrém.

Vidor arckifejezése hamar átragadt rám. Persze benne valószínűleg fel sem merült, hogy éppen róla meg a kis Baconrőlfantáziálgatok, és azért vigyorgok úgy, mint a vadalma. Amikor láttam, hogy a már az asztalnál gubbasztó, láthatóan frissen a zuhany alól előbújó Baek szeretetteljesen ránk - pontosabban rá – pillant, újból oda nem illő dolgokon kezdtem el rágódni. Talán túlságosan sok rajongók által írt történetet olvastam el kettejükről?

2016. 12. 20. Szóval, ha nem jön a hegy Sehunhoz, Sehun megy a hegyhez. A fürdős eset nem volt elég motiváló számukra, szóval kénytelen vagyok durva eszközökhöz nyúlni. Ajajj, a maknae bekeményít! Na, majd meglátjuk. Nem teljesen bízok a kari szent és sérthetetlen erejében, mert két ilyen cseszettnagy idiótáról van szó, szóval most megpróbálok valahonnan én személyesen síkosítót szerezni. Remélem, legalább nekik össze tudok hozni egy szép estét.

2016. 12. 26. Örülök, hogy összejöttek a srácok, meg tök jó, hogy most baromira imádnak, és hádéből láthatom, ahogy ténylegesen nyalják-falják egymást, de baszki… MIÉRT PONT AZ ÉN ÁGYAMBAN?

Megjegyzés: Napló lefokozva rendes naplóvá, a lepedőt pedig mihamarabb ki kell cserélni, mert nem vagyok hajlandó ott aludni. FÚJ!!!

#TÖRTÉNET 21

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Most az egyszer

Egy meleg tavaszi napon történt, akkor voltam a lehető legboldogabb. Nálam abban a pillanatban, senki sem lehetett boldogabb, mert teljesült egy vágyam, melyet talán mindennél jobban akartam. De ne rohanjunk ennyire előre. Kezdjük az egészet a legelején.

Hoon-nal – aki történetesen a legjobb barátom -, épp Szöulutcáin sétáltunk. Élveztük a kora tavaszi Nap meleg sugarait. Ahhoz képest, hogy még csak április volt, eléggé meleg volt, ahhoz, hogy az ember egy pulcsit vegyen csak fel. Kihasználtuk, hogy nem kellett suliba menni, mivel szünet volt és éltünk a lehetőséggel, így gondoltuk kimozdulunk otthonról. Már meg is ittuk a kedvenc italunkat, a kedvenc kávézónkban, így a nap már nem is lehetne jobb.

Hoon lassan tíz éve volt a legjobb barátom és pontosan tudta, hogy mire is vágyok igazán, amit néha nem bírt magába tartani. Vagyis hagyj, pontosítsak a megfogalmazáson. Ha azt látta, hogy valakit túl sokáig nézek, akkor képes volt odarángatni hozzá és szépen a lehető legkínosabb helyzetbe hozni mindenki előtt. Imádtam, és szerettem őt, de néha túllépett minden határt. Attól, hogy neki ott volt Kwangjin hyung és élték a boldog szerelmesek életét, még nem kell az én szerelmi életembe is beleavatkoznia. Minden akkor kezdődött, amikor megkezdtük gimnazista éveinket két éve és ő teljesen véletlenül nekiment mostani párjának. Egyből lángolt közöttük a szerelem és néhány héttel később, már egy párt is alkottak, azóta is együtt vannak. Kwangjin hyung tökéletes az én lüke barátom mellé, talán kissé felnőtt lesz, de semmit sem változott azóta, amit néha bántam, de valamikor nem. Amíg ő a barátom marad és boldog, olyannak szeretem, amilyen.

- Miért nem beszélsz legalább egy kicsit vele? – zökkentett ki barátom a gondolataim közül. Csak a szokásos kérdés hangzott el közöttünk, hiszen pontosan tudta, miként is éreztem barátja legjobb haverja iránt. Majdnem akkor ismertem meg, mint Kwangjin hyung-ot, csak egy-két nap különbséggel. Sétáltam a folyosón, mikor belé ütköztem, akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hatással lesz rám az aprócska bénázásom.

- Mert ő Lee Seunghyub hyung! – néztem rá. – Az iskola legmenőbb pasija, a végzős isten, akiért csak úgy bomlanak a nők! Esélyem nincs arra, hogy akár tíz centinél is közelebb kerüljek hozzá és beszéljek vele. Pontosan tudod, hogy mennyire nincsen önbizalmam és mennyire félek. Miért akarod ezt rám kényszeríteni?

- Én nem akarom rád kényszeríteni, csak segíteni szeretnék – felelte nemes egyszerűséggel. – Valahogy össze kell jönnötök, mert még a vak is látja, hogy nektek egymás mellett kell lennetek, csak mind a ketten vakok vagytok.

- Honnan tudod, hogy Seunghyub hyung is ugyan úgy érez, mint én? Honnan tudod egyáltalán, én mit érzek iránta? – vontam kérdőre.

- Mivel a legjobb barátom vagy és süt rólad, hogy totálisan odavagy érte. Hyung pedig ugyan olyan, mint te – bökött felém, majd folytatta úját. Nem szóltam semmit csak követtem őt, egészen a következő útkereszteződésig, ahol megállt. – Hyung jön értem és nagyon remélem, nem rohansz sehová se – nézett rám mosolyogva.

- Azt mondtam anyának, hogy veled leszek délután, szóval nem – vontam vállat. – Mi ez a mosoly?

- Semmi –vigyorgott tovább és várta, hogy megérkezzen barátja. Teltek a percek én pedig egyre idegesebbé váltam, egészen addig, míg meg nem pillantottam Kwangjin alakját ás már készültem inteni neki mosolyogva, mikor kezem megdermedt a levegőben, mosolyom pedig lehervadt. Ez nem lehet igaz.

- ChanHoon! – fordultam barátom felé, aki mit sem törődve rémísztő hangommal, hatalmas vigyorral arcán rohant párja felé és vetette magát a karjaiba. Istenem. Csak lehunytam szemeimet, imákat mormoltam, hogy egy álom legyen ez az egész, de mikor kinyitottam szemet, még mindig láttam. Ott állt nem messze tőlem farmerben és pólóban, teljesen más volt, mint az iskolai megjelenése. Ott mindig ügyelt arra, hogy kifogástalan legyen külsője, de most magasról tett rá. Hatalmasokat pislogtam, mire biccenteni tudtam feléje, hogy végre üdvözölhessem. Eléggé kínos volt az egész szituáció.

- Akkor mi most el is mentünk! – hangzott fel Hoon hangja és gyorsan megölelve már rohant is vissza párja mellé, aki éppen megveregette Seunghyub hyung vállát és már el is tűntek a szemünk elől. Utánuk akartam szólni, de tudtam jól, hogy esélytelen az egész, hiszen, ha ők valakit a fejükbe vettek, akkor annak meg is kellett történni. Sóhajtva billentettem hátra fejemet és próbáltam valami jó kezdőmondatot kitalálni, de semmi sem jutott az eszembe. Miért csinálja ezt velem Hoon? Törd a fejed Jaehyun!

- Te sem tudod miért hagytak itt minket? – hallottam meg hangját, mire felpattantak szemeim és tekintetünk találkozott. Sokkal közelebb jött, szinte fél méter volt közöttünk. Még sosem voltam ilyen közel hozzá, csupán akkor, amikor nekimentem, de annak is már két éve. Nem is tudja ki vagyok.

- N-nem.. – válaszoltam halkan és elkaptam tekintetemet, nehogy megbámuljam, mert képes voltam rá.

- Kim Jaehyun, ugye? – kérdezte lágyan én pedig ismételten rávezettem szemeimet.

- Tudod a nevem? – pislogtam kettő nagyot és kikerekedett szemekkel meredtem rá.

- Miért ne tudnám? – mosolyodott el. – Hoon legjobb barátja vagy, már sokat hallottam rólad és te vagy az, aki két éve nekem ütközött a folyosón. Nehéz elfelejteni egy olyan találkozást.

- Azt hittem elfelejtetted.. – motyogtam.

- Téged nehezen lehet elfelejteni Hoon – lépett egyet közelebb. – Miből gondolod, hogy ennyire jelentéktelen vagy számomra?

- Hát.. Nem nagyon beszélgettünk eddig és nem is találkoztunk, meg.. Ha ott voltam Kwangjin hyung-gal és Hoon-nal, akkor sem beszéltél velem, mintha kerülnél.

- Érdekes. Én is pont így éreztem magamat.

- Hogy?

- Mit szólnál, ha ezt megbeszélnénk egy finom limonádé mellett? Meghívlak – villantotta rám csodálatos mosolyát, én pedig próbáltam nem összeesni.

- Rendben.. – mondtam halkan. Mosolyogva fogta meg karomat, hogy irányba állítson és némán sétáltunk a kiszemelt italunk felé, ami nem is volt olyan messze. Beszélgettünk, inkább kérdezett én pedig válaszoltam, de ahogy telt az idő úgy kezdtem feloldódni mellette és úgy két órával később, már én kérdezgettem. Mindenről elbeszélgettünk, ami csak eszünkbe jutott, közben elfogyasztottuk az italunkat és újat vettünk, amit én fizettem, mert nem akartam, hogy megint ő állja az én italomat.

Lassacskán kezdett estefelé járni az idő, vagyis még eléggé világos volt, csak az órák már a fél nyolcat is elhagyták, én pedig megígértem anyának, hogy estére otthon leszek, hogy segítsek a vacsora készítésében, amiről most szépen le is csúsztam, de küldtem neki egy üzenetet, hogy miért is nem megyek még – mert ő tudott arról, hogy mit is érzek Seunghyub hyung iránt. Mosolyogva tettem el a telefonomat, majd sétáltam tovább hyung oldalán egészen addig, míg ahhoz a kereszteződéshez nem értünk, ahonnan elindultunk.

- Merre felé laksz? –kérdezte, amint megálltunk a járdán.

- Arra – mutattam az irányt. – Körülbelül negyed órás séta.

- Elkísérhetlek? – kérdezte bátortalanul.

- Persze – mosolyogtam, majd lassan elindultunk, és ahogy bandukoltunk úgy éreztem, hogy egyre közelebb jött hozzám, míg meg nem éreztem ujjait enyéim körül.

- Megengeded? – kérdezte, ahogy lenézett összefonódott ujjainkra. Erősen megszorítottam kezét, majd mosolyogva felnéztem rá.

- Most az egyszer – vigyorogtam, mint egy idióta és addig nem engedtem el kezét, míg a kapuig nem értünk. Igaz, el sem akartam engedni, de muszáj volt. Viszont egyben biztos voltam. Holnap tuti, hogy beszélni fogunk.

#TÖRTÉNET 20

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Fontos!!

Kedves résztvevők!

Sajnos egy személy még mindig fanfiction nélkül van, ezért ha van valaki, aki felajánlaná, hogy megírja neki a várt művet, akkor az legyen szíves és írjon nekünk üzenet, vagy egy emailt a [email protected] email címre.

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Fontos!

Kedves résztvevők!

Először is szeretnénk mindenkinek Boldog Új Évet kívánni és egyben megköszönni, hogy részt vettetek ezen az eseményen!

Reméltük, hogy idén nem kerül sor ilyesmire, de el kell mondanunk, hogy 2 jelentkező egyetlen üzenetünkre sem válaszolt a listák kiosztása után, és ebből az okból kifolyólag, most 2 jelentkező fanfiction nélkül maradt.

Nem szeretnénk elárulni, hogy kik ezek a személyek, viszont mivel többen is jeleztétek felénk, hogy szívesen írnátok több történetet is, ezért azt szeretnénk kérdezni, hogy ki vállalná be a fanfictionoket? (természetesen nem kell 1 személy megírja mind a kettőt, ha nem szeretné)

Ha van olyan, akik megtenné ezt a kisebb-nagyobb szívességet, azt kérjük jelezze ezt emailben, és mi azonnal küldjük a listát.

Ez az oka annak is, hogy még nem kerültek ki a utolsó történetek.

Sajnáljuk és bocsánatot kérünk azoktól, akik már türelmetlenül várják a végső listát, azonban nem szeretnénk, ha valaki szomorú lenne amiatt, hogy ő írt valakinek, neki azonban senki sem.

Tehát kérünk mindenkit, hogy legyetek türelmesek 1-2 napig és aki úgy érzi az jelentkezzen.

Ahogy lesz jelentkező és kész a fanfiction neki is, azonnal elárulunk mindent.

Higgyétek el, hogy mi sajnáljuk a legjobban azt, hogy újra kifogtunk ilyen jelentkezőket is!

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Merry VIXXmas

Igazából fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit keresek itt.

Vagyis tudtam, de nem láttam értelmét. Elvégre mégis ki rendez még az egyetemen is kolikarácsonyt, most úgy őszintén? Szép gesztus, elismerem és nekem is biztosan jól fog esni az a – remélhetőleg értékelhető – ajándék, amit kapni fogok attól, aki húzott, de valljuk be: a fél kollégiumot nem ismertem, és így eléggé kínos volt. Legalábbis számomra. Nem akartam itt lenni, de mégis itt voltam. Egy bizonyos személy miatt.

Az eseményt már körülbelül két hónappal ezelőtt meghirdették; az épületünk minden oszlopa és faliújságja teli volt azzal a szemfájdítóan színes plakáttal, amit a hallgatói önkormányzat dobott össze nekünk, amelyek alatt kis nyomtatványokon lehetett jelezni a részvételünket. Én pedig, még akkor voltam olyan idióta, hogy végig se gondolva a dolgot, felfirkantottam a nevemet az egyik cetlire és bedobtam az automata mellett lévő gyűjtődobozba. És ezzel ki is ment az egész a fejemből.

Addig, amíg fel nem vették velem a kapcsolatot emailben, hogy meg kell jelennem egy hónappal később, novemberben a névhúzáson.

Egy ideig csak a levelet bámultam, és azt se tudtam miről van szó; úgy éreztem, valaki játszott velem, mert egyszerűen nem emlékeztem arra, hogy igenis én jelentkeztem erre, önként. Mintha én lettem volna Harry Potter, akinek a nevét a tudta nélkül beledobták a Tűz Serlegébe, és később bajnokként kell részt vennem a Trimágus Tusán. (A szocializálódás néha tényleg olyan nehéznek tűnt, mint megküzdeni egy kifejlett sárkánnyal.) De mivel mást nem tudtam tenni, így elmentem az előzetes húzásra, és ha még nem lett volna elég, olyan név állt a papíromon, amire álmomban sem mertem gondolni.

Lee Hongbin.

Amikor elolvastam a fecnit, az első reakcióm az volt, hogy visszahajtottam, vettem egy nagy levegőt és újra kinyitottam. De a karakterek nem változtak meg. Egy olyan srác neve volt előttem, akit már év elején kiszúrtam a beiratkozáson. Barna haj, szimmetrikus, gyönyörűen formált arc aranyos gödröcskékkel, izmos test, és még sorolhatnám a jellemzőket, de legyen elég annyi, hogy a srác teljes mértékben a zsánerem volt, ó de még mennyire. Beletelt pár hétbe, amíg kinyomoztam – persze óvatosan – hogy ki is ő. Nem, nem vagyok zaklató. Csak… kíváncsi.

Hongbin fotográfusnak tanult az egyetemen, és állítólag nagyon jó érzéke volt hozzá. Többször láttam, ahogy szabadidejében feltérképezi a campust és közben folyamatosan kattintgat – nem, nem követtem – egy finom, lágy mosollyal az arcán, amiből látszott, hogy ez az, amit imád csinálni. Rengeteg ismerőse és barátja volt, majdnem mindig összefutott valakivel; az emberekkel nyíltan és pozitívan viselkedett, ezért is szerettek a közelében lenni. Mindig óriási, tökéletes mosoly volt az arcán, olyan volt, mint egy darabka napsugár, ami beragyogta a napomat, ha láthattam. Ami egészen gyakran megtörtént, hiszen még így, az első félévben voltak közös tárgyaink – a grafikus és fotográfia szak elvégre nem állnak olyan távol egymástól. Az órákon szintén a maximumot próbálta kihozni magából, mindenben ő volt a legjobb, ami nagyon imponált: nem csak egy üresfejű próbababa volt, hanem okos és ambíciózus is.

Egyszóval, a névkihúzás után a vigyort érthetően nem lehetett letörölni a képemről.

Majd a határidő közeledtével ez az öröm fokozatosan váltott át félelembe, ahogy rájöttem, fogalmam sincs, mit adjak neki. Gondolkoztam azon, hogy valamilyen fotózással kapcsolatos dolgot veszek neki – esetleg valamilyen lencsét, objektívet – de a legolcsóbb tárgy ára is olyan magasságokban kúszott, hogy még létrával sem tudott a pénztárcám jelenleg belekapaszkodni. Olyan sokáig törtem a fejemet, hogy mi lenne számára a tökéletes ajándék, hogy már az utolsó pillanatokban azon morfondíroztam, mennyire lenne közhelyes az, ha egy pár zoknit adnék neki.

A felmentő sereg egy zeneszakos személyében érkezett meg a karácsonyi banzáj előtt egy héttel: Kim Wonshikot az ég küldte hozzám azon a bizonyos napon szerintem. Éppen az egyik közös zenei előadásunkról cammogtam kifelé – a grafika mellé szabadon felvehető tárgyként vettem fel pár zenei tárgyat, mert érdekelt – amikor belé botlottam, ténylegesen. A srác mindig is nagyon laza volt, párszor beszéltünk már a tárggyal kapcsolatosan, így mondhattuk, hogy ismertük egymást.

