Nanjing 2.2

Eljött az utolsó nap, és ismét korán keltünk viszonylag. Kicsekkoltunk, ami kicsit fura volt mert kellett volna a számla, amit az érkezésünkkor adtak, de se Petra se én nem találtunk. Nem is értettem, hogy ez miért volt gond, mert alipayen nagyon egyszerűen meg tudtam mutatni neki, hogy kifizettem, és aztán nem is volt belőle gond, csak egy pillanatra elgondolkoztatta a recepcióst, hogy akkor most mi is lesz. Megint baozi-t reggeliztünk, és elindultunk a Nanjingi mészárlásról szóló múzeumhoz (Ez kicsit olyan, mint otthon a Holokauszt múzeum. Nagyon-nagyon röviden annyi a sztori, hogy jöttek a japánok, és lemészárolták a fél várost.) Nos sajnos nem sikerült megnézni, mert pont zárva volt december közepéig, szóval gyorsan váltottunk a B-tervre (mármint a második dologra, amit aznapra terveztünk), ami nem más volt, mint 中山陵 (Zhongshanling), vagy más nevén a Sun Yat-sen mauzóleum. Ez a hely kicsit emlékeztetett a Normafára, amíg felfele sétáltunk a bejárathoz, azzal a különbséggel, hogy itt teljesen ki volt építve az erdei út fa deszkákkal, így nem volt nagy kihívás, de legalább nem kirándulós cipőben is teljesíthető. Még magas sarkúban is láttam embereket. XD Amikor odaértünk az általunk bejáratnak vélt helyhez, akkor bementünk volna, de valamit le kellett csippantani. Megkérdeztem a kapuban álló hölgyet, hogy mivel tudunk bemenni, és azt mondta, hogy csak az útlevél kell, és amúgy ingyenes. Mivel nekünk nem lehet lecsippantani az útlevelünket, mint a kínaiak személyiét, ezért elküldött valahova, amit nem értettem pontosan, de ezek után lementünk arra a helyre, ami úgy nézett ki, mint ahol jegyet lehet venni. Ott pedig a hölgy azt mondta, hogy kettőtől lehet bemenni, és hogy igen ingyenes. Aztán láttunk egy francia urat, aki szintén ott volt, és megkérdeztük, hogy neki mit mondtak, meg elmeséltük, hogy nekünk mit mondtak. Kiderült, hogy ő vett valahol jegyet. Szóval lehet, hogy nekünk is kéne. De akkor, hogy ingyenes? Elmentünk vele a kapuhoz, hogy megnézzük mi lesz, és igen, őt beengedték a jeggyel, szóval így elköszöntünk tőle és rájöttünk, hogy a bejárat mellett is lehet jegyet venni. Egyébként útközben kiderült, hogy a francia bácsi lánya pont következő félévben fog Pécsre menni tanulni, és kérdezte tőlünk, hogy milyen Pécs. Milyen kicsi a világ…haha. Szóval nagy nehezen megvettük a jegyet, mire rájöttünk, hogy teljesen félreértettek minket, mert ők azért mondták, hogy csak kettőtől lehet benni, mert angolul csak akkor volt idegenvezetés, de mi nem akartunk idegen vezetést, viszont muszáj volt befizetni rá, ami 100 yuan lett volna, ha nincs diák kedvezményünk. Mondjuk legalább ez egy kombinált jegy volt, ahova mindenhova bemehettünk. Meg úgy voltunk vele, hogy nem érdekel, ha már itt vagyunk akkor is megnézzük, ha 100 yuan. Kicsit idegesek lettünk már az össze vissza rohangálástól, meg kicsit fáradtak is voltunk. Végül sikerült bejutnunk, és egyből nekivágtunk, hogy megmásszuk a mauzóleumhoz vezető lépcsőket. Útközben megkívántam a fagyit, szóval vettem egyet. Nagyon drága volt, mert a lépcsőn árulták, ahova gondolom nehéz felcipelni a dolgokat, de megérte, finom volt. Sok lépcsőfok után felértünk a mauzóleumhoz, ahova be lehetett menni, de nem szabadott fotózni, és csöndben kellett maradni. Igazából csak egy nagy szobor volt bent Sun Yat-sen-ről. A