hegyimb
hegyi márton
alkalmi szövegek, szöveg-alkalmak (rég)múltból és jelenből
6 posts
Don't wanna be here? Send us removal request.
Last Seen Blogs
itslavenderstar
Lavii 🧡
fat-tenn300lbs2
love fat men and fat teen
autobotdecepticonpeacekeeper
Need somebody to keep the cyberzoo in check.
turntyonepilots
Inhale fire, Exhale desire
abi-cosmos
we'll be white hot forever
Text
EmBeRKuTya - mészáros márk kiállítása [megnyitó]
kanta bár, 2012. augusztus 31-október 13.
aki valaha is kapcsolatba került kutyával, vagy jobban megnézett bármilyen állatot, jól tudja, hogy egy állat nemcsak állat. és aki valaha is kapcsolatba került emberrel, jól tudja, hogy egy ember sem csak ember. minden kutyában megbújik egy ember, és minden emberben megbújik egy kutya - vagy valamilyen más állat. egy barátom fő szórakozása például, hogy a környezetében lévő embereket látható jegyeik, mozdulataik alapján valamilyen állathoz hasonlítja.
de nemcsak külső, hanem belső hasonlóság alapján is lehet valaki spániel, farkaskutya, vagy éppen bálna. ismerjük azokat az önismereti játékokat, amelyekben állatokhoz hasonlítva identifikáljuk, értelmezzük magunkat. ilyenkor az emberi és az állati lét egybefolyik. de olyan is van, amikor a két létformát elkülönítjük egymástól: ha valakit „állat”-nak nevezünk, éppen embertelen viselkedését akarjuk kifejezésre juttatni.
több jelentéskörben beszélünk „állat”-ról, és magunk is számtalan módon és értelemben lehetünk állatok. de kicsoda-micsoda ennek a kiállításnak az emberkutyája? kifélék-mifélék e falakat benépesítő emberállatok?
a képeken sokféle, fajokba nehezen sorolható lényt látunk. egyesek közülük majomnak, kutyának, halnak vagy medvebocsnak tűnnek, mások inkább valamilyen hibridlénynek, és vannak köztük emberfélék is. ám nyilvánvalóan nem ebben a dimenzióban, nem a biológiai meghatározás síkján érdemes közelítenünk hozzájuk. e lények faji jegyét nem rendszertani hovatartozásuk adja - ha tartoznak egyáltalán bárhová is -, hanem valami más: egy-egy létérzés, hangoltság.
a kiállítás állatai emberi létérzések különböző szintű és jellegű szűkítései; olyan szűkítések, amelyek a maguk mesterkéletlen áttetszőségében - paradox módon - éppen hogy kitágítják, fölerősítik azt, aminek alakot adnak. az állati lét meztelenségében - jelmeztelenségében - karakteresebb, öntudatlanabb, s épp ezért közvetlenebb módon tárulkoznak fel, mint mi, emberi jelmezeink mögül.
..és látni ezt a lecsupaszítottságot: megejtő és fájdalmas. elsősorban nem azért, mert tükröt tart elénk, hanem azért, mert magukat az állatokat is valamilyen mélyen ülő fájdalom hatja át. legyen az egy tátogó hal, egy kíváncsian tapogató, mégis elhúzódó medúza, egy facsarító medvebocs, vagy egy lecsapott, felületre lapuló légy - mind-mind amiatt kiált, ami a létezésben orvosolhatatlan. és amennyire emberi érzés ez az orvosolhatatlanság, annyira állati az, ahogyan a képeken látható lények kiáltanak: az állati őszinteség módján, tudva és nem tudva, magukba zárulón megnyílva, hanggal vagy hang nélkül; egyesek kiteszik magukat az orvosolhatatlanságnak - mint a segélykérő süldő -, mások naiv módon elzáródnak előle - mint a játszadozó kiskutya. ami áthatja a falakat benépesítő emberállatokat, az a saját világukba határoltság okozta létfájdalom.