- Ó, ne haragudj – kértem bocsánatot, amikor összeütköztünk. – Nem figyeltem.

Wonshik csak legyintett és elmosolyodott.

- Semmi probléma, haver. Egyébként nagyon el voltál gondolkozva, minden rendben?

Akkor jöttem rá, hogy mégis kit küldött nekem segítségként a szerencse: hiszen Wonshik nagyon jóban volt Hongbinnal! Ha ő nem ismeri eléggé, akkor senki. Meg van mentve az ajándék ügy! Időközben intettem neki, hogy kövessen és elindultunk a campuson lévő egyik kávézó felé, ahol lehuppantunk egy asztalhoz és máris megeredt a nyelvem.

- Segítened kell – kérleltem. – Hongbint húztam kolikarácsonyon és nem tudom, mit adjak neki!

Wonshik elvigyorodott és felkönyökölve az asztalra kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy más ne hallgassa ki a beszélgetésünket.

- Fotó –

- Tudom, de túl drága – sóhajtottam. – Nem tudod esetleg, minek örülne most a legjobban, hogy mit szeret azon kívül? Esetleg egy banda, egy énekes, könyv? Bármi!

Egy ideig töprengett és az állát vakargatta tanácstalanul, mígnem szinte láttam, ahogy megcsillan a feje fölött az a bizonyos villanykörte és égni kezd. Tudtam, hogy őt kell megkérdeznem.

- Park Hyo Shin! – mondta izgatottan, ami rám is átragadt. – Egyszer említette, hogy már általános óta odavan érte. Szerintem egy CD-t vehetnél neki, annak biztosan örülne.

Megvolt az információ, ami kellett nekem. Egy albumot még tudott állni a pénztárcám.

- Kösz, Wonshik! – vigyorogtam, majd az órámra nézve felálltam, mert előadásra kellett sietnem. – Jövök neked eggyel!

A srác rám kacsintott, mielőtt még ő is elindult volna a dolgára. Borzasztó hálás voltam neki. Egy albumot még aznap sikerült megvennem egy lemezboltban, így az utolsó egy hetet olyan nyugalomban vártam végig, mint karácsony előtt soha. (Igen, én vagyok az a fajta ember, aki mindent az utolsó pillanatban vásárol meg, és a boltban szörnyülködve pánikol, hogy minden megvan-e.)

És, most itt voltam a klubhelyiségben, éppen hogy csak levettem a kabátomat magamról, de mégis értelmetlennek éreztem ezt az egészet. Egyedül csak azért voltam itt, mert nem akartam, hogy Hongbin ajándék nélkül maradjon, egyébként nem áldoztam volna fel az időmet, amikor éppen vizsgaidőszak előtt állunk. Csak remélni mertem, hogy megérte felírnom a nevemet arra a buta cetlire.

Persze ha arra gondoltam, hogy láthatom Hongbint, akkor ehhez kétség sem férhetett.

Szemeimmel átpásztáztam a lassan gyűlő tömeget magas alakja után, és a lehető legsűrűbben látogatott helynél: a nasis asztalnál leltem rá. Egy csúnya, zöld színű karácsonyi pulcsi volt rajta, és ő mégis úgy nézett ki benne, mint egy modell.

Nem tudom, mi vett rá arra, hogy felé induljak. Eddig szerintem egyszer sem volt lehetőségem arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele; valahogy ő túlságosan kiesett abból a körből, amit én elérhettem volna. Amikor mellé értem, az a kis bátorságom is elszállt, ami hirtelen jött és inkább az asztalon lévő finomságokra fordítottam a figyelmem. A mézeskalács és a finom, forró fahéjas tea, amelynek az illatát messziről lehetett érezni, rendesen megindították a nyáltermelésem. Egy műanyag tányért elvéve a csomagból elkezdtem kirakni rá, amit szerettem volna: egy fenyőfa alakút, egy csengettyűt és egy mázzal kidekorált kis kör alakú gömböt, és még egy szeletet a tortából is felpakoltam. A gyomrom már előre örömtáncot járt a gondolatra.

- Úgy látom, összeöltöztünk – hallottam a hangot magam mellett.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy hiába tűnik úgy, nem hozzám beszél. Miért is kezdeményezne velem diskurzust? Nem ismerjük egymást – na jó, én tudom, ki ő – és szerintem hiába lakunk egy kollégiumban, járunk közös órákra, nem is vett még észre.

De azért a biztonság kedvéért felpillantottam, és elállt a lélegzetem.

Meleg, barna szemeivel az én arcomat pásztázta; finom, gödröcskés mosolya felém irányult. Lenéztem a testemet fedő, piros-fehér alapon álló rénszarvasomra és kínomban elnevettem magam. Nem hiszem el, hogy ezt képes voltam felvenni.

- A karácsony a ronda ünnepi pulcsik divatbemutatójának kifutója – rántottam vállat egy kacsintás kíséretében, és el se hittem, mit hallok.

Nevetett. Lee Hongbin az én nem is viccnek szánt kijelentésemen szórakozott. Ha azt mondom, hogy melegség költözött a szívembe, enyhén fogalmazok.

- Hát, igen – kuncogta. – Máskor nemigen lehet ilyet viselni. A minták egyszerűen borzalmasak, de az efféle pulcsik a legmelegebbek.

- Fázós vagy? – húztam fel a szemöldököm, miközben beleharaptam a tányéromra rakott csengettyűbe. – Igyál egy kis teát, nagyon finom.

- Már ittam eggyel, köszi – mosolygott azon a tökéletes módon, amit imádtam. – Mikor idejöttem, konkrétan egy jégszobrot is lepipáltam volna, muszáj volt valamivel felmelegíteni magam.

Már a nyelvemen volt, hogy ezt én is szívesen megtettem volna, de még épp időben visszafogtam magam, mielőtt felégettem volna azt a kis hidat, amin dolgoztam kettőnk között. Ehelyett csak elmosolyodva biccentettem.

Nem sokkal ezután bejelentették a kezdést és mindenkit a teremben elhelyezett székekhez rendeltek. Lehuppantam az egyik párnázott darabra, kezemben idegesen szorongatva Hongbin ajándékát.

A legelső ember, aki átadta az ajándékát, Park Chanyeol volt – a srácot azért ismertem, mert Wonshik csoporttársa volt, és véletlenül vagy sem – én az utóbbira tippelek – Byun Baekhyunt húzta, akivel tudvalevőleg egy pár voltak. Fogadok, hogy Park papírt cserélt valakivel, csakhogy szíve választottját ajándékozhassa meg, ami szerintem nagyon szép gesztus. A szeretet, ami köztük lebegett a levegőben irigylésre méltó volt. Kissé vágyakozóan pislantottam Hongbin irányába, aki mosolyogva figyelte a párost és nagyot sóhajtottam.

Az egész ajándékozás borzalmasan hosszúnak tűnt, mintha nem lett volna vége a neveknek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyien jelentkezünk.

Körülbelül félútnál járhattunk, amikor meghallottam a nevem és feleszénkedtem a bambulásból. Cha Hakyeon kedvesen mosolyogva közeledett felém egy nagyobb ajándékszatyorral. Egyből elfogott a kíváncsiság.

- Remélem, jól tippeltem és örülni fogsz neki – mondta a nyelvtanárnak készülő fiú a szomszéd szobából, akivel mondhatni jóban voltam. - Boldog karácsonyt, Jaehwan.

Kinyitva a táskát, el se hittem, mit látok magam előtt. Egy egész One Piece arzenál fogadott. One Piece zokni, egy kulcstartó és egy póló!

- Köszönöm – vigyorogtam, miközben lepacsiztunk. – Nagyon jól tippeltél.

Kiörömködve magam, letettem a székláb mellé az ajándékom és a sajátomat vettem kézbe, mivel én következtem. Nagyot nyelve megkerestem a szememmel Hongbint a körben és tekintetünk összekapcsolódott.

- Lee Hongbint húztam – mondtam csendesen és hozzá lépdeltem. – Boldog karácsonyt.

Nem kicsit volt meglepődve, amikor átadtam neki a piros csomagolópapírba burkolt ajándékot. Árgus szemekkel figyeltem minden rezdülését, hogy vajon örülni fog-e neki és bíztam benne, hogy nem szúrtam el semmit.

Wonshik azonban jó tippet adott. Úgy ragyogott fel a szeme, mint egy kisgyereknek, aki először lát havat; úgy forgatta az ujjai közt azt az albumot, mintha a legdrágább kincse lenne. Hálás tekintetére elmosolyodtam és biccentettem egyet.

Az ő ajándékának átadása után, leülve a helyére úgy ficergett-mocorgott, mint egy ötéves, de a látvány elképesztően aranyos volt. Láthatóan nagyon örült, és ez engem is felvidított.

Arra viszont én se számítottam, hogy az ajándékozás végével odajön hozzám és átölel. Hirtelen szóhoz sem tudta jutni; csak pislogtam és lassan én is viszonoztam a gesztust. A mosolya ragyogó volt.

- Park Hyo Shinnak ezt az albumát már a kiadásakor meg akartam venni, de sajnos nem jutott keret rá – csicseregte. – El se hiszed, mennyire hálás vagyok.

- Azért van róla fogalmam – somolyogtam, majszolva a tányéromon lévő sütiket. – Örülök, hogy tetszik.

Azt hittem, hogy miután megköszönte a CD-t, majd elmegy a barátaihoz, akik betámadták a sütis asztalt, így igencsak meglepett, amikor letelepedett a mellettem megüresedett helyre. Az albumot még mindig a kezeiben markolászta; el se akarta engedni. Aranyos volt.

- Nem számítottam arra, hogy te húzol – mondta.

Hát, én sem – gondoltam magamban. De jól jött ki végül a dolog.

- Igazából nem is jöttem volna el, ha nem láttalak volna, amint bedobod a nevedet a gyűjtőládába – nevette, amire én azonnal felkaptam a fejem.

Lehet, hogy…?

- Miattam jöttél el végül? – néztem rá megszeppenve, mire idegesen nevetgélni kezdett.

- Nem így értettem – Oh. - É-Én csak láttalak, hogy – Érdekesnek tartottam, és – Igen.

Semmit nem értettem abból, mit zagyvált. Vajon csak képzelem, hogy az én arcom mellett az ő füle is hasonló színt vett fel? Úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem ő is hallja.

- M-Mi?

Végigborzolta tökéletes haját és az öléből felemelte a tekintetét rám. Tényleg el van pirulva…

- Csak azt akarom mondani, hogy… Nem lenne kedved eljönni velem forrócsokizni?

Ledermedtem. Lee Hongbin, a srác, akit hónapok óta szemmel tartok és akibe – most már felesleges tagadnom – totálisan bele vagyok zúgva, nem csak, hogy észrevett korábban, hanem még el is hív valahová? Ez hihetetlen!

- M-Most? – kérdeztem vissza teljesen idiótán, de a mosolyt látva az arcán, megnyugodtam.

- Akár.

Nem kellett kétszer mondania: azonnal a fogashoz ugrottam és öltözködni kezdtem, amit ő kuncogva nézett végig. Kézen fogva hagytuk el a klubhelyiséget és tűntünk el az utcai hópelyhek között egy kávézót keresve.

Azt hiszem, vissza kell vonnom a korábbiakat. A kolikarácsony jó dolog, a legjobb! És bár nem Hongbin húzott engem, azért egy randi sem utolsó ajándék.

Boldog karácsonyt!

#TÖRTÉNET 19

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Revelation

A lány sötét ruhát viselt, az arcát takarta a fekete, kötött körsál. A kezeit zsebre tette, ugyanis kesztyű nélkül azok már igencsak átfagytak. Apró, de gyors léptekkel haladt át a forgatagon. Nem nézett rá senkire, ügyet sem vetett a vásári árukra, még csak meg sem rezzent a finom illatokat érezve. Minél hamarabb újra a lakása melegében szeretett volna lenni, ezért egy percet sem akart elpocsékolni.

Soha nem rajongott a karácsonyért és ez erre az esztendőre sem változott meg, mindig is próbálta távol tartani magát ettől az egésztől. Giccsesnek, felszínesnek és leginkább feleslegesnek találta.

- Még van egy hét karácsonyig, nem értem, mi ez a torlódás!- zsörtölődött magában, miközben megpróbálta átpréselni magát az embermasszán. Sokkal felszabadultabbá vált, mikor befordult egy eldugottabb, csendesebb utcába és már a léptei is lelassultak. Végül is nem sietett sehová, csak a hideg miatt szeretett volna igyekezni.

Az egész napja szabad volt, legalábbis délután ötig, mert akkor egy céges keretek között rendezett, karácsonyi partira volt hivatalos. Pont emiatt kellett kimerészkednie a hidegbe, hogy ajándékot vegyen annak, akinek a nevét kihúzta.

Ez évben nem volt valami szerencsés, úgyis azt a srácot húzta, akivel első nap óta ki nem állhatták egymást. Fogalma sem volt, hogy mit vegyen, mert szíve szerint semmit sem adott volna Jonghyunnak, meg amúgy sem ismerte, szinte semmit sem tudott róla. A fiú, amikor csak tehette, borsot tört az orra alá és ezt Jenny nem igazán díjazta. Sokszor összekaptak apróságokon, ezért inkább megtartották az öt méter távolságot.

Mégis elég nagy bunkóság lett volna üres kézzel megjelenni, őt tartották volna szemét alaknak és így inkább azt találta ki, hogy keres valami semlegest, de semmiképp sem költ sokat.

A fiú tulajdonképp nagyon kedvelt volt a lányok körében, és Jennyt sem hagyta hidegen a kinézete, de a viselkedése megkönnyítette a lány dolgát, azonban volt valami furcsa érzése vele kapcsolatban.

Elhaladt egy kis bolt mellett, majd mikor észbe kapott, visszasétált, mert pont ezt a helyet kereste. Valahol a tudata mélyén bujkált egy emlék arról, hogy itt vásárolta az egyik kaktuszát, ami olyan szép virágot hajtott évente egyszer. Tökéletes ajándéknak vélte, hisz ilyennek látta a fiút is, szúrósnak.

Mikor belépett, kellemes borzongás lett úrrá rajta a meleg hatására. A pultban egy mosolygós néni állt, aki segített választani egyet gyönyörű kis cserépben, majd megkérdezte, hogy ajándékba lesz-e, mire Jenny csak bólintott és a néni belerakta egy szép dísztáskába. Fizetett és széles mosollyal köszönt el, majd lépett ki. Szeretett ilyen emberekkel találkozni, mindig feldobták a napját.

Még vett egy külföldi étcsokoládét, majd haza sietett.

Mikor a lakása oltalmába ért, teljesen megnyugodott. Távol lehetett a hangoskodó árusoktól, a villogó díszektől, a hidegtől, mindentől, ami az agyára ment. Levette a kabátját, a sálat,a sapkát és a csizmáját. Az ajándékot az üvegasztalra tette, majd elterült a kanapén. Egy ideig csak feküdt bármilyen gondolat nélkül, azonban egyszer csak bekúszott a tudatába Jonghyun képe, mire igencsak ideges lett. Nem akart rágondolni, hisz utálta őt. De azért valami furcsa érzés, mégis ott bujkált a szíve mélyén, amit akkor sem mondott volna ki, ha fizettek volna neki, hisz még magának sem merte bevallani.

Hogy elterelje a gondolatait, bekapcsolta a tévét és egy idióta kvíz műsort kezdett el nézni, de igencsak hamar megunta, azon kívül pedig a gyomra is intenzív korgásba kezdett, azaz megéhezett. Reggel sem evett semmit, valamiért napok óta nem volt étvágya, ezért egészen megörült annak, hogy újra éhes.

Nem volt ereje nekiállni főzni, ezért rendelt egy salátát, amit fél óra múlva ki is hoztak neki. Jóízűen megette, majd lefeküdt pihenni egy kicsit. Rég nem volt már ilyen laza napja és jólesett lustálkodnia egy kicsit. Minden percét lekötötte a munka, ez abban is megnyilvánult, hogy egyre kevesebb időt tudott a barátaival tölteni és bulikra már nem is járt. Ebből kifolyólag ismerkedni sem volt ideje és lehetősége, pedig nagyon vágyott egy társra.

Beállított egy ébresztőt háromra, hogy legyen ideje elkészülni és odaérni, majd aludt egy jó nagyot. Furcsa álmok és egy eléggé gyűlölt arc kísértette.

Mikor megszólalt az ébresztő, elég nyűgösen kelt fel, legszívesebben nem ment volna, de azt nem tehette meg, nem akart rossz színben feltűnni. Vett egy mély levegőt, elszámolt háromig, majd rávette magát, hogy kimásszon az ágyból.

Hosszan készülődött, megmosta a haját, lezuhanyozott, fogat mosott, feltett egy könnyed sminket, majd felvette az előre kikészített ruhát. Csodásan mutatott rajta a vörös, kötött egybe ruha, kiemelte az előnyös testalkatát és csak még csinosabbá tette. Feltette a kedvenc ékszer szettét, majd megfésülködött. Elégedetten nézett tükörbe, majd még előkereste a kis fekete oldaltáskáját, amibe belesüllyesztette a telefonját, a kocsi kulcsot és az iratait. Felvette a hosszú, fekete kabátját és nyakába tekerte a sálját.

