Mindent egyedül kell megoldani, mert nem fog senki sem segíteni

szavakba se foglalható a magány, mely a szívemben tátong üresen,

szinte érzem a fizikai fájdalmat, ami a szerelem után vágyakozva szépen lassan felemészti egész lényem üreges mivoltját.

szeretni akarok és szeretve lenni. egy kart, a rázkódó vállaim felé, ami szépen lassan megnyugvásra, majd felüdülésre késztetne.

ennyire nagy kérés ez?

Life pictures.Alone...

Ennyit még nem harcoltam senki figyelméért. De azt hiszem a háborút befejeztem és én lettem a vesztes. Most még talán megsem érzed, de majd ha magányosan nézel magad elé eszedbe fog jutni, hogy volt egy személy aki mindent megtett volna érted. Sajnálom én nagyon akartam talán az volt a baj hogy túlságosan is.

A német történelem legsötétebb fejezetében, amikor a felbujtott csőcselék köveket dobált az ártatlan üzlettulajdonosok ablakaiba, nőket és gyerekeket nyíltan aláztak meg kegyetlenül; Dietrich Bonhoeffer, egy fiatal lelkész nyilvánosan felszólalt az atrocitások ellen.

Miután éveken át próbálta megváltoztatni az emberek véleményét, egy este mikor Bonhoeffer hazatért, saját apjának kellett elmondania neki, hogy két férfi várja a szobájában, hogy elvigyék.

A börtönben Bonhoeffer azon kezdett el elmélkedni, hogyan vált a költők és gondolkodók országa gyávák, szélhámosok és bűnözők kollektívájává. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a probléma gyökere nem a rosszindulat, hanem az ostobaság.

Bonhoeffer a börtönből írt híres leveleiben azzal érvelt, hogy az ostobaság veszélyesebb ellensége a jónak, mint a rosszindulat, mert míg „tiltakozni lehet a rossz ellen; erőszakkal leleplezhető és megelőzhető, a hülyeséggel szemben védtelenek vagyunk. Sem a tiltakozás, sem az erőszak alkalmazása nem ér semmit. Az érvek süket fülekre találnak.”

Azokat a tényeket, amelyek ellentmondanak egy hülye ember előítéletének, egyszerűen nem hiszi el, és ha megcáfolhatatlanok, akkor lényegtelenként, mellékesként félre teszi őket. A hülye ember önelégült, és könnyen ingerülten támadásba lendülve veszélyessé válik.

Emiatt nagyobb elővigyázatosság szükséges, ha egy ostoba emberrel bánunk, mint amikor egy rosszindulatúval. Ha tudni akarjuk, hogyan lehet felülkerekedni a butaságon, törekednünk kell annak természetének megértésére.

Annyi bizonyos, hogy a hülyeség lényegében nem intellektuális, hanem erkölcsi hiba. Vannak emberek, akik feltűnően mozgékonyak intellektuálisan, de ostobák, és vannak olyanok, akik intellektuálisan unalmasak, de nem hülyék.

Nem annyira az a benyomás alakul ki az emberben, hogy a hülyeség veleszületett hiba, hanem az, hogy bizonyos körülmények között az embereket hülyévé teszik, vagy inkább megengedik, hogy ez megtörténjen.

A magányosan élőknél ez a hiba ritkábban jelentkezik, mint a csoportokban előknél. Ezért úgy tűnik, hogy a hülyeség kevésbé pszichológiai, mint szociológiai probléma.

Nyilvánvalóvá válik, hogy a hatalom minden erős felfutása, legyen az politikai vagy vallási jellegű, az emberiség nagy részét butasággal fertőzi meg. Mintha ez egy szociológiai-pszichológiai törvény lenne, ahol az egyik hatalmához a másik hülyesége kell.

A folyamat itt nem az, hogy bizonyos emberi képességek, mint például az értelem, hirtelen meghibásodnak. Ehelyett úgy tűnik, hogy a növekvő hatalom elsöprő hatása alatt az embereket megfosztják belső függetlenségüktől, és többé-kevésbé tudatosan feladják autonóm pozíciójukat.