hegy tetejéről egyébként nagyon szép volt a kilátás, és a francia bácsival is összefutottunk, aki nagyon meglepődött, hogy milyen hamar felértünk ahhoz képest, hogy sokkal később jöttünk be, mint ő. Mielőtt lemásztunk volna a lépcsőkön, kicsit leültünk pihenni a lépcsőre, meg elmentünk bepúderezni az orrunkat. :D (Fuh, hát az a vécé elég ijesztő volt, mert gugolós volt, habár nem ez volt vele a baj, hanem hogy alattad a lyuk fénylett, és konkrétan le lehetett látni kintre. Érdekes.) A rövidke pihenő után elindultunk lefelé, és következő állomásunk a színház volt. Nos nem tudtam, hogy a régi Kínában is voltak görög szerű színházak, de most már ezt is tudom. Nagyon érdekes volt, mert volt egy csomó fehér galamb, akik néha egy síp hangjára felrepültek a színpad mögötti kő építményre, aztán néha pedig visszajöttek az emberek közé, ahol etették őket, mert lehetett venni madár eledelt. Volt egy srác, aki annyira boldog volt attól, hogy ő galambokat etet, hogy csak na, állandóan mosolygott, nagyon aranyos volt. Itt is pihentünk egy kicsit, aztán elindultunk kifelé, hogy megnézzük a másik közelben lévő látványosságot, ami nem más, mint a 明孝陵, ami az első Ming császár sírhelye. Ez is egy elég szép kis hely, csak sajnos itt már szorított egy kicsit az idő, így majdnem nem néztük meg a legfőbb épületet, de végül gyorsan oda is felmentünk, mert nehogy már ilyen messzire eljussunk, és nem nézzük meg közelről. Ezek után pedig elindultunk vissza a vonat állomáshoz, hogy Petra és Barbi elérje a vonatot. Elkísértem őket a déli állomáshoz, ahol én is átvettem a jegyemet, hogy akkor legalább már a másik állomáson ezzel ne kelljen szórakozni. Közben beszéltem az egyik osztálytársammal, akiről kiderült, hogy ugyancsak épp Nanjingban van. Abban reménykedtem, hogy hátha egy vonattal megyünk vissza Yangzhouba, de sajnos nem, ő azzal ment amire nekem már nem maradt jegyem, de nagyon cuki volt, mert mondta, hogy ha tudja, hogy én azzal jövők, akkor ő is a későbbire vesz jegyet. Na majd legközelebb. Szóval már egyedül átmetróztam a másik pályaudvarra, ahonnan az én vonatom indult, de mivel volt még vagy két órám így két megállóval hamarabb leszálltam, mert láttam, hogy az a nagy tó, ahol múltkor Bettiékkel sétáltam. Közben vettem valahol street foodot, és elindultam a bejáratnál lévő cocohoz. Eddigre nagyon hideg lett, szóval szükségem volt egy meleg italra. Nagyon boldog lettem a szeles időtől, mert tiszta balatoni érzésem lett így a tó mellett sétálgatva, és annak ellenére, hogy nagyon fáradt voltam, és le akart szakadni a lábam, azon gondolkoztam, hogy milyen csodás is az élet. <3 Mire odaértem az állomáshoz addigra alig vártam, hogy leülhessek, mert nagyon fájt már a lábam a sok sétálástól. Bementem az állomásra, megkerestem a kaput, ahol be kell majd menni, és mivel nem volt szabad hely a nagyon kényelmesen kinéző fotelekben, ezért leültem a földre az üvegkorlát mellé és olvastam, mert volt még kb. egy órám az indulásig. Nagyon jól esett ülni. Ezek után a vonatra feljutás simán ment. A vonaton egy hölgy ült mellettem, aki egyszer csak megkérdezte, hogy oroszul olvasok-e…már megint orosznak hittek. Mondtam neki, hogy nem, magyarul olvasok. Innentől kezdve végig beszélgette velem az utat, és utána felajánlotta, hogy haza visz taxival, mert nagyon közel lakik a kampuszomhoz. 

