Egy beszélgetésünk alkalmával azt mondtad, hogy szerinted van a szerelemnek egészen egyszerű, mégis gyönyörű kifejezési módja. Az, amikor elalszik a másik, te betakarod és adsz egy csókot a homlokára. Azonban azt is elárultad, hogy néha tetteted az alvást.

Még azon a napon találkoztunk és elég sok időt együtt töltöttünk. A szokásos szikra kettőnk közt igazi lángként égve majdnem felperzselte a környezetünket is, amikor egymás szemébe néztünk.

Nem akartál otthagyni engem, kerestél mindenféle kifogást a maradásért, tudva, hogy mily boldoggá tesz ez engem. Végül utolsó mentsvárként kerestél egy játékot a telefonomon, amiben tudtad, hogy jó vagyok és kijelentetted, addig maradsz, amíg nem vesztünk a játékban. Látva, hogy az alapok elmagyarázása után ritkán szorulsz segítségre a játékban, nyugodt lélekkel hajtottam mellkasodra a fejem. Addigra már rég a karjaidban voltam és lassan simogattad a hátam, miközben félig rajtad feküdve egyben szolgáltál párnaként és takaróként is. Lehunytam a szemem és elragadott az álom világa. Csak arra ébredtem fel nem sokkal később, hogy óvatosan rámhúzod a takarót és miközben tűrted el az arcom elé csúszott tincseimet arra lettem figyelmes, hogy ajkad a homlokom érinti. Azonnal az erről való beszélgetésünk jutott eszembe. A kusza hajamból elemelted a kezed és visszakulcsoltad az enyémre, mire egy apró könnycsepp elhagyta szemem sarkát. Miután a pólód felitta a könnyem, feléd fordítottam az arcom. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk rájöttél, hogy min járnak a gondolataim és enyhe pánik jelent meg a szemedben. Csak akkor tűnt el belőle, amikor megérezted, hogy felemelem az eddig rajtad pihentetett kezem és az ujjammal a hasadra egy szívet rajzoltam újra és újra...

-Akkor tudsz tovább kísérni - néztél arrafelé, amerre laktál.

-Nem.

-De, tudsz.

-Nem - sétáltam át a zebrán.

-Na, legalább köszönj el - néztél utánam.

-Szia - álltam meg egy pillanatra előtted és újra elindultam.

-Na - visszafordultam hozzád, még nyomtam egy utolsó csókot a szádra. Még utoljára összegabalyodtunk és a lélegzetünkért kapkodva váltunk szét - akkor mostmár gyere velem és kísérj haza.

-Nem.

-Tudom, hogy itt tudnál megint hagyni, csak nem akarsz - mondtad félvállról gyorsan a telefonod az időt megnézve.

Ez a félvállról elhangzott mondatod ébresztett rá, hogy valójában mit csinálok. Valamivel mindig ráveszel, hogy újra a közeledbe menjek. Valahogy mindig elcsábítasz. Valamire mindig nemet mondok. Okkal mondok nemet. Tudod, hogy lelkileg miért nem akarom... Vagyis az egyik okát tudod. De a másik... Még ennél jobban magadhoz lánconál. Átlépnéd azt a bizonyos határt nálam... Mindenkinél jobban szeretnélek. De azt nem akarom. Neked van más, akit nálam jobban szeretsz. Nem szeretem a dominó elvet -én beléd, te másba-. Mást szeretsz. Mással szeretsz lenni, mégis velem vagy. Mással szereted tölteni az időd, mégis velem töltöd. Mással szeretsz csókolózni, mégis velem szoktál. Mással szeretsz szex után összebújni, mégis velem teszed. Mással szeretsz naplementét nézni, mégis velem szoktad nézni. Másnak a szemébe szeretsz bámulni, mégis az enyémbe szoktál. Más orrát szereted piszkálni aranyosan, mégis az enyémet szoktad. Más hasa a fétised, mégis az enyémet szoktad szeretgetni. Más szájában szeretsz lenni, mégis az enyémbe akarod bekönyörögni magad. Más szavát veszed elsődlegesen figyelembe, mégis mindent velem beszélsz meg először. Másra hallgatsz, mégis tőlem kérsz tanácsot. Máshoz kéne menned a problémáiddal, mégis hozzám szoktál jönni. Mást kéne elvinned ide-oda, mégis engem szoktál. Mást kéne elkényesztetned, mégis engem kényesztetsz el. Mással kéne aludnom, mégis velem akarsz. Más kedvencét kéne megtanulnod megcsinálni, mégis az enyémet tudod. Más arcrezdüléseit kéne ismerned, mégis az enyéimet ismered. Másnál kéne tudnod, hogy valami baj van, mégis nálam veszed előbb észre. Mással kéne eufórikus állapotba kerülnöd, mégis velem szoktál. Másnak kéne beszélned a furcsa dolgaidról, mégis nekem szoktál. Másnak kéne ismernie téged igazán, de én ismerlek jobban. Én ismerem az igazi éned, más nem... És nem tudom mit kezdjek vele. Meguntam. Meguntam, hogy mással kapcsolatban folyton hallgassalak, hogy mennyire szereted. Ha annyira szeretnéd, nem velem töltenéd az időd nagy részét. Ha annyira szeretnéd, nem én lennék az első, akinek reggel írsz. Ha annyira szeretnéd, nem én lennék az, akihez mindennel mennél. Ha annyira szeretnéd, nem az én ajkaimért rajonganál. Ha annyira szeretnéd, nem én ismerném jobban minden mozdulatodat. Ha annyira szeretnéd, nem az én nyakamon lennének kiszívásnyomok. Ha annyira szeretnéd, nem velem lennél. Ha annyira szeretnéd, nem lennél velem. Ha annyira szeretnéd, akkor rég ott kellett volna hagynod engem.

