bugajakab - Tumblr blog

bugajakab · 3 months

Text

Hibátlan!! Magyar valóság!

Magfogadás

– Hogy mit hol vesznek be?

– A spermát.

– De mi van vele?

– Hol veszik be a spermát?

– Beveszik?

– Remélem, mert most reggel nyolcra kaptam időpontot.

P.-nek kezdett elege lenni a biztonsági őr értetlenkedéséből, de akkor reggel, a SOTE Baross utcai épületének főportájánál egy kicsit még viccesnek találta a párbeszédüket. Persze már csak hét perce volt odaérni, és úgy tűnt, az őr még a legközelebbi vécéig sem tudná útba igazítani. Szerencsére épp meglátta a szemközti falon az információs táblát, azt írta: Asszisztált Reprodukciós Osztály - III. emelet.

– Ide megyek – paskolt a fémre már az őrre vissza se nézve, és elindult felfelé a főlépcsőn.

De csak a második emeletig jutott, ott ugyanis vége volt a lépcsőháznak.

P. visszament tehát a főportához, ahol – hála istennek – már ott ült egy lilásvörösre festett hajú, csontos asszony. Természetesen a biztonsági őrrel beszélgetett, aki a portásfülke nyitott ablakán bedőlő felsőtesttel épp magyarázott neki valamit.

– Na, ugye hogy nincs ott! – köszöntötte az őr az épp visszaérkező P.-t.

– Jó reggelt! Az Asszisztált Reprodukciós Osztályt keresem – szólt P. a nőhöz, a biztonsági őr feje fölött. – Itt, a táblán azt írják, hogy harmadik emelet, de nincs is harmadik emelet.

– Persze, át kell menni a pavilonba – válaszolt a portás, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. P. kezdte elveszíteni a türelmét.

– És oda hogy jutok át?

– A pavilonba?

– Oda.

– Itt lemegy az alagsorba, ott a büfé. Ott befordul…

– Merre?

– Hát erre – mondta a portás a jobb kezével balra kígyózó mozdulatot téve.

– Balra?

– Igen, erre, így – és megismételte a mozdulatot a bal kezében lévő tollal is. – Aztán elmegy a folyosó végéig, és ott a lifttel fel a harmadikra. Vagy a harmadikra az a lift lehet, hogy nem megy fel, csak a másodikra, és akkor onnantól lépcső. Ott van a meddőségi.

– Mármint hol ott, a másodikon? – A meddőségi szótól megfeszültek az izmok P. nyakában.

– Dehogy a másodikon, a harmadikon. Hát oda van írva – bökött a portás fejével az információs tábla felé.

P. már indult volna, de a biztonsági őr még közbeszólt:

– Én is ezt próbáltam neki magyarázni, de elindult felfelé a lépcsőn.

P. a nyugodt, mosolygós, de alapvetően tartózkodó emberek közé sorolta magát, ezért is lepődött meg, hogy emelt hangon válaszol.

– Nem, nem ezt mondta, és ne szórakozzanak már velem, ide van írva a táblára, hogy Asszisztált Reprodukciós Osztály - III. emelet, mögötte meg van egy kurvanagy lépcső, és akkor én elindulok a lépcsőn felfelé, és én vagyok a hülye? Hogy nem jövök rá magamtól, hogy igazából LEFELÉ kell elindulni, és át kell menni az izébe…

– Pavilonba – segítette ki a portás.

– A kibaszott pavilonba, ahol azt sem tudják, hányadik emeletig megy fel a szaros liftjük?

– Sajnálom, nem akartuk megbántani. Lemegy, a büfénél elfordul, aztán a folyosó végén fel. Szaladjon, mert el fog késni – igyekezett biztatóan mosolyogni a lilásvörös haj alatt a nő.

P. leszaladt a lépcsőn, a büfénél balra fordult, a folyosó végén pedig hívta a liftet, az viszont sehogy nem akart megérkezni, és mivel már két perccel elmúlt nyolc óra, elindult felfelé a felvonó melletti, kisebb lépcsőházban. A legfelső szintre érve rájött, hogy járt már ezen a folyosón, csak az előbb a főlépcső felől érkezett. Ezek szerint ez is csak a második emelet. Az egyik kezelő ajtaja nyitva volt, benn egy kismamától vett épp vért két nővér, egyikük szúrós tekintettel nézett ki a nő vénája fölül a folyosón egyre tanácstalanabbul szuszogó P.-re, aki mérgében néhányszor még a kezeit is a combjához verte. Gyerekkora óta így viselkedett, ha tehetetlennek érezte magát, hirtelen túl hosszúnak tűntek a karjai, nem tudott mit kezdeni velük, minduntalan a combjához ütköztek.

– Segíthetek? – kérdezte a másik nővér a kezelőből kilépve.

– Jó reggelt, igen, remélem. Az Asszisztált Reprodukciós Osztályt keresem. Spermaleadás.

Úgy gondolta, ezzel a szóval rávilágít a helyzet abszurditására, és a vele közel egykorú nővérrel valamiféle cinkosság alakul ki köztük, ha beavatja, hogy itt a táskájában, egy alufóliába csavart vizeletminta-tégelyben egy kis geci lapul, amit nem egészen egy órája maszturbált ki magából otthon egy amerikai pornószinésznő szaunai jelenetét nézve. Azaz csak a maszturbáció elején nézte a jelenetet, a befejezéshez fel kellett állnia, orgazmus közben pedig a tégelyt kellett a makkjához tartania, ügyelve arra, hogy az ejakulátum teljes egészében a tégelybe jusson. Orgazmus közben. Agyrém. Nem is jött annyi, amennyi szokott, képtelen volt koncentrálni. Vagy pont koncentrálni tudott, és lazítani nem? Nem volt benne biztos.

De a nővérnek nem is rebbent az arca. Persze miért is rebbent volna. Minden nap ilyenekről hall. Ez a munkája.

– Itt a lépcsőn visszamegy az alagsorba. A büfénél átvág egyenesen, és ott a folyosó végén felmegy a lifttel a pavilonba.

P. talán még soha nem gyűlölt annyira szót, amennyire akkor reggel a pavilont meggyűlölte. Tehát a portás rosszul mondta, a büfénél nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulnia. Nyelt egyet, megköszönte a segítséget, és elment. Két perccel később végre megtalálta a megfelelő liftet, amivel felment a harmadikra, és amikor meglátta a plafonról lógó fa gólyákat meg a falakat borító több száz babafotót, torkába ugró gyomra tudatta vele, hogy jó helyen jár.

– Jó reggelt, spermaleadásra jöttem – mondta a regisztrációs pultnál ülő nővérnek.

– Név?

– K. P.

– Nem a magáét kérdeztem, hanem a feleségéét. Azon tartjuk nyilván magát is.

– Nem a feleségem, élettársam. T. Z.

– Elkésett. Nyolcra kellett volna jönnie, már bement egy másik úr. Ezt addig töltse ki – lökött elé egy papírt a nővér, P. pedig írni kezdett. – A tégelyre ráírta az adatokat?

– Igen, a nevemet ráírtam.

– Az nem jó, a felesége nevét kellett volna.

– Az én spermámra?

– Igen, mondom, hogy azon tartjuk nyilván a párt. Írja rá szépen a felesége nevét.

P. előbányászta a táskájából a tégelyt, leszedte róla az alufóliát, és nézte a vizeletre méretezett pohár alján a neonfényben egyre kevesebbnek, egyre betegebbnek tűnő gecijét. A poháron lévő matricán természetesen nem volt már hely egy újabb névnek.

– Kaphatnék egy matricát vagy egy filcet? – próbálkozott.

