#Vízidisznó | Explore Tumblr Posts and Blogs

aretsorozat · 3 years

Text

4/4.

Zseb és cetli 13. Amilyen hülyén te mondod…

- Nahát, végül aztán csak folytattuk a vándorlásunkat. Mondjuk amúgy

hiányzott az ezzel járó sok fáradság és veszedelem a fenének, de hát Ugribug barátom csak be volt sózva, hátha megleli ama királyságban és ama királylányban a boldogságát. No, most az ezzel kapcsolatos kételyeimet már nem egyszer szóvá tettem, tehát most elmellőzöm, nehogy már azt higgyék, elsősorban önök, tündérszép túró kisasszonyok, hogy éppenséggel és ab ovo lebeszélném arról, ha megtalálnák az igazit, a saját királyfiújukat, ha úgy tetszik, hogy kár a gőzért, úgyis válás lesz a vége. Már ha hiszünk a magán statisztikáknak, hogy tíz párkapcsolatból kilencnek a három perctől harminc évig terjedő szűk intervallumban, előbb-utóbb úgyis annyi. Hiszen azok a csodálatos három percek! És a harminc évek? Ha valaki vigyáz magára? És az orvostudomány állása szerint, meg ahogy a brit tudósok ebben is nyomulnak? Kérem, a kegyedék unokái már simán leélhetnek egészségben,

vitalitásban akár százötven évet, és csak aztán következik a nyűgös aggkor.

És százötven évbe akár négy-öt örökké tartó szerelem is belefér. – Na és itt a

Kovács tanár úr nem átall egy jelentős oldalpillantásra ragadtatni magát, ama szokásos negyedik sor négyes székére, ahol Gotfrid Virginia foglalt helyet a Zseb és Cetli 13. előadására. És azért ez valahol mégis csak szemérmetlenség, nem? Ránézni a szeretett nőre. Pláne egy olyan sztárnak, már nem is csak helyi értékű celebnek, mint a Doci? Lévén a Gazdag Kábel felvételeit más kábel szolgáltatók, a Kábel kebelbarátok nevű műsor csereprogram alapján kapkodják ám a Zseb és cetliket, mint hülye gyerek a málnacukrot. Tehát ha ez így megy tovább, nincs kizárva, hogy a tanár úr bölcselmi tanórái az országos csatornák műsorába is felkerül. Ami azért nem lenne rossz, mert Té úr végre kicsit megemelhetné a Gazdag Kábelben dolgozók fizetését, amire évek óta nem került sor- hiszen Jobbágy úr megítélése szerint ők valójában ellenzékiek.

Mármint Jobbágy úr ellenzéke. És ez bőven elég ahhoz, hogy anyagilag igencsak megszoruljanak.

- Szóval, gyerekek, hátamon a zsákom, hasamban a mákom, jómagam meg

mint Ugribug zsákja lötyögök, vagy mint félliteres műanyag üvegben a tárkonyos ecet. Ez most azért jutott az eszembe, mert azt tervezem, hogy veszek a piacon tormát. De nem ám reszeltet, hanem még gyökér formátumban. Azt majd én lereszelem, és tárkonyos ecetben érlelem

úgy egy-két napig. Szerintem jobb lesz, mint a bolti. És például főtt marhaszegyhez, vagy lábszárhoz, amit a húsleveses fazékból emelünk ki,

isteni lesz. Na! Veszek marhahúst is! És kint a szurdokban majd megfőzzük,

okés? – és a Doci most Vágási Juci kolléganőt keresi meg a tekintetével, hogy biccent-e az ötletre. Ő ezt megteszi, tehát a történet is haladhat tovább.

Ha Kovács tanár úr emlékezne, hol tartott. Szerencsére Izaura már eleve ezért ül a tanát úrral szemben a körben, mert ő ismeri legjobban ezt a nézést, tehát rögtön segít neki.

- El tetszettek végre indulni, és hát és zsák és tárkony.