Szóval megtettem a lépést, amit már rég kellett volna. Otthagytalak. Otthagytalak és nem azért, mert annyira sietnem kellett volna haza. Otthagytalak, de nem csak úgy arra az estére. Otthagytalak, de mostmár végleg.

Lehet, hogy én tudom, hogy mit tettél. Lehet, hogy ezt soha nem mondom el senkinek. Lehet, hogy évek múlva is csak rád fogok gondolni. Lehet, hogy évek múlva is téged foglak szeretni. Lehet, hogy később is mindent meg fogok tenni azért, hogy neked jobb legyen....

De többet engem nem fogsz szédíteni. Nem leszek a játékszered.

Majd ha egyszer esetleg jobb ember leszel, és képes leszel egyetlen ember mellett megmaradni, képes leszel egyetlen embert színtisztán szeretni, akkor talán beszélhetünk. De én nem fogok neked többször bedőlni...

-Persze, imádlak - bújtam hozzá nevetve. Átkarolt, majd egy pillanatra elemelte a kezét a hátamról és átnézett a vállam fölött. Kíváncsi voltam kinek köszönt, szóval hátranéztem és összeakadt a tekintetem veled.

-Megint itt? - mutattam körbe a gyorséttermen.

-Igen. Megint itt. Na és te? Már nem csak velem csalod a pasid? - utaltál az emberre, akinek a keze még mindig a derekamon volt, de már nem ránk figyelt.

-Nyilván - forgattam meg a szemem. Nem gondoltam volna, hogy erre ennyi ember előtt fogsz rákérdezni, hisz valóban te voltál a szeretőm. Az egyetlen.

A beszélgetésünk ennyiben maradt. Előtted sétáltam el, amikor helyet kerestünk magunknak. Rádnéztem, amikor olyan ételhez értem, ami miatt legutóbb együtt nevettünk. Elmosolyodtam, amikor direkt úgy mentél el mellettem, amikor végeztetek, hogy "véletlen" pont érintened kellett engem.

De azért, hogy amúgy végig minket bámultál és lested a velem lévő személy minden egyes mozdulatát.... Azért kétségek kezdtek el gyötörni.

Mikor hazaértél, egyből írtál nekem. Megkérdezted, hogy ki volt velem, mit szokott csinálni és a számodra legfontosabb, hogy mit akar tőlem. Órákig nem válaszoltam neked internet hiányában és te meg egyre jobban kezdtél kiakadni és egyre több olvasatlan üzenetem jött tőled.

-Féltékeny vagy? - természetesen végigolvastam mit írtál, de ez volt az első visszajelzés, amit kaptál tőlem aznap este, mikor hazaértem és még kabátban és bakancsban álltam.

-Igen, tulajdonképpen az vagyok - ismerted be. Addigra már az ágyamon feküdtem és azon gondolkoztam, hogy fél tíz magasságában, hogy mit kéne vacsoráznom.