ennek a létfájdalomnak az ábrázolása azonban mentes mindenfajta pátosztól. az el-elkalandozó, mégis lényegretörő, sokszor távol-keleti tusrajzokra emlékeztető szikár vonalak és az ezeket ellensúlyozó foltok, valamint a képek hibátlan súlypontozása csodásan egyszerű és vonzó vizuális harmóniát teremt, s ennek a képeken kívülre hatóan is térszervező ereje van. mindez különösen annak tudatában figyelemre méltó, hogy a képek 5-10 perc alatt készültek. az, hogy a véletlen vonalaknak ennyi idő is elég volt szükségszerűségbe átcsapni és rendbe épülni, jól tanúskodik a képalkotást életre hívó intenciók erőteljességéről.
csak egyetlen nagy, festménynek nevezhető képet láthatunk, amely koncepcionális és jól megmunkált. ennek ténye is azt sugallja, hogy a kiállítás gondolatisága talán különösen is ebbe a képbe koncentrálódik. s noha a kép több egyértelműen dekódolható szimbólumot hordoz, mégsem akarja a nézőt didaktikusan tanítani. fő alakja inkább ítéletet: szelíd, harag nélküli ítéletet mond; de nem a néző, hanem a kiállítás emberállatai - és önmaga fölött.
a falakon látható képek talán a legnagyobb emberi kalandra hívnak meg: arra, hogy újra meg újra átszenvedjük az emberállati lényünk mélyén szunnyadó orvosolhatatlanságot. ez az átszenvedés, ha jól csináljuk, nem öncélú, nárcisztikus mazochizmust jelent, hanem kitettséget annak, ami van. és egyedül az orvosolhatatlanságnak ez a készséges átszenvedése nyújthat emberi létünk számára valódi orvosságot. a kúrának pedig, a kiállítás képeit nézegetve, neki is kezdhetünk.
0 notes
Text
rögtönzések mészáros gergő szobraira
cella septichora, 2012.
numinózus 1 - szenvedéseink
majd, megfáradva, tisztaszobába érkezünk. sárosan, mosdatlanul fekszünk a habos dunyhára.
és elnyugszunk – mélységes mély, napszagú álomba..
numinózus 2 – „...közössége”
bent-e a kint nélküli bent?
mozgás-e, ha a közeg nem mozog?
tiszta-e, ami sosem volt szennyes?
..lehet-e, ami sosem volt igazán?
numinózus 3 – „egészen más”
jön az ige, embert megkerülve, létet megkerülve –
a léten túlról csapódik be ide.
létből táplálkozva szökken szárba,
hogy felnőjön a léten túlra
hints meg izsóppal
nem mosdani – inni akarok, mint a sivatagi állat..
etetőszék
lélekbe ülepszik – lélekké nemesül:
trágya, salak, sár, humusz, szár, kalász, liszt, kenyér..
kert
az égben gyökerezik, és nő le a földbe
0 notes
Text
tűnődés az emberről és Isten akaratáról
az ember lépten-nyomon konkrét helyzetekben találja magát, amelyekben konkrét döntést kell hoznia. olyan életútra van meghívva, amelynek biztos a célja, ám elágazások során kell végighaladnia. amikor pedig itt és most éppen választania kell, mindig olyan helyzetben van, amelyben még soha senki nem volt (hiszen nemcsak a helyzetek egyediek, hanem minden ember egyszeri és megismételhetetlen teremtmény). az embernek két dolog segíthet ilyenkor: lelkiismeretének iránytűje és egy térkép arról a területről, amelyen át kell haladnia. a keresztény ember, úgy tűnik, szerencsés helyzetben van: térképét az a Valaki adta kezébe, aki megtervezte és megalkotta a területet, és lelkiismeretének iránytűjét is az irányozta be (Önmagára), aki az ember Célja.
a valóságos út-járás azonban – tudjuk – nem ilyen egyszerű. az iránytű csak a cél felé mutat, az utak ellenben sosem egyenesek; sőt mintha a mágneses tér is megzavarodott volna. a térkép pedig nem a terület: nincsenek rajta áthatolhatatlan hótorlaszok és nincsen tikkasztó hőség sem, s a jelzések még az eredetiek; a valóságban azonban mintha átfestették volna őket, sőt mintha egy másik területen lennénk.
még szerencse, hogy nehéz helyzetünkre tekintettel útikönyvet is kaptunk, amely feltárja előttünk a helyzetet és annak hátterét. mit mond e könyv minderről?