Majdnem ott hagyta az ajándékot, de mikor visszanézett, rögtön feltűnt neki a kiscsomag és visszasietette érte. Leliftezett a garázsba, majd megkereste a kocsiját és útnak indult. Nem igazán szeretett vezetni ebben az időben, de most muszáj volt, ha nem akart elkésni.

A hó nagy pelyhekben kezdett elhullani, ahogy kiért a garázsból. Gyönyörű látványt nyújtott a hófedteváros, de ez Jennyt egyáltalán nem foglalkoztatta, próbált a vezetésre koncentrálni.

Öt percet késett még így is, de azt elnézhetőnek találta.

A liftben már igencsak ideges volt és egy kicsit izgult is, hogy mit szól majd a fiú ahhoz, hogy ő húzta és az ajándékhoz is. Igazából maga sem értette, miért izgatja ez ennyire, vagy csak inkább nem akarta.

Minden szem rátapadt, mikor belépett a nagyterembe, de nem is csoda, hisz sugárzóan szép volt és ezt szinte minden férfi észre is vette. A nők irigykedve néztek rá.

Köszönt mindenkinek, majd megkereste Chae Youngot, aki nagyon jó barátja volt, már óvoda óta ismerték egymást. Hosszan elbeszélgettek és italozgattak közben, hisz az is volt roskadásig az asztalokon.

Mikor az óra elütötte a nyolcat, a főnők tartott egy beszédet, majd felkért mindenkit, hogy adják át az ajándékaikat. Jenny gyomorgörccsel lépett oda Jonghyunhoz. A srác arcán meglepetés futott át, majd valamiféle kíváncsiság lett rajta úrrá.

- Sunbae, kérlek, fogadd el az ajándékom! – hajolt meg kissé idegesen és nyújtotta a fiú felé az ajándékát. Az mosolyogva elvette tőle és megköszönte, majd belenézett a kis táskába és tágra nyílt szemekkel méregette hol a lányt, hol az ajándékot.

- De hisz…

- Valami baj van? – kérdezte a lány és még idegesebb lett.

- Nincs, köszönöm az ajándékod! – hadarta el a srác és elsietett. Jenny egy ideig értetlenül bámult utána, majd legyintett.

- Ez a srác tényleg hibbant… - Nemsokára megkapta ő is az ajándékot, amit hajlongva megköszönt az egyik felettesének. Majd miután mindenki készen volt, tovább folytatták a partit. Egyre fokozódott a hangulat, ahogy egyre több alkohol fogyott, és a lány is jól érzete már magát, pedig megfogadta, hogy nem fog inni, hisz autóval érkezett.

Jonghyun eltűnt és ez kissé zavarta a lányt, afféle hiányérzete volt, és így ittasan jobban bemerte vallani, hogy bár sokszor veszekedtek és sokszor idegesítette a srác, valami volt benne, amit megkedvelt.

Már az éjfélt is elütötte az óra, mikor a srác újra feltűnt. Jenny azonnal észrevette és a szíve egy nagyot dobbant. Legszívesebben odament volna hozzá és ebben az alkohol is szerepet játszott, mégsem volt elég bátorsága hozzá. Messziről figyelte csupán és reménykedett.

Nem kellett sokat várni, mert Jonghyun pár pohár után oda is tántorgott hozzá és megfogta a kezét és egy távolabbi sarokba húzta.

- Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon köszönöm az ajándékod. Bár biztos vagyok benne, hogy csupán véletlen, de mégis pár napja találkoztam egy nénivel, akivel hosszan beszélgettünk és ő mondott nekem valamit… Azt mondta - hadarta a srác, a lány alig tudta követni. –, hogy nemsokára meg fogom találni az igazit, és olyan dolgot kapok tőle, ami nagyon fontos lesz számomra.

- Nem értem az összefüggést – tárta szét a kezét a lány.

- A nagymamám a legkülönfélébb kaktuszokat tartotta és én imádtam gondozni őket, de mióta itt hagyott engem, egyre sem tudtam ránézni. Viszont mikor megláttam ezt, akkor éreztem, hogy képes vagyok elengedni őt. Köszönöm! – ölelte át a lányt és erősen magához szorította. Bár Jenny nem igazán fogta fel, hogy mit is mond a fiú, mégis nyugalom szállta meg az erős karok között.

Elhúzódtak egymástól, majd egy kis ideig kínos csend állt be közöttük, mígnem a srác erőt vett magán és megcsókolta.

- Tudom, ezt már rég meg kellett volna tennem… - súgta a fülébe. – De nem vagyok jó az érzelmeim kifejezésében, mégis úgy hiszem, hogy lenne jövőnk.

- Én is úgy hiszem! – akasztotta Jonghyun nyakába a kezét a lány, majd beletúrt a szőke tincseibe. Hihetetlennek érezte, hogy ennyi ideig nem tudta beazonosítani, hogy mi az az érzés, ami elfogta, mikor ránézett a srácra, de most végre ráébredt.

Tudta, hogy kell neki ez a fiú, hogy szüksége van rá és hogy ez kölcsönös.

Még az a kósza gondolat is átfutott az agyán, hogy egyszer talán megkedveli a karácsonyt.

Békés, boldog karácsonyt kívánok! ^^

#TÖRTÉNET 18

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Üres jég

SUGA POW.

Én mondom, elég nyomorúságos ez az életnek nevezett valami. Akármilyen lapot osztanak neked, tuti, hogy földhöz vágod magad és óbégatsz majd, hogy „Ez csalás!”. Még én is, ez tény és való. Azt gondoltam eddig „Naná, hisz az az átkozott Ász nem nálam landolt, és akinek van, annak pedig sok van!” Végül rájöttem, hogy akinek sok Ásza van, ugyanolyan kétségbeesetten meg szeretne tőle szabadulni, mint amennyire én akarom. De sokáig nem tehettünk semmit, egy ördögi körbe ragadtunk, és ostoba szólásokat találtunk ki silány helyzetünkre, mint: „A szomszéd fűje mindig zöldebb.” Aztán eljött az Advent…

Ismét a szintetizátorom billentyűin táncoltattam az ujjaim a metróaluljáróban. Nekem csak ez maradt. Nem mintha rászorulnék a pénzre. Egy teljesen átlagos családba születtem, a szüleimtől mindent megkaptam, ami feltétlenül szükséges. Amit a zenélgetésből összeszedtem, azért meg egyenesen márkás cuccokat tudtam venni. És itt az élet egyik legnagyobb vicce, hisz az emberek szívesebben adtak nekem pénzt, mint annak, aki tényleg rászorult. Hát persze, a magam fajták az egyetemre gyűjtenek így. Az emberek azt hitték, én is ezt teszem, de valójában abban sem voltam biztos, hogy tovább akarok tanulni. Zenélni akartam, úgy igazán, egy nagy stúdióban, hogy elismerjenek. De egyszer sem mentem meghallgatásra, mert undorodtam a gondolattól, hogy belőlem idol legyen. Hogy máshogy tudnék felkapaszkodni? Talán ezzel a sok pénzzel, amit még egyszer sem jutott eszembe megosztani a hajléktalanokkal. Undorító vagyok. Igen, undorítónak tartom, mégsem teszek semmit. Magam sem értem. Magam sem, meg azt a pénzes srácot sem. Már tudom, hogy JungKook-nak hívják.

Minden reggel vesz valami pár won-os kaját, a legnagyobb pénzzel fizet, majd a visszajárót behajítja a szintim tokjába, anélkül, hogy akár egy pillanatra rám nézne. Olykor ez jobban idegesített, mint az, hogy nem tudom, hogyan haladjak tovább az életemben.

Az adventi időszakban minden fénybe burkolózott, csicsás díszekbe öltözött, az áhított szeretetteli hangulat viszont így sem költözött be a városba. Az embertömeg továbbra is munkába és iskolába járt, ráadásul az ünnepekkel járó készülődés is inkább teherként szakadt a nyakukba. Senki sem lett nyitottabb, barátságosabb mással, JungKook sem tisztelt meg a figyelmével. Kezdtem megőrülni. Ha nem jelent neki semmit a zeném, és én se vagyok senki a szemében, minek veti ide a mocskos pénzét? Talán csak gyártom az összeesküvés elméleteket, de nem hiszem, hogy annyiról van szó, hogy neki semmi az a pénz. Módos ugyan a családja, de nem milliomos.

Akárhogy is, végül neki köszönhettem, hogy összegyűlt a BIGBANG koncertre, egy VIP jegyre való pénz. Utoljára ez 4 éve sikerült. Akkor nagy nehezen tudtam JiYoung hyunggal beszélni pár szót, mielőtt tovább lökdöstek a sorban a biztonságiak, de az minden pénzt megért. Soha nem láttam még embert olyan átható tekintettel. Ő mindenkit alaposan végigmért, aki az asztalához lépet. Nem azzal a pillantással, amitől kellemetlenül érzed magad, hanem érdeklődően, kíváncsian, kedvesen, mégis egy kicsit ravaszon. Nem, nem, kicsit magam is belezavarodok, de az igazat megvallva mégis mintha levetkőztetné az embert a tekintetével, mintha tudná, ki vagyok, hogy milyen sorsot szánt nekem az a valaki, akit nem nevezünk meg. Mégis… úgy éreztem, simogat a tekintete. Őt tényleg érdekeltem, Őt mindenki érdekelt, teljesen JongKook ellentéte volt. JiYoung hyung az egyetlen, akit idol létére is elismerek, mert Ő képes volt átvenni a kormányt a sorsa kezéből, Ő maga lett a Sors. Én így éreztem. Ő akkor csak egyetlen dolgot mondott nekem, amit ugyan nem sikerült teljesítenem, de mélyen elraktároztam magamban, mert sokat jelentett. Azt mondta: „Látom, hogy egy helyben toporogsz. Indulj el, YoonGi!”

Ha ismét előtte állok majd, vajon fel fog ismerni? Vajon rá fog kérdezni, hogy megfogadtam-e a tanácsát? Vajon egyből látni fogja, hogy nem… nem fogadtam meg? Biztos voltam benne, hogy minden kérdésre igen a válasz. Ugyanakkor lehetetlennek is tartottam. Miért emlékezne egy ilyen jelentéktelen emberre, mint én? Szinte elrettentettek a saját gondolataim attól, hogy tovább menjek a sorban. Igen, eljött a koncert napja és én úgy éreztem, hogy valami sorsfordító fog történni. És a Sors bólintott. Honnan tudtam? Abban a pillanatban megéreztem az első hópelyheket a nyakamban. Csak néztem kissé tátott szájjal az előttem álló kabátját, melynek fekete anyagán tökéletesen kirajzolódtak a kristályok. Ez az a ritka hóhullás volt mikor nem vattapamacsok vagy szöszmöszök jöttek az égből, hanem azok a valódi csillag alakú kristályok, amivel telepingálnak minden karácsonyi árut. Ilyet először és utoljára akkor láttam mikor 7 évesen iskolába mentem. Az is valami nagy fordulópont volt számomra, akkor kezdtem el zenélni. Felnéztem az égre, ahonnan aláhullottak a csillagocskák, ahonnan minden kiindul, és minden végződik. Éreztem, hogy az arcomon olvadoztak a pihék, egy pillanatra lehunytam a szemem, majd mikor kinyitottam, valami… nagyon furcsa dolog történt. A dermesztő hideg mintha enyhült volna, a lökdösődés megszűnt körülöttem, és minden némaságba borult, semmi sem mozdult. Hitetlenül fordultam jobbra-balra, de nem ébredtem fel a hirtelen álomból. Minden megállt, az emberek, a járművek, a szél, a hó csillagok, amik így még ragyogóbbnak tűnnek. Aztán egyszer csak mégis lépteket hallottam magam mögül, hirtelen fordultam meg.

-Hyung… -suttogtam elhűlve.

A halványzöld hajkorona alatt megcsillant az a jellegzetes kacér szempár.

-Meglepődtél? –csak ennyit kérdezett.

-Mi ez az egész? –egyetlen decibellel sem emelkedett fáradt hangom.

-Mármint ez? -pöckölte meg az egyik csillagot, ami így is csak pár millimétert mozdult, mintha valami sűrű szószban ragadt volna- Én magam sem igazán értem. Életemben most fordul elő velem harmadszorra. De minden alkalommal valami különleges dolog történt. Biztos azért, mert te is különleges vagy. –vigyorgott.

Magam sem hittem el, de belepirultam a dicséretbe, ezért kénytelen voltam lesütni a szemem. Nem sokáig tartott… csak addig, amíg össze nem forrasztotta ajkainkat. Megdöbbentem. Valami megfoghatatlan volt abban a csókban. Valami szeretetteljes. Mintha már régóta szeretők lettünk volna, és csak egyszerűen üdvözölne. Megszeppenve pislogtam rá, mikor elvált tőlem.

-Látod, pontosan így kellene érezned! De saját magad útját állod. - jelentette ki.

-Nem értem.

-Mert nem fogadtad meg a tanácsom, nem léptél előre. Mindenben a rosszat látod, mert egy helyben toporogsz? Nem várhatod, hogy mások taszigáljanak. A világ keserűnek tűnik, mert te is keserű vagy, nem igaz? Mindig ez van, ha az ember IQ-ja kicsit is átlagon felüli. Magányos vagy, mert látod mások ostobaságát, a korrupciót, hogy nem az kapja az elismerést, aki megérdemli. De sajnos ezen felül kell emelkedni. Látni, hogy mindenkit a cukormáz vonz, undorító lehet, és még undorítóbb mikor rájössz, hogy te is ezt akarod. Nincs abban semmi rossz, ha te vagy az okos, nem kell alásüllyedned, de néha át kell adnod magadat a kínálkozó lehetőségnek, még akkor is, ha lemondással jár. Értem ezt a zenére is, és JungKook-ra is. Neked kell lépned, mert túl sokáig voltál egy helyben.

Keserűen fintorogtam, mert teljesen igaza volt. És csak ez volt a lényeg. Nem törtem a fejem rajta, hogy honnan ismer engem, és mi ez a hókusz-pókusz körülöttünk, meg aztán időm sem volt rá, mert még egy alak közeledett felénk. Derülten szólalt fel.

-Nahát, ezek a gyerekek nagyon érdekesek. Megkérdem: „Neked félig tele vagy üres a pohár?”, mire Ő: „Ezek a fogalmak nem léteznek.”

-Okos gyerek ez a JungKook. –vigyorodott el JiYoung hyung.

Mosolya egyre csak szélesedett, ahogy az újonnan érkező HongKi hyung a nyakhajlatába fúrta fejét. Ekkor már valami olcsó karácsonyi családi filmben éreztem magam. Meleg kiadásban. Utóbbi dolog valamiért nem zavart, amikor a csókot kaptam. Egész természetes volt megtapasztalni, míg a saját szememmel látni bizarr.

***

Most ismét az aluljáróban ülök és elhatároztam, hogy lépni fogok. Hogy részt veszek ebben olcsó családi filmben, és meglátom, hogy mi sül ki belőle. És már jött is JungKook, megvette a kaját, közelebb jött, bedobta a pénzt, az ujjaim megálltak a billentyűkön, és a csuklója köré fonódtak.

Ő oldalt állt nekem, mivel a fejét mindig lehajtotta, haja most is az arcába hullott. Tekintetét így nem láthattam viszont azt igen, hogy szája mosolyra görbül, egy számító mosolyra. Igen, JungKook számított erre a fordulatra. A pillanat töredéke alatt lehajolt hozzám, tenyereit a falhoz szegezte, ezzel bekerítve engem. Hallottam a lélegzetét is, nagyon-nagyon közel volt, de nem lettem tőle nyugtalan. Vártam.

Lassan emelte fel a fejét, arckifejezése most túlságosan is komoly volt. Tudni akartam mire gondol, és Ő sem akarta rejtegetni.

-Ha most megcsókollak… hyung fog eszedbe jutni. –jelentette ki.

Bennem rekedt a levegő. „Honnan tudja?”

-HongKi hyung eljött hozzám, ahogy hozzád JiYong hyung. –folytatta- Azt kérdezte: „Neked félig üres, vagy félig tele a pohár?”, és én azt válaszolnam…

-„Ezek a fogalmak nem léteznek.” –fejeztem be helyette.

-Így van. –bólintott- Neked talán üres, és nekem teli. De valójában, ami tele van, az is üres. Ez egy paradoxon. Az élet egy paradoxon. Gyere, mutatok valamit! –pattant fel hirtelen és én követtem.

Egy fél órán belül megérkeztünk JungKook-ék rezidenciájához. Ahogy gondoltam, átlagon felüli ház, egy park méretű területtel körülvéve, de nem az a szint, ami a doramákban van. Az össz’ személyzet egy bejáró nő és egy kertész, de most ők sem voltak munkában, nem volt senki otthon rajtunk kívül.

JungKook nem invitált be, hanem a befagyott kerti tóhoz vezetett. Arra kért, hogy jól nézzem meg, és én így tettem. A felszín makulátlan volt. A jég olyan vastag rétegben tömörült, hogy szinte fehér volt. JungKook rá is állt, csúszkálni kezdett előre-hátra, jobbra-balra, körbe és körbe, de olyan lágyan, mintha csak a szél ringatná ide-oda, majd megszólalt.

