Mindnyájan kesergünk a múlton, csak az nem mindegy, hogy mennyi ideig.

Nem tudsz mindenkinek megfelelni.

Nem tud mindenki szeretni Téged,

nem tud senki sem megbecsülni Téged,

nem tud senki se tisztelni Téged,

ha magadban nem teszel rendet:

először is, magadnak felelj meg

magadat szeresd nagyon,

saját magadat becsüld meg és tiszteld, aki valójában vagy.

Rombolás–építés

Tegnap beszélgettem több barátnőmmel is, Valentin-nap, mi más lett volna a téma mint a leszokás a függőségekről és az összes fasz, aki megkeserítette az életünket. Rombol, rombol, rombol – ez sokszor elhangzott. Aztán éjjel továbbgondoltam a beszélgetéseket, hogy engem rombol valami, de az én kritikám nem rombolja a másikat? Csak engem rombol a másik kritikája, véleménye, beszólásai, faszságai? Ebben rendet kellett vágni.

A kritikát kivétel nélkül mindenki szarul tűri. Akinek van benne gyakorlata, azon nem látszik annyira, de senkit se láttam még, aki reggel azzal kelne, hogy de jó lenne, ha ma jól megkritizálnának, a nap is szebben sütne!

A következetes kritika, ha szarul is esik, útmutató. Ha mindig ugyanazért szólnak, nyafognak, dühöngenek, az útmutató, hogy a másiknak az fontos, rosszul esik, bántja. Nem tud vagy nem akar abban élni. Talán mások sem... Ha nem kapcsolatról van szó, hanem bármi másról, akkor nagyon nehéz véleményt mondani a kritika létjogosultságáról, mert a kritika nagyon szubjektív dolog. A romboló kritika vagy olyasmit kritizál amin nem tudunk változtatni (nagy az orrod, alacsony vagy, kevés a hajad, széles a csípőd, tüsszögsz a pollentől, szőrös vagy, szemüveges, stb, stb) vagy ugyanazért a dologért hol dicsér, hol kritizál vagyis elbizonytalanít az önértékelésben. Nehogy azt gondoljuk, hogy az önértékelés nem függ a külső visszajelzésektől! Jó esetben van egy stabil énképünk, önreflexiónk, önismeretünk, de azt, hogy egy adott ember, vagy egy csoport hogy lát minket, hogyan viszonyul a működésünkhöz, az bizony befolyásolja az önértékelésünket és valamelyest alakítjuk is a viselkedésünket, idomulunk az emberekhez, sőt az értékrendünk és ezzel együtt az önértékelésünk is változni fog. Akiben nincs rugalmasság, az sem fejlődni nem fog, se az örömöket nem fogja megkapni az élettől. 70-80% stabil énkép, 20-30% rugalmasság, ami teret ad az új dolgoknak. Én legalábbis így képzelem.

A romboló kritika azon a 20-30%-on keresztül kezdi lerombolni a stabil énképet. A rugalmasságot feszíti mindig egy kicsit tovább és tovább, viseld el, ezt el KELL tudnod viselni, az ellentmondásokat, a bizonytalanságot, a káoszt. A legnagyobbat azokon tud rombolni, akiknek nincs meg, vagy csak kisebb mértékben van stabil énképe. Aki csupa bizonytalanság és már meg is szokta a saját bizonytalanságát, úgyhogy, ha újabb dolgokban elbizonytalanítják, képes önmaga teljes feladásáig elmenni, és akár el is pusztulni.