Az a tény, hogy a hülye ember gyakran makacs, nem vakíthat el attól, hogy nem független. A vele való beszélgetés során az ember gyakorlatilag azt érzi, hogy egyáltalán nem is mint emberrel van dolga, hanem szlogenekkel, hívószavakkal és hasonlókkal, amelyek birtokba vették.

Megbabonázták, megvakították, visszaélnek vele, és lényében bántalmazzák. Miután így esztelen eszközzé vált, az ostoba ember is képes lesz minden rosszra – nem látja, hogy az gonosz.

Az utasítás nem, csak a felszabadítás képes legyőzni a hülyeséget. Itt be kell látnunk, hogy a legtöbb esetben a valódi belső felszabadulás csak akkor válik lehetségessé, ha az a külső felszabadulás megelőzte. Amíg ez nem történik meg fel kell hagynunk minden próbálkozással, hogy meggyőzzük az ostoba embert.

Bonhoeffer az Adolf Hitler elleni összeesküvésben való részvétele miatt 1945. április 9-én hajnalban a flossenbürgi koncentrációs táborban hunyt el, mindössze két héttel azelőtt, hogy az Egyesült Államokból érkező katonák felszabadították a tábort.

Bonhoeffer szavaival: „A cselekvés nem a gondolatból fakad, hanem a felelősségre való készségből. Az erkölcsös társadalom végső próbája az, hogy milyen világot hagy gyermekeire.

Lépkedek tovább magányos utamon, remélve, hogy valahol a kettőnk útja találkozni fog és utána nem kell magányosan bandukolnunk tovább. Legyen ez átmeneti időszak, kérlek…

@gyurottpapir

Két hete keresztbe alszom az ágyamon, mert az olyan mintha csak egy délutáni szundit nyomnék nem pedig lefeküdnék este egyedül magányosan aludni.

"Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.

Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az! Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok – de nem igaziak.

Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést.

Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám… de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább. Az igazi táncospárnak az a titka, hogy közös a zenéjük, és csak ők ketten hallják az egész világon. És ha ez a zene szól, egymásra gondolnak, s tudják, hogy ők összetartoznak.

Az ilyen tánc ritka manapság. Az igaz visszatér, ne félj! A nem igaziért pedig nem kár."