-Látod? Látod a felszínt? Teljesen átfagyott. Egy négyzetmilliméternyi lyuk sincsen.

Láttam. Pontosan ezt láttam én is, de nem értettem mit akar mondani.

-Folytasd! –kértem.

-Szerinted ez üres vagy tele van?

Megrökönyödtem. Mi ez a fejtörő? Mégis milyen kérdés ez? Hogy válaszolhatnék erre?

-Nem értem. –vallottam be.

-Nézd csak meg jobban. –mosolyodott el- Vesd össze a kettőt. Tavasszal majd ez itt mind elolvad, akkor is ilyen makulátlan lesz. Nem lesz semmi a vízen, hacsak én nem dobok a felszínre valamit, egyértelműen üres. Hacsak nem lógnak ki a vízi növények, ez biztosan üres. És amikor télen újra befagy, a felszín színültig tele lesz jéggel, mint most.

-Akkor megválaszoltad a saját kérdésed. Tele van. –vontam vállat.

-Nem.

-Nem?

-Hiszen te is vacilláltál a válasszal? Na és miért tetted?

-Mert makulátlan. Olyan mintha üres lenne. Ha a felszínt nézzük üres, ha a tavat, tele van jéggel.

-A felszínt nézzük. –bólintott- A lényeg az, hogy vagy van valami, vagy üres, a lényeg a jég.

-A jég?

-Hogy van-e valami vagy nincs. Például te vagy a tavaszi felszín, teljesen üres. Habár stabil életed van, elég zsebpénzed, lehetőséged tanulni, zenélni, egyértelműen üres vagy, mert nem kapsz igazi elismerést, támogatást… szeretetet. Csak úgy vagy. Aztán ott vagyok én, a téli felszín tele jéggel, mindenbe belevágok, minden sikerül, mindenki szeret, sikeres az életem. Bár te ezt nem láthatod, biztosítalak, hogy így van. De ez a jégfelszín… teljesen tele van, egy árva lyukacska sincs rajta, szóval üres. Én is üres vagyok. Ha lenne egy lyukacska, az már valami lenne. Nekem kell adni, hogy legyen valamim. És én… csak szórtam a pénzt a tokodba ezzel kapargatva a felszínt. Kapargattam a tökéletes életem burkát, ami már fullaszt. Adni akarok, hogy te kapj valamit, hogy egyikünk se legyen üres.

Ennél jobban már nem is zavarhattak volna össze. JungKook is, JiYong is tudom, hogy ki akartak józanítani, de egymással ellentétes módon. Hyung azt mondta, nekem kell lépnem, míg JungKook azt hiszem, az engedélyemet kéri, hogy Ő léphessen felém. Vagy tényleg csupán ennyi volt az én dolgom? Azzal, hogy megfogtam JungKook kezét, megtettem az én lépésem és most Ő jön? Ennyire egyszerű volt? És mi van, ha én akarom megtenni a következő lépést is? Mi van ha… csak nem gondolkozok?

Hát nem tettem. Ráléptem én is a jégre, és nem törődve azzal, hogy eleshetek és még a fejemet is betörhetem, határozottan szeltem át a kettőnk közti távolságot. Onnantól fogva tudtam, hogy egy karácsonyi sütemény sem olyan finom, mint JungKook ajkai. Viszont talán akkor követtem el életem legnagyobb hibáját.

Egyből a tudtomra adta, hogy innen nincs visszaút, és hogy Ő irányit azzal, hogy határozottan a hajamba markolt, és nyelvét azonnal átdugta a számba. Tudtam, hogy Ő fogja használni az Én testemet, hogy Ő fog megkapni engem. Megint Ő fog kapni, amikor nekem azt mondta, hogy adni akar. Mégsem ellenkeztem. Hagytam, hogy rászorítson a két karomra és a bejárati ajtó felé toljon, ajkaim viszont, amik eddig készségesen viszonozták csókját, egyszer csak megdermedtek. Az ajtó csukódott és Ő elvált tőlem.

-Mire gondolsz most? –nézett a szemembe őszinte kíváncsisággal.

Nem látszott rajta az a vadság, amit a csókjában éreztem.

-Arra, hogy megint te fogsz kapni. –vallottam be.

Tátott szájjal csóválta a fejét.

-Nem hyung. Te fogsz kapni. Épp ez a lényeg: most nekem kell cselekednem. Megígérem, hogy élvezni fogod. -tette a szívére a kezét- Aztán legközelebb lehet fordítva.

-Legközelebb? Miből gondolod, hogy lesz legközelebb?

Úgy nézett rám, mint akit csúnyán átvertek.

-Ez egyértelmű. –mondta felháborodva- Megérdemlem a Happy Endet, ne szórakozz velem! Vedd le a cipőd meg a kabátod! –parancsolta, majd a sajátjait ledobva beljebb sétált.

A fejemet rázva tettem, amit mondott és követtem, Ő a nappaliban a kandalló begyújtásával foglalatoskodott. Furcsa. Talán elment volna a kedve? Aztán rájöttem, ahogy leült a puha, felhőszerű szőnyegre, hátul kitámasztotta a kezét, és lágyan belemarkolt az anyagba. Itt akarja… a földön… a tűz fényében. Akkor talán megolvad a jég, nem igaz? Ez valamiért izgalommal töltött el, valamiért pont ez nyugtatott meg, és nem csak engem, JungKook-ot is. Mikor a vállára tettem a kezem és megfordult, valami egészen újat láttam a szemében, valami mélyet. Szája ismét a számon, és ujjai újra a hajamban mozogtak, az én két lában az Ő két lába fogságába került. És éreztem, hogy ez jó. Testem landolt a vattacukor szőnyegen, és magammal rántottam áldozatom is. Ahogy hátul a felsőjébe markoltam elárulta, hogy megadtam magam. Egyre csak jobban szorítottam magamhoz, és végre éreztem, hogy élek. Annyira isteni volt ez az érzés. Valami olyasmi, ami szerintem nem sokaknak adatik meg. Egy férfi tornyosult felettem, ugyanakkor én sem vesztettem semmit saját férfiasságomból, minden mozdulatom határozott volt. Az egyik pillanatban elszakadtam tőle, hogy nagy levegőt vegyek, mely tele van az Ő illatával. Még így sem igazán szakadtam el tőle. Orrom a bőréhez nyomtam, hogy minél jobban érezzem, nyelvemet pedig enyhén kidugva végignyaltam arcának élén. Nem adott ki hangot, de rögtön szaporábban vette a levegőt.

-Érdekes. –néztem fel rá- Soha nem találkoztam olyannal, akire ennyire passzol a neve. Vajon mindenhol süti illatod és ízed van?

Magam is meglepődtem, hogy nyíltan fel mertem tenni ezt a kérdést, de JungKook jól szórakozott.

-Sajnos ilyen dolgokat ma este csak én fogok kideríteni rólad. –ígérte, majd jól rám is markolt alul, hogy ezzel is megerősítse, amit mondott. –Túl sok a ruha.

Egyet kellett értenem. Nem is bántam, hogy mindkettőnket megszabadított a felsőruházattól és áttért a nyakamra. Oldalra döntöttem a fejem, hogy szabad utat adjak számára, és lehunytam a szemem. Tudta hol harapjon, hol használja a nyelvét, hol legyen vad, hol becézzen. És igen, a nadrágom kétség kívül szűkebbnek éreztem, mellkasom elemelkedett a padlóról, ahogy hátam ívbe feszült. Kezem automatikusan elkalandozott volna, de JungKook figyelmeztetően ismét belém markolt.

-Nyugton maradsz! –morogta, de nem hallgattam rá.

Ezúttal csípőmet emeltem meg hozzá szorítva magam, és lám-lám, Ő nyögött fel először. Érzékelhetően bosszantotta a dolog, mert ismét bedurvult. Ezúttal a fenekembe markolt és szájával a mellbimbómat vette kezelésbe. Először rálehelt, úgy hogy még a hideg is kirázott, majd felváltva ingerelte a kettőt hol a nyelvével, hol a fogával. Eközben teljesen rám ült, csípőjével lágy körzésbe, hullámzásba kezdett. A két inger már önmagában is elég mámorító volt. Alul egyre keményebb lettem, a számban pedig összefutott a nyál. Ijesztő volt rájönni, hogy arról fantáziálok, milyen lenne megízlelni JungKookot. Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre, nem hagyta, hogy sokáig törjem ezen a fejem. Ujjainkat összekulcsolta, majd kezeinket megmártóztatta valami sűrű anyagban, aztán forróságot éreztem, meg azt, hogy nagyot lök csípőjével. Szemeim kipattantak és felordítottam. Fejem a másik irányba csuklott, a nyálam pedig kifojt a szám sarkánál. A fölöttem lévő elvált felsőtestemtől, tekintete olyan volt, mint egy őrülté. Nem tudom, hogy ez rémisztett-e meg jobban vagy az, hogy kezeinket a lángok nyaldosták, de nem számított, mert azon nyomban ajkaimra hajolt. Felnyalta kicsordult nyálamat szám tövéből, és csak azután csókolt meg hevesen. A kezem egyre jobban égett, ezért hirtelen húztam vissza a kandallóból, körmömet azon nyomban a hátába vájtam. JungKook felmordult, innentől fogva egyre türelmetlenebb lett, a nadrágom egy szempillantás alatt lekerült rólam.

-Véged van. –közölte velem.

Lejjebb csúsztatta a bokszerem és máris olyan mélyen a szájába vett, ahogy csak lehetséges volt. És igazat mondott, valóban végem volt. Ha Ő őrült volt, akkor én eszelős, mert a saját hajamat téptem, úgy nyögtem a nevét mikor megszívott. Azt hiszem én sem lehettem rossz ízű, mert JungKook arcán is látszott az élvezet, másrészt úsztam a nyálban. Most Ő volt az aki „elcsöppent”. Az átlátszó testnedve egész jó irányba tartott, egész pontosan lefele, a bejáratomhoz, és Ő ki is használta ezt. Jól elkente rajtam és miközben megint jó erőset szívott rajtam, felcsúsztatta egyik ujját. Ez jó húzás volt, mert elterelte figyelmem a fájdalomról, más részt már nem sok híja volt, hogy elmenjek. Ezt Ő nagyon jól tudta, rám is markolt, hogy semmiképp se történjen olyasmi, aminek még nem kellene. A kezem ismét a sűrű anyagban mártózott, majd a lángok közé került, JungKook ujja pedig megmozdult. Így folytatta a felkészítésem, miközben mindig kínzott valahol máshol, hogy elterelje a figyelmem, és én csak dobáltam a fejem, és üvöltöttem, mint egy olcsó lotyó. Vagy csak én éreztem úgy magam? JungKook végig úgy nézett rám, mint egy mesterműre.

JUNGKOOK POW.

Végre éreztem, hogy repedezik a jég. Hogy valamit adhattam magamból, ami már YoonGi-é. És el is érkeztünk a fő számhoz. Ilyenkor jön az mikor meg kellene kérdeznem: „Készen állsz?” De azt hiszem ez felesleges. Egyikünk sem fog meghátrálni. Mindketten férfiak vagyunk. Hát csak hozzáérintettem homlokom az övéhez. Mindig úgy gondoltam, hogy ez egy bensőséges mozdulat, a bizalom jele. Nem is kellettek volna szavak, de azért örültem, hogy bíztatott.

-Gyere! –lihegte.

És én máris elmerültem benne. YoonGi szorosan ölelt magához, hallottam, ahogy összekoccantak a fogai, ahogy visszafogta a feljajdulását. Az arca olyan volt, mint egy durcás gyereké, ahogy összeszorított szájjal koncentrált. Kezei elkezdtek fel-le járni hátamon. Önmagát próbálta megnyugtatni, kívülről mégis úgy tűnt, mintha engem vigasztalna. Ez valamiért annyira meghatott, hogy eleresztettem egy könnycseppet. YoonGi hitetlenül nézett rám, de mielőtt megszólalhatott volna, megmozdultam. Lágyan hullámoztam, becézően, úgy hogy semmiképp ne bántsam. Ő lehunyta a szemét, felsóhajtott. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem fájt volna neki, felvette az én ritmusomat. Teljesen elvesztem az arcában. Megszűnt a világ, megszűntek a saját hangjaink. Fokozatosan növeltem a tempót, így váltam ismét vadállattá. Mindketten a lepedőt markoltuk. Úgy viselkedtem, mint aki versenyt fut az idővel, önmagával, a világgal, mindennel. Hajszoltam mindkettőnk testét. Ajkaim ismét az ajkaira tapadtak, kezem a férfiasságára. Kínoztam ahol csak értem. Nem fogtam vissza magam. Tudtam, hogy igenis lesz legközelebb, amikor majd tovább húzhatom a dolgot. Most csak a beteljesedés érdekelt, hogy úgy nyúzzam a testét, ahogy csak nem szégyellem. És Ő tökéletes partner volt ebben. Csókoltunk, haraptunk, karmoltunk, szerettük egymást. Igen, ezt bizton állíthatom. Azt hiszem a ház összes fala beleremegett az élvezetünkbe.

Nem akartam ráhanyatlani, de nem engedett el. Nyakamba fúrta a fejét, ahogy hangosan szuszogott, de én fel sem fogtam mi történik. Talán sokkot kaptam attól a boldogságtól, amit éreztem. Többé nem voltam üres. Végül YoonGi kapart össze minket. Bevonszolt engem magával együtt a zuhany alá, megtisztított mindkettőnket, majd ágyba bújtunk. Nem próbált meg szóra bírni, talán neki is voltak elrendeznivalói magában.

***

Másnap nem volt az ágyban mikor felkeltem. Ettől összeszorult a gyomrom, de valahogy lebotorkáltam a lépcsőn.

-JungKook drágám. –szólt anya- A barátod nemrég ment el, azt mondta tudod, hol találod.

Több se kellett, máris magamra aggattam a ruháimat, és már kint is voltam a szabadban. Nagy lendületemben viszont megállított egy szokatlan zaj, a kerti tó felől jött. Hátra vettem az irányt, és meg is pillantottam két alakot. Egyikük a jég közepén állt és nagy lendülettel próbálta áttörni egy lapáttal. A másik a szélén ült, a hóban és láthatóan szórakoztatta, a másik tevékenysége.

-Nincs Karácsony Kevin nélkül. –motyogtam az orrom alá, és odabattyogtam hozzájuk- Hyung, ugye tudod, hogy be fog szakadni alattad, ha így folytatod?

-Áldozat nélkül nincs eredmény. Ez a jég a benned lévő jeget szimbolizálja, ezt is át kell törni. –vigyorgot HongKi hyung, majd toppantott egyet és derékig elsüllyedt.

Én a számhoz kaptam, JiYoung hyung ciccegett.

-Idióta!

-Lefagy a tököm!

-Kellett neked hősködni.

Ekkor döntöttem úgy, hogy hagyom a francba a két lököttet. A metró felé vettem az irányt.

JIYOUNG POW.

Szerelmemnek az volt az egyetlen mázlija, hogy Fortuna ismét mellénk szegődött. Emlékszem, 13 évesen találkoztam vele először. Akkor történt először velem az is, hogy megállt körülöttem az idő. A YG épületéhez tartottam, és baleset történt. Egy nő beszorult a kocsijába, és csak pillanatok választották el attól, hogy berobbanjon az egész. Megdermedtem, akár a körülöttem lévők, nem érzékeltem, hogy minden áll, valójában biztonságban vagyok, csak akkor mikor az egyik sarkon felbukkant HongKi. Azonnal a nőhöz rohant, hogy segítsen neki. Nehezen fért hozzá, és rendkívül kétségbeesettnek tűnt.

-Noona, noona! –hajtogatta eszeveszetten.

Ez késztetett cselekvésre. Egy pillanatnak tűnt az egész, amíg odarohantam, betörtem a hátsó ajtó ablakát, így kinyitva azt, majd előre hajolva a nő felőlit is. A hölgy szabad lett. Ekkor HongKi cselekedett. Felkapta noonáját, lerakta egy biztonságos helyre, majd kézen fogott és rohanni kezdett. Amint befordultunk a sarkon az idő ismét elindult.

Mi egy kávézóban telepedtünk le, beszélgettünk. Kiderült, hogy a noona az énektanára, és Ő is gyakornok. Hogy ismert engem már, mert már akkor is voltak megjelenéseim. Azt mondta, azért vagyunk ilyenek, mert jobban figyelünk a környezetünkre, mint bárki más. Nekünk áll meg az idő, mikor valamis sorsfordító történik, mert mi hajlandóak vagyunk cselekedni. Egyértelmű volt hát, hogy egymásba szeretünk, mindketten megtaláltuk egymásban, amit kerestünk. A figyelmet, a tiszteletet mások iránt. Reméltem, hogy YoonGi is ilyen lesz, mert a szándék megvan benne. Ma reggel lélekszakadva rohant haza, hogy az összegyűjtött pénzét szétossza a hajléktalanok közt. A keze még a fürdés ellenére is egy kicsit kormos maradt, de Ő csodálattal nézte. Imádta a tüzet, ahogy én is attól a naptól fogva. Mikor HongKi-val elrohantunk, hogy ne faggathassanak ki a rendőrök, még hátra pillantva láttam a robbanást. Gyönyörű volt, ahogy YoonGi is az. Kicsit ismét szerelmes lettem, és érdekes módon ez HongKi-nak imponált. Csodálva nézett engem, miközben én YoonGi-t csodáltam, és ez megmelengette a szívem. Tényleg nagyon furák vagyunk, pont egymásnak valók.