A bizonytalan emberek, akik szoronganak a miatt, hogy elég jók-e, elfogadható-e a külsejük, elég tehetségesek-e vagy egyáltalán jól végzik-e a munkájukat, elég értékesek-e,stb, stb, stb. egyszerűen kiváló alanyok azoknak, akik a saját magabiztosságukat más valaki formálásaban tudják megélni. A stabilitás (látszata) vonzó. Ha valaki imponál nekünk az eszével, a hasonló véleményével, a finom iróniával/lenézéssel ahogy a dolgokat kezeli, könnyebben azonosulunk olyasféle véleményeivel amiket amúgy nem fogadnánk el. Többnek érezzük őt, és akkor nyilván igaza van másban is, amiben mi amúgy is bizonytalanok vagyunk. Felemel, aztán jó eséllyel leejt. Ez a hatalom mámora. Dicsér, támogat, barátilag tologat, kedvesen, de elfogadóan kritizál, aztán, ha már támaszkodnál rá, leejt a semmibe. Nem jössz rá, hogy addig voltál érdekes, amíg megélhette a hatalmát. Utána már csak te kaparsz, hogy megéld újra a támogatás illúzióját. De nem fogod. Soha többet. Na mindegy, ez egy kitérő, térjünk vissza a kritikához.

„észre sem veszed, hogy mindig osztod a másikat, minden írásodban” – mondta Logan. És igaza volt. Az egyik embernek szelep, a másik súlyos kritikaként éli meg. De legalább következetes voltam. Nekem mindig ugyanaz és ugyanúgy volt a bajom. Így utólag sajnálom nagyon. Ha nem éreztem volna magamban azt a rémületet a rengeteg elbizonytalanító dolog miatt, eszembe sem jutott volna teleblogolni az internetet a lelki bajaimmal. De azt hittem megpusztulok. Hogy sosem lesz vége a bizonytalanság káoszának.

Sokat formált rajtam a saját kínlódásom. Nem más, én érleltem ki a gyöngyöt. A másik pedig ugyanott tart, ahol 12 évvel ezelőtt. És kampányolhat tovább az önsajnálattal és a magánnyal, ahogy tette akkor is, amikor naponta mellette álltam. Nincs senkim... hahó, én itt vagyok!... Jaaa, teeee? Eh, nincs senkim! Akkor senki vagyok.

Valahogy így volt.

Kockahas

Kell nekem a hasizom, épp ezért nem nasizom. Csinálok pár felülést, növelem az önbecsülést.

Egyszerűbb lenne sokkal rajzolni most azonnal. A hasamra kockákat, elkerülném az izomlázat.

Az élet nem ilyen egyszerű, sörhas nemigen népszerű. Muszáj bizony gyúrnom, levegőt ki-be fújom.

Előbb-utóbb fognak látszani, hat kockát fogok gyártani. Közülük néhány már látszik, hasamból kőkemény válik.

A tükörbe nézve csak egy idegen szempár tekint vissza rám.

FJ

"Ez nem szerelem, hanem az önbecsülés teljes hiánya."

A magáé mennyi?

"Trout egyszer írt egy regényt A magáé mennyi? címmel. A különféle országos átlagokról szólt. Egy másik bolygón egy reklámiroda sikeres hírverést szervez a földi mogyoróvaj ottani megfelelőjének. Mindegyik hirdetés figyelemfelhívó eleme valamilyen átlag értéke – a gyermekek átlagos száma, a férfi nemiszerv átlagos mérete a bolygón –hoszszúsága öt centiméter, átmérője belül hét és fél, kívül tizenegy centiméter – és így tovább, A hirdetések fölhívják az olvasót, állapítsa meg, hogy ilyen vagy olyan tekintetben, amiről éppen szó van, ő fölötte vagy alatta van a nagy többségnek. Ezután a hirdetés a tudtára adja, hogy az átlag alatti és az átlag fölötti emberek egyaránt ilyen és ilyen márkájú mogyoróvajat fogyasztanak. Csak éppen azon a bolygón igazában nem mogyoróvaj van. Hanem Sazzvaj. És így tovább.