Útikönyvünk szól róla, hogy kiűzettünk arról a területről, amelyhez eredetileg térképet kaptunk, s ezért van az, hogy sokszor nem tudjuk, hol vagyunk és merre kell tartanunk. az iránytűnk ugyan megmaradt még, ám azon a vidéken, amelyre elűzettünk, mindennaposak a mágneses viharok.
könyvünk legeleje számol be a helyzet okáról. ősünk, az első zarándok ugyanarra volt hivatva, mint mi: hogy Isten segítségével, és ezzel együttműködő emberi erőfeszítésével útnak induljon, vállalja a személyes üdvösségtörténet kalandját, és eljusson Céljához. egy ponton azonban – rögtön útjának kezdetén – különös erővel ébredt fel benne a vágy, hogy hipp-hopp, egy ugrással célt érjen. bedőlt annak a tévképzetnek, hogy nincs szüksége iránytűre, hosszas kalandokra, s közben térképekkel való vacakolásra; saját erejéből akkorát tud ugrani, hogy eléri Azt, és Olyanná válik, mint aki útnak indította.
mi volt ebben a hiba? hát nem éppen azt akarta, hogy mielőbb eljusson ahhoz a Célhoz, amelynek elérésére hivatott volt? de igen; arról azonban elmulasztott megbizonyosodni, hogy jó-e az, ha ugrálni kezd. hogy nem volna-e jobb, ha úgy engedné hajtani magát legbelső vágyától, hogy szépen, türelmesen járja az útját – azzal a Valakivel való közösségben, aki most is vele van, már akkor is, amikor még nem ért el Hozzá, és nem vált olyanná, mint Ő.
Útikönyvünk, ha figyelmesen olvassuk, arról is beszámol, hogy ősünk miért kerülhetett ennek a tévképzetnek az uralma alá. azért, mert amikor felébredt benne az erős vágy, hogy mielőbb elérjen és hasonlóvá váljon Ahhoz, aki útnak indította és várja őt, akkor nem Eléje vitte, nem osztotta meg Vele bizalommal ezt az ösztönzését, hanem saját magába fordult, és Tőle függetlenül kezdte ápolgatni magában frissen ébredt vágyát. a kígyóval kezdett párbeszédet, és nem Istennel. ehhez a fordulathoz képest minden tette másodlagos, és csupán következmény.
ha ősünk nem tette volna meg ezt a fordulatot, és ennek folytán nem űzetett volna ki az ideális terepviszonyok közül, kedvére járhatta volna keresztül-kasul és vehette volna birtokba a Céljához vezető lehetséges utakat; minden szabad lett volna neki. így azonban – mágneses viharokban, hótorlaszok között, vagy éppen tikkasztó hőségben – elveszettnek tűnik a Cél, és ismeretlennek tűnik az Út.
ám útikönyvünk még egy eseményről beszámol, amely legalább ennyire meghatározza jelen léthelyzetünket. elűzetettségünk vidékére eljött hozzánk maga a Cél, és Útként megmutatta önmagát, annak esélyét nyújtva, hogy a helyes irányba forduljunk. s miközben Útikönyvünket olvasva ehhez a szakaszhoz érünk, felismerjük, hogy éppen most vagyunk ebben a döntéshelyzetben; föl kell néznünk, be kell csuknunk a könyvet (vagy legalábbis már nem elég csupán olvasnunk), és el kell indulnunk, követnünk kell az Utat. térképünket, melyet eddig szorongattunk, és ami nem juttatott el minket sehová, zsebre dughatjuk; ha előttünk megy az Út, már nincs szükségünk rá. ismét szabadok vagyunk.