Ahogy ezen gondolkoztam, magamhoz is rántottam a szőkét, hogy csókot lopjak tőle. Annyira szeretem ezt a marhát.

SUGA POW.

Talán egy fél órája nyűhettem a billentyűket, mikor megjelent JungKook. Nem szólt semmit, csak letelepedett mellém, és akkor valahogy minden a helyére került. Már senki és semmi nem tűnt olyan keserűnek a szemeimben, és ezt neki köszönhettem. Bár a világ nem változott, mindenki sietett, én már nem voltam üres, és csak ez számított.

-JungKook, tudtad, hogy énekelsz álmodban? –tettem fel a nagy kérdést.

-Miii??? –kerekedtek ki a szemei.

-A Big Hit-nél meghallgatást tartanak. Megpróbálom, ha te is. –közöltem.

-Helyes! –vágta rá.

Egy percig sem hezitált. Én új dalba kezdtem, JungKook pedig rá is erősített ígéretére azzal, hogy énekelni kezdett. Akkor tudatosult bennem, hogy szenteste van, és nekem ez a legszebb szentestém, amit valaha megéltem. JungKook jégtömbjéből sikerült kivájni egy darabot, és az a darab most az én vizemen hajózik.

#TÖRTÉNET 17

1 note · View note

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Rám mindig számíthatsz!

Az ajtó halkan csukódott be a két tinédzser fiú mögött megakadályozva, hogy a hideg be, a meleg pedig ki szökjön a lakásból. A fiúk enyhén remegve húzták le a sapkájukat, bújtak ki a vastag téli kabátokból és vették le bakancsukat, amiket már csak hanyagul dobtak a cipős szekrénybe. Miután mindketten teljesen levetkőztek és felakasztották a kabátokat a fogasra, az egyik fiú, aki fekete hajjal rendelkezett mutató ujját telt vörös ajkai elé helyezte és fejével előre bökve jelezte szőke hajú társának, hogy csendben kövesse, szabad kezét pedig a fiú felé nyújtotta. A szőke hajú bólintván egyet fogta meg az elé nyújtott kezet, és csendben követte a másik fiút a sötét és néma lakásban. – Nem öltöztettetek fát, Jaehyo? – kérdezte suttogva, mikor megálltak egy ajtó előtt. A Jaehyonak hívott személy válaszolás előtt lenyomta a kilincset és benyitott az ajtón, ami így a szobájába engedett bejárást. – Dehogynem. A nappaliban áll, bizonyára azért nem vetted észre, mert le van kapcsolva az égő. Na de gyere be, Jiho! – terelte befelé a szőke hajú fiút a szobába, majd gyorsan felkapcsolta a villanyt, hogy fiatalabb barátja nehogy orra bukjon a sötétben. Tudta nagyon jól, hogy Jiho látása nem a legjobb, sötétben pedig nagyjából semmit se lát a farkas vaksága miatt. Nem akarta, hogy barátja összetörje magát és nem utolsó sorba a szüleit se akarta felébreszteni. Már azt csodálta, hogy akkor nem ébredtek fel, mikor éjnek évadján a telefonja egyszer csak megcsörrent, amire egyébként ő maga felriadt álmából. De az álom azonnal kiszállt a szeméből, mikor fogadta a hívást és a vonal túlsó végén Jiho rekedtes hangja hallatszott amint arra kérte, hogy menjen érte. Jaehyonak nem is kellett több, villám sebességgel öltözött fel és indult el a sötét és hideg éjszakába a barátjáért. Most pedig szánakozva nézett a fiatalabbra, akinek egy sötét zúzódás éktelenkedett a bal szeme alatt. Tudta, hogy Jiho mostanában nem nagyon jött ki az apjával de, hogy ennyire... – Ne haragudj. – szólalt meg halkan Jiho az idősebb ágya szélén foglalva helyet, kissé meggörnyesztve hátát. Jaehyo értetlenkedve nézett rá. – Miért is kérsz most bocsánatot? – Hát mert így bepofátlankodtam hozzátok egy családi ünnepen. – a fiú válaszát hallva Jaehyon felhorkanva ült le mellé és csapott egy nem túl erőset Jiho farmerba bújtatott combjára. – Hülye vagy, haver! Tudod, hogy mindig szívesen látunk. – Akkor is, a karácsony egy családi ünnep. – És te szinte már családtag vagy. Ne! Ne nyisd ki a szád, Woo Jiho! – emelte fel egy kicsit a hangját figyelmeztetően az idősebb, mikor Jiho készült szóra nyitni a száját. Látván a fekete hajú fiú szemében a komolyságot Jiho csendben sóhajtva egyet adta meg magát aminek Jaehyo kifejezetten örült. – Egyébként nem vagy éhes? – Nem csak kicsit fáradt. – rázta meg a fejét tagadóan Jiho majd, hogy alátámassza mondatának második felét, ásított egyet. Jaehyo megértését jelezve hümmögött egy sort, majd felállván az ágyról a ruhásszekrényhez lépett. – Tudok adni pizsamát, ha szeretnéd. – A pizsamát elfogadnám. – épp, hogy kimondta egy szürke pizsama landolt a szőke fiú ölében. Jiho habozás nélkül vette le magáról a ruhákat, miket aztán a kapott pizsamára váltott. Nem szégyenlősködött Jaehyo előtt, hisz évek óta ismerték egymást, nem látta értelmét annak, hogy rejtegesse magát előtte. Elvégre sok újat nem tudna mutatni neki. Jaehyot se zavarta különösebben barátja sztriptíze. Sőt. Kifejezetten tetszett neki, bár próbálta palástolni. Amint Jiho végzett az átöltözéssel, Jaehyo lekapcsolta a villanyt és a két fiú gyorsan elhelyezkedett Jaehyo ágyán és befészkelték magukat a meleg takaró alá. Jaehyo az oldalán, Jiho hanyatt feküdt, igaz így elég nehezen fértek el az amúgy egy személyes ágyon, de csak sikerült megoldaniuk. Miután lefeküdtek egy szó sem hangzott el közöttük, de aludni nem aludtak csupán csendben feküdtek, míg a gondolatok a fejükben hangosan cikáztak mindenfelé. Végül hosszas percek után Jiho átfordult az oldalára, így szembe került Jaehyoval. A fekete hajú éberen, tűnődően figyelte a szőke hajút, míg az kissé meglepetten nézett rá. – Miért nem alszol? – Kérdezte mire válaszul egy vállrántás érkezett Jaehyotól. – Min vesztetek össze apukáddal? – Vele ok nélkül is össze tudok veszni. Hátha még alkohol is kerül a kezébe... – Anyukád nem csinált semmit? – Jaehyo hangja egészen hitetlenül hangzott. Nem tudta volna elképzelni Jiho édesanyjáról, hogy hagyja, hogy a férje kedvére verje a fiát, de úgy tűnik mégis csak így áll a helyzet. Ezt pedig a szőke fiú keserű arckifejezése is alátámasztotta. Végül Jiho még csak nem is felelt a feltett kérdésre, szimplán csak átfordult a másik oldalára, hogy háttal feküdjön az idősebbnek. Jaehyo pedig inkább nem erőltette tovább a témát, a válasz úgyse tetszett volna neki, ahogy a barátjának se tetszett volna, ha rákényszeríti, hogy válaszoljon. Inkább elhallgatván nyújtotta ki előre a karját, amit át is vetett Jiho derekán. – Ne velem buzulj, Jae. – Kuss, Hello Kitty. – Seggfej... – mordult fel elmosolyodván Jiho rácsapván Jaehyo karjára, akinek szintén fülig ért a szája miközben közelebb araszolt a fiatalabbhoz, mígnem annak szőke haja orrát nem érintették. Jiho szemét forgatta ugyan, de semmit sem tett azért, hogy az idősebb odébb csusszanjon tőle egy kicsivel. Újra csend telepedett közéjük, és megint csak Jiho álmatlanul feküdt Jaehyo ölelésében, bár sokkalta nyugodtabbnak érezte magát most, mint alig öt perce. Az idősebb közelsége egyszerűen lenyugtatta. – Alszol már, Jae? – Hangja ollóként szelte ketté a csendet. Kérdésére sokáig nem érkezett válasz, már kezdte azt hinni, hogy az idősebb elaludt, mikor Jaehyo mégis csak megszólalt. – Még nem. – az idősebb fiú hangja halk volt és reszelős. Már félálomban lehetett mikor Jiho megszólalt. – Köszönöm a mait... és boldog karácsonyt. – Ugyan semmiség, rám mindig számíthatsz. Nem mellesleg, neked is boldog karácsonyt, Jiho.

#TÖRTÉNET 16

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Füstbe ment terv

– Tudod, Hongki-hyung nálad szerencsétlenebb alakkal még soha életemben nem találkoztam. – jelentette ki szilárdan Minhwan enyhe megrovással nézve az idősebbre, aki egy kínlódó nyöszörgést hallatván dőlt el a kórházi ágyon. A kényelmetlen ágy nyomta a hátát, begipszelt bal karja pedig szüntelen fájt, ám mindez lényegtelen apróságoknak tűntek a fiatalabb fiú szavaival ellentétben. Az arcára még csak rá se mert nézni, így is eléggé szégyellte magát a történtek miatt, ha még Minhwan dühös és csalódott tekintetével is szembe kéne néznie, inkább ugrana ki az ablakon, vagy szúrná le magát egy kanállal. – Nem én akartam itt kikötni, Minhwan... – motyogta Hongki próbálván minél kisebbre összehúzni magát. Az idősebb fiú már csaknem úgy nézett ki, mint egy kiskutya, akinek belerúgtak egy nagyot az oldalába, szánalmas látványa már csaknem meghatotta Minhwant. De csak majdnem. – De még is itt vagy. Egy törött karral. – szűkítette résnyire szemeit a fiatalabb. Karjait mellkasa előtt fonta össze, hátát kihúzván ült egy széken Hongki ágya mellett. Minhwan jelenleg inkább emlékeztette az egyik szigorú tanárukra Hongkit, mintsem az imádnivaló csirkemániás párjára, de nem nagyon merte ezt szóvá tenni. Már így is eléggé égett az arca. – Egyáltalán hogyan keveredtél egy kocsmai verekedésbe karácsony előtt egy estével, amikor is nekem azt mondtad, hogy apádnak kell segítened? – Hát az egy elég vicces történet... – Hyung! – emelte fel hangját Minhwan egy megsemmisítő pillantást vetve az idősebbre, mire az rögtön megdermedt ijedtében és szinte már könyörgően nézett párjára, megbocsátást remélve. Minhwan nagyot sóhajtott. Néha tényleg nem tudta elhinni, hogy kettejük közül ő a fiatalabb. Hongki néha... gyakran nagyon gyerekes és éretlen tud lenni – igaz, ez alól ő sem kivétel - és nagyon sokszor cselekszik gondolkodás nélkül aminek a végén mindig pórul jár. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy a többi idősebb barátja. A fiatalabb fiú esetenként komolyan megkérdőjelezte, hogy pontosan miért is szeretett bele Hongkiba, de aztán csak elég volt ránézni az idősebb arcára, hogy minden kétsége feledésbe merüljön és határozottan állítsa: Mindent szeret Lee Hongkiban. Még a rossz tulajdonágait is. Ez most sem volt másképp, bár kivételesen a haragja nem múlt el egy okból kifolyólag: Hongki hazudott neki. Már pedig Choi Minhwan a hazugságoknál jobban semmit sem utál, azt pedig, ha valaki a szemébe hazudik egyenesen gyűlöli. Hongki ezzel teljesen tisztában volt, mégis hazudott neki... – Meg akartalak lepni. – Azzal, hogy a szemembe hazudsz és este tizenegykor hívnak a kórházból, hogy kocsmai verekedésbe keveredtél, ami következtében három helyen is eltört a karod és műteni kell? Ezzel határozottan megleptél, Hyung. De még mindig nem tudom az okát annak, hogy hogyan keveredtél te oda ahová tegnap este. – Úgy, hogy ott dolgoztam... – vallotta be végül duzzogva biggyesztve le alsó ajkát. Minhwan meglepetten pislogott Hongki szavait hallván, teljesen értetlenül és kíváncsian meredt az idősebbre, aki egy sóhaj után ép kezével kócos fekete hajzuhatagába markolván folytatta magyarázatát, közben végig kerülte Minhwan tekintetét. – Csaposként dolgoztam ott másfél hónapja. – Másfél hónapja? Dehát minek? – Azért, hogy meg tudjam venni neked azt a dobszettet, amit a hangszerbolt kirakatában láttunk a múltkor, amikor a városban sétáltunk. Tudom, hogy nagyon vágytál rá, de az ára miatt inkább letettél róla. Gondoltam nagyon örülnél neki... Szóval dolgozni kezdtem, hogy legyen rá pénzem, de tegnap két részeg ipse összetűzésbe keveredett a főnök pedig rám parancsolt, hogy szedjem szét őket a többit meg már tudod... – Hyung!.. – Minhwan haragja pillanatok alatt szállt tova, helyébe meghatódottság és szerelem lépett. Kezei enyhén remegve és félve nyúltak Hongki felé majd egyszeriben felpattant a székből, amin eddig ült és az idősebb fiú nyakába vetette magát, vigyázván Hongki sérült karjára. Hongki először csak megrökönyödve karolta árt ép kezével szerelme derekát a lehető legbénább módon, de aztán felocsúdván a döbbenetből szélesen vigyorogva támasztotta meg állát Minhwan széles vállán. – Istenem annyira hülye vagy, Hongki-hyung..! Nem kellett volna miattam... – Ezt vehetem úgy, hogy megbocsátottál? – szólt közbe Hongki a fiatalabb hebegésébe kicsit elhúzódván párjától, hogy annak könnyes szemeibe nézhessen. Elképesztette az, hogy mennyire meghatotta szerelmét annak ellenére, hogy végül mégse tudta megvenni neki karácsonyra a dobszettet amire vágyott. De tagadhatatlanul jól esett a lelkének az az öröm és meghatódottság, amit Minhwan arcán látott. – Igen. – válaszolt azonnal Minhwan majd csókot nyomott szerelme mézédes ajkaira, hogy ezáltal is jelezze szent a béke.

#TÖRTÉNET 15

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Forró csoki

Seungyoon óvatosan fogta kezébe a gőzölgő, fehér porcelán csészét. A meleg csészét fogván úgy érezte, mintha csak ezernyi apró tűt szúrnának átfagyott ujjaiba. Kellemetlen, mégis valamilyen szinten kellemes érzés járta át ettől testét. Vágyakozva nézett a csésze tartalmára, legszívesebben azonnal ledöntette volna torkán a forró, édes nedűt, de a nyelvét nem állt szándékában leégetni. Így csak arcához emelve a csészét, szívta orrába a forró csoki hívogató illatát. – A csudába! Ez tűzforró! – a panaszos férfi hangot hallván felnézett a forrócsokiból. Úgy látszik a társa az asztal túlsó végében már nem volt olyan türelmes, mint ő. Párja Mino, vagy ahogy ő szerette magát hívni Mino, Seungyoonnal szemben ült egyik kezében egy olyan fehér porcelán csészét tartott a kezében, mint Seungyoon a másikat fintorogva tartotta szája elé. Seungyoon nem tudot mit tenni ,de akarva-akaratlanul is kiszökött belőle egy halk kuncogás, amit az éles hallású Mino persze meghallott és azonnal vágott egy sértett arcot. Ám ettől az arckifejezéstől Seungyoon csak még inkább rákezdett a nevetésre, míg Mino egyre sértettebben meredt a fiatalabb fiúra. – Ne haragudj, Mino-hyung. – nézett rá bocsánatkérően, vagyis valami ahhoz hasonlóan, mire Mino csak megforgatta szemét. Seungyoon arcáról ekkor már lehervadt a mosoly, ugyanis ráeszmélt, hogy egy egyszerű bocsánatkérés nem lesz most elég az idősebb számára.. – Csak most lett kész... kicsit várnod kellett volna... – Erre már én is rájöttem, Seungyoon. – mormogott elvéve kezét szája elől. A csészét vissza helyezte az asztalra, helyébe a középen elhelyezett tálból vett el egy ember formájú mézeskalácsot, aminek rögtön le is harapta a fejét. Míg az idősebb fiú jóízűen rágcsálta a mézeskalácsot Seungyoon elmosolyodva figyelte őt. Szerette Figyelni Minot evés közben, meg úgy átlagosságban is teljesen mindegy volt, mit csinált. Egyszer kapott is ezért Minotól egy kisebb fejmosást, hogy túl nyilvánvalóan bámulja őt és ettől egy beteges perverznek tűnik, de nem tudott mit tenni ellene. Az idősebb egyszerűen vonzotta a tekintetét. – Mondtam már, hogy ne bámulj ennyire, Seungyoon! – mordult fel Mino ezzel felébresztve a gondolataiban elmélyült fiatalabbat, aki most pár pislogás után elmormogott egy bocsánatot, de továbbra se nézett máshová Minoról. Látta az idősebben, hogy készült volna egy újabb szidásra, de csak nem tudta levenni a tekintetét az idősebb szájáról, így kicsit előrébb dőlvén a székben kinyújtotta kezét és lesöpörte az idősebb fiú szája sarkán maradt apró mézeskalács morzsákat. – Ne haragudj, Mino-hyung. Csak kicsit zavartak ezek. – Hangja csupán halk suttogásként érték el Mino füleit. Ezúttal ő volt az, aki kendőzetlenül bámulta a másikat. A fiú sötétbarna szemei, a résnyire nyílt telt rózsaszín ajkai, a fehér kivágott nyakú póló alól kivillanó kulcscsontjának látványa megbabonázta és elfelejtették vele azt a tényt, hogy épp az imént szólt rá a fiatalabb fiúra, hogy ne bámulja őt, és most éppen ő az, aki majd kiguvadó szemekkel bámult Seungyoonra. – N-nincs semmi baj. – Mino szemei elkerekedtek, arca kipirult fejben pedig átkozta magát, amiért megremegett a hangja. Seungyoon felvont szemöldökkel nézett rá, de nem mondott semmit csupán sejtelmes mosolyra húzta ajkait és még közelebb hajolt a kipirult fiúhoz. Alig egy centi távolság volt az orruk hegye között, de ez egyiküket se zavarta különösebben. – Megcsókolhatlak? – Nem szokásod kérdezni. Hogyhogy most megkérdezed? – ezúttal Mino volt az, aki felvont szemöldökkel nézett a másikra, míg amaz teljes nyugodtsággal fogta közre két kezével felhevült arcát. – Csak gondoltam, mivel úgy is karácsony van, kivételesen jó dongsaeng leszek. Szóval megcsókolhatlak? – Ch.. Úgy is tudod, hogy sose mondanék neked nemet. – éppen csak kimondta, de már meg is érezte szerelme ajkait a sajátjain és rögtön lehunyt szemekkel adta át magát az érzéseknek. Azonban még mielőtt elmélyíthette volna a csókot, Seungyoon megszakította azt és angyali mosollyal arcán ült vissza a helyére. Mino csak meglepetten pislogott mit Seungyoon megint csak megmosolygott. – A többit majd este, Mino-hyung. – kacsintott pimaszul Minora kezébe vévén a csészéjét. Mino kipirulván csettintett nyelvével egyet, majd követve a fiatalabb példáját kezébe vette a fehér porcelán csészét és ajkához emelve azonnal nagy kortyokban inni kezdte a mostanra iható hőmérsékletűre hűlt forró csokit.