Müller Péter

25. Squid- O Monolith

A Squidet hívják poszt-punknak, art-punknak meg még tuti egy csomó minden másnak. 2021-ben volt egy elég jó lemezük, amit bírtam eléggé, meg úgy általában a kritikák is. Viszonyítási pont lehet náluk a Black Country New Road meg a Black Midi, de nekem főleg a Talking Heads, ami eszembe jut. De tényleg, így amikor hallgatom, akár ezt a lemezt, akár az előzőt, mindig életem második munkahelye jut eszembe, a hévízi Napsugár Hotel (az első a keszthelyi tejüzem volt havi 3 900 Ft-ért). Mindjárt mondom, hogy jön össze a Napsugár meg a Talking Heads, és a Squid. 1991 nyarán dolgoztam a Napsugár hotelben londinerként. Ez egy olyan szálloda volt, ami két épületből állt. Volt egy limitáltan menő épület recepcióval, ahol szolgálatot teljesítettem, és ahová az osztrák, svájci meg német nyuggerek jöttek, és volt az egyáltalán nem menő szövetkezeti épület, ahová a magyarok jöttek. A magyarok nem nagyon jattoltak, szóval nem is nagyon segítettem nekik, meg nem is jártam át oda, csak ha nagyon muszáj volt. A szálloda igazgatója Keszthely későbbi szoci polgármestere volt, aki akkoriban munkaidőben német szinkronos kung-fu filmeket nézett az irodájában. Fun fact: a 2022-es választásokra a semmiből visszatért függetlenként, és elindult harmadik erőként! Szerintem ebbe kár volt pénzt ölnie a Fidesznek, mert így mittudomán 68%-kal nyertek, a mutatvány nélkül meg győztek volna 66-tal. Keszthely egy elképesztően szomorú, vérfideszes város. A 2002-es kampányban az egyik amúgy ilyen halál szerény gimis tanárnő leköpte a sétáló utcán kampányoló Szili Katalint. Mondjuk ez így utólag elég vicces. Na de vissza a Squidhez. A Napsugárban egy fiatalabb kollégám volt a recepciósok között, a többi mind vén fasz, a szüleim ismerősei, volt osztálytársai stb. Ez persze vicces, mert most csináltam egy gyors matekot, és arra jutottam, hogy kb 40 évesek lehettek, én meg most vagyok 47. Na mindegy, a fiatal kollégával szerettem a legjobban együtt dolgozni, egy alter prototípus volt, és állítása szerint Magyarország legnagyobb David Byrne és Talking Heads rajongója (egy korábbi posztban szerintem említettem ezt az arcot), így munkaidőben kurva sok ’Headset hallgattunk, és 15 évesen én meglehetősen IDEGBAJOS zenének gondoltam. Nem utáltam, csak sokszor zavart, hogy van egy ilyen jó téma, és akkor hirtelen bejön valami kakofonikus, disszonáns rész, amit akkor úgy éltem meg, hogy ELBASSZA a számot. Na, és a Squiddel kapcsolatban is hasonló élményeim vannak, csak ma már nyilván nem azt gondolom, hogy na ez a szám el van baszva úgy ahogy van, amikor átvált egy nehezen dudolható részbe. Ennyi a nagy összefüggés!

Már az első lemeznek is témája volt az elidegenedés és az embertelenedés, itt az újon ez hatványozottan igaz. Lehet, hogy ez egy ilyen önbeteljesítő lemez, de én a legjobban akkor szerettem hallgatni, amikor esténként magányosan a Füredi úti lakótelepen sétáltam amíg a gyerek karatén volt, és akkor tényleg mindent elidegenedettnek és embertelennek láttam. Szerintem ez a lemez egy verőfényes normafás sétánál is ezt hozná ki belőlem. Mondják, hogy változott a zenekar hangzása az első lemez óta, de nekem kb ugyanaz a hangulat, csak a számok lettek kicsit hosszabbak és összetettebbek, meg a színvonal lett egységesebb. Igazából az összes szám tök oké, valamelyik azért okébb a többinél, egyedül a harmadik szám, a Siphon Song, ami szerintem túl vontatott, meg is töri kicsit a lemez lendületét. Sokkal jobban működne lemezzáró dalként, de arra meg van egy sokkal jobb, az egyik kedvencem, a meglehetősen hosszú és hülye című If You Had Seen The Bull’s Swimming Attempts You Would Have Stayed Away. Aki szereti a Talking Headset meg ezt az új poszt-punk vonalat, annak nyugodt szívvel ajánlom ezt a lemezt, meg úgy általában mindenkinek, aki, mint én, imád sötétben, ködben panelek között mászkálni.

Kedvenc számok: Swing (In A Dream), Undergrowth, The Blades, If You Had Seen The Bull’s Swimming Attempts You Would Have Stayed Away

szerintem sosem lesz olyan, hogy valakinek én legyek az első. hogy valakinek tényleg fontos legyek és elsőként jussak eszébe. kár volt azt hinnem bárkinek is számítani fogok valaha. mindig lesznek előttem és ezt el kell fogadnom, hiszen ez teljesen rendjén van. egyszerűen csak nem illek bele senki életébe sem. mindig, minden embernek fontosabb lesz az, aki nem én vagyok.

én csak azt nem értem én miért nem érdemlek valakit, akinek tényleg számítok. miért vágyom ennyire arra, hogy mások szeressenek és ezt ki is mutassák?

geci magányos vagyok.