A Fuzimiao előtt

江阅楼

江阅楼,a szobor Zhang He-t ábrázolja, a távolban pedig a Jangce látható. 

Nanjing 2.1

Szombat reggel korán felkeltünk, legalább is ahhoz képest, hogy milyen későn aludtunk, és már fél kilenckor útnak is indultunk. Előző nap kinéztük, hogy a szállás mellett van egy 小吃-s (nasis) étterem, és hogy ott fogunk reggelizni, de mikor bementünk nem tetszett annyira, szóval kijöttünk és végül street foodot ettünk. Először azt a gömb alakú dolgot ettük, amit nagyon szeretek, de sajnos elfelejtettem a nevét, aztán pedig vettünk még két包子-t (baozi-t) is egy másik helyen. Nos a kettőből az egyik legalább finom volt…a másik mondjuk elég furira sikerült. Aztán megkerestük a megfelelő buszt az úti célunkhoz. Elég sokat buszoztunk, és tömeg is volt, de csak nyugdíjasok voltak a buszon rajtunk k��vül körülbelül. Aztán mikor leszálltunk mindenki más is leszállt, mert pont ott volt egy szupermarket, ahova mi is betekintettünk, hogy valami harapnivalót vegyünk a hegymászáshoz, meg persze innivalót is. Utunk a 江阅楼-hoz (jiangyuelou) vezetett, ami nem volt olyan egyszerű, de legalább megnéztünk közben néhány másik dolgot is, mert a hegy (igazából valószínűleg domb, mert csak így érzésre gondolom, de igazából valószínűleg a Gellért-hegy magasságát se éri el) aljában volt egy múzeum, és egy buddhista templom. A múzeum egy ilyen összetett történelmi múzeum volt, ami sok témát érintett. Sok szó volt 郑和-ről (Zheng He) aki egy kínai felfedező volt az 1300-1400-as évek környékén, és rengeteg helyre eljutott. Továbbá volt szó Hongkong és Makaó vissza szerzéséről is, meg még sok mindenről, amire nem emlékszem, mert nem néztük végig rendesen az egészet idő hiányában. Aztán a következő épület, amire azt hittük, hogy felvezet a kastélyhoz, egy buddhista templom volt, és elég kihalt volt, de szép volt. Közben észrevettük, hogy mások is csak véletlen tévedtek be ide, és elkezdtük követni őket, hogy hátha ők tudják, hogy merre mennek, de aztán kiderült, hogy nem…nem baj, legalább sétáltunk egyet a közeli parkba, majd felmásztunk a falra, ami gyanítom a városfal volt. (A törökök példáját követve bevettük a várat XD) Szóval a falon sétálva pedig pont jó helyen lyukadtunk ki, szóval pont jó volt. Megvettük a jegyünket a kastélyhoz, és bementünk. Nagyon fura volt, mert csak készpénzzel lehetett fizetni. Egyébként annyira jó, hogy mindenhol van itt is diákkedvezmény, mert különben egészen drágák a belépők (ez éppen 40元 lett volna, olyan 2000ft). Szóval felmásztunk a kastélyhoz, ami igazából nem is volt annyira mászás, mert kiépített út volt végig, és elég lightos volt, a Gellért-hegyre ennél kicsit fárasztóbb felmászni. De azért volt, hogy megálltunk egy uzsi szünetre, és cuki gyerekekkel néztük egymást közben. Haha. Felérve persze bementünk a kastélyba, ahol a selyem útról volt szó, meg a Ming- és Han-dinasztiáról, meg mintha a Qing-dinasztiáról is olvastam volna valamit. Furcsa volt számomra, hogy az épületen belül semmi infó nem volt arról, hogy mi is ez a hely, ki építette, és miért, csak később találtam egy táblát kint, ahol leírta, hogy amúgy ez egy torony, ami az Oroszlán-domb tetején van, ami 78 méterrel van magasabban, mint a tengerszint. A torony 52 méter magas mind a hét emeletével, és 4000 m2-es, meg hogy ki adta a nevét, és hogy ez Kína négy híres tornyának egyike. A torony tetején ki lehetett menni körbejárni, és nagyon szép volt a kilátás, habár kissé szmogos volt az idő, szóval nem volt annyira tisztán kivehető a város, csak körvonalakban egy bizonyos távig. De legalább láttuk a Jangcét, ami nekem először le sem esett, hogy az, csak mikor átgondoltam, hogy vajon melyik folyó is lehet az akkor esett le, és akkor egy kis értelmet is nyert, hogy miért volt annyi szó korábban Zheng He-ről… Továbbá nagyon érdekes volt, hogy láttunk olyan épületeket, amik bőven magasabbak voltak, mint ahol mi voltunk, pedig egy domb tetején lévő toronyban voltunk. Miután kigyönyörködtük magunkat, lemásztunk, és megnéztük a közelben lévő Sunyatsen pagodát is. Mellette pedig felfedeztük, hogy van lift és mozgólépcső is, ami felhoz a dombra, ami tök jó, mert így azok is fel tudnak menni, akik