#TÖRTÉNET 14

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Két manó meg egy krampusz

A december hat és december huszonnégy közötti időszak mindig izgalmas és eseménydús. Az emberek úgy gondolják, hogy minden kis manó szorgosan dolgozik a neki kiadott ajándékon, a szarvasok alig várják, hogy elindulhassanak hosszú útjukra, a Mikulás pedig még egyszer leellenőrzi a jó gyerekek kívánságlistáját. Mindezt természetesen boldogságban. Viszont, mivel a kivétel erősíti a szabályt, így a Mikulásnak akadnak olyan segítői is, akik minden sztereotípiát megtörnek. Ez a rövid történet róluk szól majd.

A raktárban rengeteg levél volt a világ minden tájáról, megannyi kisgyermektől, akik különböző ajándékokat kértek. Lenyűgöző, hogy miket ki nem tudnak találni. Van, aki egy egyszerű játéklovat kér, van, aki a szokásos kistestvér -bár ennek az ellenkezője is van, aki azt kéri, hogy tűntesse el a Mikulás a testvérét-, viszont vannak a fantáziával rendelkezők. Itt is van a legjobb példa: egy kisfiú olyan szerkezetet kér, ami olyan lapos, mint egy papír, mégis kerekei vannak, képes átmászni a küszöb alatt, felmenni a falra, egyszerűbben mondva, képes megszegni a fizika törvényeit. Emellett felvételeket tud készíteni gyakorlatilag mindenről: az űrről, a sötétben az állatokról, a takaróinkon élősködő poloskákról, a kutyákban rejtőzködő bolhákról, a bőrünkön lévő sejtalkotókról, valamint magáról az emberről is egészében.

- Én az ő kívánságát akarom idén teljesíteni! – ugrott ki egy meglepően szép és aranyos lány a levélkupacból. Hatalmas lila szemeiben csillogott az elszántság, a kíváncsiság és a jótakarás. Manósapkája alól meglepőmódon nem a fülei lógtak ki, hanem hosszúhamuszürke haja. Miközben kimászott rejtekhelyéről leporolta piros „MerryChristmas, ya filthyanimal” feliratú szarvasos pulcsiját és fehér szoknyáját, amihez egy hosszú bundás csizma társult.

Mit sem törődve a kupival amit okozott, futott a manók gyárához, hogy megkeresse azt a manót, akiről tudja, hogy bármit képes megcsinálni, amit a lány kitalál.

-J-Hope, megvan, hogy idén kinek teljesítem a kérését! – ugrott egy viszonylag magas, fekete hajú, manósapkás és manófülű fiú nyakába. Az említett hatalmas vigyorral az arcán fordult meg, szemében a kíváncsiság tükröződött.

- Mutasd a levelet! – kapta ki a lány kezéből a papírt és tanulmányozni kezdte. Hosszas töprengés után, amiközben összevetett minden pro és kontra érvet, döntésre jutott. – Byul, ne haragudj, de ez lehetetlen. Ilyet még a NASA sem tud csinálni, nem hogy én.

- Miről beszélsz? Nem érted, hogy ezen múlik minden? Azt írta a fiúcska, hogy ha tényleg létezik a Mikulás, akkor képes neki egy ilyet hozni. Ha pedig nem, akkor… akkor elveszti a hitét. Ezt nem lehet! Nem engedhetjük meg, hogy bárki idő előtt összetörjön. Van még három napunk. Legútobb két nap alatt csináltál egy komplett fényképész stúdiót, legalább ötféle cserélhető objektívvel. Ez is sikerülni fog!

- Azt azért ne felejtsük el, hogy a fényképezőket ezelőtt már feltalálta valaki, és nem egy teljesen új dolgot kéne megalkotnom. – magyarázta a teljesen érthető ellenérvét miközben befejezett egy újabb távirányítós helikoptert, amivel később egy kisgyerek tönkre fog tenni mindent a házában.

- Jó. Rendben van. Megértelek. Viszont, ezzel egy nagy dolgot engedsz kirepülni a kezedből.

- Egy Nobel-díjat?

- Nem, annál nagyszerűbbet.

- Mi lehet annál jobb?

- Hogy is mondjam? Egy puszi tőlem? Oda, ahova akarod? – Byul tisztában volt vele, hogy J-Hope odáig meg vissza volt érte, bármit megtett volna azért, hogy ha csak egy napig is, de egy pár lehessenek. A „puszi bárhova” gondolatától felállt minden apró szőr a hátán, libabőrös lett a keze, egyszerre lett melege és fagyott meg majdnem. Arcára egy szégyellős mosoly -ehhez társulva a szája sarkában lévő kis gödröcskék- kúszott, valamint a piros egyik legmélyebb tónusa, amit pírnak nevezünk. Megpróbált gondolkozni, ellent mondani a szívének, de az előtte álló lány túl szép volt, túl régóta ismeri, túl… túl tökéletes számára. Nem szabad Hope, ne menjen el teljesen az eszed. Ne szabad. Ez egy lehetetlen küldetés, de… de azok az ajkak. Nem! Nem! Nem! – gondolta magában a fiú, de mielőtt kimondhatta volna a nemet, egy váratlan dolog történt. Pontosabban egy váratlan valaki történt.

- Byul, az Öregember küldött, hogy átadjam az üzenetet „vagy ma választasz egy ajándékozottat, vagy ő választ neked”. – egy kék hajú fiú állt az ajtóban. Jelenléte egyszerre nyűgözött le és rémisztett el mindenkit. Nem csoda a manók mindig is tartottak egy kicsit a krampuszoktól. Kék haja az égfelé tornyosult, felsőtestén szimplán egy fekete szőrmekabát volt, ezzel is láttatva tetoválásait. Nadrágnak pedig egy egyszerű bőr nadrágot választott, mint mindig, amiből sokszor koloncként égtelenkedett ki titulusát jelző krampuszfarka. J-Hope mindig is féltékeny volt rá: ő izmos volt és amikor éppen nem volt ijesztő, minden manólány őt akarta, míg ő maga pedig… hát, inkább aranyos volt, mintsem férfias. Nem tudott válogatni ruhái között, mint ahogy a krampusz, mivel neki minden évben egy újabb egyenruha volt megszabva, amit kénytelen volt éjféltől éjfélig hordani. Merész volt, volt bátorsága nemet mondani a Mikulásnak -és Byulnak is-, míg ő mindig is követte a „parancsokat”. Viszont egy dolog volt, amiben mindenképpen jeleskedett a másik fiú fölött: az a népszerűsége, úgy nagy általánosságban. Ő volt az, aki minden szürke napba hozott valamilyen mókát, beragyogta az egész gyárat, sőt, egész Lappföldet, mindenki szerette és ez a szeretet nem csak tetetett volt, hanem valós. Mindenki bízott benne: ha egy mosolyra volt szükségük, hozzá bármikor fordulhattak. Ám ezek ellenére is van egy dolog, amit egyikük sem tud letagadni: gyerekkoruk óta ismerik egymást, elválaszthatatlanok, és bár általában megölnék a másikat, mégis… az egész Északi Sarkon az ő barátságuk az, amit mások „friendshipgoals”-nak titulálnak.

- Zico, a legjobbkor, mint mindig. – Byul kecses őzként ugrált oda az ismét morcos fiúhoz és karolt bele karjába ezzel is megkezdve ördögi tervét: elérni, hogy a fiú is segítsen neki.

- Mit akarsz már megint?

- Mond csak, idén mivel fogod ijesztgetni a gyerekeket?

- Két opcióm van.

- Na, had halljam!

- Első: megmutatom nekik a felkelés utáni, smink nélküli fotódat. Második: magammal viszem J-Hope-ot, és máris sírva rohannak a szobájukba, mert eltűnt az életkedvük. – kijelentésére egy piros-fehér pöttyös labda repült felé, ami elől sikeresen kitért.

- Mikulás megint lebaszott, mi? – J-Hope ismerte minden lépését a másiknak. Valahányszor szarkasztikus volt, akkor előtte összeveszett az öreg pápaszemessel.

- Az az idióta megint rám akarta erőszakolni a hülye kecske-ördög stílust. Nem értem minek kell ezekhez a hülye hagyományokhoz ragaszkodni, amikor már Télanyó is az Instagramról találja ki, hogyan díszítse fel a legújabb tortáját. Lassan már oda is elérünk, hogy Rudolfnak szerzünk egy hordozható töltőt, amikor elfárad, hogy az orra csak azért is világítani tudjon, de a krampuszoknak még mindig úgy kell kinézniük, mint egy vadállat. Pedig nem vagyunk azok! Mi egy intelligens faj vagyok, akik nem mellesleg vonzóak, kedvesek, viccesek, nagylelkűek és hősiesek. Mert hát ki más vállalná el azt, hogy az összes gyerek utálja és féljen tőlük? Egy manó? Nem hinném. Ez is ránk hárul. Meg az is, hogy megbüntessük a rossz gyerekeket. Nem tudjátok milyen rossz érzés, amikor az a kis totyogó izé rád néz a hatalmas ártatlan szemeivel te meg csak egy nyamvadt virgácsot adsz neki, ő pedig elkezd sírni! Pedig azért ismerjük el, egy olyan nagyszerű embertől, mint tőlem, senkinek nem lenne indoka félni, nem hogy sírni.

- Úgy érzem, hogy a felsorolásból kihagytad a „szerény” jelzőt. – motyogta Byul egy kekszet majszolva.

- Pláne! Szerintem a Mikulás szimplán féltékeny rám. Mivel én, a krampuszok vezetője ilyen jól nézek ki, de a rénszarvasok vezetője egy számkivetett szarvas, a manók vezetőjének nincsen tekintélye, csak nevettetni tud, meg mindent összerakni, igen Hope, rólad beszélek. És a legrosszabb: nem elég, hogy a jobb keze egy lány, de még olyan lapos is, mint egy deszka és még rengeteget is eszik!

- És még se hízik meg! – tette hozzá büszkén a lány.

- Jó, ez tiszteletre méltó, de ezt csak a genetikának köszönheted.

- Befejezted? – kérdezte J-Hope barátjától, aki még mérgelődött és morgott egy sort, majd a fiú asztalához leülve ő is elvett egy-kettőt -legalább tízet- a sütikből. – És még ezek a hülye sütik is itt vannak…

- Nem kell ám enni, ha ennyire utálod. – mondta neki a Mikulás jobb keze, mire ő csak kidugta rá a nyelvét.

- Ne aggódj Zico, én majd feldobom a napod. – ült vele szembe Hope nagy vigyorral az arcán. Ismét kezdődhetett a vicc mesélés. – Mi a különbség a japánok és a Mikulás között?

- Na mi?

- A japánok nindzsák, a Mikuláson meg van zsák. – egy-két kuncogás már hallható.

- Kérlek, folytasd még. – hangsúlya nem is lehetett volna iróniával teltebb, de barátja mit se törődve ezzel folytatta.

- Kannibál kisgyerek az anyjának: „Anya, én ne szeretem a Mikulást!”. Az anya válasza: „Nem baj kisfiam, tedd a tányér szélére, apád majd megeszi!”. – egyre nagyobb nevetések, de a kék hajú még mindig nem reagált semmit.

- Nincs ennél jobb?

- Miért nincs a Mikulásnak gyereke?

- Na miért?

- Mert cukor van a zacskójában. – erre inkább csak hatalmas sóhajokat kapott válasznak.

- Még valami?

- Hogy hívják a narancs izű Mikulást?

- Na hogy?

- Fanta Claus.

- Hogy Te mekkora egy nyomorék vagy. – és kész, megtört a jég. Végül az egész gyár nem csinált mást, csak nevetett, köztük Zico is, aki amint még egyszer felfogta a viccet párszor beleverte a fejét az asztalba. – Jó, elég ebből, mindenki munkára, nekünk is dolgunk van.

- Micsoda? – kérdezte J-Hope.

- Az ajándékkészítésen kívül? Esetleg a szarvasok?

- Úúú, menjünk, olyan régen játszottam már Cupid-dal.

A Mikulásnak összesen kilenc szarvasa van, mindegyiket más és más személy gondozza. Van, akinek minden évben más a gondozója, de vannak olyanok, akik már évek óta egy csapatban vannak. Ilyen Cupid, aki szeretetet, örömet és boldogságot hoz a gyerekeknek. Majdnem minden fiú szarvas szerelmes belé, hisz ő a legszebb az összes rénszarvas lány közül, viszont rossz szokása, hogy mindenkit összeakar boronálni mindenkivel. Viszont azt, ha valaki őt szereti, nem veszi észre. Ő az a tipikusan nagylelkű, még is naiv lány megtestesítője. AZ ő gondozója Byul. A lánnyal gyakorlatilag testvérek lettek, mindenben megértik egymást és ott segítene a másikon, ahol csak tudnak. A másik ilyen Dasher, aki mindig versenyezni akar mindenkivel. Emellett az egyik legerősebb és legtisztább szarvas is, csak hát néha mások idegeire megy azzal, hogy folyton versenyre hív valakit, akinek semmi kedve hozzá, ezért általában hagyják, had nyerjen és így megmarad a büszkesége. Az ő gazdája Zico. Szinte le se tagadhatnánk, hogy ők ketten egy csapat: néha mindketten arrogánsak és nagyképűek, de amúgy mindent megtennének azért, hogy boldoggá tehessék a gyerekeket. A harmadik ilyen szarvas pedig, Prancer, aki a legerősebb szarvas, még Dasher-nél is erősebb. A szánhúzók között ő a felelős a jókedvért és a jó hangulat megteremtéséért. Általában folyton bújócskázni és szórakozni akar. Bár Dasher nem mindig tolerálja a „bulikat”, amiket szervez, mégis mindig ő az első, aki ott van, hogy bújócskázzon vele, hiszen ez is egyfajta verseny. Az ő partnere pedig J-Hope. Szokás mondani, hogy madarat tolláról, embert barátjáról, nos, ez rájuk azért is igaz, mert valahányszor meglátod őket, mindig mosolyognak.

-Cupid, itt van a Gazdi. Hiányoztam? – Byul gyermeki ártatlansággal szaladt barátnőjéhez, akinek orrát megsimogatta, megölelte majd megpuszilgatta. Bár tegnap este etette meg, még is úgy érezte, mintha már régen nem látta volna az állatot. – Ugye jó kislány voltál? Hát persze, hogy az voltál, hogyne lettél volna? Hoztam neked ajándékot, tessék! – táskájából elővette Cupid kedvenc tápját, kiöntötte neki azt, majd adott neki még egy plusz répát.

- Szia Pajti. – J-Hope hasonlóan Byulhoz, egy öleléssel köszöntötte partnerét, megette majd megtisztította. Eközben folyamatosan beszélt hozzá olyanokról, mint hogy mi történt tegnap este óta a műhelyben, azaz Byul legújabb őrült tervét egy ajándékról, Zicoproblémáiról, valamint legújabb vicceit, amire a szarvas boldogan megráta a fejét. – Néha tényleg sajnálom, hogy Mikulás nem engedte, hogy én nevezzelek el. Jó ez a Prancer név, de még mindig azt mondom, hogy a J-Horse jobban menne hozzád.

