- Mit szeretsz benne?- kérdezte miközben a kávéjában olvadozó jeget kavargatta a papír szívó szállal.

Nyeltem egyet.

Hirtelen nem tudtam mit mondhatnék.

Mindent?

Az annyira elcsépelt, de mégis ez az igazság.

Szeretem amit a világgal művel, amikor a közelemben van.

- Azt hiszem értem.- nevetett fel keserűen, anélkül hogy egy szót is szóltam volna. - Másnak nincs helye az életedben. Talán sohasem lesz.

Ezernyi dolgot elmondanék, de nincs az a személy, ki megértené.

A Csendben zokognak az emlékek,

fájdalomtól reszket testem, lelkem.

Az emlékeim zivatarként zudulnak rám.

Szívem darabokban hever a padlón mint a szét tört üveg.

Véresre vágja ereim a szilánk, probálom össze szedni magam de a kezeim gyengék. Gyomrom kifordul a hányinger marrja a torkom mint kimondatlan szavak. Kihányom őket rád zudítom mélyebbre ásom magam. Sajnálom. Bocsánat szabadkozom magamban. Nem akarlak elveszíteni kétségbe esetten kapálozom de nem hallasz.

K.🖤

nagyon sok volt a kimondatlan szó benne is, bennem is. tudtam, hogy robbanni fogunk, mert ezt így nem lehet sokáig húzni. pláne úgy nem, ha olyan programokon veszünk részt, ahova mindketten megyünk. és ugye a sorsot nem lehet kísérteni (legalábbis nem ajánlatos), szóval amint megérkeztem, ő volt az első ember, akit megláttam a társaságból. egyébként nem fair, hogy ennyire átkozottul jóképű, mert ha csak meglátom, nem tudok igazán pukkancs lenni, bármennyire is szeretnék, ott így inkább csak bezárkózok, mert nem akarom, hogy belém lásson. vagyis de, olyan szempontból akarnám, hogy akkor szükségtelenné válnának a szavak, de ennyi minden után csak így kiadni magam... szó sincs róla, kizárt. amennyire próbálkozott ő, én annyira igyekeztem nem venni erről tudomást, kicsit ilyen macska-egér játék volt ez, de azt nem tudta, hogy ez a kisegér igazán eszement, és különben sem riad meg egy kis üldözéstől. mert tényleg nem féltem. a szívem majd' kiugrott a helyéről sokszor, de nem félelemből. mondani akartam valamit, meg nem is, és sokszor, mikor épp beszélgettem valakivel, ő folyton bámult engem, aztán úgy intézte, hogy ő is odajöhessen, legtöbbször mellém, és hozzám ért, hol a karomat simította meg, hol a derekamat fogta meg, én meg olyankor mindig kizökkentem kicsit, mert nehéz független nőnek lenni, amikor valaki így néz rád, mintha csak te léteznél, és így fog meg, mintha te lennél a világon a legtörékenyebb kis virág. de azért tartottam magam, igazából büszke is vagyok. máskor ennyitől már nagyon ki lettem volna és megtörök, de ott még egész sokáig bírtam.

az este, vagyis inkább az éjszaka csak úgy haladt, és amikor megfeledkeztem erről az egész bonyodalomról, még kifejezetten jól is éreztem magam. figyelemmel kísértem, hogy hol van, és hova megy, de térre volt szükségem, úgyhogy csak a távolból. ő nem volt ennyire tekintettel erre, pont, hogy nagyon is, feltűnően a közelemben akart lenni, de aztán... egyszer csak eltűnt. talán csak 2 percig nem figyeltem, és mintha a föld nyelte volna el. nézelődtem, hogy hova lett, de semmi. azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak a mosdóba ment, majd előkerül, nem kell őt félteni. különben is miért érdekel? - tettem fel a kérdést magamnak, bár a választ nyilván nem tudtam rá. aztán nem jött. eltelt egy kis idő, és még mindig nem. akkor már nem bírtam, és megkérdeztem valakit, csak így finoman, óvatosan, hogy nem látta-e. azt mondta, hogy talán mintha a másik szobában látta volna, beszélgetett valakivel. egy pillanatig hezitáltam, hogy odamenjek-e, de győzött az érzelem az értelem felett. vagy a vágy a büszkeség felett. az ajtó zárva volt, és én kopogtam ugyan, de nem vártam meg a választ, hanem ki is nyitottam rögtön, és azzal szembesültem, hogy ott áll ő, hozzá nagyonnn_ közel egy lány (túl közel, túl közel, ha engem kérdezel), és beszélgetnek, nem is ugrottak szét egyáltalán, mondjuk idő sem volt rá, de csak ők ketten az egész szobában a zárt ajtó mögött. nem is léptem be, megtorpantam épp a küszöb előtt. egy "ó!" hagyta el a számat és csak próbáltam feldolgozni a látottakat és azt, hogy engem ez mégis hogy érint. egy pillanatig csak ott álltam és néztem őket, senki nem szólalt meg, és próbáltam higgadt maradni, hogy semmi nem történt, de ilyenkor az ember hajlamos sok mindent belelátni egy ilyen momentumba. főleg én. egy pillanat alatt gyűlölni kezdtem magam, amiért utána mentem, nekem jobb lett volna ott maradni, ahol voltam. és őt is gyűlölni kezdtem, hogy ezt komolyan neki kellett eljátszania velem, pont így, pont akkor, pont ott. nyilván erre amúgy sem lett volna tökéletes alkalom soha, de akkor is. a lányt is gyűlöltem, pedig nem is ismerem, aljas volt, és gonosz (akkor a szememben), akkor is, nem érdekel, ha nem tudta, nem érdekel. elöntött mindenféle érzés egyszerre ezután, és épp mielőtt elsírhattam volna magam, csak annyit mondtam, hogy "hát, én igazán nem akarok zavarni", és azzal a lendülettel vissza is csuktam az ajtót anélkül, hogy bementem volna rajta. mielőtt a zár elfordult volna, még hallottam, hogy mindketten azt kiabálják, hogy "ne", de őszintén szólva nem igazán hatott meg.