annyira nem tudnak sokat sétálni. Habár azért szoknom kell még a gondolatot, hogy van olyan domb amira mozgólépcső visz, habár belegondolva a Budai-várba is megy mozgólépcső, na mindegy. XD Ezek után lementünk, hogy elinduljunk a következő állomásunkhoz. Útközben pedig találkoztunk egy bácsival, aki nagyon nézett, ez eddig még nem lenne sztori, de aztán megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Elmondtuk, hogy Magyarországról, erre nagyon nézett, és nem úgy tűnt, mint aki tudja hol van az, pedig még karakterekkel is mutattam neki. Majd odajött egy másik bácsi, és valamit kérdezett a másik bácsitól, amit nem értettünk, majd elkezdtek vitatkozni, amit szintén nem értettünk, de valamit arról vitatkoztak, hogy honnan jöttünk, és az első bácsi magyarázta, hogy ez valószínűleg egy kis ország, és nem olyan nagy, mint Kína. Aztán heves szóváltás után a második bácsi, meg tökre megsértődve ment aztán el. Nem igazán értettük a szitut, de az első bácsi legyintett, hogy ne is törődjünk vele, majd teljesen feltűnés mentesen az arcunkba nyomta a telefonját, hogy lefotózzon…na ez azért már kicsit sok…szóval elfordultam. Most komolyan, ha már amúgy is beszélgettünk miért nem lehet megkérdezni, hogy lefotózhat-e minket?! Aztán elköszöntünk és elmentünk. Amúgy arra tippelünk, hogy a második bácsi azt hitte, hogy átvágtuk, és nem is létezik olyan ország, hogy Magyarország, de aztán ki tudja. Egyébként nagyon furán beszéltek, szerintem tuti nem tiszta mandarin volt. Szóval a Nanjing Normal Universitynek vettük az irányt, hogy ott találkozzunk Bettiékkel, és onnan együtt menjünk tovább a 夫子庙-hoz (fuzimiaohoz, ez egy konfuciánus templom), és a 老门东-hoz (laomendong-bevásárló utca szép régi épületekkel) A buszon beszélgettem az emberkével, aki mellettem ült, mert megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Tök jófej volt, mert aztán egyből megnézte baidu-n (kínai google), hogy pontosan hol is van, meg kik a szomszédjaink. Egyébként útközben nagyon ránk tört a fáradság, szóval elhatároztuk, hogy míg Bettiékre várunk, addig bemegyünk az egyetem melletti kávézóba. Kicsit nehéz volt rendelni, mert le kellett hozzá tölteni egy appot, ami nem ment zökkenőmentesen, így elég sok ideig tartott. Rendelhettünk volna élőben is, de egyrészt senki nem jött oda, hogy kiszolgáljon, mert mindenki appon keresztül rendel, ráadásul, ha élőben rendelsz, akkor legalább kétszer annyiba kerül az amúgy se túlolcsó kávé. De aztán minden jó, ha vége jó, megkaptuk a kávénkat. (Az első cukormentes kávém Kínában, amit nem én csináltam, mert ha lattét kér az ember, akkor lehet cukor nélkül kérni.) Ezek után elmentünk enni, mert majd kilyukadt a gyomrunk az éhségtől. Oda mentünk, ahol múltkor is ettem a lányokkal, és nagyon finom volt. Most kiültünk hátra az udvarra. Nagyon kedvesek voltak az eladók, mert alapból ebben az időpontban nem szoktak hátra engedni vendégeket, mert nem voltak olyan sokan, hogy megtöltsék a boltot, de mivel Bettiék törzsvásárlók, így megengedték, hogy kiüljünk. Nagyon érdekes volt, mert ehhez át kellett menni a konyhán és egy kis hátsó ajtón kimenni. Kajálás közben megvettem a vonatjegyemet visszafele. Ezután metróval elmentünk a Fuzimiao-hoz, ami nagyon érdekes volt, mert volt egy kiállítás Konfuciusz életéről, meg volt egy csomó régi bizonyítvány különböző korokból, különböző iskolákból. Innen kijőve pedig Petrával belevesztünk a boltokba…betévedtünk egy boltba, ahol végül lealkudtunk hárman három fülbevalót (ekkor már a többiek is utol értek), ez azért nagy szám, mert mostanában nem nagyon láttam olyan helyet, ahol lehetett volna alkudozni, kicsit úgy tűnik, hogy kezd kiveszni ez a szokás is, habár ezek után betévedtünk egy ruha boltba…és hát ránk ugrott egy kínai tradicionális ruha, amit alapból nem most akartunk venni, de aztán lealkudtuk, vagyis a néni megalkudott velünk, habár így utólag szerintem még mindig drága volt, de mindegy, fun volt. Ráadásul így felpróbáltunk egy csomó ruhát, és tökre meglepődtünk, hogy értettük, amit mond próbálás közben. Ezek után pedig úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szállásra, mert mindenki nagyon elfáradt.