- Csá Tesó, mizu? – amikor senki nem látta, vagyis általában ilyenkor, amikor Dasher-rel van, előjön Zico kedvesebb énje. Gyengéden simogatta az állatot, aki minden egyes simításkor egyre jobban bújt hozzá. Mivel Dasher alapból mindig tiszta, ezért Ziconak nem volt vele sok dolga. Hanem amikor gondolt egyet és rájött, hogy mind neki, mind a szarvasnak kedve van egy újabb versenyhez. – Nincs kedvetek csinálni valami érdekeset?

- Nem érünk rá, ajándékot kell csinálnunk! -mondta ellenkezést nem tűrően Byul.

- Ajándék, azt mondod? Én inkább mondanám a NASA legújabb megfigyelő eszközének.

- Tök mindegy, a lényeg ugyanaz.

- És ha azt mondom, hogy havat csinálunk? – ennyi, nem kellett több a másik kettőnek. Mindenki imádta itt a havat. Már hogy ne lehetne szeretni azt a csodálatos fehér dolgot, ami bár hideg, még is közelebb hozza az embereket? Igaz, sok negatívum van vele, mint például a balesetek, de… de nincs annál csodálatosabb dolog, mint mikor a gyerekek, felnőttek, állatok együtt játszanak a hóban. Hóember építés, hógolyócsata, hóangyal, szánkózás, vagy csak egy szimpla séta miközben belevésődik az ember memóriájába a látvány, ami minden évben visszaköszön és újra elképeszt.

- Ez egy verseny? – húzta ki magát J-Hope.

- De még mennyire. – bólintott Zico.

- Mind veszteni fogtok. – szinte már nem is lehetett látni, Byul olyan gyorsan vágtatott ki Cupid-dal az istállóból. Nem sok kellett, hogy a két fiú is kövesse.

Viszonylag hamar elhagyták a megszokott és békés területüket és tértek át az ismeretlenbe. Viszont ez az ismeretlen mégis ismerős volt számukra. Minden évben ugyanezt csinálják: megkeresik azt a helyet, ami a legesélyesebb arra, hogy essen a hó, elindítják a hosszú-hosszú folyamat legelső elemét, ami bekapcsolja a többit is, így mindenhol havazni fog. Szokásához híven Dasher és Zico vezette a sort, mögöttük Prancer-en J-Hope mellettük pedig Cupid és Byul. Nem is lehetne szebbet elképzelni. Bár mindhárman különböznek, szinte mindenben, még is van egy dolog, amiben egyet értenek, ez pedig a csodák. Az olyan csodák, amik akkor történnek meg velük, amikor együtt vannak és boldoggá tesznek másokat. Hisz, mi lehetne annál nagyszerűbb, mint mikor egy összetört és reményvesztett ember arcára képes vagy egy mosolyt rajzolni? A hóesés egy olyan dolog, amiért mindenki reménykedik. Mikor késik, mikor korán jön, de mindig akadnak olyan, akik örülnek nekik. És akik nem, egy idő után rájönnek, hogy igen is csodás dolog. Ők hárman hozzák meg a hóesést az emberek világába, ami azt jelenti, hogy reményt adnak nekik. Egy aprócska remény, miközben a szakdolgozat felett ülsz, és megkérdőjelezed a választásodat, mikor sírsz, mert elvesztettél valakit, mikor úgy érzed a világ ellened van, mikor egy jelre van szükséged, mikor bizonytalan vagy, mikor együtt vagy a családoddal, mikor boldog akarsz lenni. Számukra a hóesés ezt jelentette.

Idén Ukrajna volt az a pont, ami elkezdte az előbbi folyamatot. Mindhárman minden évben megfogadják, hogy a következőben nem várják meg a többieket, de valahogy sosem tudják megtartani szavukat. Zico ért be elsőnek, már lendítette volna a karját, de valamilyen erő visszafogta és azt mondta neki, hogy várjon. Megérte várni. Hármuk erejével pont tökéletes mennyiségű hó esett: nem lett belőle vihar, nem olvadt el azonnal, pont megfelelő volt ahhoz, hogy az emberek kiélvezhessék.

-Byul, csináljuk meg azt a droidot! – jelentette ki Hope, a lány boldogan elmosolyodott, míg a krampusz már azon agyalt, honnét szerezzenek be mindent.

Végül a gyárba visszaérve összeszedtek minden kelléket, amiről úgy gondolták, hogy szükséges lehet. Megannyi prototípust csináltak: volt, ami a küszöbön való átféréshez volt próba, volt, ami a gravitáció legyőzéséhez, vagy a különböző fényviszonyokban ugyanolyan képet készítő kamerához. Éjt-nappallá téve dolgoztak ezen a kis roboton, ami végül ugyan nem lett a legszebb, de hasonló volt ahhoz, mint amit a kisfiú elképzelt. Bár azt sehogy se tudták megoldani, hogy a senki által nem látott űrből készítsen felvételeket, azért egész jól összehozták.

-Alig várom már, hogy elvigyük neki az ajándékot. Olyan jó lesz látni, amikor meglepődik, és biztos lesz abban, hogy a Mikulás létezik. Jaaj, hát ti nem izgultok? – csacsogott Byul miközben felszerelte hármuk szánját, amivel elviszik a Mikulás nevében a fiúcskának az ajándékot.

- Úúú, ne is mond, még mindig attól félek, hogy csalódott lesz-e a hiányosságok miatt. – mondta J-Hope válaszul a lánynak.

- Nem tudom mit kell ezen idegeskedni. Ti lesztek a jók, akik meghozták Mikulásnak a hírnevet, a kölyöknek meg azt, amivel valószínűleg még az okosok sem fognak tudni előállni. És én? Velem mi lesz? Én meg leszek a hülye piros-szarvas idióta, aki azért visz neki egy virgácsot, mert túl sokszor feleselt az anyukájával. Hurrá. De legalább az Öregember adhatott volna fekete szarvakat, nem ilyet, ami egyáltalán nem megy se a hajamhoz, se a ruhámhoz. – zsörtölődött ismét a krampuszfőnök.

- Olyan buta vagy, de én így szeretlek. – ölelte meg a fiút Byul, de ő ellökte magától mondván, „most nincs karácsonyi hangulata”.

A levelet író személy viszonylag messze élt Lappföldtől, pontosabban a dél-koreai Busanban. Így eléggé korán kellett elindulniuk, hogy időben a fa alatt lehessen az ajándék. A két manó és a krampusz több tengert, országot, hegyet átvágva érkezett meg az adott városba, ahol, minden hiedelemmel ellentétben, nem találták meg elsőre a keresett házat. Legalább két órát köröztek a levegőben, mire meglett.

-Soha többet nem engedjük, hogy térképet olvass Byul. – kapta ki a lány kezéből az említett tárgyat J-Hope, és saját kezébe véve az irányítást jutottak el a megfelelő lakáshoz. Nagyon gyorsnak kellett lenniük, hisz senki nem láthatta meg őket. A dobozzal a kezükben futottak az ajtóhoz, tették le oda azt -valamint Zico egy virgácsot, amire azért tett egy szaloncukrot meg egy kisautót-, csengettek és már mentek is vissza a szánhoz, ahonnét végig nézték minden egyes történését az esetnek. Minki -így hívják a kisfiút- hihetetlenül örült az ajándéknak. Oly annyira boldog volt, hogy még sírni is sírt.

- Látod anya, mondtam, hogy létezik a Mikulás! – kiáltott fel örömében, mire mind Byulnak, Mind J-Hopenak, mind Ziconak könnybe lábadtak a szemeik.

- Újra hisz benne. -szipogta a lány. – Köszönöm fiúk. Menthetetlenül köszönöm, hogy mindig itt vagytok és segítetek nekem. Szeretlek titeket! – a lány mindkét fiút szorosan magához ölelte és egy-egy csókot nyomott arcukra. J-Hope örömében csak nevetni tudott, majd elpirult, belegondolt, hogy mi történt és végül delfineket megszégyenítő hangot kiadva ült ott és sikonyált. Zico pedig… ő megpróbált erős maradni, és megmutatni, hogy hidegen hagyja a lány viselkedése, de nem sikerült. Egy apró mosolyt még ő is eleresztett enyhe pír társaságában.

- De várj már, ezt nem is odakaptam, ahova kértem. -csücsörített J-Hope.

- Inkább örülj, hogy kaptál. Telhetetlen. -dobta meg Zico barátját egy hógolyóval.

- Már Te is? – szörnyülködött J-Hope, miközben már azon agyalt, hogyan tudja elcsábítani Byult.

- Hé, én nem manókban utazok. Angyaloknál lejjebb nem adok. – nyugtatta meg barátját.

- Viszont az angyalok meg nem süllyednek le a szintedre. – jelentette ki Byul, mire J-Hope hangos nevetésben tört ki, és bár Zico először morcos volt -ismét-, végül ő is elismerte, hogy ez a pont Byult illeti.

#TÖRTÉNET 13

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Havas este, karácsony Minho ébren ül az ágyon Őrá gondol megint Olyan mereven, mint...

Változik a kép Az ágyon Onew fekszik épp Ugyanarra gondolnak Amire nem szabad

A szegény lány nem is tudja Még négy ember ezt gondolja Vele álmodik Suga és Jin Meg kell hagyni, nem is kicsin

Vele gondol Ravi és Leo Nem hoz nyugalmat a Télapó Az együtt töltött percekre Gondolnak mind egyszerre

Elhatározzák szentül Holnap mindenki vele leül És elmondja a szándékát Amihez a ruha gát

Az összes perverz álmodik Álmában levetkőzik És megszabadítja a ruhától A lányt, akit crushol

Eközben egyik sem tunyul Szép csöndben magához nyúl Édes érzés ömlik rajta szét Ahogy a lány megérinti ...kezét

Végigbarangol a testen Nem először ezen az esten Karácsonyi zenét raknak be Meg mást is egy tök más helyre

A szeretet egy érzés Minden csók és érintés A Jin-álom itt nem túl rendes Pedig a csaj nagyon nedves

Jin mégis megszakítja a dolgot Kiment és egy kicsit morgott De azután visszatért a szentem Hogy aztán rögtön elmenjen

Leo nem így álmodja Jobb dolga van őnála Maga elé helyezi És a *>dolgát<* beteszi

Ravi álmában táncolnak Nem tudnak, és nem is szólnak Váltják a testhelyzetet Szeretik, ha jó merev Suga szelídet gondol Előbb a szájjal, aztán meg jól… Vággyal telt meg az ő szíve A *>dologról<* nem beszélve Onew elég bizonytalan „Neki mi jó? Honnan tudjam?” Elég volt a beszédből Az kidob az élményből Minhodurván szereti Nem kérdez, csak beteszi A lánynak nincsen kifogása Egy jó pasitól mindjárt más, na Mind a hatnak közel van már Az a bizonyos szökőár De hozzunk ki előtte Mindent, amit lehet belőle Mindjárt itt a pillanat Bocs, hogyan is hívjalak? Gyere, baby, gyorsíts fel Bármit ígértem, felejtsd el Egy emberként hördülnek fel Jobb érzés, mint két haritrüffel Kezük gyorsan jár *>dolgukon<* Ez az érzés nem csak álom Kell még egy kis utómozgás Szeretik a lányt, nem vitás Ő is kell, hogy élvezze Különben nincs értelme Másnap reggel felkelnek Az egész jó lesz emléknek De a lányt azért felhívják Randit kérnek, s meg is kapják.

#TÖRTÉNET 12

1 note · View note

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Karácsonyi csodák

2016. december 24.

Mindenki otthon van, a karácsonyfákra pedig délután felkerülnek a díszek, a családok próbálnak viták nélkül boldogulni, a várakozás izgalma pedig belengi a lakásokat, házakat, lakosztályokat, hotelszobákat.

A karácsonyi vásárban most is sok a lézengő, aki az utolsó pillanatban keres ajándékot egy kimaradt, vagy akár nem kedvelt rokonnak. Ketten pedig ráérésük teljes békéjében sétálgatnak fel s alá a vásári bódék közt, belélegezve az ünneppel járó fenyő és forralt bor utcával keveredő illatát.

- Miért nem veszel neki valamit és igyekszel kiengesztelni vele? – mosolyodott el Sanggyun, elnézelődve egy ékszerpult előtt. Sangdo azonban csak a fejét rázta földnek szegezett orral és zsebébe rejtve kezeit, tovább sétált. A kisebbek valamivel lelkesebben sietett utána és további heves gesztusokkal próbálta meggyőzni bánatos felét, hogy mégis vegyen valamit. Vidáman mutogatott párnákra, ékszerekre, kézműves ajándékokra, nehezen sikerült jobb belátásra bírnia barátját. Addig-addig jártak fel és le a vásár teljes hosszán, míg a délután növekvő szürkesége téli estébe fordult át és szinte karácsonyi csodaként, az égből lassan egyre sűrűbb pelyhek kezdtek hullani. Öt óra körül járhatott az idő ekkor, az utcák pedig lassan kiürültek.

- Menjünk haza! – Sangdo fáradt, bánatos, már-már gyászos hangjára fiatal barátja csak felszusszant és leejtve lelkesen felhúzott vállait, biccentett.

- Menjünk. – válaszolta némileg csalódottan és hagyta, hogy barátja elterelje a vásártérről.

A hazaút néma csendben telt el kettejük közt, minden bizonnyal mindketten töprengtek valami fontoson. Egyik sem akarta megzavarni a másikat, így csak talpaik alatt ropogott összhangban a fokozatosan felgyűlő friss hó, ők pedig csak mentek, sarkokon befordulva, járdaszegélyekről lelépve.

A lakásba is csendben léptek be, cipőik bölcsen az ajtó előtt hagyva. Sanggyun lelkesen sietett felkapcsolni viszonylag kis méretű karácsonyfájuk égősorát és büszke pillantásokkal szemlélte meg ismét délelőtti díszítőmunkája gyümölcsét.

Sangdo csendesen telepedett le a televízió elé és kapcsolta be a kellemes zajforrást, hogy tompítsa gondolatai száguldását.

- Mit csinálnál, ha egyedül hagynálak? – tette fel hirtelen a kérdést, elnézve a fényes képernyőről barátjára.

- Gondolom, megnéznék valamit. – vont vállat és füle mögé tűrte szemébe lógó haját, majd halványan elmosolyodott. – Azt hiszem a barátom már nem tart igényt az együtt töltött időre. – vont vállat a végén flegmán, mintha nem érdekelné. Sangdo azonban tudta jól, mennyire mélyen érinti őt a helyzet. Többszörösen is mélyen. – Biztosan boldog… a barátnőjével. – Sanggyun száján nehezen futottak ki az utolsó szavak, az idősebb pedig ösztönösen magához ölelte.

- Gohn el fog jönni. – jelentette ki határozottan, mintha ez magától értetődő lenne.

- Már nem vagyunk egy pár, nem kell jönnie. Neked azonban menned kell. – nézett fel Sanggyun saját bánatából, és meglökte vállával. – Ez csak egy kis veszekedés. – Sangdo pedig lassan meggyőzöttnek tűnt. Úgy festett valóban elindul haza, a közös albérletbe, amit barátnőjével bérelt.

- Rendben. – nézett fel végül rövid töprengés után. – Igazad van, mennem kell. – állt talpra lassanként, fiatalabb barátja pedig büszkén mosolygott, elrejtve minden eddig feltört fájdalmát. – Légy jó! – borzolt bele hajába szeretett hyungja és elindult az ajtó felé, hogy kabátját magára öltve haza induljon. Sanggyun csak mosolyogva figyelte, azonban amint az ajtó becsukódott, a mosoly is tovaszállt. Már nem kellett színészkednie másokért. Egyedül volt szenteste, mint a kisujja, és ez keserű ízt hintett szájába. Csak fintorogva meredt maga elé, azon gondolkozva, mennyire lenne ostobaság komolyan fontolóra venni a ház felgyújtását, vagy egy öngyilkosságot.

A töprengésből, és a karácsonyfa égőinek kihúzásából az ajtó zökkentette ki és a rajta ejtett erőteljes, három koppantás. Csak bámult arra, azon töprengve, ki lehet a váratlan vendég. Komolyan elgondolkodhatott rajta, mert a három koppantást, sokkal bizonytalanabbak követték hamarosan. Észbe kapva sietett kinyitni az ajtón, hogy a küszöbön egy valóban nem várt személy fogadja.

- Miért volt itt Sangdo? – a féltékeny kérdésre pedig Sanggyu csak elmosolyodott és könnybe lábadt szemekkel karolta át a szeretett vállakat. Hálát adott Fortunának, a Mikulásnak, az angyaloknak, mindennek, ami ma ideterelte hozzá havas, átfázott boldogságát. Mindennek, ami ma mégis elhozta neki a karácsonyt.

Pekingi reptér, december 24.