– Nem tartunk ilyesmit, de a tájékoztatón, amit a legutóbbi alkalommal kaptak, világosan rajta van, hogy pontosan mit kell a mintára írni. Komolyan mondom, nem értem, miért olyan nehéz ezeket elolvasni.

– De matrica vagy filc nélkül nem fogom tudni ráírni a barátnőm nevét.

– Akkor menjen haza, kérjen egy másik időpontot, és akkor majd remélhetőleg nem felejti el ráírni, amit kérünk.

Ekkor P.-nél végre betelt, ha nem is a spermagyűjtő, de egy másik, csak átvitt értelemben létező pohár.

– Ezt a gecit márpedig most be fogják venni – mondta fenyegetőn, és és kezét a tégely kupakjára tette.

178 notes · View notes

bugajakab · 4 months

Text

Falakon túl

Olyan különleges képességem van, hogy sikerült vizuálisan is megjelenítenem életem és múltam minden terhét. Ezt laza 80 kiló túlsúly formájában magamon viselem. Lehengerlő tömegvonzásom van. Intellektusom és páratlan humorom cherry on the cake, nem kompenzálok, tudom ki vagyok és mit akarok az élettől. Vannak céljaim, vannak határaim, vannak álmaim de nem követek el szepukut ha ezek nem teljesülnek. Küzdöttem màr éppen eleget, megteremtettem egy egészen élhető életet és anyagi biztonságot. Sokat tanultam és tanulok az életben, megfizettem a tapasztalataim, tudásom árát. A tényeket, a számokat értékelem, a véleményed leszarom. Megadott értékek mentén élem az életem és van egy tükröm melybe bele tudok nézni reggelente; akkor is, ha maga a testképem nekem sem tetszik. Dagadt vagyok. Tények vannak. Itt nincs helye azoknak, akik játszmáznak, hazudnak vagy csak maszatolnak vagy nem képesek megbirkozni a realitással és őszinteséggel. Nem kell a színház. Nem kell nekem a kamu, daddy-issues hízelgés csajoktól, hogy így is szeretnek és a személyiségem fogta meg őket. Az én életem már túl rövid ahhoz, hogy felesleges súlyokat cipeljek, csak azokat hordom, amelyek méltók rá. Nem fárasztom magam megfelelési kényszerrel és nem tagadok meg magamtól semmit. Ezen megbántódik bárki, az a saját problèmája. Kicsikém, mindenki felelős a saját érzéseiért. Leszarom a kifogásaikat, a hisztikét, a drámáikat. El tudom engedni amit el kell engedni. Nem szorulok sajnálatra, tudok egyedül élni, nem vagyok társfüggő mint egyesek. Idegesítenek a barmok, az ostobák, akik kinyilatkoznak, elhiszik a véleményük az egyetlen örök igazság, a felületes emberek akik csak a címsorokat olvassák el de szakértőként puffogtatnak szavakat, mérhetetlen butaságokat. A nyugalmam nem cserélném fel semmire. Este amikor csendben nézem a lemenő nap fényét, a madárcsicsergős békés reggeleket. Aztán van amikor nehezebb és nyomaszt a múlt vagy éjszaka rám tör a magány és az az üresség érzés, melyet be kell töltenem. Rendelek egy pizzát és befalom, habzsolom, hogy úrrá legyek a dühön, a fájdalmon. Önvédelem. Páncélt építek magam köré. Az étel olykor az egyetlen társam, amely megkönnyebbülést hoz, betölti az ürességet. Reggelig elmúlik. Minden elmúlik.

13 notes · View notes

bugajakab · 4 months

Text

Ez volt az a könyv amit nem tudtam sírás nélkül olvasni nagyon nagyon felkavart. Volt hogy hetekre félreraktam de utána is ugyanaz a hatása volt.Néha olvasás közben ökölbe szorult a kezem nem csak a tettes miatt hanem a rendőrség biróság eljáráson. Piszok jól van megírva és a könyv végén ott a link ahol Erika sérüléseit meg lehet nézni ezt tényleg csak erős idegzetűeknek.

ez egy olyan könyv, amit egyszerűen nem lehet értékelni. pontosabban szerintem nem szabad. ahogy a cím talán sejteti, a "lúgos orvos" áldozata mesél, amit a szerző regényszerűen megírt anyaga és vallomások, levelek kereteznek

azt gondolom, fontos könyv és eszméletlenül bátor Renner Erika, aki kendőzetlenül beszél az őt ért támadásról és a jogi ügyekről is. éppen ezért kell hozzá idő és tér, nem egy bkv-zás közben olvasandó könyv. és akármennyire nyílt és őszinte a közlés, nem tolakodó, nem szenzációhajhász. körültekintő, alapos, s talán picit hosszú is

a könyv végén szót kap Erika két gyereke, a barátnői és a párja is. szerintem ez kitűnő nézőpont a végére, mert a támadásnak nem csak az áldozat volt az áldozata

ami végtelenül idegesített, hogy a dátumok betűvel vannak írva. az évszámok is! hiába ugyanaz a jelentése, mint a számoknak, egyszerűen nem fogta fel az agyam, nem támogatta a kronológiai nyomkövetést

46 notes · View notes

bugajakab · 6 months

Text

24 notes · View notes

bugajakab · 8 months

Text

42 notes · View notes

bugajakab · 8 months

Text

57 notes · View notes

bugajakab · 9 months

Text

10/10

146 notes · View notes

bugajakab · 11 months

Text

Merevedési probléma 2.rész

Segítsetek és ne fogjátok vissza magatokat. Egy ilyen belső motivációs beszédet kell írnom magamhoz ami segíti a szorongásos merevedési problémát legyőzni.

Belső beszédünk akkor segíti teljesítményünket (heti többszöri gyakorlást igényel, fókuszáltan értelmezve), ha rövid, tömör és stratégiailag kulcsfontosságú elemeket tartalmaz. Lényeges, hogy a számunkra fontos helyzet kapcsán gondoljuk végig, hogy mik azok a pozitív mondatok, emlékképek, gondolatok, instrukciók amelyek eredményességünket, pozitív érzéseinket serkentik. Ezután alakítsunk ki kulcsszavakat, és segítségükkel emlékeztessük magunkat. Ahelyett, hogy csillapítani próbáljuk magunkat, hogy „nyugodj meg��, inkább próbáljuk meg azt mondani magunknak, hogy „Teljesen természetes, hogy izgatott vagyok ebben a helyzetben, hiszen ez fontos számomra”. Ha nem jön össze az nem kudarc hanem próbálkozás.

22 notes · View notes

bugajakab · 11 months

Text

Megint a szokásos magas színvonalú írás tőled egyszerűen annyira rá tudsz tapintani a dolgok lényegére!

“ Nekem néha csak a lelkem szeretne szeretkezni, a testem fáradt. “

Hányszor éreztem már ezt csak nem fogalmaztam meg magamnak és belementem a testi kapcsolatba és olyan is lett amilyen. Sikerült újabb és újabb sebeket gyűjteni.

“ Nem kell minden összebújásnak aktussal befejeződnie. “

Ezt most kezdem tanulni, valahogy bennem addig az volt hogy az a jó szex ami aktussal zárodik. De az élet jól pofán vágott és megtanította hogy ez közel sem igy van.A szex is mint olyan lehet ezerféle és a lényege az lenne hogy jól legyél benne jól érezd magad utána, de ez közel sem igy van elég sokszor és ennek is ezer féle oka lehet.

“Szeretni, elismerni, támogatni, odaadni magunkat, beletenni magunkat és tudni, hogy ugyanezeket “kell” kapnunk, akkor van rendben a dolog. “

Röviden ennyi lenne a lényege ennek az egész párkapcsolatnak!