A Yangzhoui vonatállomás

Nanjing 2.0

A reggeli óráim után úgy döntöttem biciklivel megyek ki az állomásra, mert az tűnt a leggyorsabbnak. Fuh, ez egy fárasztó tekerés volt, mert a hellobikeokon nincs váltó, így nagyon kellett tekerni + volt egy csomó cuccom. Azt hittem másnapra izomlázam lesz, de nem lett, de nagyon megizzadtam, mert az időjárás úgy döntött, hogy meleg lesz, és nem kicsit, hanem nagyon. Odaérve az állomáshoz kiderült, hogy a bicikli, amivel jöttem, csak kampusz használatra volt…így drága lett a számla. Emiatt kicsit mérges lettem, mert máskor mindig szól, hogy vigyázz, ezt csak kampusz használatra van, de most nem szólt, pedig máskor amúgy is csak a kampuszon szoktam őket használni… A jegyet szerencsésen sikerült átvenni és hamar meg is találtam, hogy hol kell beszállni. A múltkoritól eltérően a második emeleten kellett várakozni. Az elsők között mentem be a peronra, és én voltam az első a 6-os kocsinál a sorba. Aztán a vonat jól megviccelt mindenkit, mert rövidebb volt, így ahol én álltam már nem is volt kocsi. Így mindenkinek össze vissza kellett mennie, hogy megtalálja a kocsiját. A vonaton két emberke között ültem, mert úgy nézett ki, hogy 2 ülés, folyosó és 3 ülés. Annyira nem kényelmes középen ülni, de legalább a lábnak nagy hely van., még egy bőrönd is odafér. Olyan ez a másodosztály kb., mint otthon az első. Útközben olvastam, hogy ne merítsem a telefonomat, mert nagyon hamar merült 50%-ot, és még meg se érkeztem Nanjingba. Az út vége fele egyébként rájöttem, hogy van konnektor az előttem lévő ülésen, így kicsit tudtam rajta tölteni. Kár, hogy nem vettem észre korábban. Aztán megérkeztem, és Petráék megírták, hogy hol vannak, épp kajáldát kerestek. Szóval odamentem 小市-höz, ahol leszálltak a metróról, és addigra küldték a locationt, hogy hol vannak épp. Nagyon fejlett ez a technika…szóval megtaláltam őket, és ettünk. Kipróbáltam a 汤包-ot, mert Petra és Barbi épp azt ettek, és elfogyott, szóval kérték, hogy rendeljek még. Nagy meglepődésükre én még nem ettem ilyet. Nem volt rossz, csak hús. Ez a dolog igazából egy bozi, aminek jiaozi tésztája van, és hús van benne, meg lé. Vigyázni kell vele, mert a lé folyik és forró. Ezek után megkerestük a szállást. Vagyis nem kellett keresni, mert Petra már előző nap becsekkolt. Nagyon nehezen találták meg, mert be kell menni egy lakó épületbe, és fel kell menni a 4. emeletre, és sehol nem volt kitáblázva, hogy ez ott van. Körülbelül másfél óráig keresgéltek, mire találtak egy embert, aki tudta, hogy hol van. Nagyon király volt a hely. Először nagyon meglepődtem, mert amint beléptünk, gyorsan odapattant egy srác és egyből angolul kezdett el hozzánk dumálni, ráadásul nagyon-nagyon jól beszélt. Én annyira meglepődtem, hogy alig bírtam megszólalni haha. Amikor arra készülök, hogy majd kínaiul kell kommunikálni, akkor elfelejtek angolul. XD Mármint nem arra készülök, és akkor át kell állítani az agyamat és az néha lassan megy. Bejelentkeztünk, aztán körbevezettek minket, miután leraktuk a szobánkban a cuccot. Aztán beszélgettünk a szobánkban, meg kipakoltunk. 3 darab három emeletes ágy blokk volt, és én a 3. emeleten laktam. Minden ágy végében volt egy zárható szekrény, ami egészen nagy. A bőröndje nem fér bele az embernek, de minden fontos és értékes cuccát bele tudja rakni. (Nekem nem volt bőröndöm, csak egy hátizsákom. Ez volt a második hostel, amiben laktam, és eddig ez volt a legjobb is. Ide akár hosszabb távra is beköltöznék. Nagyon jó hangulatú közösségi tér is volt. Minden este volt filmvetítés, és a személyzet is tök kedves volt. Még babzsákok is voltak a közösségi térben, mondjuk nem sok időt töltöttünk ott, mert egész nap mászkáltunk az ott tartózkodásunk alatt. Miután kicsit kifújtuk magunkat és kibeszéltük magunkat elindultunk Bettiék kampusza fel, hogy ott találkozzunk vele, és onnan együtt menjünk tovább. Mivel estére egyikünknek se volt igazán terve, így elhatároztuk hogy megnézzük a magas tornyot, hogy fel lehet-e mászni a tetejére. Hát nem lehetett, de cserébe megnéztünk egy nagyon fancy plázát. Az egyetlen bolt, ahova bementünk egy játékbolt volt (of course XD). Annyira menő dolgokat lehet ott kapni, és egyébként nem is gyerekeknek van, mert rajtunk kívül rengeteg nem gyerek volt a boltban, és volt egy csomó makettezős dolog, meg gyűjtögetős játék. A plüssök is nagyon királyak voltak, habár volt néhány elég ízléstelen is, de húú, ha nem tudnám, hogy csak egy évre vagyok itt… Az egyetlen gond ezzel a bolttal, hogy irtó drága, nem csak Kínához képest, de otthonhoz képest is. Egyébként megpróbáltunk felmenni a torony tetejére (a pláza az aljában volt), de nem lehetett, csak a 8. szintig, ha jól emlékszem. Ezek után vacsora helyet kerestünk, meg Cocot, majd visszatértünk a szálláshelyünkre. Mire visszaértünk az emberek nagy része már aludt, legalább is elvonult a kuckójába. Mi még megbeszéltük a lehető legalacsonyabb hangerővel a holnapi tervet, meg kicsit letakarítottam a telefonomat, hogy ne legyen olyan lassú. (Petra meg írta a blogját. Elég durva, hogy ő mindig egyből megírja, én itt néha hetekig csak gondolom, hogy meg kéne írni…pláne mióta nem tudom feltölteni* őket…na de majd egyszer annak is eljön az ideje.) *Azért nem tudok, akarom mondani tudtam (mert ha ezt olvassátok, akkor ez már a múlté, haha) feltölteni az elmúlt hónapban ezeket a hosszabb írásokat, mert nem tudtam rákapcsolódni a kampusz wifire, és csak wifivel működik a vpn a gépemen. A rövid dolgokat mind a telefonomról posztoltam, de ezek a hosszúak onnan nem töltődnek fel sajnos.

