Nem féltem elmondani, hogy szeretlek. Csak féltem azt hallani, hogy te nem.

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Ha már úgyse lehet több két ember között, mint időről időre egy soha, különböző hangsúlyokkal.

Előjött az ágyam alól a szörny, és most nekem panaszkodik, hogy fásult és depresszív, meg hogy már a félelem sem a régi.

Rosszul állt neked, ahogy szeretni próbáltál, ez kétségtelen. Időnk tele van fehér foltokkal.

Csak nyugodtan, úgyis rosszul fogsz dönteni.

Látod, ez lett belőled is, szavak, pedig tényleg hiányzol.

Hazudjunk valamit. Ennél bármi jobb.

Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég.

Az ember kitartóan felejt, ha meg nem is bocsát.

Az idő korsónyi, kiömlött víz, sár marad utána, szomjúság, ki tehet róla. Szégyenletesen egyszerű ez.

...pedig milyen boldog voltam. Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

Dobj ki mindent. Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.

A szobamérlegre leülve zokogni kezdett. Megnézhettem volna a sírás súlyát, mielőtt eljöttem.

Mit mondhattam volna? Hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?

Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is.

A laptopot otthon hagytam. Tele van a fotóiddal, és én nem akarom többé simogatni a képernyőt, hazudni, mert nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.