"Milyen gonoszak tudnak lenni a nők"

Meg a férfiak. Valójában elképesztő, hogy mennyi gonoszságot követünk el és mennyi traumát élünk át és milyen sérülékeny a pszichénk. Nem vagyok benne biztos, hogy az empátia a kulcs. Mert az empátia csak baráti vállonveregetés. Látom a problémád, együtt szomorkodom veled. Megoldódott valami? Nem. Ki lehet benne fáradni? Igen.

Viszont a felnőttség azt hiszem sokat segíthet. Ha kedvem lenne szexelni és úgy túnik a pasimnak is, aztán hiába simogatom direkt módon, nem áll fel sehgyse a farka, akkor annyiféle oka lehet. És annyiféle dolog futhat le mndkét ember fejében. Ha valaki traumatizált, akkor bármi, de tényleg bármi csak egy újabb ütés a seben és mélyebbre viheti a félelmeiben, az önértékelési zavarában, görcs görcs hátán. Talán jön valaki, aki azt mondja: szeretlek és mérhetetlen türelmem van. Nekem néha csak a lelkem szertne szeretkezni, a testem fáradt. És néha csak a testem követeli a magáét, a lelkem még nem is ért oda. Amióta ezt tudom, azóta gondolom azt, hogy van helye a párkapcsolatban is az önkielégítésnek. Mondjuk úgy, hogy magánügye az embernek, hogy mit kezd a teste jelzéseivel. Nyilván, ha a közösülés semmi pluszt nem ad, akkor át kell gondolni a kapcsolat szerkezetét. Nem kell minden összebújásnak aktussal befejeződnie. Nem kell minden aktusnak lírainak is lennie. De mindkét embernek szabadnak és biztonságosnak, kielégítőnek és egyenrangúnak kell megélnie minden aktust.

Beszélek ám csak össze-vissza, mint egyike azoknak, akik megélték a maguk traumáit, és mire felnőttek és kijárták a megfelelő "iskolákat", már nincs kivel kipróbálni, hogy hova fejlődött a dolog. Ez is egy trauma.

De az egészet azért írom, mert szexszel vagy szex nélkül, de szeretetkapcsolatokban kell és érdemes élni. Nem lehet az empátiát tolni, tolni a végletekig, ha nincs kölcsönösség, kommunikáció és ezer jele a szeretetnek. Ha van, akkor viszont elengednéd életed szerelmét azért mert impotens vagy aszexuális? Tudom, hogy túl idealista amiket írok. De akkor is ezt a mélységet hiányolom sok, általam ismert kapcsolatból. Szeretni, elismerni, támogatni, odaadni magunkat, beletenni magunkat és tudni, hogy ugyanezeket "kell" kapnunk, akkor van rendben a dolog.

Hozzáteszem, én egy látványosan szerető ember vagyok, vannak, akik visszafogottabban, szemérmesebben, de szívből szeretik a választottjukat. Túl sok férfit ismerek, aki sóvárogva él a saját házasságában. Aztán kiderült, hogy túl sok nőt, aki hasonlóképpen él. Úgyhogy, bántás az van bőven, kegyetlenség, gonoszság, önzés. Pffff. :(

Hülye filmekből tanuljuk, hogy hogy kell szeretni, meg a szüleink traumáiból. Agyrém.

72 notes · View notes

bugajakab · 11 months

Text

troppauer-hymer Pont ez a posztnak a lényege hogy merjünk segítséget kérni merjük bevállalni ezeket kínos beszélgetéseket hogy javítsunk az életminőségünkön. Korai magömlésre is vannak jó módszerek és a libidó természetes hogy csökken ahogy öregszünk de hogy emiatt lemondjunk ilyen dolgokról szerintem hülyeség.

Merevedési probléma

Erről a témáról aztán szinte senkivel sem tudok beszélni az egyik legnagyobb férfi tabutéma.

45 évhez közel engem is elért, eddigi kapcsolataimban ezt megoldottam mint utóbb kiderült erőből de ez az erő mára elfogyott, mondjuk ehhez kellett egy elég zűrös elmúlt négy évnyi magánélet és egy olyan mostani partner aki szinte mindent megtett hogy ez kialakuljon én meg abszolult partner voltam ebben.

Az első randin elmondta hogy ő az elmúlt másfél évben talált magára szexuálisan jobbnál jobb partnerei voltak jobbnál jobb szexuális élményekkel. Ugye azok a magunkkal szemben támasztott elvárások szinte lebénítottak az első együttlétünkkor de ezt akkor még rá lehetett fogni az alkoholra. Viszont utána ha volt is kezdetben erekció az aktus közben megszűnt de valahogy csak sikerült a végére érni, míg egyszer egyik reggel egyáltalán semmi altesti reakció pedig volt ingerlés, teljes csőd ekkor jött a megjegyzés hogy lehet hogy le kellene cserélni engem egy fiatalabbra. Mint férfi itt teljesen összeomlottam hihetetlenül a szívemre vettem, napokig teljes letargia az okok keresése. Valami gyors megoldás kellett hát rendeltem a netről potencianövelőt. Nagy reményekkel bedobtam egy felet, a kezdeti hatás mindenhol vérbőség, szinte éreztem hogy zakatol a fejemben a vér de a hatás odalenn sem maradt el viszont a szex valahogy nem volt jó. Ez igy ment pár hétig aztán már a potencianövelővel is egyre bizonytalanabb lett az erekció és ekkor jött a következő felütés, megkérdezte hogy mit szólnék ha nyitott lenne a kapcsolatunk mert neki ez a szex nem kielégítő neki ettől többre jobbra van szüksége amit egy előző 30 év körüli partnerétől megkapna. Itt jött a következő összeomlás ekkor már jött a depresszió és a szakítás. Itt éreztem hogy ebből egyedül nem fogok kimászni.Hetekig szinte semmi életjel nem jött lentről se reggeli erekció, se magamnak ingerlésre semmi.

Kezdtem vérvétel,urológus,hormonszintmérés,ultrahang minden a legnagyobb rendben találtak. Az urológus mondta hogy a vérképem hormonszintem mint egy 25 évesé túl jó értékek hogy ilyen problémám legyen. Ő nagyon mást nem tudott csinálni mint receptre felírt potencianövelőt. Mivel rendszeresen sportolok súlyfelesleg sincs. Szóval a testi okokat kizártuk.

Ezután kezdtem el keresni szexuálpszichológust, mivel a város ahol élek itt nincs ilyen igy olyanok jöhettek szóba akikkel online lehet konzultálni. Érdekes hogy a szexuálpszichológusok nagy százalékban nők akikről eleinte azt gondoltam hogy ezekre a problémákra teljesen máshogy látnak rá mint a férfi kollégáik. Nagy gonddal kiválasztottam két férfi szakembert mivel telefon szám nem volt csak email cím igy emailben kértem időpontot semmi válasz nem jött aztán írtam még kettőnek onnan sem jött semmi válasz aztán akik szóba jöhettek írtam mindnek ebből kettő válaszolt hogy nincs időpontja végül sikerült időpontot egyeztetni egy tündéri kedves közvetlen szexológus nővel. Az első feltáró beszélgetés nagyon jól sikerült, szorongásos erekciós problémával küzdök. Ezt a szorongást próbáljuk feloldani a jövőben különböző módszerekkel. Már az első beszélgetés után éreztem hogy mintha valamennyit leraktam volna a lelki teherből. Visszatértek a reggeli merevedések és kezdek benne hinni hogy egy megfelelő partner mellett újra az lehetek aki régen voltam.

