Nem érzem fairnek, hogy ezt kapom azok után amiket én adtam. Egyáltalán nem.

Zavaros csönd a fejemben, már nem tudom miért várok.  A szívverésem hallgatom, s a sötétben az arcát látom.

A csajod - Séta

Amikor érzed magadon a tekintetét.

Annyira nemtudom hogy mitèvő legyek

A Tumblröm pont olyan keszekusza, összeszedetlen, zavaros és átláthatatlan, mint amilyen én vagyok.

Jézusom, mit csinálok?

Elég sok olyan nőt követek instagrammon akik felmerik vállalni, hogy a testük nem tökéletes. Nagyobb a hasuk, szőrös a kezük, narancsbőrös a lábuk hasuk.

Azt mondják ez normális, és ők így tökéletesek a maguk módján. Boldogok.

Én is annak látom őket és oly nagyon örülök, hogy ezek a nők megtalálták magukban a szépséget.

Azonban hiába nézem őket, tekerek a posztjaik legaljára, egyszerűen én nem tudok így érezni. Hiába tudom, hogy normális az amit ők állítanak és az is gyönyörű. Én, egyszerűen fulladok a testemben. Úgy érzem busba köt és nem tudok mozogni. Hátráltat.

Egyszerűen nem tudom elfogadni ezt, nem megy.

Értem én, hogy az élet egy hullámvasút, de meddig tart a lejtőről lejutni?

A tartás

Nézem azokat a csoportban, akik túl vannak ilyen vagy olyan plasztikai műtéten és boldogok az eredménnyel. Nem mind szép nők (férfiakat szerintem nem engednek be a sok pucér fotó miatt) , de ami mindenkinél megváltozik, a kép magáról és ezen keresztül a tartása. Fizikailag és lelkileg is. Ugyan, ki szeretne, fogadna el engem így, hogy nagy az orrom, lóg a mellem, dudorodik a pocim, stb, stb. Nade ÍGY... így már érek annyit, mint bárki más! Hihetnénk hogy ezt gondolják. Pedig én nem ezt látom. Nem ettől változik meg a tartásuk. Önértékelési zavart okozó stb stb írta a zárójelentésemre a doki. MI A FASZ? nekem nincs önértékelési zavarom. Csak utáltam, hgy öregnek látszom. De amúgy én ismerem az értékeimet és tudom, hogy szerethető vagyok és, és, és.... forgattam magamban a szót, hogy „önértékelési zavar”. Hogy az vajon azonos azzal, ha nem tudod elfogadni, hogy megcsócsál az idő? Azonos azzal, amikor látod más arcán átsuhanni a meglepődést, hogy a beszélgetés alapján fiatalabbnak gondolt és ezt a pillanatot nem szereted? Hogy amibe belekezdenél és az arcod kell adnod hozzá, úgy gondolod, nem szeretnéd. Mert eltolódtak az arányok és belül több lendület kevesebb ránc, kívül meg fordítva? Önértékelési zavar. Nyilván az. De a tartást nem a szebb mell, piszébb orr vagy a simább arc adja. Hanem az, hogy végigcsinálja az ember. Kitalálja, keresi, konzultációra jár, utánaolvas, és elszenvedi az egészet. meg persze megteremti rá a pénzt, ami azért elég húzós és a TB nem fizeti, leszámítva pár indokolt és dokumentált esetet. Mondjuk egy 30 kilós fogyás, ami 6 hónapig sikerül fenntartani és a háziorvos dokumentálta az egészet. Akkor megcsinálják a korrekciós műtéteket. Szóval a tartás. persze, irigylem azokat, akik megkapták gyerekkorukban a „fantasztikus vagyok úgy ahogy vagyok” kártyát és hírből sem ismerik az önértékelési zavart. Azt én is érzem, hogy az ember egy ilyen után felemeli a fejét, és azt mondja: elég volt. Ne történjen meg, hogy most újabb szarságot húzok elő a puttonyból, hogy jó, ezt sikerült megcsinálni, de van más ami miatt boldogtalan vagyok. Ahogy a szorongók teszik. Ha nincs szörny az ágy alatt, akkor majd lesz a szekrényben. Elég. Szóval az ember nem azért emeli fel a fejét mert azt gondolja, hogy „szép”, hanem azért mert tett magáért valamit. Amit addig nem engedett meg magának. És amikor felemeli a fejét, akkor lesznek dolgok amiknek megváltozik a perspektívája.

Nem merek lefeküdni. Nem merek aludni menni, mert tudom, hogy ott leszel mellettem. Nem a hús-vér tested. Bárcsak...