Kiderült, hogy az orosz bartnőm még nem nagyon járt a kampuszon kívül, szóval elvittem a kedvenc dongguangudu-hoz. Ahol annyi ember kért meg minket, hogy fotózkodjunk velük, mint még soha. Huh, nem lehet könnyű a hírességek élete…ha egy embernek megengeded, hogy képet csináljanak, akkor a többiek is bátorságot merítenek, hogy odajöjjenek. Volt egy pont amikor menekülőre fogtuk, és szaporáztuk a lépteinket. (Egyébként a barátnőm  szőke, ez nagyban hozzájárult a népszerűségünkhöz.) 

Ilyen fincsi street foodot ettünk, ami a képeken látható fent. Igen, polip és tintahal szósszal. Yummy!

Hellobike

A kínaiak egy zseniális rendszert találtak ki a közös használatú biciklikre. Az egyik ilyen márka a hellobike. Úgy működik, hogy minden biciklin van egy QR kód, amit az ember az alipay-jel be tud olvasni, és fel tudja oldani a bicikli zárját. (A biciklik kereke le van lakatolva.) Amint te azt mondod alipayen keresztül, hogy te most használod ezt a biciklit a bringa feloldódik, és készen is áll a használatra. (Ehhez persze be kell kapcsolnia az embernek a hely meghatározást a telefonján. Ezt nem értem pontosan, hogy miért kell, de mindegy, enélkül nem működik. Azért nem értem, hogy miért kell ez, mert múltkor simán kinyitottam az egyik barátomnak egyet a szobámból úgy, hogy elküldte a QR kód fényképét...)

A fizetés úgy történik, hogy az ember lezárja a biciklit, amikor elérte az úti célját, és akkor csenget a számlával az alipay. Minden megkezdett fél óra 1.50 yuan, szóval nem sok, nincs 100 forint. A biciklit pedig ott parkolja le az ember, ahol szeretné, ezért néha nagyon random helyeken is lehet közös használatú bicikliket találni. Minden bicikliben van egy gps, ami alapján éjszak begyűjtik őket. Egyik késő esti sétám során láttam egy emberkét, aki egy teher riksára (nem tudom hogy nevezzem ezt a dolgot, egy bicikli, ami mögött egy nagy szállító láda van) gyűjtötte a bicikliket, hogy aztán gondolom egy sorba elhelyezze őket valahol. Azt, hogy a bicikli hogyan legyen feltöltve napelemmel oldják meg. Minden bicikli elején van egy kosár, aminek az alja napelem. Így biztosítják azt, hogy mindig elérhető legyen a bicikli, és ne kelljen tölteni, mert hát ahhoz, hogy QR kódon keresztül feloldjuk, elektronika kell.

A bringák állapotáról...nos, van néhány nagyon régi, nagyon használt, amikre felülve néha kicsit félek, hogy összeszakad alattam, mert annyira fura hangokat ad ki, de most nem rég helyeztek ki teljesen újakat, amik még nincsenek lestrapálva. Egyébként a régiek közt is nagyon sok van, ami jó állapotú, csak látszatra nem annyira. Továbbá van néhány amelyiknek akkora nyolcas van a kerekében, hogy csak na.

Milyen gyakran használom? Majdnem minden nap egyszer, általába suliba menet. Az egyetlen hátránya az, hogy nem mindig talál az ember a környéken hellobikeot, ezért nem nagyon lehet rá számitani. Volt néhány nap, amikor eléggé késében voltam, és nagyon jól jött volna egy bicikli, de nem találtam sehol, így kicsit elkéstem. Hupszi.

Merry Christmas! Boldog karácsonyt! 圣诞节快乐！🎄

玄武湖

鸡鸣寺

Elég érdekes, cumisüveggel etették a halakat.😳 Sose láttam még ilyet.