Szóval kb itt tartok most hosszú még az út mire minden rendben lesz. Kedves férfitársaim ne féljetek segítséget kérni mert még mindig jobb felvállalni ezeket a rázós beszélgetéseket mint nulla önbecsüléssel élni.

381 notes · View notes

bugajakab · 11 months

Text

Merevedési probléma

Erről a témáról aztán szinte senkivel sem tudok beszélni az egyik legnagyobb férfi tabutéma.

381 notes · View notes

bugajakab · 11 months

Text

Miért sírok?

Mindenkinek van története, kinek jobb, kinek rosszabb! Előfordul, hogy valaki nem tud magàtól kivergődni egy veremből, és segítségre szorul! Igazàból így vagy úgy mindenkinek jól jön a segítség, akàrmilyen szintről is van szó! Van akinek csak egy ajtót kell kinyitni, mert tele van mindkét keze, van akit égő hazból kell kihúzni, ahàny ember, annyi eset. És annyi törtènet! Ez az íràs klisés és nyàlas - nekem - de a lényeg a tartalma! Az ugyanis mindenkire érvényes, mivel soha nem élt olyan ember ezen a bolgón, akinek ne lett volna szüksége segítségre!

Fogalmam sincs ki a szerző.

———————————————

János piros takarója

Ők voltak a ducik, a dagadékok vagy a zsírpacnik. így hívták az osztály 4-6 hetente váltakozó pácienseit.

Nem mondták a szemükbe, ez csak így szállt a kórház folyosóin, a kórtermekben

Évekkel ezelőtt hozták létre a kórház ezen osztályát a kórosan elhízott tizennyolc év alattiak részére. A legfiatalabb beteg 9, a legidősebb 14 éves volt. Jöttek évről-évre, hónapról- hónapra. Kinek mit írt fel a háziorvos, általában 4, a súlyosabb eseteknek 6 hetes diéta, fogyókúra.

Sok pénzt nyelt el a kórháztól az osztály fenntartása, mert nemhogy csökkent, inkább nőtt a látogatók száma. Túl sok gyerek volt visszatérő beteg. Hiába értek el a pár hét alatt eredményt, az ugyanúgy, vagy hatványozottan tért vissza súlyfelesleg formájában a gyerekekre.

A kórház vezetői összedugták a fejüket. Nincs értelme így ennek az egésznek, nincs számottevő eredmény. Nem segít a felírt diéta, nem segít a megkövetelt mozgás, nincs ellenőrizve, nincs számon kérve és valamiért nem tudják tartósan megtartani az eredményt.

A főnővér vetette fel, hogy kellene egy pszichológus, mert ezeknél a betegeknél nem 10- 15 kiló feleslegről beszélünk, hanem többtízkilónyi, akár egy gyermekméretnyi súlytöbbletről. Ennek nemcsak a sok felesleges rágcsálnivaló, a cukrozott üdítők, vagy a mozgáshiány lehet az oka. Itt mélyebbre kellene ásni.

Megbeszélték, engedélyt kértek, s adtak a pszichológiai segítségnek egy év lehetőséget, hátha mozdít valamit a leadott kilók irányába. Tavasszal adták fel a hirdetést, hogy pszichológust keresnek az osztályra. Jelentkeztek néhányan, de kevés fizetést ígértek, s a régen pályán lévők nem érezték ebben a feladatban a kihívást. Már éppen feladták a reményt, amikor ősz derekán besétált az osztályra egy szakállas fiatalember, aki éppen most lépett ki az iskolapadból és érdekelte a lehetőség.

A kórház vezetője kétkedve méricskélte végig a frissen végzettet. Ennek a fiatalembernek olyan volt a hangja, mint egy versmondónak, olyan szabályosan volt nyírva a szakálla, mint egy színésznek és öltönyt viselt. Nem ilyennek képzelték el a pszichológusukat. de mivel nem volt más jelentkező, felvették.

Az első munkanapon bekísérték a szobába, ahol rendelhetett.

A szakállast kirázta a hideg.

A főnővér zavartan elmosolyogta magát:

- Ne haragudjon, kedves János! Itt nem mindig működik a fűtés, lehet lesz olyan, hogy fázni fog.

János vállat rándított, s visszamosolygott a nővérre.

A kórház közölte a betegekkel és a szüleikkel, hogy új kórházi gyakorlat lesz. A gyerekek a napi foglalkozásokon túl hetente két alkalommal kötelesek megjelenni a pszichológusnál is.

És jöttek Jánoshoz.

A pszichológus megdöbbent a betegein. Nem volt száz kiló alatt egyik sem. Hatalmasra nőtt, eltorzult testű gyerekek, akiket nem bírt megnyitni. Mert harcoltak a páciensek a súlyukkal, s harcoltak a tinédzser kor éppen bezáruló világával.

Hiába tanulta, hiába olvasott sokat róla, beszélgetett, csevegett a gyerekekkel, de nem lépett velük semerre.

A megakadt beszélgetések mellett pedig nagyon sokszor fáztak, nem is figyeltek rá, mert csak dideregtek a kanapén ülve.

A kórház nem tudta megfinanszírozni a fűtés megjavítását, ő bütykölgette, s így néha egészen meleg lett a szobában.

Mindenesetre bevitte az egyik gyerekkori takaróját, ha valamelyik gyereket rázná a hideg, majd ezzel betakaródzik.

Még az édesanyjától kapta ezt a piros takarót, s mivel jó nagy volt, jó meleg volt, behozta.

Aznap Zsoltikával kezdődött a reggel. Zsoltika a 12 éves 120 kilós kiskamasz. Zsoltika, aki soha egy szót sem szólt sem hozzá, sem máshoz. Mindent megcsinált, amit kértek tőle a nővérek, az orvosok, de a köszönésen kívül nem szólalt meg. Jánoshoz is bejött, köszönt, leült a kanapéra és végigülte csendben az egy órát, ami rá volt szánva. Zsoltika volt a legnehezebb eset.

János elolvasott róla mindent. Évek óta visszajár, középosztálybeli szülők egyetlen gyermeke. Teljesen átlagos család, akik a fiúknak mindent meg akarnak adni. Zsoltika nagyon jó tanuló, de az osztályban sem barátkozik senkivel, ha megnő, építész szeretne lenni.

Leült a szobában, kezét maga mellé ejtette és leste a plafont, a szoba sarkait.

János tehetetlenül nézett végig ezen a hatalmas gyermektesten. Mit kezdjen ezzel a fiúcskával? Tőle várják a megoldást és nem ért még el eredményt egyiknél sem. Hetente behívta a kórházigazgató, beszéljen, mi újság a gyerkőcökkel, de ő igazán semmit nem tudott még mondani róluk.

Csak beszélget velük, kivéve Zsoltikát, ő hallgat.

A gyerek megrázkódott, János fentebb vette a fűtést, éppen működött a konvektor, s odatette a gyerek mellé a piros takarót.

- Terítsd magadra nyugodtan!

Zsoltika ránézett a takaróra.

- Az anyukámtól kaptam- folytatta János.- Képzeld, ez egy igazmondó takaró!

A fiú óvatosan megérintette. A pszichológus észrevett valamit a gyerek szemében. Valami szomorúságféle, valami érzelem? Folytatta.

- Ha valami butaságot csináltam, vagy volt valami óriási titkom, amit nem akartam elmondani, akkor magamra tettem ezt a takarót és ennek olyan varázsereje volt, hogy megvédett. Amit a takaró alatt mondtunk el, az védettséget kapott a leszidástól.

A fiú megfogta a takarót, s halkan szólt:

- Valami titkot?

János igyekezett megőrizni önuralmát.