persze, utánam jött, az első mondatai rögtön azok voltak, hogy félreértem, ő pont rólam beszélt azzal a lánnyal, mert már nem bírja, egész este rá sem hederítek, pedig ő itt van, ő mondani akar nekem dolgokat, de én nem hallgatom meg, én nem akarok neki mondani semmit, és ez így nem jó most, ahogy van, és annak a lánynak még a nevét sem a tudja, de nem is érdekli, viszont legalább meghallgatta, próbált segíteni, és hogy neki szüksége van rám. eddig a pontig egyáltalán nem szólaltam meg, csak emésztettem a szavait. itt viszont már volt válaszom: hát, érdekesen fejezed ki. rám nézett ilyen hatalmas szemekkel és félrebiccentette a fejét, mint aki azt kérdezi, hogy "ez most komoly? tényleg?", és igazából jogos volt a reakciója, mert ha mindent figyelembe veszek az elmúlt hetekből, akkor ez tényleg nem volt fair kijelentés tőlem, hiszen ő igen is próbálkozott a maga módján. elnevettem magam, de nem feltétlenül a helyzet komikumán, inkább kínomban. meg azon is, hogy mennyire hülye vagyok. groteszk lehetett, hogy a szám mosolyra húzódik, de közben a szememből kicsordult egy hatalmas krokodilkönny. ő is mosolygott és szerintem egy kanál vízben meg tudott volna fojtani akkor, de csak a fejét rázta meg, mondani nem mondott semmit. csak álltunk ott, én a cipőm orrát néztem, ő engem. mondtam neki, hogy most hazamegyek. mindenáron haza akart kísérni, kérlelt, hogy hívjunk egy taxit, és menjünk együtt, de mondtam, hogy én most nem szeretnék így, és ő még maradjon. nehezen, de végül meggyőztem. a lelkemre kötötte, hogy írjak neki, ha hazaértem, úgyhogy ezt az egy ígéretet megtettem (- aztán be is tartottam), és elindultam. érdekes este volt. azóta is az a pár pillanat jár a fejemben, ahogy nézzük egymást hárman, és senki nem szólal meg. tudom, hogy szólt a dal tompán a másik szobából, de ahogy visszaemlékszem, nem hallok semmilyen zenét, csöndes az emlék, amiben csak a sokatmondó tekintetek vannak. pár pillanat volt az egész, de mintha egy napig tartott volna. még ha tudom is, hogy nem volt semmi, akkor is zavar. utálom az egészet. a megérzéseim valami rosszat súgnak, de nem tudnám megmondani, hogy miért. nemcsak ez az egész a kiváltója, eddig is azért kezeltem ilyen hülyén, mert valami nem stimmel, érzem, de nem tudom, hogy micsoda. és nyilván, az ilyen különleges módon előálló szituációk sokat nem segítenek az ügyön, hiába telik közben az idő.

Lidérc mesék: Az ürességben

egyedül vagy, mindig is egyedül maradsz.

arkangyalként tértem vissza ebben a cigaretta városba

puffogó, s lüktető vas hajtja peron mellett a súlytalanokat

mindig is ilyennek éreztem az embereket:

hőlégballonoknak.

messze szállnak előlem, pont ez az

pont előlem, itthagyva a grafitos utcákkal, téglás negyedekkel, és a fura nevü írók sétányaival.