- Hogyan? Ja, úgy van! Köszönöm, Izaura!

- Nincs mit tanár úr.

- Nahát, a következő két vagy három napban sok izgalmas nem történt.

Ballagtunk szépen a tengerparton, igazából sose nagyon eltávolodva a víztől,

és csak ritkán bekukkantva az esőerdőbe, ami tőlünk jobbra, végláthatatlanul

hullámzott, csiripelt, ciripelt, visított és bőgött- hát zajlott bent az élet, mit mondjak. De mi nem bocsátkoztunk új kalandokba. Hallgattuk Hermész Jakab mantraszerű átkozódását, és önmaga szidalmazását, hogy egyáltalán miért állt szóba velünk, mért nem választott ki magának egy arra méltóbb vitézt, akit a király színe elé kísérhet, és legfőképpen miért is érez kényszert arra, hogy kitartson Ugribug mellett, mért nem szárnyal fel és hagy minket végképp faképnél, szemlátomást veszteseket, akik áldozatnak születtek,

genetikailag lúzereket. Ugribugnak pedig, ha el is jut Seholnincs országba. annyi esélye lesz elnyerni Cukor Fánk királykisasszony kezét, mit neki, hogy arra az undorító, marabu-kopasz nyakára meg fejére gyönyörű tollakat növesszen. Hála az égnek a tenger bőségesen ellátta a kollega urakat élelemmel, és csak Hermész Jakab hőbörgött, hogy baromira unja már a félig elrohad halat és puhatestűeket. Jómagam pedig még mindig kedvemre szüretelhettem a kókusz ízű gyümölcsből, néhány kagylóval megtűzdelve.

Nem mondom, én is ettem volna már valami mást, mondjuk egy jó székely káposztát, rajta sült oldalas, utána jófajta rizling fröccs… Vagy az a húslevesben puhult marha lábszár! Velős csont, arany barnára sütött, félbarna kenyérből készült pirítóssal? Tényleg, Jutka, meg is veszem hétvégére!

És úgy vásárolok, jusson mindenkinek. Megdumáltuk?

- Meg- de Vágásiné most nem örül annyira a rá irányuló figyelemnek.

Megint Ignác csapos az, aki kifejezi többek, így Janka igazgató asszony hangulatát is, amikor beledörmög a csendbe. – Jussál már el valahová!

- Parancsol, Ignác úr?

- Már megint tíz perce ragozod a semmit!

- Ajaj! Hát, ha ez a véleményed…

- Három napja mentetek, ittatok, ettetek, de aztán mi volt?

- Két vagy három napja.

- Tőlem legyen négy, de mi történt azután?

- Először is az egyik este készítettem magamnak egy esernyőt.

- Nem mondod.

- Kérlek, muszáj volt.

- Aha…

- Emlékszik még valaki, mit tárgyaltunk meg a muszáj fogalmával

kapcsolatban?

- Hogy muszájból lett az ember emberré- jelentkezik és válaszol Sovány Blanka, aki a túró kisasszonyok vezető stréberévé növi lassan ki magát, ám ez egy olyan közösség, hogy ezért rá komolyan senki nem haragszik: ha kell neki, vegye, vigye eme dicsőséget megfontolásból.

- Úgy van! Az ember muszájból kreatív. Mint akkor én. Ugyanis szép

csendben, akarom mondani, viharos dúlással beköszöntött az esős évad.

Na, most azok a zuhék, amik eddig voltak, és higgyék el, azok se voltak éppen semmik, kis szemerkélésnek számítottak. Ám most tanultam csak meg, mi az, hogy brutálisan szarra ázni, és aztán reménytelenül csurom vizesnek maradni. Ez még az átlagosan huszonöt- harminckét fokban se kellemes. Kimondom: veszettül idegesítő.