- Azt bizony! És képzeld, megvédett a büntetéstől is! Pedig hidd el, sok csínytevésről, sok rossz osztályzatról vallottam én a takaró védelmében, de az anyukám azt mondta, ha a takaró a kezemben van és elmondom a butaságokat, nem lesz büntetés!

A gyerek óvatosan magára húzta, betakarta vele a lábait, a hasát, felhúzta egészen a köldökéig, s rátette a két kezét, hogy ne csússzon le róla, beleszagolt a takaróba.

- Jó az illata.

- Anyukám mosta ki- mosolygott János, mert ezt tényleg az anyukájától hozta el, valóban ő mosta ki.

- Az anyukája?- nézett a fiú a felnőttre.

Olyan szomorúan nézett Jánosra, hogy ez egy kicsit megdöbbentette őt, egy kicsit megijesztette. Mi történt most? Mi indult el a gyerekben?

Nem mert megszólalni, mert látta, hogy a gyerek rakja össze a szavait, végigsimítja az igazmondó takarót, valami történik. Hosszúnak tűnt az idő, amikor megszólalt a gyerek.

- Az anyukájától kapott titoktartó takaró.

Elmosolyodott a gyerek, látszott, hogy a takaró alatt matat a zsebében, és egyszer csak elővesz egy radírt, mutatja János felé.

- Nekem ez maradt anyukám után.

Meglepődött a szakállas. De hiszen ez a gyerek családban él! Hogy maradhatott ez az anyukája után? Talán összecserélték a gyerek aktáit. Az nagyon nagy hiba lenne!

- Ne haragudj Zsoltika, de ezt nem értem!- zavarában megvakarta fekete szakállát.- Anyukád után? Neked van anyukád. Vagy nem jól tudom?

A gyerek idegesen beleharapott a szája szélébe. A pszichológus már attól félt, vérezni fog. De ez a hatalmas testű kisfiú csak harapdálta saját száját, s látszott, hogy elindulnak, legördülnek a könnycseppek az arcán.

- Tudod, amit a takaró alatt mondasz el, az titok.

Szőke haja és sötétzöld szeme volt a gyereknek.

- Ígéri? Megígéri János bácsi?

- Megígérem.

Ismét a földet nézte a fiú, nézett bele az emlékeibe; látszott, hogy gondolkodik, hogyan mondja el, mit mondjon el a piros takaró védelme alatt. Halkan indultak meg belőle a szavak.

- Nem anya és apa az igazi szüleim. Magukhoz vettek, mikor négyéves voltam. Az igazi apukámat nem ismertem, de anyukámat igen. Anyukám és én együtt éltünk.

Gurultak le az arcán a nagy könnycseppek.

- Arra emlékszem, hogy beteg lettem és ment velem és anyukámmal a mentő a kórházba. Anyukám fogta a kezem és rászólt a mentősbácsi, hogy ne puszilgassa az arcomat, de ő mégis puszilgatta és fogta a kezem és nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, kicsim. Úgy hívott, hogy kicsim.

János látta, milyen mélyeket lélegzik a fiú, látta, hogy ez még nem az igazi történet, ez még csak a kezdet.

- Úgy emlékszem, hogy sokat hánytam. Hánytam nappal és éjszaka és azt mondták, hogy ki fogok száradni, ezért kell a kórház. Emlékszem a fényekre a folyosón és anyukám arcára meg a kezére, mert ott is csak fogta a kezem. Azonnal infúziót adtak és nem engedték, hogy ottmaradjon velem. Anyukám mindenkivel beszélt, láttam, ahogy jár egyik nővértől a másikig, meg az orvossal is beszélt, de nem engedték. Még bejött hozzám, megpuszilt és azt mondta, minden rendben lesz, reggel visszajön. Amint felébredek, ott lesz.

Megrázkódott a gyerek teste, mintha egy valahonnan mélyről jövő zokogást fojtott volna el. Már nem rágta a szája szélét. Igyekezett mélyeket lélegezni, összeszedni magát, mielőtt tovább mesélt volna.

- De nem volt ott. Emlékszem rá, hogy még fel is ültem, hogy körbenézzek, nem bújt- e el valahol, de nem. Anyukám nem volt sehol.

Megállt a történet. Megállította a sírás, nemcsak könnycseppek gurultak le az arcán, hanem felszakadt az előbb elnyomott zokogás, s utat tört a mély fájdalomnak. Anyukám nem volt ott. Rázkódott a gyerek a zokogástól. János zsebkendőt adott neki. Hagyta sírni.

Zsolti csak markolta a zsebkendőt, eltűnt vaskos ujjai között. Percek teltek el, míg valamelyest megnyugodott. János nem akart megszólalni, félt, hogy megakad a történet.

Megigazította kerek pocakján a piros takarót, s ismét mesélt.

- Nem tudott értem jönni senki. Nincs rokonunk. A kórházban azt mondták nekem a nővérek, hogy nem hiszik el, hogy nekem nincs senkim. Nekem csak anyukám volt.

A fiú csendben maradt. Nézte a takarót, nézte hosszasan.

- És nem tudom mikor, valakik értem jöttek. Mikor nagyobb lettem, akkor mondta el apa és anya, hogy azok a gyámügyesek voltak. Értem jöttek és elvittek. Én még kicsi voltam és azt hittem, hogy anyukámhoz megyünk. De nem oda mentünk. Hanem egy otthonba, ahol sok gyerek élt, nagyon sok. És én csak sírtam és sírtam, mert azt gondoltam, anyukám nagyon megharagudott rám, mert nem jön értem. És arra emlékszem, hogy állandóan sírtam és nem bírtam enni.

Megtörölte pulóvere ujjával az orrát. János ismét adott neki zsebkendőt. Elvette, s csak szorította a másik mellett.

- Már nagy voltam, amikor elmondták, hogy anyukámat elütötte egy autó. Anyukám azonnal meghalt, nem sokkal azután, hogy engem otthagyott a kórházban. Akkor nem mondtak semmit, csak azt, hogy nem jöhet értem.

János azon gondolkodott, hogy ő mit tett volna, mit mondott volna egy négyéves gyereknek, akinek senkije nem maradt. Nem tudja, mit mondott volna, de ezt biztosan nem, hogy nem jöhet érte. Ebben egészen biztos volt.

- Nem voltam ott régen. Nem ettem, nem ittam semmit, csak sírtam és vártam anyukámat. A nevelők csak szidtak, meg fenyegetőztek, hogy fejezzem már be az óbégatást, mert kitesznek innen. De én nem fejeztem be. És akkor jött az a nagyfiú.

Ismét csönd lett a szobában. Zsoltika újra rágta a szája szélét, s elkezdett mocorogni a takaró alatt, mintha legszívesebben felállna és elmenne. Ökölbe szorította a kezét, s ütögetni kezdte a száját.

János azt érezte, szólni kell, mert a gyerek nem fogja folytatni, el fog menni. Mit kérdezzen?

- Mennyire volt nagy az a fiú?

A gyerek kizökkent az emlékből, s visszatért a szobába.

- Nem tudom. Amikor elkapta velem a nevelő, nagyon megverte. És én akkor akkorának láttam azt a fiút, mint a nevelőt, olyan magasnak.

- Miért verte meg?

Zsolti a szája elé tette az öklét, mintha gyömöszölné vissza a szavakat, de azok nem hallgattak rá.

- Ököllel verte, és amikor leesett a földre, még bele is rúgott. Az a fiú pedig ordított, hogy bocsánat és többet nem tesz ilyet.

János igyekezett nyugodtan ülni, igyekezett nem mutatni semmit abból, amit elkezdett sejteni.

- Mit tett az a fiú veled?

A zöld szemek most először a történet mesélése alatt a pszichológusra néztek.