(titkon remélve, hogy enyémmel kiegészülve)

kedvet kaptam az íráshoz anya

egyszer majd küldök neked levelet

elmesélem hogy vagyok, többet is foglak keresni

addig nem fog rajtam a patkány

míg tollam fokán

maradék tinta is fogyán

koptat, de koránt

sem hagyom el korát

a fiatal homály-

nak

amíg szól hozzám éjjel a kedvesem:

– szerelmed felülírhatatlan.

mondják sokan, s mikor elhagy az elhagyó az azért lesz

mert:

ha majd elfogynak a szavak, s a tettekben sem lesz érzelem, akkor az ürességben vész el minden kimondatlan szó és meg nem tett cselekedet.

A kimondatlan szavak fájnak talán a legjobban

21. Század. Biztonságos,stabil, párkapcsolat. Ugyan már! Senki nem szereti azt a könyvet amit már többször olvasott, és tudja mi a vége. Izgalom kell ide kimondatlan szavak megéletlen pillanatok. Na ezaz! Ez kell! Ha nem tudjuk definiálni akkor nem is tudjuk mi a következő lépés, hol is tartunk vagy hová tartunk. Ez kell nekünk. Izgalom dögivel. Így sosem laposodik el a dolog így mindig van ami felkelti az érdeklődést. Játszmák az öreg jól megszokott játszmák. Azok az igaziak. 21. Századnak a játszma az új “szeretlek” definíciója. Kimondom es megbeszéljük jaj ne az olyan mint nagyapám régi kötelező olvasmányai. Unalmasak. Tegyük izgivé, fűszerezzük meg kis játszmával, utalgassunk legyünk rejtelmesek direkt ne válaszoljunk. Azaz adrenalin csak nő és nő. Közben a lélek meg mintha állandóan kapná a mérgezést. Teljesítmény fokozók is kikészítik a hosszútávon a belső szerveket, de legalább ugrassz tőlük másfél métert, futsz végtelen ideig. Kérdés az , hogy megéri e doppingolni a mindennapjainkat ezekkel a kis kemikáliákkal vagy maradjunk unalmasak de hosszan élünk? De az lehet olyan kis unalmas, vajom megéri izgin élni?

Már nem nyílal szívembe vágyakat hasító felismerés, ha látlak. Nem remeg lábam az aszfalton, mint újszülött őzgidának. Hajamat sem tépem, két szemkontaktus között. Ajkaim mardossák; kimondatlan szavak. Félek, hogy megint csak elszalasztalak. Kedvesen töltöm poharam tele, féligazságok csillaghegye. Merjem e szívemet, újból teríteni eléd? Vessem hitem, mégis csak beléd? Gombostűre tűzött, rózsabogarad vagyok. Holtak között is ékesen csillogó, páncélos félszerelem. Félsz-e velem? Kettőnktől, egymással. Szőkén bukkan, a nap a lombok mögül, gúnyosan nevetlek. Keresem, melyik szemfogadról pattant le, az előbbi félszeretlek.  Szemeid zöldülnek, két arccsontom pirosságát nézed. Nyugodtan kijelenhetem: én, csak a szerelmedtől félek.

Sajnos nehezen fejezem ki magam szavakkal, de a tekintetben minden benne van. Csak meg kell tanulnod kiolvasni.

A sziák annyival kedvesebbek és kellemesebbek, mint a viszlátok.

Ashley Woodfolk

Már igazából, nem is tudom melyik fáj jobban, a kimondott szavak vagy a kimondatlanok...

Tudod,aznap este már majdnem kimondtam ,hogy szeretlek....Majd te pár nap múlva már mással voltál.

@sayjustagirlfriend

Ülünk egymás mellett Tudni akarom, mit érzel Mondd el, mit érzel

Pale Waves - Red

Várj!

Mielőtt felkelnél és elindulnál ennek a hosszú napnak;

Azt akarom, hogy tudd számomra Te jelented az egész világot;

Mintha hal lennék a tengeredben, ami néha ugyan viharos, zavart, tele van hullámokkal, vagy épp oly nyugodt, hogy egy rezdülés sincs a felszínén; bárhogyan, akárhogyan is, nem tudnék nélküled élni, hisz lehetsz bármilyen sok, lehetetlen beléd fulladnom, nélküled pedig csak kiszáradnék.

És mikor este fáradtan fekszel az ágyban, kérlek jusson eszedbe, hogy tengered hala vagyok, s Te vagy az én tengerem.

Túl sok mindent akarok elmondani, mégis órák óta egy szót sem küldtem el neked.