És azok a mocsok szúnyogok. Igen, már hatvanöt millió évvel ezelőtt, vagy ezután is, vagy a valóság egy másik húrján pendülve. Azokat mért kellett a Teremtőnek kitalálni? Tudom, kérem, tudom, hogy tápláléklánc, meg ilyen baromságok. Ám az hol van előírva, hogy a szúnyog- béka – gólya sornak éppen így kell kezdődnie? Mért?

Nem tudnak azok a hülye békák mást zabálni? Dehogynem, kérem!

Higgyék el, nincs szükség a szúnyogra! Az tévedés. Ha meg nem, akkor

a teremtő böszme tréfáinak egyike. Már elnézést, ha ezzel valakinek a hitébe gázoltam… - Doci megáll, körülnéz, úgy tűnik, a teremben senki nem óhajt

a szúnyogok védelmére kelni, se megmagyarázni a professzor úrnak, hogy mint tudjuk, az isten szándékai, céljai kifürkészhetetlenek. Valami komoly, nagy célja van a szúnyognak, mert kell neki lennie. És ez ennyi, de szerencsére Kovács úr is tovább zizzen a témáról.

- Nos, a hátizsák-készítés tapasztalatait felhasználva, ám a módszerét

többször módosítva, és a hozzávaló anyagot egy páfrányféleségben

megtalálva, kezdetleges szövő módszerrel sikerült egy olyan négyzetméter nagyságú szövetet készítenem , amit hajlékony pálmafa gallyakra feszítettem, a középen nyelet erősítve hozzá, megkaptam a kívánt gömbpalást formát.

Két gond akadt vele. Az egyik, hogy nem lehetett összecsukni, amikor nem esett. Ez a gond csak teoretikus volt, mivel folyvást esett. A másik az, hogy természetesen átázott. Ám mégse pacekban kaptam az áldást a fejem tetejére, a pofámba, a vállamra vagy a hátamra.

Igaz viszont, hogy a szüntelen csepegés is kikezdte az idegeimet. Őszintén szólva úgy nézhettem ki Ugribug hátán, mint egy hisztériás rohama előtt

libikókázó, ezért már félőrült kanboszorkány, aki iszonyatos fenevadak akaratán tud ugyan uralkodni, de az időjárást még az ő mágiája se befolyásolhatja, és ez nagyon dühíti.

- Ezt de szépen mondta, tanár úr!

- Látlak magam előtt, doci!

Péter Ágika, és aztán Babos úr beszólása kellemes derültséget okoz, ám annál nagyobb csend követi Kovács Doci halk bejelentését.

- És aztán találkoztunk vele.

És ezt a csendet csak Janka igazgató asszony merészelheti megtörni, Kovács tanár úr ugyanis annyira rettenetes arcot vág a puszta emlék hatására.

- Jézusom, kivel?

- Pontosabban nem is vele, hanem az egyik hímjével.

- De kinek a hímjével?

- Aki éppen ott bujkált a hínárosban.

- Igen?

- Előrontott, de olyan vehemenciával, hogy egy pillanatra még Géza, az

őskrokodil megrettent tőle. Én meg, ha nem ülök egy T-rex nyakában, tutira szörnyet is halok, amire a fenekemre huppanok.

- De kitől ijedtek meg, az isten szerelmére?

- Máris mondom, igazgató asszony. Látott ön már vízidisznót?

- Mármint vízilovat?

- Nem, kezét csókolom. Bár a felvetés jogos, mint azt tudjuk. Hiszen a

víziló éppenséggel a disznó, avagy a sertés rokona, és nem lóféléké. Ezzel szemben az a jószág, akiről én kérdeztem, rágcsáló, tehát, hogy úgy mondjam, egér féle, csak a tömege beszorozva úgy százötvennel, és el kell ismerni, hogy küllemre inkább hasonlít a disznóhoz. De egér. A földön élő rágcsálók legnagyobbika, aki hol is élhetne másutt, mint Dél-Amerika esőerdeiben.

- Köszönöm, tanár úr, így már képben vagyok- válaszol Janka nénénk tőle

egész szokatlanul elegáns szarkazmussal.