- Hazudott nekem. Azt hazudta, ha vele megyek egy helyre, akkor ott fog várni anyukám. És elmentünk arra a helyre és anyukám nem volt ott. Kérdeztem: Hol van anyukám? Erre ő azt felelte, hogy olyan kis csinos vagyok. Én meg csak kérdeztem: Hol van anyukám? Ő pedig lehúzta a nadrágját és azt mondta, ha megsimogatom őt odalent, akkor idejön anyukám, mert ő csak azután hívja ide, ha én megsimogatom őt. És én megsimogattam. Lihegett az a fiú, én pedig megkérdeztem: Hol van már anyukám? És tudom, hogy akkor már sírtam, mert megsimogattam és nincs sehol. Nem volt sehol. Akkor azt mondta, hogy meg is kell, hogy pusziljam, és akkor már biztosan itt lesz az anyukám.

Lehajtotta a fejét a gyerek, akár ha ólomnehezék lógna a nyakán.

- Mi történt ezután?- kérdezte János.

- Belépett a nevelő.

János jellegzetes mozdulatával megsimította szakállát. Erre nem számított, ilyen történetre nem. Számított chipsre, csokira, tévé előtt való lustálkodásra, de erre nem.

- Ezt eddig nem mondtad el senkinek?

- Nem.

- Találkoztál ezután azzal a fiúval?

- Soha többé nem láttam. Anya és apa azt mondják talán két hónapig lehettem állami gondozásban, akkor kerültem hozzájuk.

- Szereted őket?

- Nagyon.

- Hiányzik anyukád?

- Anyukám mindig velem van- a szívére tette a kezét.- Itt bent.

- Tudod miért eszel annyit?

Zsolti ránézett.

- Mert nem akarok csinos lenni. Nem akarok.

- Értem- bólogatott János.

Kopogtattak az ajtón. Résnyire kinyílt, s bekukucskált rajta a következő gyerek.

- Mindjárt jöhetsz!- intett neki a pszichológus. Bezárult az ajtó.- Itt van a szobatársad. Sajnos mára lejárt az időnk.

- Rendben, megyek- pattant fel az ágyról, de erősen fogta a takarót, le ne essen a földre.

- Holnapután innen folytatjuk, jó?- fogta meg a vállát a gyereknek.

-Jó.

János egész éjjel nem aludt. Igaza volt annak a főnővérnek, itt sokkal súlyosabb problémák vannak, itt felnőtteket is megroppantó, összetörő emlékek vannak a felszín alatt. És talán nemcsak Zsoltikánál.

Sokáig gondolkodott, egy-két dolgot le is jegyzetelt, felkészült a holnaputáni találkozásra, ami már remélhetőleg a gyógyulás kezdete lesz.

A következő alkalmakkor nem volt gond Zsoltikával, beszélt, mesélt, megnyílt.

János kitalálta, hogyan segít neki feldolgozni azt a gyermekkori traumát. Az édesanyja elvesztését. És azt a fiút.

Segít neki, hogyan koncentráljon a jelenre, hogyan tervezze a jövőt.

A legutolsó alkalommal egy hatalmas doboz fogadta a fiút a pszichológus szobájában.

- Hát ez meg mi?- nevetett Zsoltika.- Vár?

- Az!- nevetett vele János.- Te már csak felismered! Te leszel építész!

Megállt a doboz előtt a gyerek, s kérdően nézett a szakállasra.

- Csináljak vele valamit?

- Bontsd ki!

Zsoltika nekilátott. Kinyitotta a dobozt, s mosolyogva ránézett Jánosra.

- Egy másik doboz?

- Mondtam, bontsd ki!

És a fiú csak bontotta, emelte ki egyik dobozt a másik után, míg az utolsóban talált egy kis műanyagházat.

- Ez mi?- emelte az orra elé.

- No, mi ez?- állt mellé János.

- Egy ház.

- Nem- szólt komolyan a pszichológus.- Ez te vagy. A sok doboz pedig, amivel körülvetted magad az évek során. Mert ami itt van rajtad- s a fiú pocakjára mutatott- az nem te vagy, az csak a védelmi bástyád.

Zsoltika lehuppant a díványra. A pszichológus folytatta.

- Gondold el, hogy már felnőttél és építesz egy gyönyörű házat, de körbeveszed rengeteg, rengeteg fallal. Senki nem fogja látni, hogy milyen csodálatos az épület, amit te, az építészmérnök megépített. Senki.

A szakállas elhallgatott. A fiú figyelt.

- Átbeszéltünk mindent. Ugye, Zsolti?

- Át.

- Azt a fiút. A nevelőszüleidet, akiket nagyon szeretsz és akik viszontszeretnek.

- És anyukámat- fejezte be a gondolatot a gyerek.

- Anyukádat.

A szakállas kinyitotta az íróasztala fiókját.

- Ezt neked adom- s átnyújtott neki egy radírt.- Ha elrontod a tervrajzodat ne az anyukádtól kapott ajándékot koptasd.

- Köszönöm.

- Azt szeretném kérni tőled, hogy gondolj át mindent, amit ezeken a foglalkozásokon megbeszéltünk. Szeretném, ha a te várad, a te házad, ha te is látszanál! Mutasd meg a világnak, ki is vagy valójában! Megteszed ezt magadért?

- Meg. És megtehetem anyukámért is?

- Érte is.

Felálltak, kezet fogtak, de még mielőtt kilépett volna az ajtón a gyerek, visszafordult.

- Ezt megtarthatom?- még a kezében volt a műanyag házikó.

- Csak ígérd meg, hogy te szebbeket fogsz építeni!- összenevettek. Megölelték egymást.

Soha többet nem jött a fiú.

Jöttek helyette mások más történetekkel, más traumákkal, magukkal hurcolt súlyokkal.

A statisztika folyamatosan javulni kezdett. Jöttek kollégák kérdezni Jánost, hogy mégis mit csinál, miféle csodát művel ezekkel a gyerekekkel. Ő pedig szívesen mesélt és ment előadásokat tartani az ország minden szegletébe arról, miként tárható fel, hogyan gyógyítható a gyermeklélek. Negyven éven át vitte hírét a gyógyulásnak, s bárhová is utazott, vitte magával a piros takarót. A piros takarót, aminek a sok mosástól egyre halványabbá vált a színe.

Éppen egy ilyen utazást zárt le, éppen megérkezett az irodájába, felakasztotta kabátját a helyére, mikor kopogtak az ajtaján.

Kinyitotta.

- Jó napot János bácsi!

Egy ötven év körüli férfi állt az ajtóban.

- Jó napot!- válaszolt a pszichológus, bár látszott rajta, fogalma sincs ki áll előtte.

- Nem emlékszik rám, ugye?- kacagott fel a férfi.

S Jánosnak erről a nevetésről bevillant egy arc. s ahhoz az archoz ez a sötétzöld szem.

- Zsoltika?- simította végig mára már hófehér szakállát.

A férfi belépett, átölelte Jánost, s a kezébe nyomta a hajdani műanyag házikót.

- A radírt nem tudom visszaadni, elhasználtam!

Becsukódott az ajtó, odabent pedig kitárult egy emberi élet.

Egy emberi élet, amely lebontogatta maga körül a falakat, nem cipelte tovább magán azt a hatalmas súlyt. Megnősült, lett négy csodálatos gyermeke, akik kaptak egy piros takarót azért, ha valamit meg kellene gyónniuk. És az egyik nagyváros főépítésze lett

Most eljött megköszönni mindezt, s meghívja János bácsit egy ünnepségre, ahol Zsoltika díjat fog kapni az eddigi munkájáért.