A szellemed. Mellettem fog gubbasztani és nem fog aludni hagyni.

Suttogsz. Én hallgatom. Beszélsz. Nem akarlak hallani. Üvöltesz. Fáj a hangod a fejemben. Fáj a hiányod a szívemben. Fáj a létezés.

Nem merek lefeküdni. Tán még álmomban sem hagynál békén. A nem-létezés is fájna.

Nélküled most minden csupa bánat...

Tudtam, hogy fájni fog de nem gondoltam volna, hogy ennyire

Az eleje tetszik, hiszen rákapsz a fogyás ízére,arra, hogy az emberek megdícsérnek és utánad fordulnak. Az eleje mindig mindennek buli. De aztán jön az a péntek este amikor a haverokkal elmentek inni és kajálni te pedig azt mondod kedvesen, hogy "köszönöm, nem vagyok éhes". Később pedig már nem tudsz bűntudat nélkül enni, nem érzed az ételek ízét és nem tudod élvezni azokat. A tükörből csak egy zombi bámul vissza rád de te mosolyogsz hiszen utánad fordulnak és ez jó, ez olyan kurva jó. A helyzet az, hogy ha az elején nem hagyod ezt abba később nagyon nehéz lesz, és ebből nem tud egy szőke herceg sem kimenteni.

rohonyi barnabás<33333

Szeretek veled lenni, de nem szeretem mikor èpp kèszülsz elmenni

Szeretem ha nem hagysz bèkèn, de nèha vágyom rá hogy bèkèn hagyj

Szeretem ahogy nèzel, de kínosan èrzem magam amikor rám nèzel

Szeretem mikor azt mondod szeretsz, de kètelkedem benne hogy komolyan gondolod e

Szeretem amikor fèltèkeny vagy, de nem szeretem amikor beteges vagy

Szeretlek, de szeretnèm ha teis őszintèn szeretnèl

Igazából ötletem sincs mi a rákot csinálok jelen pillanatban. Az ujjaim csak nyomkodják a billentyűzetet és kiírom magamból mit érzek és mi történik, hátha egyszer eljut ahhoz akihez kell.

Hogy helyesen kifejezzem magam elég szarul vagyok. Megint. Na, nem mintha ez mostanában nem lenne így, csak most még a "minden rendben" álarcot sincs kedvem felvenni. Ha nem alszok, akkor megállás nélkül csinálom a dolgomat és próbálok nem gondolkozni. Azonban valahogy az elmúlt két napban elég sok feles szabadidőm volt és az agyam le se állt.

Pedig lassan már nem is kéne tudnia működni, ugyanis a szervezetem koffeinből, - elhiheted az csak koffein, ugyanis rá szoktam arra, hogy feketén iszom két cukorral - nikotinból és vízből áll. Az étkezési zavarom a csúcsán van és, ezért verem alulról a 66 kilót, a több, mint 175 centis magasságommal.

Próbáltam változtatni a körülöttem és rajtam lévő dolgokon. De a belső hülyeségeimen úgy se fogok tudni. Néha napján még mindig úgy fáj ez az egész, mint november 18-án. És ez egyáltalán nem kellemes. Mármint vissza kerülni a gödör aljára.

Az elején próbáltam magamat a barátaimmal körbe venni, hogy még időm se legyen Rád gondolni. Azonban rájöttem, hogy nem lóghatok mindig a nyakukon. Utána próbáltam az alkohollal megoldani, hát az sem volt egy jó megoldás. Ugyanis néha felmondott az agyam és nem szeretem, ha valamire nem emlékszem. Most pedig próbálok minél több időt azzal tölteni, hogy tanulok és lefoglalom magam. Csakhogy erre meg az amúgyis szar mentális egészségem megy rá.

Úgyhogy, csak a szoki, tönkre teszem magam, mint mindig is tettem és próbálok, mindenféle kiutat találni, de abból lesz az új függőség, ami újabb problémához vezet.

Egy barátom azt mondta, hogy: "Úgy akarsz megváltoztatni mindent, hogy közben semmi sem változik. Csakhogy az úgy lehetetlen."

Tudom, hogy az. Mégis még egy kicsit szeretnék a múltban és az emlékeimben élni, még akkor is, ha elképzelhetetlenül fáj is. Csak egy kicsit, amíg remélhetőleg meg nem érkezik életem nagy lehetősége, - remélem összejön - ami mindent megváltoztat és leléphetek innen, ahol mindenről Te jutsz eszembe, akaratlanul is.

Elküldetlen II.

Lexa

életem első tofus desszertje