de hogyan követhetjük azt, Aki az út, itt és mostbéli döntéseinkben? mit kell Benne utánoznunk, miközben Isten akaratát keressük élethelyzeteinkben?
először is és legalapvetőbben talán azt, hogy hűséges maradt mindkét természetéhez. úgy valósította meg emberi mivoltát, hogy nem szakadt el az Atyjával való lényegi közösségtől, és úgy engedelmeskedett az Atya akaratának, hogy közben emberségéhez is hű maradt. megmutatta, hogy Isten akarata nem versenytársa az emberének, és egyáltalán nem deformálja az emberi akaratot. sőt mivel az emberi természet legbelső vágya Istenre irányul, voltaképpen nincs is más dolgunk, mint leásni legmélyebb vágyunkig. így juthatunk el krisztusi módon Istenhez, és maradhatunk meg benne. Isten akarata lényegében nem jelent mást, mint legtisztább emberségünk gondozását és felszabadítását.
drámaian és végletesen mutatkozik meg ez a magatartás a Getszemáni kerti jelenetben. Jézus bátran és bizalommal kibeszéli az Atyának zsigeri ellenkezését, szorongását – ezzel éppen bűnös ősünkkel, ill. az eredeti bűn logikájával ellentétesen cselekszik, megszüntetvén annak átkát –, benne tartja magát az isteni és az emberi akarat feszültségterében, s így, saját emberi vágyainak letisztázásával jut el annak felismeréséhez, hogy mit kell tennie, és ahhoz a készséghez, hogy meg is tegye azt. kiszolgáltatja magát a vágy és a megkísértettség konfúzus világának, és az Atya jelenlétében hagyja, hogy kibontakozzék, megmutassa magát saját legbelső vágya – azzal a talán nem is teljesen reflektált, ám annál mélyebb evidenciával, hogy ez a vágy szükségképpen megegyezik az Ő akaratával.
másodszor talán azt kell Benne utánoznunk, ahogyan döntéseiben mindvégig mentes maradt a moralizmustól és a hedonizmustól. az utóbbiról nem is kell külön szólnunk; világos, hogy a krisztusi szabadságnak semmi köze nincs a relativista erkölcsi szabadossághoz, és mi sem dőlhetünk be a rosszul értelmezett „carpe diem” kísértésének. Jézus cselekvésmódja nem úgy áll szemben a törvény betűjéhez való ragaszkodással, mint a középpont nélküli káosz a kozmosszal, mint az anarchia a totális diktatúrával. Jézus cselekvése és egész lelkülete maximálisan rendezett, és határozott középpontja van. ez a középpont a szeretet – maga az Isten.
és éppen azért, mert a szeretet középpont, a maga tiszta formájában nem tűr meg másik rendezőelvet maga mellett. a szeretet középpontja köré rendeződő keresztény ember nem azt kérdezi: „meddig szabad?”, hanem azt: „mit kellene?”, és főleg: „hogyan?” ha azt kérdezzük, „meddig szabad?”, az azt mutatja, hogy morálként, erkölcsként fogjuk fel a krisztusi utat, és – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – egy (bármennyire is jó) törvény áll létünk középpontjában, és nem egy személy; az engedelmesség, és nem a közösség. ez a törvény logikájára épülő gondolkodás kétségkívül segítette a bukott embert, hiszen útjelzőket adott személyes és közösségi üdvtörténete számára; az Út megjelenésével azonban az útjelzők elveszítették jelentőségüket. mi szükség van erkölcsre ott, ahol az ember belső késztetéssel és örömmel megteszi, amit tennie kell? mi értelme van az engedelmesség fogalmának ("kell") ott, ahol örömteli szeretetben megvalósuló személyes találkozás van? ezért mondhatja Szt. Ágoston a megigazult embernek: „szeress, és tégy, amit akarsz!”