A pszichológus hezitál. Ez nem az ő érdeme, ezt csak magának köszönheti a gyerek.

De a komoly férfi nem tűr ellentmondást.

- Nagyon várom!- búcsúzik az ajtóban. Majd ismét felnevet.- És mindenképpen hozza el a piros takarót!

János egy hét múlva meghatódottan állt Zsolt mellett a színpadon.

Zsolt mellett, aki ravasz módon becsapta őt.

Mert a díjat János kapta.

Az ünnepséget titokban szervezte a kórház, a kollégák és az a rengeteg gyerek, akiket útjára segített.

És legfőbb támogatóként ott állt az az első fiú, az a sötétzöld szemű, aki megadta az irányát a pszichológus munkájának… és a piros takarónak.

Forrás: Illés Adrien

62 notes · View notes

bugajakab · 1 year

Text

10km-t futni, 35km-t túrázni hegyen völgyön.

Túlélni egy olyan kapcsolatot amiben én benne voltam a másik pedig csak félig-meddig.

Nektek mi volt az a dolog az elmúlt egy évben, amiről azt hittétek, hogy nem vagytok rá képesek, de aztán sikerült?

Kezdem: menstruáció idején edzeni

141 notes · View notes

bugajakab · 1 year

Text

Azért egy átlagembernek oda tolnának havi egy milliót úgy fújná a Fidesz kampányt még ha ellenzékik érzelmű is mint a kisangyal. Lehet itt álszenteskedni a kisemberek nagy része simán megvehető.

Évi hány millió forint lenne az összeg, amiért aktívan kampányolnatok a fidesz mellett?

Ne mondjátok, hogy semmi, mert sztm az átlagember megvehető. Van, aki kevesbbe, van, aki többe kerül. Persze vannak kivételek, de sztm nagyon kevesen vannak.

33 notes · View notes

bugajakab · 1 year

Text

Ez az írás megint annyira betalált a mostani élethelyzetemben.

A mostani párkapcsolatom -ha lehet ezt annak nevezni- ami pár hónapja tart és kínoz folyamatosan, mert két hete lekommunikálta hogy ő most a mának él élvezi a most-ot nem akar önmagával megalkudni szóval nem tudja monogámiában elképzelni magát. Szóval mellettem van vagy akár vannak más szexuális partnerei is akikkel nincs érzelem csak az élvezet miatt van együtt. Valamilyen érzelmek irányomba vannak mert keresi a társaságom jól megvagyunk együtt elég sok közös programot szervezünk. Az ő hatására sokkal egészségesebben élek sokkal sokkal többet sportolok szóval hozott ilyen szempontból egy minőségi változást az életembe.

Szóval tegnap este elétettem ezt az írást hogy én egy ilyen párkapcsolatot akarok: “ a bizalom, a bizalmi viszony pihentető. Ez is olyan amit csak úgy lehet igazán érteni, ha megéli az ember. Valaki tud téged, számontart, az életed fontos neki, nem fárasztja az, ami téged frusztrál, és persze nem bánt, mert szeret.” Ahogy olvasta látszottak ahogy az érzelmek átfutnak az arcán a végén pedig elsírta magát.Tudja hogy velem ezt megélhetné de egy éve vált el sok sok fel nem dolgozott sebe traumája van. Nem akar ilyen szoros kapcsolatot. Én elmondtam vannak érzelmeim felé ezért sem tudom elfogadni hogy mással legyen. Hogy együtt lehessünk valakinek fel kellene adnia az álláspontját és önmagát. Én nem akarom megváltoztatni és ő sem akar nekem fájdalmat okozni igy nem maradt más alternatíva csak a szakítás. Viszont mint kiderült egyikünk sem szívesen engedné el teljesen a másikat.Majd az idő eldönti hogy milyen szinten marad meg a kapcsolat barát,sporttárs,szexpartner.

Tudom kívülállóként teljesen egyértelmű hogy ez a kapcsolat kuka és ne várjak semmit mert csak sebeket szerzek amik nagyon nem hiányoznak hanem tovább keresni azt az embert akivel ezt a bizalmi viszonyt megélhetem.

Egyszer egy állatmentő pasi mondta, hogy amikor a kutyát az öledbe veszed, akkor átadja neked az élete súlyát. A hajszoltság érzés, amiben élek, leginkább abból áll, hogy sehol nincs menedék. Nincsenek azok a felelősségmentes pillanatok, amikor átadom valakinek az életem súlyát. Intézem a dolgaimat, elrendezek mindent egyedül, felszerelem-megcsinálom, megtervezem, beszerzem, kifizetem, megszervezem, nincs ezzel semmi baj. Mondhatom azt is, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Lehetek kócos-pizsamás-szőröslábú, ha akarok, és akkor se szólna rám senki, ha otthagynám a morzsát a konyhapulton vagy kézzel ennék bele a tálba. Kibaszott kurvanagy szabadság. De az egyedüllétben soha nincs benne az a pillanat, hogy most egy kicsit más figyel a világra körülöttem, és rám is, az én biztonságomra vagy kényelmemre, boldogságomra. Mindig feszült figyelem van és mindig ugrásra kész az ember. Akkor is, ha kimerült vagy beteg. Ez nem tudatos dolog. Én is, más is tud laza lenni, elnylúni otthon a kanapén. Bezárkózunk, bebiztosítjuk a zavartalanságot, és majdnem olyan... de nem, nem „olyan”. Semmi sem olyan, mint amikor belül rábízod magad valaki másra. Igen, pont mint gyerekkorodban. És lehet mondani, hogy ez infantilis vágy, de a bizalom, a bizalmi viszony pihentető. Ez is olyan amit csak úgy lehet igazán érteni, ha megéli az ember. Valaki tud téged, számontart, az életed fontos neki, nem fárasztja az, ami téged frusztrál, és persze nem bánt, mert szeret. Amúgy meg csak a hajszoltság érzés van. A férfiak... azon gondolkodtam, hogya férfiaknak nehezebb ez az egész. Mert a nők megtehetik, hogy odabújnak, rácsimpaszkodnak, az ölébe ülnek a pasinak, (kicsi vagyok, fáradt vagyok, tutujgass, védj meg, szeress, simogass), de a pasiknak erre a teljes önátadásra sokkal kevesebb lehetőségük van. Örülj, hogy adnak enni (esetleg), hogy emlékeznek helyetted dátumokra, hogy elfeledkezhetsz erről arról, hogy esetleg betartják, hogy nem szólnak hozzád amikor arra van szükséged, de amúgy... mikor? Miben? Légy már férfi! Egyszer jártam egy pasival, aki azt szerette, ha elalváskor símogatják a hátát. Mert gyerekkorában úgy altatta az anyja. Én csak pislogtam, hogy mi a fasz? Az anyja? Altatás? Szexi fiatal nőként hogy jövök én ebbe a képbe? Egy felnőtt férfit fogok álombasimogatni? Felfogni se tudtam az igényt, hogy ő most nem férfi, hanem „csak úgy lenni” szeretne és megpihenni. A lényeg, hogy a pasiknak sokkal nehezebb megtalálni az önfeledt önátadási pontokat. Szerintem. A többségük csak hajszolódik és próbál FÉRFI maradni. Megszokják, hogy úgy tesznek, mint akinek nincs is szüksége erre a fajta pihenésre. Aztán infarktust kapnak és meghalnak. Persze, a szex. Igen, az egy erős önmegadás, kitárulkozás, de az elején azért tele van szorongással az ember. Vágy, teljesítmény, kommunikáció, ütközések, frusztráció. Persze, a filmekben úgy van, hogy szerelmesen ágybabújnak, mindketten pontosan ismerik a másik testét, reakcióit, vágyait, gátlásait, és csodálatosat kefélnek és persze egyszerre élveznek el egy egetvető orgazmust és közös csodát megélve. Aztán amikor az élet meg nem ilyen, akkor az ember befeszül, mert biztos vele van baj, esetleg minden partnerrel. Meg szerelemben biztos csodás lenne minden, ha nem csodás, nem elég nagy a szerelem. Upsz, elkalandoztam. Szóval szinglinek lenni, bármennyire is nem érzi az ember magányosnak magát, akkor is stressz. A társas kapcsolatok, beszélgetések, programok oldják ezt, és feltöltik az embert. De ott is helyt kell állni. „Megjelenni” és résen lenni, dominálni és elkerülni, hogy ledomináljanak, stb, stb, az összes önsorsrontó faszság ott van velünk együtt. A megpihenés valaki karjaiban, az más. Ha hosszasan nem adatik meg, az megváltoztatja az embert. Valahogy kilúgozódik belőlünk valami. Mintha már nem is tudnánk hogyan kell együtt lenni és átadni magunkat a pillanatnak, meg valaki másnak. Na mindegy, az van ami van. Megyek, megfésülködöm és felveszek valami itthoni ruhát a pizsama helyett :D