- Én majd jobban utána is nézek- emeli fel a kezét Péter Ágika, és máris

lehet tudni, hogy a plüss Jurassic nemsokára új fajjal bővül ki, a páfrányok, a törpe pálmák és orchideák árnyékából majd ők is kikandikálnak, és ráröfögnek (?), cincognak (?), horkantanak a látogatókra. Ám Benjamin a kamera mögül máris a probléma elé megy, mint aki a hangkulisszák felelőse is. – Na és milyen hangot adnak ki?

- Mármint a vízidisznó?

- Hát ha róluk van szó.

- Röhögni fogsz: ezek után tán nem is meglepő, ugatnak.

- Ne már!

- Aki nem hiszi, nézzen utána. Ugatnak, füttyentgetnek, kaffognak. Pont

úgy, mint amaz egyed, aki kirontott elénk a hínárosból. Úgyhogy megállapítható, hogy a vízidisznók nyelve igen archaikus időkre nyúlik vissza, illetve, hogy még hatvanöt millió év múltán se válik holt nyelvvé.

Mint például a szanszkrit és bizonyos értelemben a latin. És akkor ennyit

az emberi kultúra, a homo sapiens civilizációja tartósságáról. Ugye, ugye, hogy mi mire föl nagyképűsködünk, hölgyeim és uraim?

- Azt lökjed már, mi volt azzal a giga-patkánnyal! – förmed Ignác csapos a

tanár úrra.

- Máris mondom! Például most. Azt ugatta, füttyögte, kaffogta, Ugribug

lába elé vetve magát: egyél meg!

- Egyél meg?!

- Szaggass szét, taposs el, csócsáld ki a belem, mindegy hogy, csak ölj!

- Ezért könyörgött az óriás egér?- és Péter Ágika máris megsajnálta

szegény párát, és már látta is maga előtt a bánatos, kissé összenézően kancsal

szemeit.

- Inkább amolyan Kapibara. Ők voltak ugyanis a vízidisznók ősei. Na most

ők, a csontvázaik alapján, még náluk is sokkal nagyobbra nőttek. Nem volt ritka közöttük a másfél mázsás egyed.

- Jézusom!

- Ugye, nem semmi?

- Hát nem.

- Na most ő, aki a haláláért könyörgött, kábé tízszer akkorra volt, mint egy

kapibara. És csakugyan, kedves igazgató asszony, leginkább egy igen furcsa arcú vízilóra hasonlított. Ha hozzá képzeljük még, hogy nem kis elegáns, rózsaszínű vagy halvány okkersárga irhát hordott, hanem olyan mocsárszürke szarú pikkelyeket, tizenöt-húsz centi hosszú, tűhegyes tüskékkel. És igen, ebből a szempontból viszont leginkább egy óriás sülre lehetne hasonlítani. Egy szó, mint száz, úgy első látásra minden volt, csak nem az a kifejezett áldozat-típus, akit az isten is prédának teremtett. Őszintén szólva Gézának, de még Ugribugnak is problémát jelentett volna, ha puszta jó szívűségből teljesíteni akarja a lény óhajtását. Hermész Jakabnak pedig a világon semmi esélye, de még a dögéhez is csak akkor, ha a viszonylag védtelen hasát elhunytával étlapul felkínálja, másként szólva, négy vaskos, randán karmos lábát az ég felé fordítja.

- De nem ettétek meg, ugye?

- Nem, Erőss tanár úr, már hogy ettük volna.

- Mért? Mert olyan erősen kérte? – veti fel ezt az opciót a megint az apja

mellet ülő Kisbabos. De Kisbabos mellett ott ül ám már Kecskés ügyvéd is és a mennyasszonya, a Mari néni is! No de erről a pletykáról majd később.