Barátságos arcú szörnyek

Ítélkezni nagyon nagyon könnyű. Kézenfekvő, mi több felszabadító. Ha a másik rosszat tett, ha más vagy mások nem elég hálásak nekünk, akkor sikerül magunkat olyan jónak látnunk, hogy az elfedjen minden mást. Minél rosszabb a másik, annál jobbak vagyunk mi – sebzett angyalok. Volt egy barátom, aki mindig azt mondta: a jó emberek végül megbékélnek. Nem volt senki, aki ne békélt volna meg, akármit is csinált ő, hiszen ki akar a rossz emberek közé tartozni? Senki. Van valaki, aki látja ennek a mondatnak a fonákságát? Tehetek bármit, viselkedhetek bárhogy, majd mások, a jó emberek elnézik nekem. Az igazán jók akkor is szeretni fognak. Nagyon szerettem őt azokban a pillanatokban amikor el tudtam magammal hitetni, hogy őszintén kedves vagy figyelmes, hogy érdek nélkül segítőkész. De valamiért mindig és következetesen devalvált mindent amit tett. Egy szájrándítással, egy gúnyos megjegyzéssel, vagy akár hosszasan kifejtve, hogy miért nem kell örülni.

Nagyon keserű dolog amikor végül felvállalod, hogy a rosszak közé fogsz tartozni, azok közé, akik hálátlanok és nem bocsátanak meg. Mert valójában mint a pók hálójába ragadsz bele az ellentmondásokba, a SAJÁT és a másik ember ön és élethazugságaiba, az amúgy megbocsátható képmutatásba. Rossznak lenni rossz érzés. Nem ítélkezni meg nagyon nehéz.

Volt egy pillanat amikor átfutott rajtam, hogy dehát, mennyi mindent tettem érte. Aztán elszégyelltem magam. Merthát ki ne tudná nálam jobban, hogy azért tettem, hogy szeressen. Volt vele célom. Jóóóó, össze is találkoztak érdekek meg érdeklődések, de valójában üzlet volt, szerettem volna megvásárolni vele a figyelmét meg a szeretetét. Pfff. Nincs mit számonkérnem. Hogy megalázva érzem magam és kisemmizve, hát bocs... szar üzletet kötöttem, nagy árat fizettem a semmiért, kockáztattam, nem jött be. Ezért nem a másik ember a hibás. Nem mondom, hogy nem lenne könnyebb, ha sikerülne rávernem, mert könnyebbb lenne, de akárhogy próbálom, nem megy le a torkomon.

Nyer-e a másik ember azon, ha nem akarjuk világgá kiabálni, hogy milyen szörnyűségeket követett el és nem próbáljuk a magunk oldalára álítani a "közvéleményt". Nyilván, nyer. Nyilván övé lesz a makulátlan palást, amiben végigsétál az életen.

Azt akarom látni, hogy a lelke mélyén ő jó ember. Tévelyeg, de jó ember. Hiszen úgy látni, nekem lenne sokkal könnyebb. Inkább mentsek fel egy gonoszt, mint elítéljek egy jót, csak azért mert nem vagyok képes a tisztánlátásra. Ha nem jó, mások is látni foják egyszer. Ha jó, én megmondtam...

Az élet nem igazságos. Nem is dolga, hogy az legyen. Az élet csak döntések, cselekvések hosszú-hosszú fonala, amit mindenféle érzelmekkel színesítünk. Aztán hol a cselekvéseket, hol az érzelmeket tartjuk fontosabbnak, a döntéseinket meg nem akarjuk látni. :) A szeretetnek nem szabad(na) üzletnek lennie. Csak valami olyasminek, amit emberek éreznek, és ami emberek között gerjeszti magát egyre nagyobbra.