És a földi mogyoróvaj-evők, Kilgore Trout könyvében, arra készülnek, hogy leigázzák a bolygó sazzvaj-evőit. Ekkorra a Föld-lakók már nemcsak West Virginiát és Délkelet-Ázsiát pusztították el, hanem minden egyebet is. Készen állnak tehát arra, hogy ismét pionír munkát végezzenek. Elektronikus kémkedéssel tanulmányozzák a sazzvajevőket, és megállapítják, hogy számosabbak, büszkébbek és életrevalóbbak annál, hogysem engednének a pioníroknak. Így hát a földiek beszivárognak a sazzvajat hirdető reklámirodába, és meghamisítják a hirdetések statisztikáit. Mindenről olyan magas átlagértéket közölnek, hogy a bolygón mindenki minden tekintetben alacsonyabbrendűnek érzi magát a nagy többségnél. Aztán megérkeznek a páncélozott földiűrhajók, és fölfedezik a bolygót. A bolygólakók csak szórványos, tessék-lássék ellenállást tanúsítanak, mert annyira átlagon alulinak érzik magukat. Aztán megkezdődik a pionír munka." Vonnegut: Bajnokok reggelije

Akkor veszed észre, hogy változtál, amikor már nem akarsz mindent mások tudtára adni a közösségi médián. Már nem vágysz figyelemre.

Főnökhaver

Elkapott tegnap, fú, na jöjjek már egy kicsit... (bennem meg a rémület, mi a fenét akarhat, körülményeskedik, biztos valami szart akar elmondani, hogy elrontottam valamit vagy szívességet kér, vagy megint azt, hogy ne politizáljak mert kirúgnak). Ülünk, pajzsként markolom a kézirataktákat, amik nem is az enyémek csak nálam felejtették és keresem a gazdáját, ő meg elkezdi mondani, hogy randizott egy lánnyal... (uh, jó, oké, lelki életet akar élni, jólvan, nosza! Itt kicsit lazítottam, ölembe csúsztak az akták), meséli tovább, nagyon jó volt a randi, nagyon jó, de valójában neki van valaki, aki... szóval van valaki más... hú de nehéz erről beszélni... Próbálok neki segíteni. Tetszik valaki? Vagy még mindig szerelmes vagy az XY-ba? Megint együtt vagytok? Nem, már szerelmes, persze szerelmes csak nem úgy mint korábban, azzal végzett, ez más... ismeri egy ideje... szoktak beszélgetni... nem is tudja, hogy mondja... csak rájött a tegnapi randin, hogy valójában van neki ez a másik, aki érdekli... Na itt kurvára elkezdtem szorongani mert annyira szokatlanul zavarban volt, de annyira, hogy bennem megállt az ütő, hogy neneneneneeee! Ugye nem én???? Ugye NEM!!!!! Nem. :DDD Van ilyen, amikor az ember megkönnyebbül, hogy nem különösebben fontos valakinek. Mesélgetett még, beszélgettünk, aztán mentem dolgomra.

Amúgy, szerintem vonzó férfi, csak van benne valami gyerekes. A magamfajtának nem társ, nem támasz, hanem kolonc. Az ilyen pasival vannak vidám pillanatok, mert könnyed, rugalmas, tud nevetni, lelkesedni, lehet vele érzelmekről beszélgetni, de valahogy súlytalan az egész ember, és könnyen csúszok az ilyenekkel egy anyáskodó szerepbe. Kell a francnak. Örülök, hogy felnőttek a gyerekeim. ja, volt egy dolog amin nagyon összenevettünk, pedig mindkettőnknek fájó emlék. Amikor az, akit szeretsz, felsorolja, hogy milyen társra vágyik. És amire vágyik, az tulajdonképpen illik rád. De nem téged akar. Szóval olyan, olyasmi legyen mint te, csak ne te legyél. Ott állsz, hogy hahó, itt vagyok, héééé, nem látsz? Nem lát. Nem olyannak lát. És olyankor kell hozzá erő, hogy az ember azt mondja, sok szerencsét és találd meg a boldogságod! És otthagyja a másikat, keresgéljen akkor. Ez a fajta erő meg az önbecsülés kéz a kézben járnak.