Na jó, pár mondatot most. Hát titokban eljegyezték egymást, na. Különben meg miért ne? Független emberek, nem? Na. Amúgy a telefon, de még az online szex biznisznek is annyi. Mivel a világhálón a földre zúduló pornóval nem lehet sokáig konkurálni. Aztán itt van a MILEHA játék is, annak a szex opciója, a Pénita, vagy a Feminusz. És végül: Mari néni meg is unta már, hogy ő a szolgáltatás mega sztárja. Tehát bezárták a boltot, amit csak Kisbabos bánt rövid ideig, mert mint részvényes, neki az munka nélkül valamennyi biztos jövedelmet biztosított. No de azt ő se gondolta komolyan, hogy majd innen megy egyszer nyugdíjba…

- De ez csak nem arról a viccről jutott az eszedbe, ami így szól: a

mazochista és a szadista találkoznak?

- Mert az melyik is?

- A mazochista kéri: üss, a szadista meg mondja: nem…- közli a poént

tanár úr helyett Izaura. Lehet, hogy ő meg valaha munka közben hallotta ezt egy kuncsafttól? De az már egy másik pletyka. Aki már hallotta ezt a viccet, és aki még nem, kuncog rajta, Izaura és Kisbabos súlyos és kifürkészhetetlenül bonyolult pillantást váltnak, Kovács tanár úr pedig, mint egyméteres trambulinon a stand mélyvizes medencéje felett, dobbant és lendül. – Inkább megkérdeztük a halálra ajánlkozót.

- Hát már ugyan miért ölnénk meg?

- Bár eléggé jól is laknánk veled…- teszi hozzá, no ki, hát perszer, hogy

Hermész Jakab.

- És egyáltalán miféle náció vagy?- kérdez rá kissé ingerülten Géza, aki

bizony röstelli az iménti rémületét.

- A nevem? Bambabimbi, ó, rettenetes nagy krokodil.

- Bambabimbi?

- Az, szolgálatodra.

- Hát akinek ennyire hülye neve van, az jobban is jár, ha sürgősen

kinyírják, kibelezik és felfalják, nemde? – látna mindjárt munkához a marabu-denevér.

- Jakab, nyughass! – mordul rá Ugribug, aztán a lényhez fordul. – Még azt

áruld el, kedves barátom, hogy miféle fajta vagy te?

- Fajta?

- Állat.

- Ember vagyok, természetesen.

- Ember? – no, ezen már jómagam is újra elcsodálkoztam.

- Miért, minek látszom. Tán tapírnak? – na most Bambabimbi haverunknak

valahol igaza is volt, valahol meg nem. Mert így, hogy rákérdezett, bevallom, még mindig inkább látszott tapírnak, mondjuk tüskés tapírnak, diszkréten undorító pikkelyekkel, a vízilóvá hízott genetikai változatból, mint embernek, mármint az én fogalmaim szerint. No de, kérdem én, hogy ott az esőerdő és a tenger peremén, hatvanöt millió évvel ezelőtt vagy ezután, esetleg a valóság egy másik húrján pengve, ugyan kit érdekelhetett, hogy az én fogalmaim szerint mi minek látszik?

Talán Ugribugot, meg Gézát, de kizárólag a barátság és a könnyebb társalgás kedvéért. Másrészt viszont azon a Földön mért ne használhatná Bambabimbi magára nézve az ember főnevet, ha már képes arra, hogy magát mint olyat, tehát személyt, aki én-tudattal rendelkezik, következésképpen mint én képes magát megkülönböztetni attól, ami nem én, tehát nem ő, hanem valaki vagy valami más. Valamint ha valaki ént mond, az annyit jelent, hogy képes magát is mint valamit/valakit megnevezni, tehát magát az ént, vagyis dologként látni, magát tehát egyszerre kint és bent, vagyis ha nem nézem, bent vagyok, ha meg nézem, kint vagyok és töprengek, ki van ott bent.

- Mért, akkor ki? – nyög fel a tömegből Koppány Gitta, noha az iménti

szómenéstől már neki is egyre üvegesebb a tekintete.

- Hát én.

- Úgy érti, hogy maga, tanár úr?