Más, de tegnap hallottam egy tréningen és érdekes volt. Tényleg szükségünk van a visszajelzésekre, mert a nélkül nem tudunk változni, nem tudunk jobbítani magunkon. Felnőttként már ezt inkább csak a közeli családtól kapjuk meg. Akinek nincs ilyen... hm... hm... az lehet, hogy semmilyen visszajelzést nem kap. A legértékesebb visszajelzések, amiket biztonságos, szeretetteljes környezetben kapunk. Ahol tudjuk, hogy szeretve vagyunk annak ellenére, hogy... és ami elég fontos számunkra, hogy változunk azért, hogy elismertebbek legyünk. Azon gondolkodtam, hogy a hozzám hasonló magányosan élő emberek feltehetőleg hajlamosabbak azt gondolni, hogy ők rendben vannak. Hiszen nem ütköznem soha bele valaki szeretetteljes véleményébe maximum ellenségeskedésbe, amit mindenki igyekszik magáról lesöpörni. A másik érdekesség az volt, hogy mennyire meglátszott a tréningen, hogy kik voltak a csapatban, akik komolyan foglalkoztak önismereti dolgokkal. Most azon dolgozom, hogy az öntelt kis egomat visszatuszmákoljam a helyére. :D

Magányosan a magányban.

Vagány Vakvágány 👌

Alig pár tucat ember - a többség helyi bámészkodók, akik azt sem tudták, ki volt József Attila - gyűlt össze a 20. század legnagyobb magyar költőjének temetésén 1937. december 5-én. Amin már megjelenni is gyanús volt a Horthy-rezsim szemében. Olyannyira, hogy még a csendőrséget is kivezényelték.

Hiányoztak mind a hivatalos közélet tekintélyei, mind az irodalom nagyságai. Budapestről csupán egy maroknyi írástudó jött el, akiket a mai zsargonban úgy neveznének, hogy "hazaáruló ballibsik". Akik közé József Attila is tartozott. Küzdőtársak és barátok. Akik végig kitartottak mellette, annak ellenére, hogy a betegsége miatt nem volt könnyű eset. Nagyon nem.

A temetésről Faludy György beszámolója maradt fenn, aki maga is jelen volt.

"Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk," írta. "A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak."

Eltűnődöm, milyen magányos történelmi pillanat lehetett ez ezeknek a keveseknek. A vihar előtti csend. Nem csak József Attilát temették, de egy egész korszakot. A maga lelkesedéseivel és illúzióival. A reményt, hogy Magyarországon, záros határidőn belül, ha nem is nyugati típusú szabadság és jólét teremthető, de legalább helyes vágányra lehet terelni a dolgokat. Ahol már sínen lehetünk.

Ezzel szemben a vonat bizony kegyetlenül elgázolta József Attilát. Nem csak a valódi vonat, aminek a vezetője nem tehetett semmiről. Hanem az ország vonatja. Amit annak masinisztái végzetes felelőtlenséggel vezettek vakvágányra és siklattak ki.

A vakvágányok országa vagyunk. Akkor is és azóta is. Fertelmes meggyőződéssel tudunk robogni hamis délibábokat kergetve a világ pöcegödrei felé. Habzó szájjal megtagadni mindazt, amit a történelem megtanított nekünk a szabadságról és a szolidaritásról.

Vajon volt ez valaha másként a magyar történelemben? Vajon bármely adott történelmi korszakban nem csupán pár tucat ember értette meg ezeket az értékeket, és cselekedett ezeknek megfelelően? Vajon nem mindig is magányosan és elszigetelten küzdöttek azok, akiket a saját korukban a tömegek kivetettek magukból, mint holdkórost, de akiknek később mindig rendre igaza lett? Akiket vagy teljesen elfelejtettek, vagy, ami még rosszabb, akikből később hamis bálványt faragtak? Akiknek az örökségét kisajátították és a saját szája ízük szerint csócsálták meg a különféle rezsimek és kurzusok? Mint tették, teszik Petőfivel, Adyval és József Attilával.

A temetés végül "simán zajlott le", egészen addig, amíg Horváth Béla, a József Attiláék lapjában, a Szép Szóban gyakran publikáló katolikus költő, fel nem olvasta saját, "valóban lázas hangú" költeményét. Őt a temetés után a csendőrök kéz- és lábbilincsben vitték el "lázítás" gyanújával. Tragikomikus fordulat, hogy a Levegőt! című vers költőjének temetéséről egy verset felolvasó költőtársat vasban hurcoltak el.