- Nem, valóban törölték a járatokat! Nem hazudok, hidd el, kérlek. Nem lógnék el egy próbát manager hyung. – nyafogott a telefonba egy feszült hang, azonban feltűnést kevéssé keltett. A pekingi reptér tömve volt várakozó, ideges, veszekedő, bőröndös alakokkal. Byun Baekhyun pedig kivételesen nem keltett semmiféle feltűnést, bármekkora hírnevet is szerzett magának kemény munkával töltött évei alatt. Halk, elfojtott káromkodással vágta kabátja zsebébe a telefont és egy félreeső részre vonulva, kibámult a felszállópályára, amit most nyugalom lévén lassan lepett be a viharosan kavargó hó. Éjszakára minden járatot töröltek. Lemondó sóhajjal zuttyant bőröndjére az elveszettnek festő fiú és állát tenyerébe támasztva figyelte a kinti sötétséget saját tükörképén át. – Bár csak egy olyan év lenne, mikor veled karácsonyozhatok kettesben, nyugalomban. Karácsonyi dalokat énekelve, együtt fát díszítve, és valami finomat sütve. – motyogta tenyerébe, majd lehunyva szemeit, halvány mosollyal gondolt kedvesére.

Zaj törte meg álmodozó idilljét, az emberek egy részének valami, vagy valaki elterelte a figyelmét. Baekhyun is nyakát nyújtogatva nézett hátra, de feladva, hogy átlásson a tömegen, visszafordult előre. Még hosszú órák vártak rá itt rekedve, mikor otthon mindenki a szentestéjéhez ült le lassanként.

Egy kéz markolta meg vállát finoman, barátságos erővel, összerezzenve nézett fel, majd teáscsésze méretűre kerekedett szemeit pislogásra késztetve talpra ugrott. – Hyung!

- Rég láttalak. – mosolyodott el a colos és mellé rakva bőröndjét, ő maga is leült. Baekhyun némi hezitálás után végül ismét lehuppant. – Mi járatban erre?

- Én… nos, én elkísértem Yixing hyungot, de hamarabb hazaindultam a karácsony végett. Csak nem jutottam előbbre. – Kris elmosolyodott a megszokott, rideg módon, szemében azonban felcsillant a vidám szikra. – És te?

- Útban Amerikába, de ezzel a viharral én sem számoltam. – sóhajtott fel kissé morgolódva.

- Igaz is, hallottam az új filmről, amiben szerepelsz.

- Én pedig a sikerdrámádról. – jött a viszont válasz azonnal, Baek pedig elmosolyodott. A beszélgetést innentől nem lehetett megállítani. Múltjuk kritikus vonalát szigorúan kerülve beszélgettek, egyre inkább felszabadultan, élcelődve, viccelődve. A mosoly lassan fel-felbukkant az idősebb arcán és ignorálva a tisztes távolból őket figyelő tömeget, elmesélték egymásnak történeteiket.

Amikor szóba került a csapat, Kris arcán némi vágyódás suhant át, vágyódás a társaság után, hogy csapat vegye körbe, azonban mindketten tudták, jobb neki így, egyedül, színész karrierjére koncentrálva. Yifan nem volt a legjobb csapatjátékos.

- És esetleg van már valaki? – billentette oldalra Baekhyun a fejét elragadó mosollyal, mire társa halkan elnevette magát és nemet intett a fejével.

- Túl sokat utazom hozzá egyenlőre. – sóhajtott fel, láthatóan örült volna a kapcsolatnak – És neked? Esetleg valaki titokban? – a fiú halvány pírral lesett félre, elárulva magát, majd megköszörülve torkát elmosolyodott.

- Nehéz, nagyon nehéz. Neki is és nekem is, és félek, egy napon úgy dönt, hogy ez neki sok. – sóhajtott fel végül gondterhelten – Szenteste van és siettem volna vissza egy táncóra miatt. Nem hozzá, táncolni.

- Ha szeretitek egymást, biztosan rendben lesztek. Téged nem nehéz szeretni. – Baekhyun hálás mosolyt villantott meg, de sietve terelte el a beszédtémát bizonytalan szerelmi jövőjéről valami kellemesebbre.

Így telt el az este a pekingi reptéren, ahol két régi barát egymásra talált, pedig soha nem hitték volna, hogy valaha találkoznak még.

- Te Kris, Boldog Karácsonyt!

- Boldog Karácsonyt!

Szöul, december 24

Mindenki karácsonyi lázban égett. Szó szerint mindenki. A délelőttöt együtt töltötték barátokhoz méltóan, majd sorban mindenki elment. Kiseok maradt utoljára Seonghwaval.

- Miért nem mész te is haza? – kérdezte az idősebb, miközben holmijait ellenőrizte táskájában. A fiatalabb hangos sóhajt hallatott és eldőlt társa vetetlen ágyán.

- Állandóan ugyanaz megy otthon. Lehettem volna orvos is és a többi. – Kiseok vígan vonta meg a vállát és elmosolyodott Seonghwa elkeseredett arcán. – Nem vicces, hyung. – morgott arrébb gurulva az ágyon és társához vágta párnáját. Kiseok csak nevetve hárította a dobást és odanyújtotta barátjának a kezét.

- Gyere, kidoblak a lakásodnál! – Seonghwa elfogadta a jobbot és hagyta magát felhúzni, majd együtt indultak felöltözni, hogy kiléphessenek a bejárati ajtón.

Simon valóban leparkolt egy pillanatra pár sarokkal az indulás után, Seonghwa pedig vállon öklözve barátját el is búcsúzott tőle. Nem kívánt Kellemes Ünnepeket, sem Boldog Karácsonyt, ahogyan másnak sem a napok folyamán. Kiseok sóhajtva nézett fiatalabb barátja után még pár pillanatig, mielőtt tovább hajtott volna a szeretett családi fészek fele.

Édesanyja mosolyogva üdvözölte, kezébe fogva arcát és csókot nyomva rá, apja pedig egy erőteljes kézfogással atyai ölelésben részesítette ritkán látott fiát. A lakásban már finom illatok keringtek, pedig messze volt még a késő délutáni vacsora. Kiseok kérdés nélkül állt be segíteni a készülődésbe, miután levetette kabátját és cipőjét, közben pedig semmiségekről beszélgettek, vidám hangulatot teremtve.

Seonghwa sóhajtva huppant le kis emeleti lakása foteljébe és pár pillanatig csak bámult előre, mielőtt kibontotta volna a hűtőből szerzett dobozos sört és bekapcsolta volna a televíziót. Unottan kapcsolgatta a csatornákat, egy-egy filmet nézve egy darabig, majd tovább kapcsolva. Közben elfogyott az ital is, és kezdett követelőzni gyomra, így ismét a konyhában kötött ki, telefonját bújva egy egyszerű recept után, amivel egymaga megünnepelheti a napot valahogyan.

Nem volt olyan ízletes az ebéd egyedül, de olyan ritkán evett társaságban, hogy neki magának már fel sem tűnt, milyen kedvetlen tömi be a falatokat.

Az alvás mellett voksolt végül, elnyúlva ágyán és hamarosan valóban álomba merülve.

Mikor felkelt, már sötét volt odakint az ablak szerint és tömött pelyhekben szakadt a hó. Csodálkozva bámult ki az estébe forduló városra, a puha pelyheket figyelve és akaratlan is eszébe jutott, milyen régen látott ennyi havat Szöul.

- Kiseok bizonyára éppen tök jól érzi magát, mint a többiek. – morogta az orra alatt irigykedve, majd kissé feszült sóhajjal meresztett kiskutyaszemeket az ajtóra. Nem szerette a karácsonyi családi vitákat, ezért is ünnepelt néhány éve mindig egyedül. Mégis hiányzott neki az otthon vidámsága ezen az estén. Ebben a lakásban nem volt semmi otthonos ezekben a percekben. – A fene vinné el. – sóhajtott fel megint és felkapva egy tiszta inget magához vette kulcsait, majd lerobogott a kocsihoz.

Muszáj volt megállnia a vásárban valami ajándékért a családjának és amint talált valami használhatót, igyekezett is vissza a nem messze parkoló autóhoz. Közben elsietett mellette egy ismerős, majd még egy ismerős fiú, mindketten az ellenkező irányba tartva. Úgy emlékezett, az egyikük neve Sangdo lehetett talán, de nem ment volna biztosra a dologban. Elégedett sóhajjal telepedett be a fűtött utastérbe és újból gyújtást adva, már hazafele fordította irányát.

A rádióban épp a hírek szóltak, így Kiseok lehalkította azt, hogy ne zavarják a boldog, hangulatos időt, amit épp eltöltöttek. A havazásról volt szó, ami a viharossá válásával Pekingben a reptér teljes leállását okozta. Régen fordult elő ekkora hóvihar a környező területeken. Maga sem értette mi ez, de nem akarta, hogy ilyen jelentéktelen gondok befolyásolják az idei boldog karácsonyt.

Egy ajtó kitárult és a kertben gyűlő ezüstös szűz hóra meleg fény vetült, végig nyalva a fehérségen. Édesanyja könnyes mosollyal zárta karjaiba a küszöbön várakozó, kissé félszeg fiát, majd terelte be mihamarabb, hogy apját is üdvözölje. A mogorva férfi végigmérte fiát, mielőtt közelebb lépett volna hozzá, hogy a formalitást mellőzve ő maga is karjaiba zárja egy rövid, mégis hosszúnak festő pillanatra. Seonghwanak és szüleinek is jó lecke volt a pár elmulasztott év, ami mögöttük állt. A karácsony pedig jó indok, hogy elnyerjék egymás bocsánatát.

#TÖRTÉNET 11

0 notes

kpopmikulas2016-blog · 7 years

Text

Hiányzol

Három napja már annak, hogy elhagytam őt. Jó, ez a megfogalmazás egyáltalán nem igaz. Nem hagytam el, csupán el kellett utaznom az ünnepekre a családomhoz és nem vihettem magammal. A szüleim, se senki nem tudta, hogy mi együtt vagyunk lassan már két éve, de ez így is volt rendjén, mert semmi kedvem nem volt egy balhéhoz otthon. Édesanyám talán elfogadta volna választottamat, de apám.. Ő lett volna a nehéz esett. Teljes mértékben ellene volt annak, hogy egyáltalán szóba is kerüljön ez a téma. Állandóan „buzizott” - persze nem engem -, mindig rágalmazta az olyan embereket, akik olyanok voltak, mint én és természetesen magamra vettem minden egyes szavát. De mióta elköltöztem otthonról és összejöttem barátommal, könnyebb volt a helyzet, mert el tudtam valakinek mondani a gondjaimat. Nem kellett magamban tartani, így a szívem is erősebben vert. Annyira jó volt, hogy nem a vállamat terhelték ezek a gondok. Könnyebbé vált az életem.Már nagyon szenvedtem, hogy nem volt velem, hogy nem tudtam kihez bújni az éjjel és a párnám se nyilvánult a legjobb éjszakai partnernek. Hiányoztak az ölelő karok a derekamról, a csókolni való ajkak homlokomról és nyakamról. Minden egyes lélegzete és nyugtató hatású szívverése.

Szomorúan dőltem hanyatt az ágyamon és bámultam a plafont. Vele akarok lenni. Jó. Igazán örülök, hogy végre láthattam anyáékat, mert évente egyszer jutok el hozzájuk, mivel külföldön élnek. Úgy két éve, pont amikor eldöntöttem, hogy elköltözöm otthonról, akkor mondták el a hírt, én pedig már együtt voltam a barátommal, így semmi érvet nem tudtak felhozni, hogy menjek velük, így itthon maradtam, jobban mondva barátom nyakán és azóta boldogan élünk. Minden szép is jó, de jobb lenne, ha most is magamhoz tudnám ölelni. Nagyon hiányzik. Feljebb másztam az ágyon hátamat a párnába nyomtam, mintha el akarnák bújni és lebiggyesztett ajkakkal néztem előre. Meg akarom ölelni. Nagyon durcás kedvemben voltam. Csak úgy voltam a szobámban és hallgattam a kintről beszűrődő beszélgetéseket, amiket rokonaim között folytak, mert éppen családi összejövetel volt, de el kellett jönnöm onnan. Nem bírtam a jó pofizást. Nem az én asztalom.

- Vajon most mit csinál K…

- Igen oppa! – hallottam meg hirtelen kedvenc unokahúgom hangját, amint benyitott a szobámba és a füléhez tartva egy telefont ballagott felém. Értetlenül néztem rá, majd amikor felismertem a készüléket a kezében teljesen lefagytam.

- Mégis mit…

- Lakat lesz a számon oppa! Megígérem – vigyorgott nagyban Liu és felém nyújtotta a telefont. Nagyokat pislogva vettem el a tárgyat, majd megnéztem kivel is beszélt és mikor megláttam barátom nevét, teljesen lefagytam. – Ne aggódj Jaehooppa! Megtartom a titkodat – ígérte meg nekem és becipzározta a száját, majd elhajította a kulcsot és már ki is sietett a szobából. Csak pislogni tudtam a kislány után, majd lassan fülemhez emeltem a készüléket.

- Hyung..? – szóltam bele erőtlenül, mert még mindig sokkos állapotban ültem. Valaki tudta a titkomat..

- Nagyon tündéri unokahúgod van, Jaeho! – hallottam meg szinte egyből hangját és csak még jobban összeszorult a szívem, hogy nincs mellettem. – Amikor ő vette fel helyetted, eléggé megijedtem. Azt hittem anyukád az, de aztán mondta, hogy az unokahúgod és annyira édesen csacsogott mindenről, hogy le se lehetett lőni, de nem akartam, annyira jó volt hallgatni. Állandóan rólad beszélt. Nagyon szeret téged. És nagyon megígértettem vele, hogy ne mondja el senkinek.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem halkan.

- Először is, mindent tudni akart rólam. Másodszor, találkozni akar velem. Harmadszor, ha elmondja valakinek, akkor egyiket sem fogom teljesíteni és ennek hatására belement. Szerintem nagyon jó kis szövetségesünk lett. Majd valamikor hozd el hozzánk. Nagyon meg akarom ismerni – mondta lelkesen és ettől felfelé görbültek eddig lebiggyesztett ajkaim.

- Meglátom, mit tehetek az érdekedben – mondtam boldogan és felállva az ágyról, mentem az ajtóhoz, hogy bezárjam azt. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy rám nyissanak.

- Tündér vagy, Jaeho.

- Az inkább te vagy,Kyungil – mondtam halkan és jól belesüppedtem a párnákba.

- Miről beszélsz? – kezdett el nevetni. – Az angyalság nagyon messze áll tőlem drága – nevetett tovább. – Sokkal inkább te vagy angyal. Túlságosan aranyos vagy.

- Hyung… - nyafogtam és arcomat tenyerembe temettem, de térdeimre tettem egy párnát és abba nyomtam vörös színben pompázó arcomat. Hogy mondhat ilyeneket?

- Hiányzol Jaeho.

- Te is nekem – motyogtam. – Nagyon hiányzol – halkult el egyre jobban hangom. – Kyungil..

- Igen? – Annyira lelkes volt a hangja, de ha megtudja, mit is akarok kérni tőle.. Egyből nem lesz ilyen.

- Én.. Tegnap.. Megpróbáltam, de... Nélküled nem megy..

- Mégis mi nem megy, Jaeho? –kérdezett vissza az én arcom pedig egyre vörösebb lett.

- Az.. Az a bizonyos dolog.. – motyogtam.

- Hát az nélkülem eléggé nehezen menne baba, hiszen nincs, ki betegye neked és gyönyörűszép nyögéseket kiváltson belőled – kuncogott.

- Nem is úgy értettem.

- Hanem?

- Én csak.. Megpróbáltam kielégíteni magamat, a zuhany alatt, miközben rád gondoltam, de.. hiányzik a hangod, az érintésed, mindened és így nem megy. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni – vallottam szint és csak még inkább el akartam bújni a világ elől. Hogy lehetek ennyire hülye?

- Jaeho – szólított meg lágyan, a szívem pedig olvadni kezdett, mint a vaj.

- Igen?

- Szeretnéd?

- Mi? Mit? – kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam miről i beszélt.

- Szeretnéd, ha így telefonon keresztül csinálnánk? – adta tudtomra ötletét. Hatalmasokat pislogtam, miközben a párnámat szorongattam ölemben.

- Azt lehet így is..? – kérdeztem bátortalanul. Jó lenne, ha lehetséges lenne, de annak örülnék a legjobban, ha itt lenne mellettem.

- Minden megoldható, de igen. lehet. Ezt hívják telefonszexnek.

- És ez hogy működik?

- Ennyire egy burokba voltál zárva, hogy még erről nem is hallottál? – kérdezte csodálkozottan.

- Mondtam, hogy nem voltak barátaim és semmit sem tudok az életről, csak azt, amit tőled tanultam. Te tanítottál meg az életre.

- Azért a szüleidnek is benne van a keze, ne mindent nekem köszönj.

- Tudod milyenek.. Apám egyből ki is hajítana a házból, ha megtudná..

- De nem fogja, mert ügyes leszel, és nem leszel hangos.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Ürítsed ki az elmédet és csak a hangomra figyelj – mondta lágyan. – Ha kell, hunyd le a szemed és bármit, amit mondok, azt képzeld szépen magad elé –kaptam meg a feladatot és úgy tettem, ahogy mondta. Elhelyezkedtem az ágyon kényelmesen, majd lehunytam szemeimet és vártam, hogy mi fog következni. – Lágyan veszem birtokomba ajkaidat, miközben kezemmel derekadat simogatom – üressé tettem fejemet és csak hangjára összpontosítottam, miközben magam elé képzeltem a jelenetet. A lehető legboldogabb vagyok a karjai között.

#TÖRTÉNET 10

0 notes