- Dehogy, kérem, maga.

- Én?

- Hát ki?

És ettől a szóváltástól az egész terem kaotikus értetlenségbe süllyed.

Még maga a professzor úr is belezavarodik, hogy akkor most ki a ki, ha nem maga, hanem ő, és ha ő, akkor ki. Viszont újra elámul, hogy Koppány Gitta, a kis negyvenes molett családanya micsoda egy bombázó lett. Tökéletes smink, belőtt haj, a nyakában elegáns bizsu, a felsőtestén vajszínű blézer, ami rafináltan emeli ki keblei hajlatát. Gitta ez még, vagy ki ez a nő? Ő maga?

Hát ő, vagy maga, vagy ki? Kovács tanár úr szerencsére feladja és rövidre zárja az eszmefuttatást. No, nem Gittáról, mert az ő szíve monogám, és az most és csakis Gotfrid Virginiáé.

És ki merne itt és most rákérdezni, hogy ő meg ki? Hát én. Na jó, de én meg ki vagyok? Hát a szerkesztő.

- Na szóval, a lény, ez a tüskés-őstapír- sül- kapibara keverék, ez a közel

hétszáz kilós, négy csülkén toporgó szerencsétlenség, joggal nevezhette meg magát úgy, mint ember, a fent bevezetett gondolatmenet alapján, amit majd a szemináriumon rendesen kivesézünk, lányok. Oké?

- Okéééé…- morognak a túró kisasszonyok azzal a megalapozottan komoly

reménnyel, hogy a tanár úr amúgy is elfelejti ezt, hiszen most kedd van, a szeminárium pedig pénteken. És ha Izaura nem emlékezteti… Márpedig ezzel kapcsolatban biztosan nem teszi meg. Annyira nem lehet öngyilkos típus, csak azért, hogy tettével a többi lányt is a mélybe rántsa…

- Bambabimbi tehát, az ember, miután tisztáztuk faját és nevét, még mindig

esengve nézett fel, no nem rám, hanem Ugribugra, akitől megváltó halált leginkább remélhette.

- De mért akarsz meghalni, ó, te Bambabimbi? – kérdezte tőle naggyá nőtt

barátom.

- Te is meg akarnál, ó, hatalmas fenevad!

- Á, én nem akarok.

- De akarnál, ha az lenne a sorsod, hogy kiherélnek.

- Ó! Szóval téged…?

- Miután a királynőd a magodat vette.

- Ó, szóval úgy érted, hogy…

- És aztán heréltként oly kövérre hizlalnak, hogy majd kicsattansz,

és ha elég hájas vagy már, feláldoznak a szűz istennőnek.

- Nem mondod.

- Vagyis levágnak, kibeleznek, lenyúznak és imákat csámcsogva

megzabálnak a királyi udvar hölgyei.

- Azt a mindenit! – szörnyed el Géza is, az őskrokodil. Pedig azért náluk se

éppen halálig tartó boldog nászhetek az élet. A felső folyásbéli őskrokodil klánban, ahol az a divat, vagyis inkább a szokásjog, hogy amelyik hím krokodilt az erősebb hím legyőzi, annak utána világgá kell mennie, hogy magányosan pusztuljon el, távol az övéitől. Ahogy Géza is így járt bizony jó néhány éve. Pedig öreg se volt, gyenge se volt. Csak akadt nála erősebb ás vadabb. No de hogy kiheréljék és felfalják, az mégis csak barbár dolog, nem?

Akárki akármilyen szűz istenre is hivatkozzon, akkor is.

Hát más szemmel néztünk mindjárt Bambabimbire. Inkább úgy, mint szerencsétlen, ám tiszteletre méltó lázadóra, aki nem fogadja el a sorsát, mint sem elmebeteg, öngyilkos hajlamú pikkelyes víziló- egér- sül- tapírra.