A nanjingi metró

Nanjingi kaland

Reggel nagyon korán kellett kelnem, mert 7:59-kor indult a vonatom, és az állomás egy órára van a kampusztól a térkép szerint. Ráadásul azt ajánlják, hogy menjen oda az ember egy órával hamarabb, amit nem értek pontosan, hogy miért, de mindegy. Mivel ez volt az első vonatozásom, ezért korán odaértem, hogy mindent megtaláljak. Egyébként kicsit későn sikerült elindulnom a tervezetthez képet, de nem volt baj, mert a busz fél óra alatt odaért az állomásra. Nem értem a térkép miért írt egy órát, de örültem neki. Egyébként a térkép mindig többet mond, de így legalább mindig időben odaér az ember mindenhová. Az állomásra érve már tudtam hova kell menni, mert előző nap láttam. Itt a vonatállomásra bemenni nem lehet csak úgy, mint otthon. Kicsit olyan, mint egy repülőtér. Mutatni kell a jegyedet, meg az útleveledet (a kínaiaknak nyilván a személyijüket), a csomagokat átvilágítják, és ellenőrző kapun is át kell menni, habár annyiban lazább, hogy nem kell levenni a cipőjét az embernek, és telefon is lehet közben a kezében. A bejutás természetesen simán ment. Azt is megtaláltam, hogy hol kell várakozni, habár először elnéztem és rossz helyre mentem, de nem baj, mert rengeteg időm volt. Ahogy telt az idő egyre több és több ember jött, lassan megtelt a várakozó. (Amikor odaértem még szinte üres volt.) Majd elkezdtek felsorakozni az emberek, szóval én is beálltam a sorba, és nagyon jól tettem, mert hirtelen nagyon hosszú lett, és én így még viszonylag az elején voltam. Ez a sor a peronra beengedő kapuk előtt képződött. Igen, a peronra sem lehet csak úgy bemenni, ráadásul a kapuk csak negyedórával a vonat érkezése előtt kezdenek el üzemelni, méghozzá olyan módon, hogy bedugod a jegyedet, kinyitja a kaput és visszaadja a jegyedet. Nem értem pontosan ezt a rendszert, mert ha jól láttam a kínaiaknak valami kártyát is kellett csippantaniuk, de lehet, hogy nekik nem papír jegyük volt, nem tudom. Ez a bemenős rész egyébként egy kicsit stresszes, mert az emberek ugyan rendszerezetten sorban állnak, de azért érzi a nyomást hátulról az ember, és jogos is, mivel mindenkinek csak negyedórája van bejutni. Ráadásul miután bejut az ember, akkor sem mindegy, hogy hova megy, mert meg kell találnia a kocsijának kijelölt helyet. Persze én ezt nem tudtam, csak láttam, hogy az emberek össze-vissza rohangálnak, és nézik a számokat a földön. Így sikerült rájönni, hogy mi is a szitu, és nekem is sikerült megtalálni a kocsim számát. Egyébként az emberek a számoknál is szép sorban álltak. Aztán befutott a vonat, és felszálltunk. Sajnos nem volt ülőhelyem, mert későn sikerült megvenni a jegyeket, és már elfogyott mire megvettem, de nem baj, nem olyan hosszú ez a Yangzhou-Nanjing táv, csak 50perc, vagy még annyi se. Útközben jött egy ellenőr, és ellenőrizte a jegyeket. Odaérve leszálltam a vonatról. A nanjingi állomás kicsit nagyobb, mint a yangzhoui. Le kellett menni egy aluljáróba, és kiválasztani, hogy merre menjek. Szerencsére Betti mondta, hogy a déli kapuhoz menjek, mert különben lehet, hogy tök máshova lyukadtam volna ki, mint ahova ők jöttek. (Mert nagyon cuki, és kijöttek elém. <3) A kimenéskor is át kell menni egy kapun, ahol szintén megnézik az ember jegyét, nem tudom miért, de talán azért, hogy az emberek biztosan jó helyen legyenek.  Kicsit várnom kellett a lányokra, de hamar megérkeztek. Aztán mentünk is tovább metróval. Második metrózásom Kínában. Szerencsére most már van alipayem, szóval a lányok megmutatták, hogyan tudok vele metrózni. Úgy működik, hogy van egy metró kártyás QR kód, amit a bemenő kapunál lecsippant az ember magának, akkor kinyílik a kapu és bemegy. Ja a táskát itt is átvilágítják, mint a vonatnál, és ellenőrző kapun is át kell sétálni. Aztán amikor kimegy az ember, akkor is le kell csippantani a QR kódot, és akkor levonja a megfelelő összeget az ember kártyájáról. Nagyon okos megoldás, így az ember a megtett távnak megfelelően fizet. Első utunk a 玄武湖-hoz (Xuanwu tó-hoz) vezetett, ami egy hatalmas park benne egy nagy tóval, és sok szigettel meg híddal. Első dolgunk a parkba beérve viszont a Coco-hoz vezetett, mert kicsit éhes voltam, de nem nagyon, és ilyenkor a bubu tea a legjobb, habár sajnos nem volt tápiókájuk, gondolom mert nyitás után voltak, és még nem lett kész. Így valami kókusz zselé kockákat kaptam bele. Szóval ebben a parkban sétálgattunk, és beszélgettünk. Aztán újra metróra pattantunk, és elmentünk megnézni a 鸡鸣寺-t (jimingsi-t) ami egy Buddhista templom. 