„a boldogságod

előbbre való

mindenki más

boldogságánál

– az „önbecsülés” valódi jelentése.”

Mindig értetlenül néznek a kívülállók, ha egy bántalmazó párkapcsolatban rekedt nő kitörési képtelenségéről értesülnek.(Fordított szereposztásban is létezik ilyen, de az esetek túlnyomó többségében a férfi a bántalmazó, aki fizikai és/vagy anyagi fölényével visszaél, és a nő az elszenvedő.) Nem értik, miért nem lép ki a nő egy szélsőségesen elnyomó, megalázó, akár életveszélyes helyzetből. A bántalmazó sosem a pofonnal kezdi. Először a vonzó oldalát mutatja, de ez csak csali, és nagy energiaráfordítást, önfegyelmet, tudatosságot igényel a bántalmazótól, ezért méri patikamérlegen az idejét, hogy mikor térhet át a következő fázisra. Először csak rosszkedvű és szeretetmegvonó, aztán apró lépésenként szigeteli el áldozatát a családjától, barátaitól, külső személyektől, akik felnyithatnák a szemét, hogy észrevegye, mi történik vele. Ezzel párhuzamosan megy az önbizalom, önbecsülés alattomos lebontása, ördögien kiszámított terv szerint. A bántalmazó mindig csalhatatlan érzékkel tudja kiválasztani az áldozatot, aki eleve egy kisebbrendűségi helyzetből indul, akit gyerekkorában mondjuk elhanyagoltak, szeretetmegvonással büntettek, aki elé túlzó elvárásokat állítottak, amit csak kemény munkával, önmaga igényeinek háttérbe szorításával tudott teljesíteni.

Hogy jön ez ide? Annyira tiszta a párhuzam. Balsors akit régen tép.. egy sokat szenvedett nemzet, amelynek évszázadokon keresztül nélkülöznie kellett a szabad önrendelkezést, és akinek a nyakán mindig ült valaki, vagy külső vagy belső bántalmazó, elnyomó, akikbe belenevelték, hogy túl kicsi ahhoz, hogy igényei lehessenek, hogy szava lehessen, de időnként mégis fellázadt, amíg vérbe nem fojtották az aktuális próbálkozásait. Alighogy felszabadult egy bántalmazó kapcsolatból, azonnal jött a következő "megmentő", aki hol kicsit jobb, hol sokkal rosszabb volt az előzőnél.

Kinevelték belőlem, a szeretve levést, vagy az akarást. A boldogságot, a fogazást. Káromkodással leplezem, hogy geci szomorú vagyok. Hajnalodik a testemen, lám be egyedül vagyok.  Ülök az ágyban, kis pizsamában, senki sincs, ahol én vagyok.  Kifekszik az útra, holdfény koszorúba, bújtatott.. . . . Valahogy így képzelem, hogyan kellene megmondanom, mindenkinek, hogy a kurva anyját. Pedig a kurva anyátokat. Reggel a zebránál mögöttem köhögő csajnak is, neki is. Két hetente vagyok valamilyen beteg. Persze most itt nem a mentális betegségeimről van szó, melyek miatt, vagy zabálok, vagy éhezem. Nem tudom már két kézzel habzsolni az életet, de még ujjbeggyel sem megy. Ez van. Hát geci ez. De amúgy szopj le te is. Kellek neked..de aztán leshetem hogy hol van az a kibaszott megbecsülés.  Önbecsülés az kéne, de eddig még nem találtam tescós áron sehol..onnan pedig elfogyott. Beadandókat kellene írnom, helyette itt koptatom a klaviatúrát. Hát az én anyámat is. Azt mondja nekem, a világ, hogy szopjam le. Geci, megtenném, ha 5 forintosokban fizetne nekem egy másnapnyi önbecsülést.