Csak Hermész Jakab fütyörészet gúnyosan, mint aki számára persze ez nem meglepetés, ám mint világlátott utazó, betartja az első és legfontosabb törvényt: ahány fajta, annyi szokás, beleszólni tilos és életveszélyes, tehát az utazó akkor cselekszik helyesen, ha leszarja. És ebben igaza is van, ha úgy vesszük. nehogy már te, a turista osszad az észt és a morált, mi a helyes és mi nem. Nem?

- Hát azért nem…- emelkedik halkan szólásra Vágási Jutka néném, mert ezt

az eszmefuttatást egyszerűen nem tűrheti.

- Amennyiben, kedves kolléga? – mosolyog rá nyájasan Kovács Doci.

- Mi van, ha maga olyan helyzetbe kerül, nyilván akaratlanul, mint turista,

ami mellett nem mehet el szó és tett nélkül?

- Például?

- Bűncselekmény, baleset?

- A baleset még lehet egyértelmű: olyankor nyilván mentőt hív, és amíg

az megjön, és ért hozzá, nekilát az elsősegélynek. No de a bűncselekmény?

Mi számít annak? Mai szemmel nézve például egy középkori boszorkányégetés? A falu közepén? Egy pattintott kőkori lincselés? Egy kannibál vacsora? Közbelépne?

- Én igen!

- Akkor magát is megfőznék, mama!- szól bele egy borízű hang, és

a közönség sajnos jól mulat Jutka nénénk kontójára.

- Rágós ragu lennék én nekik, uram!- vágja ki magát Vágási Jutka, és ezzel

bizony nála a két pont.

- Különben meg hadd emlékeztessem önöket, hogy csak Hermész Jakab

fütyörészett, a társaságunk többi tagja meg nagyon is mély empátiával nézett

szegény Bambabimbire, aki inkább az életét dobná el, hogy a heréivel együtt ússzon át az enyészetbe, és ne anélkül, mint szűzpecsenye. De az biztos volt, hogy mi aztán szegényt se megölni, se megenni nem akartuk, ami egy őskrokodil és egy T-rex alapvető ragadozó hajlamát nézve igen nemes gesztus.

- De mért nem futsz világgá, Bambabimbi? – vetettem fel a kézenfekvő

megoldást. Persze rám jellemző módon, aki rendszerint elkerülöm a problémákat, ahelyett, hogy szembenéznék velük- és itt a tanár úr tekintete ismét a negyedik sor közepére cikkan, a közepétől kissé balra, erre a váratlan önkritikára milyen képet vág Gotfríd Virgínia. Póker arcot kap, ami jelenthet rosszat is, jót is.

- Tényleg, miért nem? – kérdezi Hajnalka.

- Hová fussak?! – óbégat fel Bambabimbi.

- Hogyhogy hová? – int Ugribug körbe a bal karjával, amitől kevés híján

leesetem a nyakából, mivel nem kapaszkodtam erősen, sőt, sehogy se kapaszkodtam, mert az esernyőmet tartottam a fejem fölé, a másik kezemmel meg éppen a fejemet vakartam. Erre mondhatnák, különösen önök, tündérszép és királynőien jól nevelt túró kisasszonyok, hogy vakarózni, nahát és fúj, társaságban illetlenség, meg különben is. Mentségemre szóljon, ez megint az a kérdéskör, hogy adott kultúrája válogatja. Egy esőerdő peremén, ahol annyi a féreg, a szúnyog. No meg a szutyok. És egy kéz, ami a hátunk közepét leszámítva, oda ér el, ahová a tulajdonosa csak akarja, valóságos áldás. Ha látták volna néha például Géza, az őskrokodil sóvár és irigy pillantását néha, mikor belefeledkeztem az önkurkászás gyönyöreibe.