persze ez csak az ideális eset, és számot kell vetnünk a tapasztalati valósággal; azzal, hogy a megváltás nem a paradicsomi ártatlanságot állítja helyre, és nem győzi le mindenestül az ember bűnre hajló természetét. nemcsak a kegyelemnek, hanem a bűnnek is megvan a maga gravitációja, és nem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól a kettőt (ld. mágneses vihar és iránytű). a megváltott, de még nem beteljesedett ember élete nem képes kizárólagosan és állandóan a szeretet középpontja köré rendeződni, amire ősünk a bűnbeesés elkerülése esetén képes lett volna. mi van hát a centrumban, ha a szeretet nem elég?
ehhez Szt. János evangélista ad kulcsot a kezünkbe, aki a következőképpen tolmácsolja Jézust: „aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”; ill.: „aki szeret engem, az megtartja tanításomat” (jn 14,21.23). mit jelent ez? azt, hogy a keresztény ember élete valójában egy olyan elliptikus pályán való mozgás, amelynek két fókuszpontja a szeretet és a törvény. amint az ellipszis azon pontok mértani helye a síkban, amelyeknek két adott ponttól való távolságaik összege állandó, úgy a krisztusi ember helyes cselekedetei is – esetenként eltérő arányban – a szeretet és a törvény viszonylatában állnak. a törvényt nem szabad középpontba helyeznünk, a szeretetet viszont nem tudjuk maradandóan középpontba helyezni. így arra van szükség, hogy először is egymást értelmező viszonyba állítsuk életünkben a szeretetet és a törvényt, majd megértsük, hogy az adott helyzetben milyen arányban kell érvényre juttatnunk őket; avagy, az adott élethelyzet az ellipszis mely pontjához illeszkedik.
de még ez a leírás is helytelen. azt sugallja, mintha nem a szeretet lenne a törvény és annak teljessége. pedig végeredményben mégiscsak ez a helyzet. s ha hűségesen haladunk az elliptikus pályán, a két fókuszpont közelíteni kezd egymáshoz; az ellipszis lassanként körré válik, sőt, egykor majd egyre nagyobb gömbbé tágul – a térben.
mi a szeretet? a törvény. és mi a törvény? a szeretet. ez a krisztusi „erkölcs”, és ennek megvalósítása Isten akarata. s hogy mit jelent ez az egyéni élethelyzetekben? ennek eldöntése ama “nagykorú keresztény” átvállalhatatlan feladata, aki a zsid 5,14-ben jelzett szilárd táplálékkal él, azaz benne tartja magát vágyainak és megkísértettségének feszültségterében, képes beengedni oda az Atya jelenlétét, s így erősödik meg abban az igazi szőlőtőben (jn 15,1kk), amelyben megmaradva – mintegy magától – édes és maradandó gyümölcsöt hoz.
2012. február 15.
1 note
·
View note
Text
versek 2004-2007
(sorsaink)
egyszer csak majd te is
emlékké válsz
vésetté csupán arcomon
(J. után)
esnék felhőimről alá
gravitál
de felfog
szüntelen és újra meg újra
valami láthatatlan de áthatolhatatlan
hártya? háló? üvegsík?
amit könnyeim sem áztatnak át
az egy lépés ismét tízezer kilométerre
(Frida)
szeretnék
könnyek közt szeretkezni veled
nap mint nap sebezni és megsebződni
s végül elvérezni együtt
egészen
(pipámban a dohány)
a pipámban a dohány is épp akkor halt meg,
amikor magamban én
s mikor ti ketten, benéztemkor, minden jel szerint éltetek.
