A barátok azért vernek át minket, mert...

Faszomért! Erre nincs magyarázat!

Az igazi "örökre"

Egy 70 év körüli bácsit rendszeresen láttam kimenni a közeli tó partjára. Mindig volt a kezében egy női kalap. Sosem értettem, hogy miért csinálja ezt. Egyszer megkérdeztem tőle és ezt felelte:

"3 éve hagyott el a feleségem. Már nem volt annyira jó a kapcsolatunk, már egyre több volt a veszekedés, már néha kevesebb szép szavunk volt egymáshoz mint vita. Már lehet, hogy nem is szerettük egymást annyira, mint régen. De egy valami összekötött minket, az pedig örökre: Volt egy annyira súlyos betegségem, hogy majdnem belehaltam. Akkor azokban a napokban kijöttünk erre a partra és megfogadtuk, hogy sosem felejtjük el a másikat, sosem hagyjuk el. Majdnem úgy, mint a mai fiataloknál az "örökre" mondogatásánál. Azzal a kivétellel, hogy a miénk tényleg egy életre szólt. Odaadtuk egymásnak a legértékesebb és legkedvesebb tárgyunkat, hogy még ha egyikőnk el is távozik, a másik mindig érezze, hogy itt van vele.

Ha én ide kijövök, bár nem mindig érzem, de tudom, hogy itt van. Tudom, hogy szeret és, hogy vigyáz rám. Ezt a kalapot tartva szeretetet érezhetek és adhatok át felé, amit régebben nem mindig csináltam és ezt nagyon bánom. Valójában az ember akkor tudja igazán mit érzett mások iránt, mikor már elvesztette őket, mikor már túl késő volt.

Ezért én azt mondom neked, hogy, ha szeretsz valakit, sose engedd el. Ne engedd, hogy egy kis vita közétek álljon. Ne próbáld meg mindig elhitetni vele az igazadat, ne kelts vitát, semmit se csinálj vele, csak szeresd!"

Az a szerencse, hogy simán el tudtalak felejteni és csöppet sem zavar, hogy minden nap egy légtérben vagyok veled, mert már egy kicsit sem szeretlek.

(Csak vicceltem, az nem igazán menne.)

"Kicsit" szar érzés

Mikor beszélek valakihez és érzem rajta, hogy nem érdekli az amit mondok. A rosszabbik változat, mikor nem érzem, hanem tapasztalom is...

"Nyugodjál meg, attól megnyugszol"

- Gáspár Győző

Mikor azt hiszed,

hogy ennél rosszabb már nem is lehet,

de mégis