Na jó, őt nagyjából megvédi a csaknem mindenütt szinte áthatolhatatlan szarúpáncélja. De bizony hálás volt nekem, amikor szieszták idején, vagy esténként, vacsora után a hátára ültem, és mint valami apró rovarevő madár, kicsipkedtem a két szarupikkely közé befofátlankodó kis sunyi, agresszív

élősködőket. Nem feledhettem ugyanis azt a szívességet, amikor ő cuppantotta le a lábamról azokat a gigantikus piócákat, amiket sikerült beszereznem mindjárt ama világba érkezésem első éjjelén.

Ó, mennyi idő telt el azóta!

A hajam lenőtt, és nem hogy sampont, de szappant se látott. A tengerbe megmártózva ugyan sikerült valamennyire tisztán tartanom magam, no de a só, drága barátaim, az bizony nagyon tud viszketni. Így hát magam se vettem észre, hogy szinte állandóan vakaródzok, csak akkor, ha valamelyik csípésemet sikerült a vérem kiserkenéséig gyötörni. Hát így aztán egy rövid kis intermezzo szakította meg új barátunk kifaggatását.

- Hé! – üvöltök, az esőernyőmmel erőteljesen oldalt csapva, és ezzel sikerül visszanyernem az egyensúlyomat.

- Vigyázz már!- morog fel Ugribug.

- Vigyázok én, csak te nem hadonásszál.

- Inkább kapaszkodjál!

Amire Hermész Jakab megjegyzése tesz pontot: - A két röhejes idióta.

Nem mintha ő neki lenne mivel dicsekedni. Mármint ami a kinézetet illeti.

Kérem, Péter Ágika plüss Jakabja szerencsére nem adja vissza az eredeti

figura kellemetlen küllemét és dögletes auráját. És nyugodtan állíthatom, hogy Hermész Jakab bűze, mint a jelleme: penetráns. Bár annyit meg kell adni, hogy hosszú kopasz nyakával, és a hegyes csőrével ő még a háta közepét is bármikor kényelmesen elérte, és pont ott, ahol viszketett neki.

De ezzel külső megjelenése és belső természete elemzésénél az irigylésre méltó tulajdonságait be is fejezhetjük. Bár mondjuk az, hogy röpképessége eléggé kiváló… És hogy virtigli dögevőként túlélésben is egy klasszis, pláne általam nem ismert természetes ellenség híján. Aljassága, gonoszsága, nagyképűsége pedig az adott korszellemhez alkalmazkodik.

És akkor látják, már megint felbukkant egy példa az ahány kultúra, annyi

szokás kérdésköréből. Hát mire ment volna a Jakab abban a világban galamb természettel? Noha meg kell állapítani, hogy a galambok is igencsak agresszív köcsögök bírnak lenni. És akkor tessék, megint egy. Mi közük a galamboknak ahhoz az ostoba emberi vélekedéshez, hogy a galamboknak galamb lelke van? Egy frászt van! A galambok, kérem, nem szelídek.

Közük nincs a szentimentalizmushoz. Galamb csőrében a babérág csak akkor lehetséges, ha éppen ellopta. No persze, ha az a megfontolás, hogy „építs fészket, ne háborúzz”, ami igencsak hajaz, vagy inkább tollaz arra, hogy „szeretkezz, ne háborúzz”, vagyis fészkelj, turbékolj, szaporodj, akkor így rendben van. Most viszont mi lenne, ha ki -, illetve átreppennénk a kávé automatákhoz, ott kis időre fészket raknánk és aki éhes, elropogtatna, csipegetne a kávéhoz egy kevéske őrölt gabona magvakból sütött ezt-azt?

- Ne már, Doci!- hördül fel Ignác.

- Mért, ezzel mi a probléma?

- Egész délelőtt nem meséltél el többet, mint hogy készítettél egy hülye

esernyőt és találkoztatok egy még hülyébb víziló-tapírral!

- És? Szünet után mondom tovább.

- De én nem érek rá, nyitnom kell a borozót!

- Hát…majd Babos úr beszámol, nem?

- Ja, én szívesen, úgyis megyek…

- Sokra megyek azzal, amit te ott össze- vissza hablatyolsz, habogsz!

0 notes