magam, elfelé, hirtelen tréfálni kezdett nektek
– ennyire ennyi idő után már futotta bőven
(ösztön, tanulás, kezdődő rutin – igen, tőled vettem) –
s ti észre sem vettétek
én azonban közben,
de főleg utána,
már rég’ magamba haltam
pipadohányhamvamba holtan
ballagtam haza,
s meg-megállva az járt bennem,
hogy hiába gyújtom a tüzet:
végleg hamvába halt
az életem
(oltár)
hófehér terítő fedte asztal
a gyárcsarnok vakolattalan éjének közepén
(beavatás)
kilépsz oda, ahol vagy
a homályból
elöl
s monoton énekedbe kezdesz
0 notes
Text
versek 1999-2000
(Ars vivendi)
örök némaság horizontja –
arcom teljessége
(Utak)
utak
még a horizont mögött eltűnnek
elkacskaringóznak
(Este)
szívemben mindenki
vonom őket magamban
lebukó napkorong felé
(Tárgyak)
tárgyak hevernek
asztalomon, polcomon –
életem néma tanúi
(Leégő kanóc)
csonkig égett kanóc
füstölög
– a gyertya ideje szívemben
(A kő)
tehetetlen mozdulatlanságban
szótlan némaságban
a kő
tekintetünk
napról napra találkozik
s a kő egyre súlyosabb
(Te)
Te
tárgyban megbúvó
derengés mélyén szunnyadó
pihentető tekintetű
Titok
(Elszalasztott lehetőség)
fordultam –
de léted már hirtelen
visszahozhatatlan messzi lett
(Nélküled)
sivárak a percek
a pillanat múlóvá válik
marad a tolltartó
meg a vekker monoton ketyegése
(Iga)
iga
a haláléból nő ki
az életé
(Áldás)
megannyi Krisztus-arc sóvárog
feléjük kitárt kezed után
(Anya)
Fiad kiszakad belőled –
engeded;
csak könnyed öntözi csendesen
szíved rejtett titkának fájdalmát
(Benned)
benned az Istengyermek mosolyog rám
ő játszik el ujjaimmal
így jössz közénk
így tekintesz ránk
tekinteted magad vonásait szemléli fürkészve
s mi igaz magunkra ismerünk
benned
(Ölelés-tőr)
minden ölelés
kicsiny tőr szívemnek
s megszakad, ha arra gondol…
(A szó)
agyonszopott csontok száradó szivacsa
(Pillanat)
gyökeret ereszteni a pillanatba
– szolgaként válni úrrá
(Stat crux, dum volvitur orbis)
valahol a sötét pusztában
valahol a pusztában
a Tengelybe
illeszkedett tengelyem
(Várlak)
várlak
csendben
figyelve a pillanat neszére
(Én és Te)
valahonnét jössz
a létezés gyökereinek homályából
valahonnan a létezés véletlenségének
gond-viselő misztériumából
s végső soron oda is térsz vissza
s egy darabig minden miért
Titok marad
0 notes
Text
versek 1997-1999
[élek]
élek
mint a búzaszem
aki őrlésre várva
szertefoszló álmai
szabadságát siratja
mely tíz ujja közt
összeszorított ökléből
szivárog ki kezei közül
de már nem én
aki mint búzaszem
őrlésre vár
szertefoszló álmai
szabadságát siratva
mely tíz ujja közt
összeszorított ökléből
szivárog ki kezei közül
hanem Krisztus
aki mint búzaszemet
őrlésre vár
szertefoszlatva álmaim
szabadságának siratását
mely tíz ujjam közt
összeszorított öklömből
szivárog ki kezeim közül
él bennem
[m. a.-nak, papszentelésére]
Valahonnét jöttem.
Életem kenyere össze-vissza sült.
Néhol nyers volt, néhol meg égett.
Leraktam eléje, s
kezébe vett.
Láthatatlanul,
simogató ujjak szabadító rácsa mögé.
Fölemelt.
Olykor kapálóztam gyerekként,
pólyásként rugdalóztam rikoltozva néha.
De közben már
megáldott.
Tenyerén lenni…
A megszeppenés egy pillanat műve,
de életre taglózó.
Ki voltam?
Ki tudja!
Szétoszlik életem –
megtört
engem.
0 notes