259 notes · View notes

bugajakab · 1 year

Text

Ez megint egy akkora telitalálat írás!

Pontosan ebben a helyzetben vagyok párkapcsolatilag, én adnék ölelnék szeretnék aztán nem azokat a reakciókat kapom amit elvárnék. Kellett neki pár hét hogy elfogadjam és most már türelemmel végtelen pozitivitással állok a dolgokhoz, ha nem azt kapom vissza ha egyáltalán visszakapok valamit már nem bosszant nem agyalok rajta. De azt jó látni hogy szépen olvadozik a jégkirálynős viselkedése amit a sok csalódástól magára húzott.

Amit a szíved diktál

Talán ez okoz nekem a legtöbb gondolkodnivalót meg a legtöbbször e miatt kerülök ellentmondásba magammal. Mit diktál a szívem és mit kíván az önmagunk tisztelete, a határok meghúzása, az önérvényesítés. Legtöbbször nem tesszük meg azt, amit a szívünk diktál. Nem mosolygunk, nem hívjuk fel, nem írunk, nem öleljük meg, nem kérdezünk, nem dicsérünk, nem hívjuk meg, nem adjuk oda, nem segítünk, nem kérdezzük meg. Mert ha megtennénk és a reakció nem olyan lenne, mint amire vágyunk (még ha azt mondjuk, hogy nem várunk semmit, akkor is szeretnénk valamit, de legalábbis biztosan nem szeretnénk valami kellemetlen reakciót), szóval abban a pillanatban hirtelen haragudnánk magunkra mert ránk szakad, hogy alulmaradtunk, hogy kiszolgáltattuk magunkat és vesztettünk, dühösek leszünk és értetlenek. Ahogy azok lennénk akkor is, ha mondjuk odanyújtunk valakinek egy szelet tortát és az kiveri a kezünkből. Hé, mi a fasz ez? Én meg de hülye vagyok, nem kellett volna! – gondolnánk, merthogy szerettünk volna örömet szerezni, és ami ennél is fontosabb, ez alatt öntudatlanok voltunk. Amikor azt tesszük amit a szívünk diktál, akkor bel��l öntudatlanok, lezserek, simák, póznélküliek vagyunk. Meztelenek. Az érzelemmentes visszautasítás szégyenérzetet fog okozni a meztelenségünk miatt. Ha nem, akkor valójában semmit sem jelentett nekünk a gesztus amit tettünk. Akkor csak színjáték volt, nem voltunk belül meztelenek. Amikor visszautasítják a kedvességünket, akkor hirtelen úgy látjuk magunkat, ahogy a másik lát, a szeretetlenség nézőpontjából. Az nem jó. Az fájdalmas, mert épp olyan mintha a fizikai meztelenségünket nézegetné valaki, hogy na, ez se valami szép, a haja is milyen. Hirtelen elvész a derű, a szabadság, a nyitottság és az ember összezavarodik.

Azt gondoljuk, hogy a mi szeretetünkre a másik ember mindig vevő. Pedig nem. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy azok például, akiket nem ölelgettek, puszilgattak gyerekkorukban, azok egyszerűen nem tanulták meg, hogy az ölelésre ölelés a válasz. Azok bénának érzik magukat a meghitt pillanatokban a közeli kapcsolatokban, élettelenül lóg a karjuk fizikailag is és átvitt értelemben is. Már sokszor végignéztem magamon is, másokon is, ahogy végigmennek a folyamaton. Adok, elutasítanak, dühöngök, ígérem hogy soha többet, tényleg nem, egy ideig, aztán óvatosan közelítek, adok, elfogadja, adok, megharap. Mint a kutyák, komolyan. csak a kutyákra nem leszünk dühösek, nem gondoljuk, hogy szándékosan sérült, fogyatékos, gonosz. Az emberekről meg gondoljuk. Amúgy nekem fogalmam sincs, hogy hogyan egészséges ezt csinálni, én folyamatosan érzékelem, hogy nem jó, nem jó valahogy nem jó amit csinálok vagyis ami történik velem. A késztetésem, hogy segítsek, hogy örömet szerezzek, már nem abból táplálkozik, hogy kiérdemeljem az elfogadást vagy a szeretetet. Nem tudok más lenni. Adott helyzetekben elfelejtek mindent, minden korábbi dolgot és csak a jelenben vagyok, és teszem amit a szívem diktál. Aztán a következő pillanatban eszembe jut, hogy de basszameg, miért csinálom ezt? Rohanok bele megint a bántásba, fájdalomba? Tátott szájjal a faszerdőbe? Van egy kolléganőm. Meghalt a férje, lefogyott harminc kilót, nagyon jól néz ki. Nem csak csinos, de mindig is nagyon jólöltözött volt, most kifejezetten atraktív. Amióta lefogyott már nem utál engem. Jön beszélgetni, beszél a fogyókúrájáról, a műtéteiről a fogyás kapcsán, beszél róla, hogy már elkezdett pasizni, mik történnek vele. És én, mintha az elmúlt tíz évben nem lett volna felháborítóan cinikus geci és nem tett volna milliószor keresztbe, én kedves vagyok, mosolygós és készséges, dicsérem és vidáman beszélgetek, mintha csak most ismerkedtünk volna meg. Mert most vagyunk a mostban, ha kedvesen beszél, kedvesen fogok válaszolni. Aztán kimegy és én nem értem. Ez akkor nem ugyanaz az ember? Vagy ennyit tesz az irigység? Már nem vagyok vele egykorú csinosabb nő, már nem kell engem utálni? Lehet, hogy felvállalom én ezt az érthetetlen belső késztetést és szarok rá, hogy mi minek látszik, csak akkor meg nyilván másoknak lesz érthetetlen az alkalmankénti dühkitörésem. Mert időnként azért úgy érzi az ember, hogy teljesen hülyének nézik és saját maga is annak látja magát. Tudod, ha szeretsz valakit, akkor meg akarod ölelni, akkor segíteni akarsz neki, akkor fontos az ő öröme, boldogsága. Ha nem fontos mindez, akkor nem szereted. Vagy fogyatékos vagy erre a dologra. Na, ez itt a kérdés.

Amúgy, azt szeretjük, aki mellett jónak érezzük magunkat. Nem elég, hogy jól érezzük magunkat. Azt akarjuk érezni, hogy JÓK VAGYUNK. persze, ez öntudatlan vágy, de rengeteg varázslatra képes.

23 notes · View notes