-Miért? Miért vagy féltékeny? Nem én vagyok a barátnőd, én csak a lány vagyok, akit hetente egy-két alkalommal megdöntesz, ha éppen van ideje rád. Nem engem szeretsz elméletileg, szóval nekem ne legyél féltékeny egy másodpercre se. Megkaptad a lehetőséget annak idején, hogy engem válassz, de hát ő lett a nyertes. Akkor őt szeresd, vele beszélgess a napod minden szabad percében, az ő közelében lévő emberekre legyél féltékeny, arra keresd a pénzt, hogy tudj hozzá elutazni.... Ne velem beszélj mindig, ne az engem körülvevő emberekre legyél féltékeny, ne velem költsd el az összes pénzed.... Ha pedig esetleg engem jobban szeretsz, mint őt, akkor miért őt választottad. Tudtad, hogy otthagytam volna érted egy szemrebbenés nélkül azt az embert, aki mostanra már eljegyzett engem. Tudtad, hogy én téged szeretlek. Pontosan tudtad, mégis csak játszol velem. Elérted, hogy mostmár egy életre szóló bűntudatom legyen a közös tetteink miatt, és amiket nem tudok és nem is nagyon akarok abbahagyni, pedig tudom hogy kéne, de van az a hibám, hogy átkozottul beléd vagyok esve.... - akadtam ki neked egy üzenetben, amit aztán szépen kitöröltem és csak annyit írtam helyette, hogy a srác, akivel láttál, az exem volt....

-Gyönyörű vagy.

-Nem is.

-De-húztál magadhoz.

-Nem-fordítottam hátat az ágyon és a párnába fúrtam az arcom.

-Miért ne lennél az?-a vállamon éreztem a szádat.

-Mert nem érzem magam annak-szorítottam össze a szemeim.

-De hát mindenki annak lát.

-Nem tartozom a mindenkibe.

-Pedig kéne. Kérdezz csak meg bárkit.

-Bárki mondhatja nekem azt, hogy gyönyörű vagyok... De nem fogom elhinni, ha nem érzem magam annak.

-Mondd ki, hogy gyönyörű vagy.

-Nem.

-Kérlek.

-Gyönyörű vagyok- forgattam meg a szemem.

-Úgy mond, mint aki el is hiszi.

-Gyönyörű vagyok- gördült végig egy könnycsepp az arcomon, amit a párna egyből magába szívott.

-Kedvesem- fordítottál magad felé, tökéletesen megérezve, hogy baj van.

-Igen?- pirultam el teljesen, mert tudtad, hogy ez a szó milyen hatással van rám.

-Addig fogom minden egyes nap elmondatni veled, amíg el nem fogod hinni.

-Rendben- bújtam hozzád szorosan és rázni kezdett a zokogás....

Nem azért sírtam, mert ne lennék vele tisztában, hogy mindenki mennyire szépnek lát. Nem azért sírtam, mert ne érezném nagy ritkán annak magam.... Azért sírtam, mert szeretném, ha életem végéig velem maradnál és minden egyes nap elmondatnád velem azt, hogy gyönyörű vagyok, mert akkor biztosan velem lennél. Azért sírtam, mert szeretlek.

-Na, gyere ide- mosolyogtál rám aranyosan és mutattál az üres helyre a földön. Gondolkodás nélkül foglaltam előtted helyett, és bújtam hozzád magam előtt felhúzott lábakkal. A hátam a mellkasodhoz simult, a fejem a nyakad és a vállad közé hajtottam. Szorosan átkaroltál és mégjobban magadhoz húztál. A leheletedet éreztem a nyakamon és óvatosan cirógattad az általad nemrégiben csöppet bénán befont hajam. Percekig csak bámultam a tájat, aztán lassan ráeszméltem, hogy közeleg a naplemente. Elfordítottam arra a fejem, mire nyomtál egy puszit az arcomra. Az ég alja már rózsaszínesedni kezdett, de még várni kellett kicsit.

-Gyönyörű vagy.

Kicsit hátradöntve a fejem alulról néztem a szemedbe enyhén elnyílt ajkakkal. Még soha nem mondtál ilyet.

-Csak a fény, ahogy megvilágított- próbáltad kimagyarázni, de már késő volt. Számat egy pillanatra a nyakadra szorítottam, mire egyből elhallgattál. Az orrom megtelt az illatoddal és már nem tudtam semmi másra koncentrálni, csak rád. Se a naplementére, se a hegyre felhallatszódó beszélgetésekre, se a közeli szökőkút hangjára... Semmire, csak arra, ahogy a hátamon éreztem a légvételed, ahogy megváltozott a tekinteted és kitágult a pupillád, ahogy a szemeid a szám és a zöld szemeim között cikázott, ahogy a testedből áradó hő körbeölelt engem... De legfőképp arra, hogy abban a pillanatban boldog voltam... Boldog voltam veled...

A legszebb emlékem veled...

-Gyere velem.

Mikor kiértünk a hátsó kijáraton megálltál és szembeforditottál magaddal.

-Mi a baj édes?-egy könnycseppet óvatosan letöröltél, de az arcomat továbbra is finoman érintetted.

-Semmi.

-Ugorjuk át légyszi ezt a részt...