Horváth verse így kezdődik:

"Bolond világot oktatott, bolondokat, vagy banditákat,

Okos szívében jajgatott a világ töredelme.

A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat

S a csattogó vonat a csontját követelte.

Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen.

Nem bírhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,

Harminckét évig állt a földön mennyire készen,

Hát Istenem, most gyógyítgassad csókjaiddal József Attilát!"

Veszélyes lázítás bizony. Bolondoknak nevezni a bolondokat, banditáknak a banditákat. Akik meggyalázták a nemzetet. Veszélyes megírni, hogy József Attilát nem a vonat ölte meg, hanem a gonosz világ, ami nem bírt ennyi tisztaságot. Amiben nem lehet ily bölcsen és merészen élni.

Jelképes az is, hogyan végezte az a kevés kortárs - fehérek közt az európaiak - akik valóban megértették József Attila jelentőségét, és akik vele együtt követeltek levegőt egy egyre áporodottabb levegőjű korban.

"Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse," írta Faludy. "Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon."

József Attilát a mai kurzus se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Meg lehet próbálni eltorzítani és cenzúrázni az örökségét, egy NER-konform, fékezett habzású verzióját tanítani középiskolás fokon. Teljesen megtagadni nem lehet. Szobrát nem merték eltávolítani a többivel együtt a Parlament mellől. Bár a teret 44-es állapotában újraálmodók bizonyára legszívesebben szabadultak volna tőle, és helyére egy Wass Albert szobrot emelnének.

Ott ül a rakodóparton, korok múlásának néma tanúja. Mint az ország rossz lelkiismerete. Akkor is ott ül, ha a szabad levegő szerelmesei közül egyre többen vándorolnak el megint. Kényelmetlen emlékeket ébreszt azokban, akik felejtenének. Hogy lehetne másként élni. Hogy szülhetne a szabadság is rendet. Komor tekintetével nézi, csak nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, hallgatja sorsába merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

(fotó: Both Balázs)

"Azért tartok ott ahol, mert segítettem magam. Egyedül oldottam meg mindent. Nem szamithattam senkire, csak magamra. Most ott tartok hgy nincsenek barátaim, de van egy szakmám, nemsokára lesz jogsim, és megprobalok teljes életet élni. Toxik embereket kizartam és boldog vagyok."

Ezt mondják a normális eletu emberek.

Nem vagyok boldog, fáj a magány, és fájnak a gondolatok. Fáj hgy nincs rám szüksége, hogy jó neki nélkülem, nem így képzeltem ezt el. Egyedül vagyok, magányosan, reménytelenül. Minek vagyok én itt?

Ezek az én gondolataim

Érzés

Sokszor voltam már darabokra törve,

Ott hagyva egyedül a szobám sarkában

A szememben könnyekkel

Kezemben vérben úszó pengével

Magányosan hangokkal a fejemben

-Rita 🥀 rózsaszál

Hogy telik a napod Eszti? Unalmasan telik, mint a többi nyáresti, szombatesti? Magányosan szexi lenni, milyen lenne helyette, jönni-menni, Hosszan szerelmeskedni? Ha Valaki szemét Rád mereszti, Izgalomba jössz, mint egy szexi útmenti? Figyelmedet felkelti, rosszat feledteti Megéled Vele: lebegni, ölelni, "süllyedni" Szoknyádat meglebbenti, Neki ez felébreszti... Megtetszik minden poénja, altesti Nedvesíti, megöntözi Tekintete megbizsergeti Ahogy kell, megkezeli Előveszi, kidülleszti (Kicsit bevenni :) ? ) Köbcentit bebiggyeszti Neked rendesen megfesti Hogy érezd milyen percekig lebegni Szeretne(k) így kedveskedni Ezt ma estére elképzelni? . . . . . . De jó lenne meg is cselekedni