10 yuan volt a belépő, amiért cserébe kaptunk három füstölőt. Mivel nem tudtuk, hogy mit kell velük csinálni, ezért csak követtük az embereket, és gondoltuk, hogy majd utánozzuk őket, ami elég vicces volt. Felmásztunk a legfelső részre, ahol ezeket a füstölőket meggyújtották, és körülbelül 20 percig csak néztük az embereket, hogy mit csinálnak. Annyit láttunk, hogy az emberek négy felé hajolgatnak 3-at 3-at, aztán beleszúrják a hatalmas tálba a füstölőket. A hosszas megfigyelés után rájöttünk, hogy a kínaiak sem tudják mi a helyes metódus, mert mindenki máshogy csinálta, és mások is megálltak és nézték a többi embert, hogy hogyan kell a dolgokat csinálni. Továbbá találtunk egy táblát, amire ki volt írva, hogy mit hogyan kell csinálni, csak az volt a picike probléma, hogy az egész kínaiul volt és nem mondanám, hogy 100%-osan értettük. Aztán úgy döntöttünk lesz, ami lesz végig csináljuk ahogy gondoljuk, hogy jó. Amúgy is külföldiek vagyunk, honnan tudnánk. XD Egy néni közben pedig nagyon jól szórakozott rajtunk… A templomon belül egyébként nagyon sok szentély volt, gondolom különböző istenségeknek. Sajnos ezeken a helyeken nem lehet fotózni, és még a boltnak tűnő helyen is rám szóltak, hogy „No photo!”. Egyébként annyira nem tűnt turista helynek, mert mindenki imádkozott a szentélyeknél. Emiatt kicsit olyan érzése volt az embernek nem buddhistaként, hogy nem kéne ott lennie. Habár később azt hallottam, hogy a kínaiak is csak turistaként mennek oda. (Hát nem tudom, elég jól álcázták a turistaságot. Haha.) A templom után visszatértünk a Xuanwu-tóhoz egy kicsit, majd elmentünk kajálni, oda, ahol a lányok majdnem mindennap esznek. Nagyon finomat ettem, krumplis rizst, és nagyon-nagyon finom volt, főleg a krumpli miatt, és mert nem volt csípős. (Megkértem, hogy ne rakjanak bele csípős paprikát, mindig óvatosnak kell lenni.) Kajálás után elmentünk kávézni. Lidi megrendelte a telefonjáról, így mire odaértünk a boltba, már kész is lett. Nagyon finom volt, habár kicsit édes, mert nem lehetett cukor nélkül kérni. Ez az első normális árú kávé, amit láttam itt. Aztán felmentünk a koliba, mert nekem tölteni kellett a telómat, mert valamiért nagyon hamar lemerült, és még szükségem volt rá a későbbiekben. Az ember nagyon függ itt a telefonjától… Azzal fizet, metrózik, tájékozódik, és fényképez. Ja igen a fényképezés…nagyon ügyesen elvittem a fényképezőmet, csak a csere akut elfelejtettem elvinni, és még azelőtt, hogy a templomba mentünk volna lemerült. Bettiék kollégiuma teljesen úgy néz ki mint egy hotel, legalább is amíg fel nem mész az emeletre. A szobájuk sokkal kisebb, mint a miénk, habár van egy akkora fürdőszobájuk, mint a mi szobánk fele. Szóval összességében ugyan akkor a szobánk talán, csak nekik van egy mosókonyha szerű részük, ahova el tudják rejteni az olyan tárgyaikat, mint a bőrönd. Továbbá van rendes emberi méretű szekrényük, ellenben nagyon mini az íróasztaluk. Miután feltöltődtünk a szobába, már nem maradt olyan sok idő a vonat indulásáig, de körbevezettek a kampuszon. Nagyon érdekes kampuszuk van, olyan érzése van az embernek ott, mintha egy dzsungelben lenne. Rengeteg trópusi növény, párás levegő, és madárhangok. Az épületek pedig nagyon szépek. Sokszor forgatnak ott filmeket, annyira híresek a régi épületek. A kampusz túra után pedig elindultunk az állomás felé. Útközben vettünk egy bubu teát, vacsorának, mert nem voltunk annyira éhesek, de nem éhesek se voltunk, aztán az állomáshoz odaérve megnéztük az állomás melletti tavat, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a városi fényekre. A nanjingi vonatállomás hasonló a yangzhouihoz, csak annyi a különbség, hogy a nanjingi sokkal nagyobb. Itt is végig mentem azon a procedúrán, mint Yangzhouban, csak itt kicsit valahogy stresszesebb volt. Az emberek jobban siettek, és jobban nyomtak hátulról. Viszont láttam sok érdekes népviseletű emberkét. Nem tudom honnan valósiak voltak, de szép színes volt a ruhájuk. Yangzhouba visszaérve a jó buszra szálltam, és szerencsésen visszaértem a koliba.

Írtam már korábban a malatang nevű finom levesről. Nos rájöttem hogy a 麻辣香锅 (malaxiangguo) is nagyon finom. Így is össze kell válogatni a dolgokat bele, csak itt valahogy máshogy készítik el. Talán főzik, aztán meg sütve rázva össze izélik. De lehet hogy párolják, igazán nem tudom, de nagyon finom. Ehhez általában rizst szoktam enni.

Ja és biztos szimpi vagyok az srácnak aki kiszolgál, mert szerintem a hússzerű dolgokat is zöldségnek mérte. 😀(Ami olcsóbb.)