-Jó. Akkor mondjuk azt, hogy nem akarom elmondani... Neked...

-Fontos vagy, nekem bármit elmondhatsz.

A kék szemed elárulta, hogy nem hazudsz...

-Bárcsak annyira lennék neked fontos...-hirtelen felkaptad a fejed erre a mondatra.

-Mennyire?

-Mindennél jobban, nála is jobban.

-Az is voltál-párásodott el a tekinteted és végre elengedtél.

-Miért nem mondtad el?-léptem hátra egyet karbafont kézzel.

-Mert akkor otthagytad volna "életed szerelmét"?

-Nem, az nem lehet...-ráztam a fejem. Félre is értettél azonnal.

-Ezért nem mondtam el-indultál volna, de a csuklód után kaptam.

-Rosszul értetted. A nem arra vonatkozott, hogy képtelenség, hogy nem vetted észre-gördült le egy újabb könnycsepp az arcomon.

-Mit?-fordultál velem szembe újra.

-Hogy bármikor otthagynám érted, akár most is, de nem. Te beszéltél le róla.-a felismerés hirtelen megcsillant a szemedben.

-Nem tudtam, hogy miattam akartad volna...

-Nem lett volna mindegy, hogy miért hagyom ott?

-Nem, én csak azt akartam, hogy boldog legyél... Akkor úgy látszott, hogy vele az vagy.

-Ezért rábeszéltél, hogy maradjak vele...

-Igen.

Sokáig hallgattunk egymás tekintetét kerülve, mikor már nem tudtam nem feltenni a kérdést.

-Szereted?

-Igen.-fájt a válaszod, de el kellett fogadnom. Ha szereted, akkor szereted. Nem tudnék rajta változtatni.

-Rendben.

Egyszerre pislogtuk el a könnyeinket.

-Ha szereted, akkor én boldog vagyok és örülök nektek.-a kamumosolyom rádvillantottam-Most megyek. Már biztos keres, hogy hol lehetek.

Bementem, ahogy nyitottam az ajtót, még hallottam, ahogy mondasz valamit, de nem érttem, hogy mit. Úgy gondoltam nem tudnék még egy olyan dolgot elviselni, hogy mennyire szereted, vagy valami ilyesmi. Pedig egészen mást mondtál:

-De téged jobban szeretlek...

-Nem tudtam, hogy itt leszel...-fagytam le egy pillanat alatt.

-Pedig eljöttem.

-Miért?

-Mert tudtam, hogy nem gondolod, hogy itt leszek.

-Szóval beszéltél a legjobb barátommal?-pedig a lelkére kötöttem, hogy ne merjen vele beszélni.

-Igen, mert látni akartalak.-mondtad közelebb lépve hozzám.

-Minek? Hogy megint vele távozz?-tekintettem a szöszire a háta mögött és hátráltam volna, csakhogy falba ütköztem, amit kihasználva megint közelebb léptél alig 15 centit hagyva köztünk.

-Féltékeny vagy édes?-cirógattad meg az arcom. Nem válaszoltam, csak elnéztem oldalra.-Szóval igen. Ugyan édes, csak az unokahugom-a pillantásom azonnal visszatért a szemeidhez.

-Biztos?-a hangom megbicsaklott.

-Igen, teljesen biztos. Miért hazudnék annak az embernek, akit mindennél jobban szeretek?-hangosan kaptam lélegzetért.

-Szóval szeretsz. Én is szeretlek-óvatosan átkaroltál és a szemedben láttam a kérdést. Aprót bólintottam, mire azonnal az ajkaimnak estél.

-Nem tehetnénk ezt!

-Miért nem?-csökkentettem a távolságot köztünk alig pár centire.

-Mindketten tudjuk-csúsztattad a derekamra a kezed és közelebb húztál magadhoz.

-Akkor miért tesszük?

-Mert szeretjük szivatni egymást-döntötted a homlokodat az enyémnek.

-Ez már rég nem szivatás.

-Hanem?

-Nem is tudom...-cirógattam meg az arcod és finoman végighúztam az ujjam a szádon.

-Gondolkodj-súgtad és az orrodat az enyémnek dörzsölted óvatosan.

-Összezavarsz-temettem a nyakadba az arcom és mélyen belélegeztem az illatodat.

-Mivel édes?-finoman az államat cirógatva vettél rá, hogy újra a szemedbe nézzek.

-Ezzel... Ahogy rámnézel, ahogy magadhoz húzol, amilyen vagy velem és amilyen hatással vagy rám-leheltem az ajkaidra.

-És ez milyen hatással van rád?-csókoltál meg hevesen... Pedig tudtuk, hogy otthon mindegyikünkre más vár.